Népújság, 1960. december (11. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-28 / 305. szám
I960, december 28., szerda ngpcjsAg 5 Kitől, ha nem a legjobb barátjától?! — „Nem. Már nem vagyunk ba.♦ i tok. Egyikünk sem mondta még ki, hagy vége több 1 m Jiúszéves barátságunknak, do'mindketten ki nem mond- fr is tudjuk, szétszakadtak j& c a szálak, amelyek valaha sz< ’kötöttek bennünket. Pest . higgye el, úgy össze volle. k mi forrva, hogy azt hit- tiK. nem jöhet semmi az életben, ami szétszakít bennünket. Nem volt titkunk egymás előtt, megosztottuk örömünket, bánatunkat és volt úgy. hogy fatálainkat is. Együtt nőttünk fel, együtt gyerekeskedtünk. Véd- tük egymást a játékban, közösen küszködtünk a tanulásban. Az első szerelem zsongító érzését, lelkünk minden boldogító rezzenésének titkát elmeséltük egymásnak. Az egyetem évei ■ alatt minden erőnkkel azon voltunk, hogy eredményesen vizsgázhassunk. Együtt izgultunk a szigorlatokon, és egymás mellett álltunk, amikor a diplomát kézbe kaptuk. Együtt, önfeledt boldogságban léptük át az egyetem kapuját, és léptünk be. ahogy mondani szokták, az Életbe. Így, nagy E-vel, az Életbe. És most, öt évvel az egyetem után, kerüljük egymást. Ha összetalálkozunk, fel-f elidézzük ugyan a régi, közös emlékeket, de szerintem kár, mert ezzel sértjük a kedves múltat es bizony, őszintébbek volnánk mindketten, ha hallgatnánk róla... Barátnőket vettünk feleségül, — s most azok is elhidegül- tek egymástól. Eleinte nem volt olyan nap, hogy többször is ne beszéltek volna. Hetenként legalább kétszer összejöttünk, vagy Péteréknél, vagy nálunk, kártyáztunk, beszélgettünk, vagy elmentünk négyesben táncolni... Hol van már az? Mőst ketten járunk táncolni, ketten káriyázgatunk, ketten bdrangolunk a Bükkben. Megfogadtam, kérem, hogy többé nem kötöm magam senkihez. Nagyon-nagyon csalódtam. S méghozzá a legjobb barátomban, akit. jobban szerettem, becsültem talán, mint a tulajdon édestestvéremet. Ez az ember meglopott engem. Meglopott a barátságról vallott, hitemben, megcsalt, pecsapott, nem volt őszinte hozzám. ' Sőt! Képmutatón visszaélt barátságommal. Meggyúlöltette magát előttem... Tudja, én nagyon adtam Péter véleményére. Szakmailag kitünően képzett, és meggon- doítábbnak, józanabbnak is tartottam, mint magamat. Én — különösen míg ftdtóídbb voltam — könnyebben, felületesebben vettem az életet. Péter nem. Péternek mindig, mindenhez volt mondanivalója, de ő kétszer is meggondolta, míg valamit kimondott. Volt idő, amikor nagyon szerettem volna olyan lentil, mint ő. Példaképnek tekintettem, szívesen vettem, ha valami tanácsot adott, még akkor sem sértődtem meg, ha valamiért leszidott. Ügy gondoltam: kitől, ha nem legjobb barátjától tanul az ember. Mondtam is neki, bátran és őszintén mondja meg a véleményét rólam, a munkámról. Ahogy mondani szokták — én is ezt tartottam —, az ember nem látja úgy meg saját maga gyengéit, mint egy másik, aki jól ismeri. És nagyon jó az, ha van valaki, aki közel van az emberhez és figyelmezteti gyengéire ... Szóval, én ezt kértem Pétertől: legyen őszinte hozzám, ne engedje, hogy elragadjon a hév, inert erre, sajnos, hajlamos vagyok. Péter megígérte ezt és ő is ugyanezt kérte tőlem. És mi történt? Péter nem volt őszinte hozzám — mint már az előbb mondtam. Csak egy esetet mondok el. Az üzemben, ahol dolgozom, az egyik gép szerkezetén némi változást akartam eszközölni. Az elképzelés jó volt, a gép teljesítményét ezzel majdnem egyharmadával növeltem volna. Mikor már megvolt az elképzelésem, elmondtam azt Péternek, megmutattam a rajzokat, tanácsot kértem. Péter jónak, okosnak tartotta elképzelésemet, biztatott: valósítsam meg. Nem sikerült a kísérletem. Nem is sikerülhetett! Rossz volt az áttételszámításom. Péter látta ezt előre, — de nem szólt. Sőt, buzdított. Mi lett a vége? Kudarc. Kinevettek az üzemben, hogy minek tcapaszkodom olyanba, amit nem érhetek el. Péter is nevetett. s egy szűkebb társaságban kijelentette: törtető vagyok, aki nem ismeri képességét, minden fába belevágom a fejszémet. Nem akartam elhinni. Elmentem Péterhez. Péter állította, az ő szájáról nem hangzottak. el ezek a szavak. Kollégáim ennek az ellenkezőjét állították, sőt mondták, nem ez az első eset, hogy engem pocskondiáz, kisebbít... Megbocsátottam Péternek, de már nem voltunk a régiek, a tüske bennem maradt és szúrt, nem hagyott nyugtot. Mindinkább úgy néztem Péterre, mint arra, aki nagyon megbántott. A régi kedves emlékek ködbe vesztek. Kérem, én azelőtt félreismertem Pétert. Rájöttem arra is, hogy azok, amik nekem annyira imponáltak Péterben, nem is valami jótulajdonságok. Maga- biztossága — hiúságából fakad, meggondoltsága — alkalmazkodás, kivárja a legmegfelelőbb pillanatot, hogy hatást érjen el. Éreztem, tanácsaiban is mindig nagyképűség, felülről való kezelés volt. És hazudott, őszinteséget ígért, s mit adott. Visz- szaélt barátságommal és hátam mögött kisebbített, kinevetett, gúnyolódot rajtam..h Nem, nem mondtam el ezeket Péternek. Tudja, én nem vagyok olyan ember, aki szítja az ellenségeskedést. Ha találkozunk, üdvözöljük egymást, érdeklődünk, mit, min dolgozik a másik. Egyébként Péter is megjárta. Kidolgozott egy találmányt, de nem kapott any- nyit érte, mint amit várt. Kocsit akart venni, de nem sikerült neki. Igen, nekem van már kocsim, de kérem, én nem pocsékolok, mint Péte- rék, én dolgozom, ha kell, este is, s nem a város korzóján mutogatom magam, mint Péter. És én értem is a szakmám. Péter egy kontár hozzám képest... Egyébként is, engem nem érdekel Péter. Csináljon azt, amit akar, éljen úgy. ahogyan akar, én nem szólok bele a dolgába, megbocsátottam neki, én is járom a magam útját, ő is menjen a magáén és ha véletlenül találkozunk, engedjünk utat egymásnak ... Nézze, kérem, én nem bántottam meg. 0 sértett meg engem. Én soha nem mondtam róla rosszat, engem nem érdekel. Sajnálom, hogy valaha is barátok voltunk.” Ebben a pillanatban az eddig szóval tartó ismerősöm felugrik az asztaltól és a klub ajtaján belépő fiatalember felé tart. — Szervusz, Péterkém, nagyon örülök, hogy találkoztunk. Milyen jó színben vagy! Gyere, parancsolj! — s már vezeti is asztalunkhoz. — Engedje meg — fordult felém hogy bemutassam Horváth Péter főmérnököt, legjobb barátomat. Megengedtem! De utána levegőre kellett mennem és meg kellett írnom ezt a kis történetet. Papp János A teli szünet baszna Nevelők és gyermekek pihennek ezekben a betekben az első íél esztendő fáradságos munkája után. Am ez a pihenés a nevelőknél nem a semmittevést jelenti, hanem csendes felkészülést a még jobb, még követelőbb munkára. Ezért, és a szórakozva tanulás öröméért szervezett a megyei tanács művelődésügyi osztálya tanulmányi kirándulást a középiskolai földrajz—történelem és a történelem—rajz szakos nevelők részére a téli szünetben. Az egyik csoport, a történelem—rajz szakos nevelők csoportja Nógródba látogat, megismerkedik személyesen ,s a? oltani néphagyományokkal, történelmi emlékekkel és néprajzi kincsekkel. A másik csoport hosszabb utat tesz meg a Dunántúlon, főleg a földrajzi érdekességek szempontjából osztották el az útirányt számukra. Mindez természetesen azt eredményezi, hogy a túrában részvevő nevelők tanítása a személyes élmények, a konkrét megismerés alapján sokkal színesebb. elevenebb és érdeklő- déskeltőbb lesz. imrm őszinte érdeklődéssel olvastam ama hirt, amely szerint új sportág ütötte fel a ' tejét Amerikában, s ráadásul ez a sportág szigorúan amatőr jellegű. Rakétakészi- tés — ez a sportág lényege és neve, még- I pedig házilag, méq- pedig tizenkétezer ember hódol már ennek az aranyos sportágnak, amelynek keretében házi erővel is 1 el lehet jutni a csillagokba, sőt még azon is túl. Ugyanis eddig 15 halálos áldozata és több mint másfélezer sebesültje van ennek az amatőr sportágnak. Szép kis sport mondhatná bárki, pedig nincs igaza. Mert a nem amatőrök, akik a rakétákkal korántsem sportból játszanak, lényegesen több halottra és sebesültre és lényegesen kevesebb csillagra terveznek kisded profi-játékuk nyomán. Lehet, hogy játéknak ostoba egy dolog és veszélyes, de én a „komolyat” sokkal ostobábbnak és veszélyesebbnek tartom. Bár az is igaz, hogy az íjászat jobb és nemesebb sport! Huligánok a füzesabonyi „Fehér ökörben“ A füzesabonyi vasútállomás — az északi terület egyik legjelentősebb vasúti gócpontja — óriási teher- és személyforgalmat bonyolít le. Különösen szombaton és vasárnap nagy az átmenőforgalom és ez, úgy látszik, csábítólag hatott azokra a kétes elemekre is, akik főleg az éjszakai órákban, előszeretettel jelennek meg a vasútállomás helyiségeiben, s ott duhaj ’ magatartásukkal hívják fel magukra a figyelmet. Ezzel kapcsolatban Tanner János állomásfönök legutóbb így nyilatkozott: — Amikor az állomás melletti szövetkezeti vendéglő bezár, az italozók nagy többsége átruccan a „Fehér' ökörbe”, (újabban így nevezik a. vasútállomás italboltját), botrányos módon berúgnak és megzavarják a pihenésre vágyó utazók nyugalmát. Igen gyakori a nőkkel való szemtelenkedésük, de sokszor még a kocsiplombák feltörésétől sem riadnak visz- sza. Elismerésre méltó, hogy az Utasellátó Vállalat éjjel és nappal az utazók rendelkezésére áll, de a füzesabonyi állomás talpas asztalai egészen más célt szolgálnak. Sajnos, egyre több esetben mulatni vágyó, huligánkodó duhajok szükségletét elégítik ki. Ezért hívjuk mi magunk között ezt a helyiséget „Fehér ökörnek”. Az állomásfőnök nyilatkozatát ml még az alábbiakkal egészítjük ki: A füzesabonyi vasútállomás italboltja sokszor törvénysértők számára szolgál búvóhelyül, amire bizonyítók az. hogy itt évenként több, a rendőrség által körözött személyt tartóztatnak le. A fóketeinges huligánok persze nem kímélik az idősebbeket sem. December 19-én este négy ilyen „díszvirág” hagyta el az állomás italboltját. Mind a négyen erősen ittasak voltak, s a községi kultúrház felé mentükben elfoglalták az egész járdát. Nem messzire a tanácsháztól egy 60 év körüli, vizesvödröt cipelő nénike igyekezett az állomás felé, mire a huligánok lelökték a járdáról, a néni hanyatt esett a sárba. Mindezt hangos haho- tázással kísérték! De mást is elkövetnek a fe~ keteingesek, s ez súlyosan esik a latba! Fiatalkorú füzesabonyi gyerekeket csábítanak magukhoz, akiket rászoktatnak az ivásra. kártyázásra, a huligán- kodásra, leszoktatják őket az igazmondásról a szülők iránti tiszteletről. A füzesabonyi vasútállomás rendőrei kevesen vannak ahhoz, hogy a huligánok garázdálkodásának véget vessenek. Karszalagot viselő kiszista fiatalok kellenek ide, akik vigyáznának a fiatalok erkölcsére, vigyáznának az utazók nyugalmára. Van már jó példa arra, hogy a kiszisták, a rendőrökkel karöltve, látják el a rájuk bízott feladatot. Reméljük, a füzesabonyi huligánok részére rövidesen elrendelik a „végleges zárórát”... Szigetvári József >i iiiiiuiiiiiiiiiiiiliiiiiiiiiiiiiniiiiiini'iiiiiiH"i»iiiiiiiinuiHitiiiiiuiiiiiiiu*iiiiiiiiiiiiuliiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiu»iiiuiiil bei. Csak egyszer azért megkérdezte: — Tudnál engem szeretni, Margó? Es ő nem is gondolkozott a kérdésén, csak rámondta: — Igen. Más alkalomkor mindig a munkáról és a munkásosztályról beszélt. Aztán nemsokára belé is keveredett valami machlajkába. Még emlékszik, hogy együtt voltak azon a meleg nyári estén és Pista akkor is a munkásokról beszélt, majd hirtelen azt mondta: — Olyan könnyű, szinte kívánatos szagod van. Es egész este ezen nevettek. Ezután három hónapig nem látta Pistát. Még akkor éjjel letartóztatták. Azóta a szülei nagyon féltik, nagyon szigorúan fogják Pistát. Eh! Fontos, hogy szép az idő, olyan igazi szőlőérlelő nyárutó. Az Eged oldalában már érik a szőlő és nemsokára megkezdődik a szüret Legalább napszámba mehet... Egy nagy szürke felhő árnyát vetítette a délen álló nap az Eged-tetőre, miközben élesen megvilágította a hegyoldal lankáit, a mezőségeket, legelőket és a völgyeket lent a mélyben, ahol a látóhatár peremén a föld egybekél az éggel. ★ U allonkabátját kissé ösz- *•' szébbhúzta magán és az alkonyodó esti utcán félénken, hátratekingetve, szinte ellopakodott a nagy bérházig. Miután körülnézett, gyors elhatározással beosont a kapun. A rendőr, aki követte, tanácstalanul állt .az utca szegletén, szem elől tévesztette a fi,út. Csak ide mehetett az ,.A1apítvány”-házba — gondolta a rendőr —, itt is lakik egy olyan gyanús pofa, aki volt, mert Kelemen versenykerékpárján szinte „kiröppent” a kapun, Terebesi Pista pedig a Káilay utca felől hagyta el a házat Most már bátran és félelem nélkül vágott keresztül a Dobó téren, hogy eljusson a rábízott röplapokkal a Sáncba. Esteledett. A lemenő Nap sugarai vörös függönyt akasztottak a Várköz melletti ház ablakára. Nyugodalmas, csöndes, augusztus végi este volt, és mégis, mintha vihar előtti csönd ülte volna meg az emberek lelkét, annyi villamosság, feszültségérzés lógott a levegőben. T erebesi beért a közbe. Ezen a fullasztó, sok lépcsős úton nem járt senki. Csönd és üresség vette körül, ami most még inkább megnyugtatta. Kabátja alól röplapot húzott elő és olvasni kezdte a betűket: ezekkel cimboráskodik. A múltkor megmutatta a felügyelő, hogy jó lesz ezt az „ipsét” szemmel tartani. Most várja, amíg kijön és követni fogja, szemmel tartja, mert ezek készülnek valamire. Kelemen Jóska már a lépcsőházban izgult, amikor Terebesi megérkezett az „anyaggal”. — Megvárakoztattál — mondotta Kelemen — és közben átvette Terebesitől a röplapokat. — Idáig követett egy zsaru. — Nem tesz semmit. Hozom a „bringát” és kirohanok, mint Zrínyi a kapun. Te pedig a másik utcáról feltűnés nélkül kijuthatsz. — Jó. Indulj! Útvonal: Malom utca, Cifrakapu, Cifra Sánc, Egervár-állomásnál találkozunk. A biztos úr türelmetlen várakozása ezúttal hiába való Munkások! Munkanélküliek! Elvtársak! Holnap, szeptember 1-én, tüntetünk a nyomor, a nélkülözés és a kizsákmányolás ellen! Munkát, kenyeret követelünk! Nem akarunk éhen pusztulni! Jertek velünk! Ki az utcára! Mindnyájan ott legyetek! Munkát! Kenyeret! Elég jó a szöveg — gyűrte vissza ballonja alá a papírlapot. Kicsit alkalmazkodó, itt- ott éles, kicsit követelő, szóval jobb is lehetne. Csak eredménye is legyen. Aztán nekiiramodott, végig a Bástya utcán és szórta a tüntetésre szóló felhívást az alacsony kapuk tetején és a meleg augusztusi estén nyitva hagyott ablakokba. Az András bíró utcán utána somfordáit egy vízért menő, koravénnek tűnő asszony. Beesett arcából csak az élénk, mélyenülő, karikás szemek villogtak élesen. Kérdőn nézett Terebesire. — Maga osztogatja ezeket a papírokat? Az ablakomban találtam. — En tettem oda. — Adjon még egyet. De többet is adhat. Szétosztom én magam a Literáti, meg a Janicsár utcákban. Éppen ideje, hogy csináljunk valamit. Mi sánciak ott is leszünk kedves. Meglátja, hogy mi ott leszünk! Tüntetünk a nyomorúság ellen! P ista tovább rohant. A *■ Szabó Sebestyén utcán visszafordult. Két munkás jött vele szemben. Lemezgyáriak voltak. Terebesi kezükbe nyomott egy-egy röplapot. — Velünk jöttök? Az egyik: — Veletek! A másik: — Kidobnak, de akkor is megyünk! A fiú már a Gárdonyi utca házait szórta tele, amikor a felé kerékpározó Kelemen Jóska hangját vélte hallani. Behúzódtak egy hazszöglet- be. ahol Kelemen lihegve, levegőt kapkodva mondta: — Zavar egy rendőr, tűnj el te is! — Van még anyag? — Nincs! — Akkor semmi baj. Holnap a megbeszélt időben. Kelemen lerohant a Diófa- kútnak, Terebesi meg visszakerült a Bástya utcának és eltűnt a vár északkeleti omladékai között. Nem figyelte az időt, hogy mennyi ideig állhatott a boltíves bástyafal alatt, csak a mindjobban sötétedő csillagos égboltról állapította meg és gondolt rá, hogy öreg este lett. Ideje volna hazamenni — gondolta —, mivel az anyja mindig nyugtalankodik, ha ő távol van. De ha felismerte az „Ala- pítvány”-háznál a rendőr, akkor esetleg otthon is kereshetik ... Egye fene, keressék! Letagadja a rendőrrel való találkozást. A rendőr nem jól látott. F szre sem vette, hogy mekkora vargabetűt tett meg és a Margit lakása előtt áll. Csak amikor mélyet szippantott a nyárutót jelző hús levegőből és nagy elhatározással benyitott a lány ajtaján, akkor eszmélt rá, hogy ez nem is illő dolog. — Későn van már. — mondotta zavartan —, nem is tudom, hogy kerültem ide. — Nem is fontos.- Itt vagy és ez a fontosabb — mondotta a lány. Nagyon egyedül vagyok. Napok óta nem volt itt senki. Téged meg éppen ezer évé nem láttalak. Ki sem mozdulok ebből a dohos kamrából. Az Eged- oldált nézem napestig. Terebesi néhány röplapot tett az asztalra. — Mi ez? — Olvasd el. — Érdekes. Most olyan ez nekem, mintha mindez egyszer már megtörtént volna. Ez még soha nem történt meg. Ez először történik a mi életünkben, Margó. Holnap fog a mi generációnk vizsgázni az életrevalóságról. Holnap tüntetünk a kizsákmányoló, tőkés rendszer ellen. — Én nem a tüntetésről beszélek, hanem arról, hogy Itt vagy, hogy nálam vagy és az asztalra tetted azokat a papírokat, amire az van írva, hogy: munkát, kenyeret! Nekem mindez úgy tűnik, mintha legalábbis megálmodtam volna. Tudod, azt kellett volna a röp- iratra írni, hogy: kenyeret! bélét! haját! háromfélét! Ke-nye- ret, bé-lét, ha-ját, há-rom-fé- lét. Ez muzikálisabb. — Dehogyis! Ez csak gyerekesebb. Ezt keményebben, férfiasabban, sőt harciasabban kell hangoztatni: Kenyeret! ! Munkát' ! Mun-kát!! Ke-nye- ret! ! Munkát! ! Kenyeret! ! — Mindegy, hogy hogyan mondjuk, Pista, csak legyen. — Ix:sz. Velem jössz holnap? — Az utcára? — Igen. — És mit csinálunk? — Tüntetünk. Kenyeret követelünk! Ugye jó lesz? A petróleumlámpa utolsót pislákolt, kifogyott belőle a világosságot adó olaj. A csendesség szinte uralta a kicsi szobát. Valahol egy egérke kaparászott a szekrény alatt, de ez nem .zavarta a lelkek találkozásának pillanatát. A fiú megszólalt. — Egyszer azt mondtad, hogy tud. ' engem szeretni? — Mondtam. Mit érsz vele? Lassan é~ is eljutok az öngyilkosok hadseregéhez. — Nem szeretem, ha butaságokat beszélsz. Már régen történt, de még mindig emlékezetemben van, amikor egyszer az Érsekkertben rámutattál a harmatos fűre, hogy nézzem csak. minden fűszálon egy-egy har- matcsepp evöngyözik. Aki meg tudja látni a természet szépségeit, az nem lehet öngyilkos. Ismét csend terpeszkedett a szobára. A két ember szorosan átölelte egymást és gyors lélegzetvételük elveszett a szoba csendjében. — Szeretsz? — kérdezte Terebesi. — — Ez is butaság — nem kell ezt kérdezni, — mondotta halkan a lány, s a fiú érezte, hogy puha karja a nyakára fonódik. És csupán a sötét éj volt' egyedüli tanújuk. Másnap, szeptember elsején, a napfényes délelőttön egymás kezét fogva meneteltek a tüntető tömegben. A sánci, beesett szemű asszony elkapta a menetelő Terebesi tekintetét. — Itt vagyurfR'mi is! — kiáltotta. jVT ar8ó boldog volt és akLTX kor sem ijedt meg, amikor a rendőrök hideg pengéjű kardján tündökölt a napsugár. Fenyegetőn kivonták azt a tüntető tömegre, mely egyre tódult az érseki rezidencia elölt és bátran zengte ajkuk a forradalmi dalt: „Egy az életünk, egy a sorsunk.”
