Népújság, 1960. december (11. évfolyam, 283-308. szám)

1960-12-01 / 283. szám

1960. decemberi., csütörtök NÉPÚJSÁG 3 Az üveg festő MÁR DECEMBER szundikál a hegyfokon, s bodros fellege­ket terít az égre. Hasas, kö­vér fellegeket, melyekneK gyomrában már a hó mocorog, a közelítő tél fehér üzenete. Az első fehér üzenet még no­vemberben érkezett erre a táj- ra: fosztott hajú fák ágaira, mogyorók és galagonyák bok­raira, a száraz avarra tele­pedtek az első hókristályok. S most gyengén havas csúcsok tekintenek alá a völgybe, ahol a Parádsasvári Üveggyár kar­csú kéménye emelkedik ma­gasba. Havat váró csend. De a csend csak látszólagos, mert az út szalagján lejjebb eresz­kedve már hallani a munka ezer zaját. A gyár „hutájában” üvegfúvók dolgoznak, bámula­tos fürgeséggel. A csiszolóban köszörűgépek zümmögnek. Az üvegfestőknél azonban való­ban nagy a csönd. Fiatal és idősebb munkások hajolnak az asztalok fölött, s az apró „pa­lettáról” finom színeket rak­nak vékony ecsetjükkel a ke­cses formájú üvegtárgyakra. A legcsendesebb „szobában” Vincze Lajos bácsi festeget — egyedül. Huszonhatodik éve dolgozik az üvegfestő szakmában. Nem látszik rajta, hogy azötvenkilen- cedik esztendő nyomja a vál­lát. Mozdulatai frissek. Arcán nyoma sincs az idős emberek fáradtságának. Szeméből fiata­los derű csillog. Kiegyensú­lyozott, magabiztos ember be­nyomását teszi, olyan embe­rét, akinek teljesen nyugodt a lelkiismerete, mert nehéz, de szép élete volt. Hányta, vetet­te sorsa, országról országra. Európán át. 1919-ben, a proletárdiktatú­ra elbukása után, emigrálnia kellett. Politikai okokból. Olaszország volt az első állo­máshelye. Sabona városában kerámiákat festett két eszten­dőn át. Puha pasztell tónus­ban, és élénkebb színekkel is. A kékegű Itáliából Monacóba vándorolt a fehér terror kultú­rálatlan vadsága elől menekü­lő ember. Saintclaude-ban bonbonniert, celluloidot és ga- lalit tárgyakat festett. — A GALALIT IGEN érde­kes, tejből készült fehér anyag volt. Csodálatos színeket fest­hetett rá az ember. Kilenc esztendeig — 1922-től 1931-ig — élt a monacói her­cegségben Vincze Lajos. De so­káig megtelepedni itt sem tu­dott. Hívta, csábította, vonzot­ta magához az ezer lehetőséget villantó Franciaország, az Eií- fel-torony városa — Párizs. Párizsban egy nagyobb gyár­ban dolgozott — Pierre Arigo- ne-nál. Régi, olasz típusú, lak­kozott tárgyakat festett, figu­rákat — márkikat, női alako­kat. Elzászi, brötányi és nor­mandiai népviseletes figurák kerültek ki ecsetje alól. Lakk­festékkel is dolgozott, ötletes mintákat készített, amit aztán linóra metszettek és utánnyo­mással sokszorosítottak. — Melyik figurát festette legszívesebben, melyik volt szívének a legkedvesebb? — Talán ... talán egyik napernyős női alakom. Hát­térben néhány fa látszott, elő­térben egy nő, aprócska, pöt­tömnyi napernyővel, régi, bie- dermeier-os viseletben. Any- nyi báj, annyi hangulat volt ebben az alakban. És mennyi kedves szín ... Párizs címerét is festette. 22 karátos aranyporral. Üveg-, fa- és dísztárgyakat készített különböző színekkel. Kapcsolatban állt a francia szocialistákkal. Arsen Gros, az SFIO — a szocialista párt — képviselője jó barátja volt. Szerette francia munkatársait, minden megmozdulásukban részt vett. Szolidáris volt ve­lük, hiszen őt is éppen az a baj bántotta, az a keserűség dühítette, amely francia osztá­lyos társait. Emlékszik még Vincze Lajos bácsi a sztrájk­gyűlésekre, szakszervezeti gyű­lésekre, amikor a magasabb bérért bontottak zászlót a francia gyár munkásai. „Chambre syndical des pat­rons et des ouvriers” — így nevezték a gazdák, a gyártu­lajdonosok és a munkások szervezetét. — SOK KÜSZKÖDÉS VOLT — mondja magyarázóan. — De hát milyen az ember fiata­lon? Erős voltam én is, jóke- délyű. És persze bírtam a harcot... Futballoztam is. Tagja voltam a kerületi lab­darúgó-csapatnak. (Akkor még nem viseltem szemüveget!) Sakkversenyeken vettem részt. Sok-sok sikerrel. 1935-től 39-ig önállóan is dolgozott. K^s műtermet bé­relt magának, Párizs külváro­sában, és erejét megfeszítve dolgozott, hogy valami pénzt összekuporgasson. Mire kellett a pénz? Hazatérésre. Mert már akkor forgatta a fejében, hogy búcsút mond az idegenségnek, búcsút mond a kenyérfélén emigrációnak, s lesz ami lesz — visszatér hazájába. Csillá­rokat, üveg- és fatárgyakat festegetett. Rendeléseket is ka­pott a párizsi nagyáruházak luxus osztályaitól. És egy ori­ginált tervezésű bárt is festett Herriot részére. Harminckilencben aztán ha­zatért ... Most a fasiszta vad­ság korbácsolta, űzte a kietlen égbolt alatt... Franciaorszá­got tragikus események fenye­gették ... Hitler megindította a vandál háború gépezetét. 1940-ben teljesen megszállták a francia földet az „über- menschek...” Vincze Lajos akkor már idehaza volt. He- renden porcelántárgyakat fes­tett. A felszabadulás után tizen­két esztendőre megvált szak­májától, nem festette kedves figuráit, nem forgatta kezében az ecsetet. Közigazgatási terü­leten dolgozott. Több földmű- vesszövetkezetet ő szervezett meg megyénkben, ő adott ins­trukciókat, tanácsokat a meg­induláshoz, az első lépésekhez. Ez a munka azonban hiányér­zetet hagyott benne, nem tud­ta kielégíteni egészen. Vincze Lajos bácsinak vágyai, ábránd­jai, álmai voltak, amelyeket festeni kellett — üvegre, vagy bármi másra. Mert mint min­den gyakorlott mesterben, ő benne is élt a művész nyugha- tatlansága, belső elégedetlen­sége, amely alkotásokra kény­szeríti az észt, a képzelőerőt és a kezet. A kéz ad formát min­den elképzelt, megálmodott alaknak, s a szív önt tartalmat a figurákba. Hét esztendeje, hogy Vincze Lajos bácsi a Parádsasvári Üveggyárban dolgozik. Üveg- festő. Becsületes és munkáját szerető ember. Naponta szin­te a színek mindenikét felrak­ja az üvegtárgyakra, lámpabu­rákra. poharakra, kancsókra, vázákra. És mindenféle üveg­készítményre. A fehér, sárga, zöld színekkel, a fémmonoxid festékekkel álmait pingálja az ízléses, modem vonalú üveg­tárgyakra. — Életet vinni a tárgyakra, hogy az otthonokban mosoly teremjen. — Így summázta az üvegfestő-tudomány lényegét az idős, ötvenkilencéves mes­ter. Négy gyermeke van. Leg­kisebbik fia molnártanuló, a középső legény most tölti ka­tonaidejét, lánya másodéves medika Debrecenben, s a leg­idősebb fiú — kőműves. VINCZE LAJOS BÁCSI fe­lett is átlépett már az idő. Ahogy sokasodnak vállán az évek, úgy fehéredik haja is. Lassan, mint a mátrai csúcsok. Mint a meggyört gerincű he­gyek, amelyek körülölelik a régi, öreg üveggyárat. Pataky Dezső Harc a szárazság ellen Látogatás egy kínai népi kommunában AUTÓNK GYORSAN FU­TOTT a műúton. A rizsültet­vények felől illatos szellő fúj- dogált. Az ablakon kitekintve láttuk, hogy a sűrű rizspalán­ták már kizöldültek és lágyan ringanak a szélben. Távolabb magas kukorica vetett árnyé­kot a földre, a műút másik ol­dalán gyapotcserjék kevély- kedtek. Kék és lila virágaik erdeje messziről olyan mint az égbolt egy darabja a földön. A gyönyörű vidék látványá­ban elmerülve, szinte észre sem vettük, hogy megérkez­tünk a „Kő Tehén” nevű népi közösségbe, a kínai Zitong tar­tományba. Először azt hittük, hogy eltévedtünk. Utazásunk előtt ugyanis azt gondoltuk, hogy olyan közösségbe indul­tunk, amit az óriási szárazság teljesen tönkretett. Az eddig látott növények viszont pom­pásak, nagyszerű termést ígér­nek. Nem akartunk hinni saját szemünknek és megkérdeztük, hogy valóban a „Kő Tehén” közösségben járunk-e? A közösség párttitkára veze­tett ki bennünket a földekre. A hatalmas táblákon nem ta­láltunk egy talpalatnyi műve­letlen helyet sem. A gabona-, s a gyapotmezőkön jókedvű fia­talok dolgoztak. Odaérkezé- sünk alkalmával éppen a gya­potcserjéket kapálták. A házak mellett levő kertekben pompá­zott a vetemény, míg a barom­fiudvarokban tyúkok, kacsák tömegét láttuk. — Nagyon nehéz évünk volt — mondotta a közösség párttit­kára. — Az elmúlt év őszétől ez év nyaráig csak háromszor esett az eső és az is kevés volt. Elképzelhetetlenül nagy volt a szárazság. A tavakból kiapadt a víz és a rizsföldeken hosszú repedések keletkeztek, de a kö­zösség ereje legyőzte az ördögi szárazságot. A párt vezetése mellett, öregek és fiatalok egy emberként dolgoztak, és a hősi munka győzött az elemi csapá­sokon. BESZÉLGETÉS KÖZBEN áthaladtunk a hegyháton és el­értük a kukoricatáblákat. Cso­dálkoztunk, hogy milyen szép magasak a kukoricák. — Három hónappal ezelőtt itt is nagy harc volt — mon­dotta vezetőnk. — Vállrudakon hordtuk a vi­zet és úgy öntöztük a gyenge kukoricapalántákat. Végül is az emberi erő és akarat le­győzte a természetet és a her­vadó palánták újra éledtek. Különben a kukoricát a Fiata­lok Termelési Brigádja dolgoz­ta — folytatta szavait a párt­titkár elvtárs. A legnagyobb baj az volt, hogy a folyóból csak a hegyen keresztül, egy kilométer távolságból lehetett a vizet hordani. Az első öntö­zést a kukoricák meg sem érez­ték, mire a második fordulóval visszaérkeztek a fiatalok, a föld újra száraz volt. A következő napon már na­gyon sok ember segítette a fia­talok brigádját. Verejtékes munka után az öntözés sike­rült, a kukoricák feléledtek és éledni kezdtek. Később átmentünk a kukori­caföldeken és egy nagy rizs­táblánál álltunk meg. A bő ter­més jelei már megmutatkoz­tak. Vezetőnk elmesélte, hogy ez a dús ígéret is a teljes re­ménytelenségből fakadt. A ha- sadozott földekbe a munkacsa­pat 8 nagy vízmerítőt épített, amelyek hossza 18 láb volt. A csoport éjjel-nappal dolgozott, így birkóztak majd egy hóna­pig a szárazsággal. A folyóból a víz csaknem kiapadt, de a rizsmező megtelt vízzel és a rizspalántákat megmentették. ESTÉRE VACSORÁRA hí­vott meg bennünket a népi kö­zösség vezetője és mivel meleg volt az idő, az asztalokat kitet­ték az udvarra. A vacsora egy­szerű volt. Az egyik tálban tökleves volt, a másikban padlzsán (sült törökparadi­csom), a harmadikban zöldpap­rika rizzsel. Férfiak és nők gyermekeik­kel ültek az asztalok körül. Jó­ízűen vacsoráztak, közben vi­dáman csevegtek. Az öreg Liu asszony fiával és menyével, valamint három unokájával vett részt a vacsorán és közben elmesélte nekünk életének egy rég múlt darabkáját. 1930-ban itt nagy volt a szá­razság. Családja 300 négyszögö' rizsföldet dolgozott, de egy sze­met sem kapott a termésből, mert ami kevés termett, azt a földesúr elrabolta tőlük. Szülei és férje az éhségtől elpusztul­tak. Ok eperfalevelet szedtek, azt főzték meg és nagyon bol­dog volt, ha egy kis korpa­levest tudott főzni kisfiának. Evolt a múlt!... A vacsorázok közül a legmé­lyebb benyomást Gui-si Van, egy 83 éves öreg ember tette ránk. A harc megkezdésekor már nyugdíjas volt, de ő sem akart pihenni. Kérte a brigád­vezetőt, hogy jelöljön ki szá­mára valamilyen feladatot. A brigádvezető végül is 2 tehenet bízott gondjaira. Az öreg ke- veselte a dolgát, ezért fogott egy kosarat és napfelkelte előtt kiment trágyát gyűjteni. MIÉRT VOLT EZ A NAGY igyekezete az öreg munkás­nak? Harminc évvel ezelőtt, ami­kor óriási szárazság volt, Gui- si Van is elment a koumintang tartományi főnökhöz, hogy gondoskodjanak a szárazság­sújtotta parasztokról, de Gui-si Vant a szolgák kergették el a tartományi főnök palotájából. A parasztoknak faleveleket, vadgumókat kellett szedniük, hogy éhségüket valamivel csil­lapítsák. Ilyen nyomorúságos volt a kínai parasztok akkori élete. Most, amikor újra szárazság volt, az öreg munkás életereje szinte visszatért. Büszkén mondta vendégének, hogy a felszabadult nép most az or­szág gazdája, a nép,m$g tudta fékezni a természet érőit, és elérkezett az idő, amikor a kí­nai népnek nem kell többé fél­nie az éhségtől. (Kínai Nép című eszperantó újságból fordította: ZAKAR JANOS) AÁtg íe nem robbantottak, senki ^ sem szólt. A légnyomás eloltotta a lámpák lángjait. Megmozdult az alig 15 mé­terre levő munkahely szene. Mire Kolossza János, a brigádvezető, meg­gyújtotta lámpáját, már meg is je­lent az első lomhamozgású, szürke­fehéres füstlepedő a platni felett. Ekkor fogtak hozzá mind a négyen az evéshez. Seregély Karcsi — a leg­fiatalabb — gyorsan bontotta szét a tarisznyát, neki kellett legjobban sietnie, mert legtöbbet evett. Az öreg Bakos csak éppenhogy szelt is, meg nem is a vajas kenyérből. A másik kettő, Kolossza és Csűrik András, elég sűrűn harapott. Amikor azután az első korty viz is leszaladt Csűrik András garatján és letette a kulacsot a lába mellé, akkor szólalt meg Kolossza, a brigádvezetö: — Te, András ... idefigyelj, cimbo­ra, tegnap hol voltál megint? Csűrik felkapta fejét és szinte el­lenségesen nézett szembe Kolosszá- val: — Ügy leckéztetsz, mint egy gyere­ket, mintha éppen ma vagy tegnap kerültem volna a bányába! — Tévedsz, cimbora. Nem leckéz­tetlek, de megkérdezlek, mint bri­gádvezetö, miért hiányoztál tegnap már megint? 1/ olossza hangja igen komoly volt, Csűrik még nem hallotta Így beszélni. Meghökkent. Félszemét kissé behúnyva, vizsgálta Kolossza arcát. Vajon mit tud az elmúlt nap­ról, vajon tudja-e, hogy... Egye fe­ne, majd meglátjuk. ■. — Fölényesen, szinte gúnyosan vágta oda: — Ugyan, hol lettem volna máshol, mint odahaza. Beteg voltam és kész... Senki sem felelt. Néhány pillanat múlva valamivel már bizonytalanab­bul hozzátette: — Fájt a fejem, meg a gyomrom, na... Valahogy egyszerre ment el a má­sik három bányász étvágya. Még az örökké éhes Seregély is sietve össze­csomagolta holmiját. Az öreg Bakos törte meg a csendet: — Hát már ölég volt az ígérgetés­ből, Andris. Azért kezdem ezzel, hogy ne hidd, megint mögelégszünk egy üres fogadkozással... Három hónap­ja vettünk be a brigádba. Az első hónapban csak ment valahogy. De az utolsó kettőben három hiányt csi­náltál. Kértünk öleget, ígértél öleget. Mi nem tűrjük a szégyent. Jól dolgo­zol, az igaz. Ebbe nincs hiba. De hal­lottad volna, mit mondott nekem tegnap az üzemvezető! Szó szerint ezt: „Nézze csak, Bakos bácsi, csinál­janak valamit, mert ez nem mehet így tovább. A fegyelmi ülésen két bányász is a szemünkbe vágta, hogy Csurikot miért nem büntetik meg, hiszen ő is sokat hiányzik. Talán pro­tekciós ?’’ — Szóval — szusszantott Bakos —, nem is mehet ez így tovább. Két eset­ben még azt is megtettük, hogy ha­zudtunk. Azt mondtuk, hogy itt vagy, dolgoztunk helyetted, megmutattuk, hogy elvtársaid vagyunk és, és... itt van ni. Azt mondod, hogy beteg vol­tál. Micsoda beteg...? Tegnap este csak úgy bőgted kifelé a kocsma­ablakon, hogy: „Szerencse fel, sze­rencse le, ilyen a bányász élete...” Hát ennek vége van, érted? Ha mun­kaidő van, itt a helye a bányában minden becsületes bányásznak... Te meg... \ z öreg Bakos hirtelen elhallga- tott, s a stompra akasztott lámpájáért nyúlt. — Eh, — Csűrik foga csikorgóit, ahogy az öreg elé lépett. — Magyarul ez azt jelenti, hogy menjek a fenébe tőletek, mi? Kolossza is leakasztotta lámpáját, GOND vizet eresztett rá, s míg a láng kí­gyózva, sziszegve felcsapott a tető felé, ennyit mondott: — Magad mondtad, cimbora. Ezen a műszakon még együtt leszünk, az­tán keress, vagy alakíts magadnak más csapatot. ★ A műszak vége felé közeledett, de Csűrik úgy vágta, csákányozta a sze­net, mintha az első órát töltené a föld alatt. Kegyetlenül dühös volt, iszonyúan felháborodott, hogy őt, az elismert jó vájárt, ilyen lealázó mó­don lökte el magától a Kolossza-bri- gád. És ez fájt is ... Gondolatai szüntelenül azon jár­tak: melyik csapatot kérje meg, hogy befogadják. Percig sem kételkedett abban, hogy neki könnyen fog ez menni, hiszen ismerik, tudják, hogy két embert is legyőz a szénvágásban. Annyi az egész hibája, hogy havonta egyszer-kétszer megbolondul, akkor aztán jöhet az atyaisten főmérnöke, az sem tudná kicsalni■ a kocsmából. Ezért a kis semmiségért igazán nem kellett volna így bánni vele. De hi­szen majd megmutatja ö! Be sem várja a siktát, hanem elszalad a né­gyes siklóra, ahol Tóth Berci, a ko­mája, meg Kovács Gábor, a szom­szédja dolgozik. Mielőtt a Kolossza- brigádba jött volna, mindketten erő­sen hívták, hogy menjen hozzájuk. A bbahagyta az eszeveszett vag- dalózást. Ledobta a csákányt. Lehajtott fejjel, meggörbült háttal szaladt végig a szállító vágaton. Ala­pos nyomás alatt állott ez a rész, bi­zony kifulladt, mire elérte a négyes tetőt. Ott fújt egyet, vizet eresztett lámpájára, s bement az oldalvágatba. Tóth Berci, amint megpillantotta, csodálkozva zárta el a fúrógépet: — Hát te hogy kerülsz ide, koma? Csűrik intett neki, nem akar a többiek előtt beszélni a dologról. Hátrább mentek, s Csűrik mindjárt kipakolt, hogy ő most szívesen át­jönne, mert... mert... Tóth lesütött szemmel bámulta egy ideig a gidres-gödrös talpat, aztán kissé behúzódva a stomp okozta ár­nyékba, megszólalt: — Nagy hiba, komám, hogy ott­hagytad őket. Mert hát, lásd csak, most mit csináljak én a cimboráim­mal. Mindegyik pontosan tartja a műszakját, nincs miért elküldjem őket. Várj valameddig. — En nem várok. Vagy elfogadsz holnap reggel, vagy... — De értsd meg, hogy nem tehe­tem. Becsületes munkára nem vála­szolhatok így... — Komád vagyok, vagy nem va­gyok...? — Ne beszélj így, Andris! — Hát akkor megyek. És Csűrik elrohant. ★ Kovácsnál ugyanígy járt. Sőt, ő még azt is mondta, hogy megtárgyal­ták legutóbb: bárki legyen is az, az első igazolatlan hiány után elzavar­ják a csapatból... Csűrik lihegve visszafelé ballag. Roppant bizonytalannak érzi még a járást is. Nem, nem fáradtság ez! Va­lami más, egészen más ... Minden lépés után egyre mélyebben vág belé az öreg Bakos szava: „Csak úgy bőg­ted kifelé a kocsmaablakon... Ennek vége van, érted..Hát igaz is, hogy... IY/I egáll. Hátát nekitámasztja az egyik stompnak. Lámpája su­tán, esetlenül csüng kezében. Annyi­ra elmerül a gondolataiban, hogy nem is látja, hallja, hogy a szállító­vágat végéről felé dübörög egy teli csille. Kolossza nyomja, illetve tartja vissza, mert itt erősen lejt a vágat. Jó brigádvezető, néha segít „kutyáz- ni” is. Figyel előre. Még nagyobbat kiált, hogy „vigyázz”... Az a hülye ott vagy alszik, vagy... Minden ere­jét összeszedi, megfeszíti karját, fél kézzel belekapaszkodik a stompba... Sikerült. Már-már rá akart kiabálni dühö­sen, hogy így erre. meg arra, ne itt aludj, az apád... de a homályos de­rengésben egyszer csak találkozik te­kintete a Csurikéval. Amaz most tért magához gondola­taiból, kábultan néz brigádvezetöjére, majd hogy nem szégyenkezve, alig tudja kinyögni: — Veled ... veled vitatkoztam vol­na most, János ... — Velem? — Kolossza arcán át­suhan egy mosoly. Hümmöp vagy kettőt, leakasztja a csilléről a lámpát, úgy helyezi az egyik „fogba”, hogy a fénye mindkettőjük arcára hull. Fi­gyelik egymást. Csűrik szeméből el­tűnt a dac, a konokság, s ezt jól lát­ja Kolossza. Zúg, mozog a bánya, mintha csak valami hatalmas föld alatti bőgőzenekar zenélne. A fúró­gép zaja az. a munka édes ritmusa, az élet zenéje. S ebben a mindnyájuknak oly ked­ves búgásbán Kolossza egyszer csak megkérdezi: — Aztán mire mentél a vitában, elvtárs? — Hogy mire? — ismétli Csűrik. — Jóra. — S hogy mégse lássa Kolossza az egyre jobban pirosodó arcát, majd az orra hegyéig bezöttyenti sapkáját, s úgy ismétli: — Jóra. Azt mondom neked, Kolossza elvtárs, hogy többet nem maradok ki soha, becsületemre mondom... — Ha csak — veszi át a szót a bri­gádvezető —, ha csak lakodalom nem lesz nálam. De azt is leiberezzük, — igaz-e, Andris ...? S csak úgy szeretetből, Csurikhoz repíti sapkáját. (hold!) I

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents