Népújság, 1960. december (11. évfolyam, 283-308. szám)
1960-12-25 / 304. szám
Szívvel — szeretettel 5,S anyánkat, ezt az édes, jó anyát, szeresd, tiszteld, imádd!” (Petőfi) HORVÁTH FERENC NÉ, GYÖNGYÖS VASS JÁNOSNÉ, HATVAN Köszöntünk hószárnyú béke „Jézus, kinek szállása irka, — heverő papírbarmok közt örül — s a tűz fényénél a jámborok mintha — ugrándoznának a jászol körül. — De ez nem igaz. Részes-szalmát hajszol — az úri szél és gőzlik a magyar — s a két pásztor fonott kalácsot majszol — s a három király pálinkát nyakai.” Nem, ez semmiképpen sem idilli kép, nem a karácsonyfagyertyák megható és megkapó fénye lebegi körül, nem mosolygó gyermekarcok, lágy, meleg, hisz még Jézusnak is szállása irka a „Téli Magyar- országon”, ahol József Attila három királya pálinkát nyakai és Ady Endre halottnak érzett mindent és mindenkit, ahol még az álomnak is megkoptak az álmai. Ó, csendes éj, hányszor voltál a'nyomor, a könny, a halál csendes éje, ó békessé- ges ünnepe a békességnek, hányszor sziporkáztak a halál csillagszőrói fel az égre, s bele az emberi testekbe. S még nem is a test pusztítása volt a legszörnyűbb, hanem a léleké, amely ember lévén, békességre termett, s a halálba dermedt. A mondabeli három királyok sem aranyat, sem tömjént, sem mirhát hordtak a legendabeli Jézus jászlához, hanem először elvitték az embert, aztán vagy elárvereztet- ték, vagy elpusztították a jászlat is, az istállót is, a barmokat is. Igaz, hogy ezek a királyok valójában nem is mondabeli, de történelmi figurái voltak az elmúlt századoknak, hívták bár őket Vilmosnak és császárnak, Ferdinándnak és királynak, Sándornak és cárnak, vagy éppen Hitlernek, a kancellárnak. A karácsony ünnepe nem a katolikus egyháznak az ünnepe, története mélyen belenyúlik az emberiség történetébe, gyökerei a mondák, a csodálatosan átörökített legendák szövevényesen tarka mítoszába vész. De ezen a mítoszon keresztül mindig átsütött a szeretet és béke vágya, ez a két érzés, amely a legemberibb, ez a két érzés, amely a legtisztább és legönzetlenebb, amelyet hamarabb elárultak, ha nem is éppen harminc ezüstpénzért, mint a bibliai Judás tette volt a monda szerint. Csak ebben az évszázadban, amelynek alig törtük meg a felét, tizenkét karácsony, tizenkét olyan ünnep, amely a béke és a szeretet jegyében fogant, köszöntött be a vérrel és halállal, s ebből a halálból nem volt feltámadás. Tizenkét szeretet ünnep, amikor megszentelt fegyverekkel gyilkolták egymást az emberek, amikor tábori lelkészek mondtak misét és zengték a Megváltó nevét és hirdettek igét a szere- tetről, az életről, hogy utána áldást osztva indítsák embert ölni azokat, akiket megöltek később, azokat, akik élni és szeretni, dolgozni, alkotni akartak. Építeni és nem pusztítani! Frázis és megkopott unalom ma már a mindenki karácsonyfájáról beszélni, amely éppenhogy senkié sem volt, frázis és megkopott unalom egyeseknek ma már az ínségkonyhákról beszélni, ahol karácsonykor dupla volt az adag, amely háromszorosan is egyenlő volt a semmivel. De miért volna frázis és unalom most erről és arról is beszélni, hogy kinn Angyalföldön, vagy a Valérián, Békésben, vagy éppen Hevesben, munkáslányok vackán, vagy cselédházak rongyain már álmai sem voltak a nyomornak, hogy a karácsonyfa alá — ha egyáltalán volt — egyetlen ajándék a béke és a szeretet ünnepén, — egy értesítés volt. A hősi halálról. Tízezrek hősi haláláról, akik szívesebben éltek volna egyszerű emberként, mint haltak értelmetlenül, hősnek kinevezve, a Donnál, vagy még előbb apáink, az olasz fronton. Csak a mondák hősei képesek arra, hogy néhány kenyérrel és i.a? Ial jóllakassanak egy hataln as tömeget. Azok, akik még ezt a mondát is meghazudtolták, hogyan lettek volna képesek valóban is, néhány kopott ruhával felöltöztetni hárommillió fagyoskodó testet, néhány kiló zsírral, liszttel, vagy cukorral jóllakatni egy országot, — egy egész életre. Bús magyar karácsonyok, ti évszázados mementók, stációi az egyetlen igazán ősi magyarnak,— a nyomornak, ti tanúskodjatok, hogy ha nem volt háború, hát volt tüdőbaj, ha nem volt tüdőbaj, hát volt éhhalál, ha nem volt éhhalál, hát volt egyke, vagy éppen egyse. A tejjel-mézzel folyó Kánaán, amely bokréta volt isten kalapján, aligha termett mást annak, ki dolgozta, formálta, mint egy csokor bokrétát, éppen az Isten kalapja mellé. Tizenöt karácsony áll már mögöttünk, s előttünk a végtelenek sora. Tizenöt ünnep volt, amikor arcpirulás nélkül, becsülettel és őszintén, hittel és bizalommal kimondhattuk: ez a béke és a szeretet ünnepe. S ha még nem is jut mindenkinek egyformán az asztalára, ha még a bőség kosara most fonódik az alkotó ujjak nyomán, de mindenkinek jut, hogy testére jó ruhát vegyen, hogy asztalára mindig étel kerüljön, hogy a gyertyák fénye ne a villanyt pótolja, s a fa alá ajándék kerüljön. 1960 karácsonyán több, mint az elmúlt ünnepen, s az új esztendő szeretet-napján több, mint az idén. Nem osztunk zsírt és lisztet, sem ruhát, nem a csodáttevők- ben hiszünk és a néhány kenyérben, vagy a kánai menyegző borában. Hitünk a földön jár és éppen ezért igaz. Magunkban hiszünk és abban, hogy egy kenyér az egy embernek jár, s az egy kenyér az mindig ott van az asztalfiában. Nem kegyelem a ruhánk és ál- jószívü ajándék, hanem magunk szőtte, magunk vette, megdolgozott kabát, vagy öltöny, cipő, vagy csizma, amely ugyan nélkülöz minden misztikumot, minden csodát, de legalább nem nélkülözi azt a tudatot, hogy holnap is lesz, még szebb is, jobb is, több is. A mi Alföldünk nem a halottak álom nélküli álmot alvó országa többé, hol egykor Ady képzeletét oly drámaian ragadta magával a „gőzös”, a „Havas, nagy téli éjen”, s nem „tömpe szobácska, vertföldjére dűlnek” József Attila Betlehemének három királyai, hogy pálinkát nyakaljanak, amely olcsó és feledtető és ünnepi ital. S a béke galambja, amely oly riadtan és véres szárnnyal vergődött keresztül az ősi magyar ugaron, századokon keresztül, karácsonyi éjszakákon, most fészket vert nálunk, szárnyait rendbehozta, tolla hófehér: megtisztítottuk szennytől, vértől, a lőpor füstjétől, a ráfagyott emberi könnyektől. Köszöntünk téged béke és szeretet ünnepe, s magunkat köszöntjük, kiknek volt ereje és ezentúl lesz is mindig, hogy ez az ünnep ne csak szóban, de tartalmában, varázsos hangulatában is az legyen. Köszöntünk téged gyertyafénylő fenyő és tudjuk, hogy míg fényeid tápláljuk, sugarad eljut mindenhová, mert el kell jutnia, mert az igazság, a béke, a szeretet, a győzelem, ha győzni tudók, ha benne hittel hinni tudók hirdetik elszántan igazságát. Békét a fák alatt, békét a végtelen földeken, az ünnepre némult gyárak felett, az iskolák felett, az országok, az egész Föld felett! Békét akarunk és béke lesz! Szívvel — szeretettel ,,S anyánkat, ezt az édes, jó anyáéi „ .. szeresd, tiszteld, imádd!” (Petőfi) özv. SZÁNTÓ KAZMÉRNÉ, PÉTERVASARA SPISÁK JANOSNÉ, HATVAN KISS LASZLÓNÉ, EGER CSÉPÁNY ISTVANNÉ, GYÖNGYÖS mészáros györgyné, Füzesabony NAGY LAJOSNÉ, EGER
