Népújság, 1960. december (11. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-04 / 286. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IROOALMI KÖR KIADÁSÁBAN ■) lei : At anlal É1 1n ott ehettem az asztalnál, mert én egy jobb családból való gyerek voltam. A festéket vedlett asztal ott állt a meszét vedlett ház egyetlen mindenes szobájában, a ház pedig egy hatalmas gyümölcsös közepén, ahol kora nyártól késő őszig volt mit ennie a révülten zümmögő darázsnak, a riadtan hus- sanó madárnak és nekünk is, akik így nyári szünidőben in- nen-onnan összesereglettünk egy kis tandíjat keresni. Az asszony, özvegy már vagy tíz éve, örök kétségbeeséssel szemlélte az életet, mindenben és mindenkiben tolvajt látott és akkor volt a legboldogabb, ha végre egyszer-kétszer tolvajt lelt is. Ilyenkor úgy értezte, hogy a világ valóban olyan mocskos, az emberek valóban olyan gazemberek, mint ahogyan ő hiszi, ekkor egészen boldog lett és lelkesen sopánkodott, kezeit rázta, mintha búcsút intene valami eltűnt ideálnak. Csúnya, szutykos és rátarti volt, a lánya szép, tiszta és hallatlanul beképzelt, _ akire dühtől vegyes, száradó szájú kívánással néztünk fel nyurga kamaszok, pedig alacsonyabb volt mindannyiunknál. Minden délután kilátogatott a gyümölcsösbe, nem jött, hanem látogatott, s mint királynő a rabszolgák között, oly fenségesen járva hordta körbe feszülő mellét, merész ívű orrát. — Azt a körtét megenném — mutatott valahova a magasba, s mi versenyt törtettünk a fára, lehozni azt a körtét, amelyet megenne, a boldog győztes boldogtalanul adta át a hosszú ujjú kezek számára a gyümölcsöt, mi többiek magunkban dohogva állapítottuk meg: voltaképpen úgysem másztunk volna fel egyetlen körtéért, pontosan ezért a nőért, aki. - - Aztán lassú macskaléptekkel tovahaladt a fák között, s mi mindnyájan arra gondoltunk, amire ebben a korban igazán még gondolni sem lett volna illendő. 's a kegyetlen nagy verést, tőlük ötüktől, mégsem a lány miatt kaptam, mégsem azért, mert hat nyomorult kamasz közül éppen a hatodikra mosolygott rá a szerencse egy lány képében, talán nem is tudatos rafinériával, talán sohasem hallva az „oszd meg és uralkodj” elvét. Hanem az asztal miatt! En ott ehettem az asztalnál, mert én egy jobb családból való gyerek voltam — ezt az asz- szony mondta, aki a cefrétől mocskos kézzel invitált minden délben, ahhoz a bizonyos asztalhoz. Ugyanezzel a kézzel vágott kenyeret, mert a levesből. ez a kéz mindig ott volt előttem, mint valami őrömül szegődött lídérc, begörbült ujjaival, amelyek mintha mindig karmolni, vagy még inkább markolni akarnának. Ott ültem az asztalnál, a többiek, a fák tövében, a felfordított gyümölcsösládákon habzsolták, hörpölték, fuldokolták be, aprókat röhhintve az ebédet, amelynek mennyiségéről csak jót, ízességéről csak rosszat lehetett mondani. Gabonyi Pista, egy tüdőbajos pék ötödik gyereke, Antal Feri, magát kitartóan cipésznek nevező suszter fia. Kiss Kálmán, aki fejből citálta a Magyarországon futó összes mozdonytípusok számát, a részeges bakter kicsit hebegő utóda, Magyar Jani egy varrónőt mondhatott anyjának, akinek ugyan klientúrája kicsi, de fűszeres adóssága annál nagyobb volt és a szeplős Kozma, akit nagybátyja nevelt, de az se biztos, hogy az a nagybátyja, minthogy az se volt biztos, hogy egyáltalán volt valaha az életében apja, vagy anyja, E akinek rokonai lehettek volna a szeplős Kozma számára. Nagybátyjának hívta azt a hörgő beszédű, elhájasodott lelkű hentest, aki egy meggondolatlan pillanatában beíratta a gimnáziumba a fiút, aztán már valahogy rest volt visz- szájára fordítani a szavát. Így hát a szeplős Kozma élt, dolgozott otthon is, itt is, evett is, nem is, most éppen evett és hangos kezitcsókolommal köszönve indult elsőnek, szedni tovább a gyümölcsöt a feneketlen bendőjű ládák számára. A zon a napon, amikor ke- gyetlen pofonok közepette szakadtam ki a hatok kötelékéből, megvetve és száműzve, dacosan, kétségbeesve, szégyenkezve és ezernyi átkot szórva rájuk, akik ostobák és irigyek, valóban alantas ösztönökkel megáldottak — már délelőtt kitört a vihar. Váratlanul zúdult rá a szél a gyümölcsösre, pillanatokon belül szinte éjszakára festve a környező világ színét, amelyet csak a villámlás fényei törtek meg fegyverropogásszerű gyorsasággal. Nyögtek, sírtak a fák az eső és a szél kegyetlen súlya alatt, s mi ott szorongtunk az egyetlen szobában az asztal körül, s ott szorongott köztünk a lány is, aki újból kilátogatott a gyümölcsösbe, élvezni hatalmát és fitogtatni szépségét. Mellettem állt, éreztem riadt testének borzongatóan furcsa illatát, nagyokat nyeltem, hogy ádámcsutkám, mint valami megbolondult lift rohangált le s fel hosszú nyakamon, ugyanakkor alig titkolt boldogsággal szemléltem, ha felvillant a villám fénye, hogy ők is nyeldeseik izgalmukat, s irigyelnek, hogy hozzáérhetek, s talán ő is hozzámér a félhomály áldott leple alatt. — Jajaj... leveri a gyümölcsöt ... ez mind leveri nekem — jajongott az asszony. — Majd felszedjük, ne tessék félni — biztatta Gabonyi Pista. — Micsoda kár... micsoda kár — sírta tovább bánatát az asszony, figyelembe sem véve Pista megjegyzését. — Jól csinálja az idő — hallottam a szeplős Kozma hangját, akinek mindig volt valami bölcsen semmitmondó megállapítása. — Az elemek fékevesztett ereje ... Lenyűgöző — meditált Antal, aki titokban írónak készült és minden alkalmat megragadott, hogy szerinte újszerűt mondjon. A villám fénye majd meg- vakított és a nyomon követő dörgés alapjaiban rázta meg az öreg házat. Egészen közel csaphatott be a felhők ostora. Halk sikoly csendült fel mellettem és lágy, remegő női karok fonták át a vállam... — Lacika ... jaj, Lacikám... nagyon félek... Ugye, nem halunk meg — suttogta a lány hangja oly közel, hogy a számon éreztem a leheletét és szinte egymásra simultak dobogó szíveink. Megölelt. Engem. O áldott villám, csak csapkodnál mind kegyetlenebből, akár az idők végezetéig! ök öten látták. Láttak minket együtt, a következő villám fényénél, aztán pillanatokig csak sejtették, hogy az egyetlen árny az kettő, két ember összefonódó teste: a lányé és az enyém, a hatodiké... — Milyen a nő? — Eridj a fenébe! — Ne fontoskodj, mert kapsz egyet... Legalább jól magadhoz szorítottad a drágát? — Megijedt a villámtól... Nem olyan az, hogy szorongatni lehessen... — Nézzétek már, srácok ... Laci lovag ... A gazdasszony lányának villámlovagja... Jó, mi? — Mit irigykedtek? — horkantam fel és dühösen lódítottam odább egy ládát, hogy ■ majd Magyar Jani lábára hup- < pant. — Azanyád, nem tudsz vi- ; gyázni, te marha ... Irigykedik a rossebb ... — Hagyjátok az úrfit... Megittasult, hogy a gazda iá- j nya hozzásimult... Meglátjátok, házasság lesz belőle ... — Nézd meg az anyját, vedd ; el a lányát — szónokolt Kozma. — Inkább a kezetek járjon ■ — mormogtam vissza dühösen. < — Na, mit mondtam — tette < csípőre kezét Gabonyi — már < a gazdát játssza ... Ispán ; uram, szabad megennem ezt; a barackot? A magot istenbi-; zony kiköpöm! — gúnyoló-; dott. — Hallgassatok már, hü-; lyék vagytok mind! — Akkor hallgatunk, amikor akarunk ... Azért, mert < te az asztalnál ehetsz, meg az < öregasszony lányát szorongathatod, attól még nekünk ne pofázz — lépett közelebb Kiss • Kálmán. — Az ám, az úrifiú ... Hát; persze, hogy hozzásimul a 1 lány ... Aki az asztalnál kap ! helyet, azé a lány, a gyümölcsös, meg minden — ingatta a fejét Kozma és meghajolt < előttem, hogy azt hittem, < szeplői mind a földre hull-! nak. — En olyan asztalhoz le se < ülnék ... Bizonyisten nem . De ez még azt sem bánja,; hogy cefi-ét szórnak a lebbencs levesbe, csakhogy közel; legyen a fazékhoz ... Nekünk ; a láda is jó, neki meg már mi; sem vagyunk jók... T rigykednek. Igen, iri-: n or gyeinek engem, aki leülhet az asztalhoz, mert én jobb családból való vagyok, mert hozzám, igenis énhozzám simult a lány és nem hozzájuk. Ebben a pillanatban határozottan gyűlöltem őket, s egyszerűen nem értettem, hogyan is járhattunk együtt mi hatan, immáron már évek óta, hogyan is érthettük meg egymást: hisz nekem az asztalnál, nekem mindig csak az asztalnál és nekik mindig és örökké a ládák mellett a helyük ... — Disznók vagytok mind — jelentettem ki fensőbbségesen. Es disznóknak nincs helye az asztalnál — tettem hozzá egy pillanatnyi megelégedéssel, hogy ilyen jól ki tudtam fejezni magam. A csönd sűrű volt és veszélyes. öten néztek rám, egyedül rám és csak Magyar . szólalt meg, sziszegve, undorral: — Stréber... aljas áruló! Talán, ha kétszer ütöttem vissza. Többre nem volt erőm. Arcomat elöntötte a vér és gyáván, sikongva kértem, ne bántsanak már. Ütöttek, némán, kitartóan, félelmetes elszántsággal; Az öregasszony rémült rikácsolása térített magamhoz... — Kis vadállatok... megán- jatok... hagyjátok... Disznók! Amikor feltápászkodtam, és sírva, orrom vérét törülgetve, körülnéztem, ott láttam a lányt. Szemében még mindig ott ült az izgalom, a cirkuszi aréna nézőjének izgalma, akinek mindegy, hogy a szelídítő fékezi-e meg az oroszlánt, vagy a vadállat harapja le gazdája fejét — csak izgalom legyen, talán egy kis vér is: szórakozás. És most valami sajnálkozásféle is megcsillant a szemében: hamar vége lett a szórakoztató játéknak. Délben nem hívtak az asztalhoz, és nem volt helyem ötük között, a ládákon sem. Feküdtem hanyatt a fűben, egyedül néztem az eget és nem értettem a világot. MOLNÁR JENŐ: HEGGEL Csattan a vonatütköző: erre felébredek. Benéz a vén Nap, a szeme hályogos, nagybeteg. Ráült november bús köde, küszködik, végre ím pattan a hályog, rám köszön a rolló résein. Talpra hát! Elúszik a nap! nógat a földi rend. Csak a vén mackók, mormoták horkolnak idelent. Jóreggelt! — zúgják sorba mind a bútorok, falak. Pehellyé dajkált az álom a jó dunna alatt. Végigpaskol a fürge fény, a rollószülte bot. Jóreggelt család, nagyvilág! Kezdjük hát, itt vagyok! ANTALFY ISTVÁN: Amíg érik a gondolat... Megtelt a ház előtt a kis pad, kiültek rá az öregek, hallgatni egyet, vagy mesélni: ünnepelni az ünnepet... Vasárnap alkony tájt mesélni, mi volt a héten... és mi lesz... az új téeszt, termést, a békét, és mindent, ami érdekes. Vagy... tán hallgatni ünnepalkony csendjét az őszi ég alatt, és tervezgetni a jövőről, amíg érik a gondolat... SÁRKÖZI MIKLÖS: hidd és akard,.. Ember emelkedjél feljebb: hidd és akard, hogy többet tudsz, mint siratni önmagad, hogy szólni tud a szád, hogy a szó felemel, s levág. hidd és akard, hogy tenni tud a kéz, hidd és akard: a Ma tettekben beszél, hidd és akard és sarkad alatt lesz az ég. hidd és akard, hogy ne legyél magad, ha a kard eléd áll, s aratásra vár, hidd és akard, hogy remegjen s ezer felé repedve rózsákat ne fessen a Világ képére: hidd és akard, hogy kell! és lehet élni Békében. hidd és akard és nem köthet gúzsba látszat-kényelem, hidd és akard és Tiéd lesz a Béke s az Értelem. > AAAAAAA/WVWWS/WVWWNAAMAAAÁA/WVVVVWWVV\ PAPP MIKLÓS: A holnaphoz (Szobámban most a béke jár, és ember — szép abroszt terít, öröm-tányérból őt eszem: szálljanák össze szíveink.) Felcsengő élet, add nekem, hogy nőj jön sorsom, kenyerem, s legyek torok, ki szót emel, és nem hagy semmit veszni el. maga ellen is kard. aki csak az igazat mondja ki, és ajkát bontják új szavak, és mindig több, mert visszaad, örök rezgés, akár a csáp, bukásokban is tisztaság, ha ír, sors-kemény székre ül s a jóban hisz kegyetlenül, a múltból nőtt, de józanul a mából jövőnek tanul, s aki kígyóként vedli meg nehéz útját mindenkinek, a „volt”-at vissza sose kéri s nem kell azt újra megigézni mert századosak kínjai, s most végre akar vallani: nyugalom-sebe fölsajog, hogy magának élt s alhatott, s vibrál még: nagy fénybe: szem makulátlanul — vétkesen, de győzött és a teste száj lett, kinek szólni muszáj. hogy szebb legyen az életünk, s az öröm hintázzon velünk. (Sugárzó béke, hadd legyek föld — életünkként gömbölyű, asszony és harcos, ős, gyerek, ki a világban hempereg.) FORGÁCS KAROLY: Derűs őszi vers Csak a virág, csak a levél Hull el e jó szeles csatában; Elég — akár zöld, vagy fehér. Akár piros volt — rozsdaszín, Gyűrött avar lesz, mint akin Már átfutott a villanyáram. Gyümölcsök részeg erdeje Dalol, harsog e gyászmenetben: Nem gyászinduló a zene, Borral telt kulacs-koccanás Nevet a szőlőfürtre. Nász Jó íze zsong fékeveszetten. A mézes mustok illata Feledteti a szekfűt, rózsát; Pirosban ég az almafa, Tisztelgő sárga tengeri- Csövek dárdájával teli Zeng az ősz: a füttyös bohóság! Akit az akác kábított A júniusi erdők alján, Mint menyasszonyt a nagy titok: Tort üljön itt a fosztott tőkék Fölött. Már forr a bor. Minő kék Éltető szemek villannak rám! Bódít az új bor. Őszi kedv Ráz életre. A nyár rohant csak! Ö, ősz, kimondod az igent És díszeidet levetkőzve Biztatsz: tenyerem verjem össze És hangosan, vígan kurjantsak. KOVÁCS SÁNDOR: Három megyei kép Maroknyi kis falu. Dió Koppan a köves útra... Tornyát jeltádó fároszként Nyújtja az ég-azúrba. Fiúcska megy, hetykén fütyül Száján dzsessz foszlányai... Basszust zúgnak utána A diófák ágai... 2. Mint békés macska, dorombol a heg.' Szél árama lüktet a gerincén. Fehér foltok az oldalába vájt Kimeszelten szellőzködő pincék. 3. Szőlők. Az őszi színváltozás Piroslik fürtön, levélen A bogyók meleg fénye villa" • Mint nyíló öröm Érett asszonyok szemében.
