Népújság, 1960. november (11. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-13 / 268. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODAIM! KÖR KIADÁSIBAN ------­íg y hívták, egyszerűen, kicsit becézve, mint a jó gyereket: Zsiga. Az egész utca és a bor­bélytársadalom így szólította, talán nem is tudták a veze­téknevét. Vékony, szűkmellű fiatalember volt, szeplős arcán elmerengő, savószínű szemmel, mintha mindez mesterségével együtt járna. A jobbválla le­esett, csapott. Borbélyoknál gyakori testi hiba. Zsiga görbe válláról messzi­ről meglehetett ismerni a bor­bélylegényt. S ha még hozzá­vesszük, hogy vörösesszőke ha­jából művészfrizurát is reme­kelt, akár mérget is vehetünk borbélyságára, bár ami azt il­leti, ezzel a megjelenéssel mű­vész is lehetne. S ez utóbbi észrevételben van is valami, mert Zsiga való­ban félrecsúszott művész is volt. A borbélyműhely, ahol dol­gozott, a vármegyeháza mel­letti kis utcában székelt. Ki­csike kis helyiség volt, az öreg, reszketős kezű Bodnár bácsié, s a mester éppen reszketős ke­ze miatt tartotta meg utolsó inasát maga mellett, segédnek. A munkát, ha volt, megosztot­ták. Bodnár bácsi nyírt, Zsiga meg borotvált. A városkában, hiába volt megyeszékhely, csend honolt hétköznap délelőtt. Legfeljebb a cukrászdával szemben, a másik oldalon, ott, ahol a fiá- keresek álltak, volt erősebb, borízű beszélgetés. Szegény fiák ereslovak, konya fejükkel hallgathatták gazdáik véget nem érő vitáit, már úgy meg­szokták, hogy oda sem fittyen- tettek. Az akácok poros leve­leiket szomjasan eresztették a föld felé, hátha onnan jönne egy kis nedvesség, ha már az ég felől liiába várják; Ilyenkor Bodnár bácsi beült a borbélyszékbe olvasni, ami mellett rendesen el, is szunyó­kált. míg Zsiga elővette hege­dűjét, melyet még inaskorában vett az ócskapiacon, és hege­dült... Ez volt minden szenvedélye. Ha hosszú, kimosott ujjait vé­gigfuttatta a húrokon, s az megzendült, valami csodálatos érzés szállotta meg. Csúnya, szeplős arcát idegen ragyogás szépítette, s ujjai fürgén tán­coltak. A hegedűvonó alatt sírt. jajongott a húr. Hangok szálltak ki a kis borbélymű­hely ajtaján, szárnyat kapva a tiszta, meleg, akácillatos le­vegőben, amely vitte... vitte... sokáig rezegtetve... lassan el- halóan. Zsiga szeméből néha gyanús könnycsepp csordult, máskor vékony, behorpadt melle megduzzadt, göthös alakja megnőtt... Rajongott a hegedűjéért, más nem is érdekelte. Valljuk be, nem is érdekelhette, hi­szen a lányok nevettek ezen a legényen, hiába ment olyan ké­nyesen az utcán. Ha meglátták valami táncmulatságon, ott, a majomszigeten állva, bizony, csintalanul mutogattak feléje. S ő, ő nem merte felkérni egyiket sem táncolni; Nem is járt sehová, csupán a színházba, nyáron, és ott szív­ta be a muzsikát. Ha a kar­zatról lenézett a zenekar közé, egész este az elsőhegedűst fi­gyelte. Kémlelte mozgó ujjait, s füle magábaszívta a dalla­mot. Másnap, a borbélyműhely félhomályában rozoga hegedű­jén az előző esti hangokat pró­bálgatta. Később kottákat is vett.-Is­merkedett velük. Hosszú, ki­tartó gyakorlás után már szé­pen játszott. Bodnár bácsi na­gyon megszerette ezt a lelenc­ből kivett gyereket és sokszor gondolta, ha meghal, ráhagyja a borbélyműhelyt. Megér­demli. A vármegyei urak, akik ide­jártak borotválkozni, moso­lyogtak Zsiga hegedűművésze­tén. Bár ha vendég jött, min­dig abbahagyta a játékot. Ha a kis boltajtón belépett' valaki, ő szolgálatkészen ugrott a ven­dég elé. Hangos „Alázatos szol­gájáéval segítette le a kabá­tot, megfordította a széken a párnát és hozta a frissen mo­sott fehér kendőt a vendég álla *1«. Szerényen, udvarias mosoly- lyal válaszolt a vendég tréfás kérdéseire. Kívülről mindig derűsnek látszott, de belülről vérző szívvel hallgatta azokat a gúnyos csipkelődéseket, me­lyek csaknem mindig az ő he­gedűjátékáról szóltak: — No, Zsiga, hallom, hang­versenyre készül — mondta Ferjési úr. aki fogalmazó, te­hát nagy úr volt — Méghozzá szólistának! — tette hozzá a másik székből Eperjesi aljegyző úr, akinek éppen hajnyírásra volt szük­sége. — Csak vigyázzon, nehogy a borotváját vigye el vonó he­lyett, mert elvághatja a húrt — egészítette ki sunyi mosoly- lyal Eperjesi aljegyző tréfáját, s mindketten hatalmasat ne­vettek a fülig vörösödő Zsigán aki úgy érezte, valami gombóc szorult a torkába. Csipkelődések és gúnyolódá­sok hosszú sorát szenvedte el, a hegedűjéhez azonban hű ma­radt. Ha idegen járt a város­ban, bizony meglepetten hall­gathatná Zsiga mindjobban ki­kristályosodó szólóját, a mű­helyből, ahol tompítóval ját­szott. Ám olyan idegen nem került. Pedig magában arra várt. Álmában sokszor játszott hangversenydobogón, állát rá­hajtotta hegedűjére és lent, lent, az asszonyok zsebkendő­jükkel törülgették szemüket... Akárhányszor arra ébredt, hogy hatalmas tapsok között ünnepük, pedig csupán a szél zörgette a nehezen csukódó ab­lakszárnyakat. Senkinek nem mondott er­ről semmit, és mégis, valahogy megsejtették. Talán az arca, vagy a szeme árulta el? Ki tudja? Ferjési úr, ez a ravasz, alat­tomos, felfelé alázatos akar- nok, egyik délelőtt a borbély­műhely előtt haladt el, és meg­hallotta a kifelé szűrődő han­gokat. Egy percre megállt, majd kalapját fejebúbjára lök­te, valószínű azért, hogy a ki­tűnő ötlet szabadon sugároz­hasson szét agyából... Alig egy óra múlva két is­meretlen úr állított be a bor­bélyműhelybe. — Szűcs Zsigmond urat ke­ressük. — En vagyok. — Lépett előre Zsiga, keszegen, elpirul­va. — Servelino — nyújtotta ke­zét az egyik úr, aki rendkívül idegen kiejtéssel beszélt. — Olasz hangversenyrendező va­gyok. Hallottam az ön képes­ségeiről. Szeretném hallani já­tékát. Kérem jelenjen meg es­te 9 órakor a Vadászkürt ven­déglő belső helyiségében. Ke­resem a tehetségeseket, külön­legességekre van szükségem. — Szólt és hanyag előkelőség­gel kezet nyújtva a bámuló és minden ízében reszkető Zsi­gának, társával kilépett a mű­helyből. Az ajtóból még visz- szafordult. — Remélem, látom. — S ahogy Zsiga a váratlan meg­lepetéstől csak hangtalanul bó­lintott, a két úr mosolyogva távozott. O lerogyott egy székre. Bod­nár bácsi nem volt bent, de mikor bejött, Zsiga alig bírta kinyögni, hogy mi történt ve­le. Az öreg látta ezt az örömet és mosolyogva biztatta. — Csak menj, Zsiga fiam, olvastam már ilyet regényben. Egész napja lázas izgalom­mal telt el. Ügy érezte, most jött el a nagy nap számára. Igen. Pontosan így képzelte: beállít egy úr, egy idegen, és azt mondja: „Szűcs Zsigmond, önért jöttem...” ★ Este kilenc óra, s a Vadász­kürt különterme ragyogóan fénylik a csillárok égőitől, a fehér asztalokra rakott tányé­roktól, poharaktól. Szól a ci­gányzene. A hosszú törzsasztalnál már gyülekeznek a vármegyei urak. Ott ül közöttük az idegen úr is, Schwalb, a németes kiejté­sű, sváb segédjegyző. Ott van Ferjési úr, a rendező, és még sokan mások. Sőt! Most lép be a különterembe kor pontban kilenckor megje­lenik hóna alatt kopott zsák­jába bújtatott hegedűjével Zsiga. Fekete, rosszul készí­tett, talán még valamikor Bod­nár bácsi „ferenejóskájábói” átszabott ruhában, kicsit roj­tos, mandzsettás ingben, feke­te-fehér csíkos nyakkendőben, és sárga fényesre pucolt he­gyesorrú cipőben állt meg fél­szegen az ajtó közepén. Vör- henyes arca piros lett, míg halvány savószemét lehúnyta a hirtelen fénytől. Keze reme­gett a félelemtől, s lába fel­akarta mondani a szolgálatot. a méltóságos alispán úr is, a főjegyző által kísérve. A hiva­talnokok felpattannak s egy „Alázatos tiszteletemmel” ha­jolnak meg a nagy úr előtt. Az alispán leereszkedően int feléjük, majd elhelyezi hatal­mas testét különasztalánál. A hivatalnokok leülnek, és poharaznak. Az asztalra sá­padtan fénylő leányka, s ru- bintosan csillogó medoc ke­rül. Szinte hangtalanul emelik poharukat (félig ülő, félig ál­ló helyzetben) az alispán felé. Az kegyesen emeli vissza po­harát. Megkezdődött a mulat­ság. De az igazi mulatság csupán akkor kezdődik igazán, ami­Most kalapját, amely eddig dús, hullámos vörös haját fed­te, letakarta és félvállát kissé sután tartva, derékhajlásban meghajolt az urak között levő „Servelino” előtt. — Kérem ... uram... meg­jöttem ... — tört ki akadozva. — Jöjjön közelebb, bará­tom — intett nagy kegyesen mutatóujjával Servelino. — Uraim! — fordult ünnepélye­sen a társasághoz, kik neveté­süket visszafojtva, halálos komolyságot mutattak. — Ura­im! Ezt az urat, ki állítólag ki­váló hegedűs, idekérettem, hogy részemre ... bocsánat... részünkre tudását bemutassa — újból Zsigához fordult. — 2 SASS MARTON: m Őszi akvarell Fátyolt terít maga elé az ég. S ürkébe játszó szép színe: a kék. Mögötte sárgán búvik meg a nap, amely már nem éget, csak simogat. A nád között halkan susog a szél, útjára készül már a seregély, nem csobog sehol evezőlapát, csend váltja fel a nyár nagy zsivaját. Hullám nem borzolja a partokat, itt-ott foszforeszkálnak a halak, amerre nézel, horgász sem akad. Csend zakatol, mint elfáradt szívek, tompák lettek a rikító színek, s álmos, simák a fodrozó vizek... PAPP MIKLÓS: Az ősz filozófiája Tócsába tottyant, lucskos lett a föld, és sár-pettyes a sápadt, sok levél, s az avar-tarisznyájú őszi szél ködöt perget a fakó lomb között; a fa, színes ruhákba öltözött, s fellobbant kedvvel pergő dalt zenél táncos szoknyája fellibben, s ledér vágyakban égnek rőt arcú rögök; hullámos ív az ősz: halál és élet együtt lcacagó-síró ellentétek és gyűrűként végtelen s kerek: egy mozdulata már a tél széle, nyár húzza, hajtja, nincs köztünk helye: de tűz és víz, akár az emberek; barátom. Zsiga még egyszer megha­jolt az urak előtt: — Szűcs Zsigmond ... — Zsiga, a borbély! — ki­áltott egy gúnyos hang, de hirtelen elhallgatott a többiek oldalbökésére, kik nem akar­ták a tréfát az elején elronta­ni. — Hát akkor, játsszon vala­mit. Hallgassuk meg — szóit Servelino, egy teátrális moz­dulattal kísérve szavait. Áll­jon középre. Zsiga zavartan körülnézett. Kalapjának és a vászontoknak keresett helyet. Végül letette egy székre. Középre állt, he­gedűjét lassan álla alá szorí­totta, a vonót jobbkezébe vet­te, egyszer-kétszer kipróbálta a hangokat, azután izgalomtól remegő hangon szólt a csend­ben várakozó urakhoz: — Mit parancsolnak? — Mit is? —’ néztek egy­másra kérdőn. — Teve van egy púpú, van két púpú, sőt több. — Kiáltott fel Ferjési, s közben hangosan csuklott, ám ijedten kapott a szája elé... Zsiga meglepődött. O vala­mi komoly, szép darabot sze­retett volna játszani, valami hegedűszólót. De mindegy, ha ez kell, ezt húzza. Rázendített erre a rossz, ócska slágerre. Húzta, cifrázta üresen, lélek- telenül. Az urak közbe nagyo­kat ittak és kacsingattak. O ott állt a terem közepén, az ajtóból a cigányok vigyo­rogtak be rá, de hangosan nem mertek nevetni ezen a maflán, urak bolondján .., O húzta, ismételte, míg az egyik meg nem állította. — Elég, elég! Halljunk va­lami mást!... húzza azt Szűcs, hogy: Most van a nap leme­nőben ... Zsiga fellélegzett, végre egy szép nótát kérnek tőle, s már bele is kezdett volna, amikor Servelino felugrott. — Megálljunk egy percre, uraim!... Én figyeltem Szűcs úrrr játékát, mondhatom, ér­demes rá felfigyelni, no, hi­szen, tudják, szakértő vagyok én ebben. De édes barátom, ön még nem tudja, hogy a játéká­nak, a dalnak hangulatot kell teremteni! Ha ezt a dalt, me­lyet Mayer úr kért, teszem azt, olyan helyről adná elő, ahol magát nem látjuk, csupán a szép hegedűt halljuk, képzelje el uram!, mennyivel szebb, ha­tásosabb volna! Igaz, uraim? Ezek ugyan még nem értet­ték, de rábólintottak: úgy van, úgy van. Servelino folytatta: — Nos tehát, azért ajánla­nám én önnek — tüntetőén kö­rülnézett, mintha keresne va­lamit — hopp! megvan! — fel- lebbentette az asztalterítőt. — Bújjon csak be ide, ennek a dalnak innen kell jönnie, akár­csak a sírból jönne! Az urak észbekaptak! Zsiga az asztal alatt! Óriási! A mű­vészjelölt borbély az asztal alatt! Pukkadoztak magukban, de kívülről még csak az arcok puffadtságán, a szemek köny- nyezésén látszott... Zsiga elsápadt. Szeme kö­nyörgésével ' fordult Servelino felé: Ne, erre ne kényszerít- sen... De az könyörtelen ma­radt. — Gyerünk Szűcs úr, gye­rünk, hadd lássuk, igazi mű­vész-e maga? És Zsiga bebújt, remegve, lassan világosodó aggyal az asztal alá... Az urak össze­röhögtek az asztal felett... Zsiga húzta... Csendben, lassan kezdte, halk dallam sírt a hegedűhú­ron, vele sírt, zokogott Zsiga is. Értette már az egészet. Rájött arra,- hogy csúfot űztek belőle. De hegedűje szólt. Az ismétlést halk pianóban indította. Sírt a húr, pergett Zsiga könnye... A nótának vége lett.... Zsiga ott kuporgott az asztal alatt, hol csak a lábakat látta, a lakk- cipős, sevrós, cúgoscipős lába­kat. ... Az urak lábait.. . He­gedűjét ölébe ejtette, jobbkezé­ből a vonót bágyadtan eresztet­te alá. Fekete ünneplő ruhája poros, piszkos lett... — No! Mi lesz? , Húzza to­vább, vagy jöjjön ki! — har- sant meg egy hang a távolból, az alispán úr asztala mellől. — Szűcs úrr! Zsiga! Gyerünk! Zsiga kikászolódott az asztal alól. Halottfehér volt, haja ösz- szekuszálódott. Az urakban el­szabadult az ördög. Tátott száj­jal röhögtek, minden arcizmuk vitustáncot járva, simára bo­rotvált arcukon. És Zsiga ott állt, nyelte nyálát... — Mi az, Zsiga? Húzzad, mű­vész úr! Vagy meguntad az asztal alatt? — kiabáltak feléje össze-vissza. Az aüspán a hasát fogta, úgy nevetett. A falusi segédjegyző, az „olasz”, röhögött legjobban, térdeit csapkodta. Hirtelen fel­ugrott. — Igaza van a művész úr­nak! Nem az asztal alatt van az ő helye! Fel! Fel a világot je­lentő deszkára! Ott hallassa vi- lágotrengető muzsikáját! Fel az asztal tetejére! Ide! Itt az ön helye koszvakaró úr! Zsiga hirtelen felkapta ka­lapját és a rongyos vászonto­kot. Ki akart szaladni a terem­ből, de tíz kar kapott utána, nem, ezt a ráadást nem enge­dik el! Pehelykönnyedséggel tették fel az asztalra, körüláll­ták azt, nehogy leügrohasson. — Húzzad borbély! — bődült rá maga az alispán. Zsiga rá­nézett a hatalmas úrra, ki el­terpeszkedve ült székében, szá­jában szivarral. Lenézett az alatta levő ele­gáns, csokornyakkendős urak­ra. Haja, a vörös, szétzilált ha­ja homlokába hullott. Egy pil­lanatra arra gondolt, mi lenne, ha most valami nagyot, valami nagyon nagyot alkotna... Agyán keresztül, ott, a vörös haj alatt, villanásnyi időn be­lül futott át, most megmutatja, hogy mit tud. Csakazért is megmutatja! Szikár testét ki­egyenesítette, savószínű szeme körbeszaladt. S ahogy végig­szaladt szemének bogara, mint a vonat mellett futó villany- oszlopok, úgy állottak ott a fulladásig röhögő emberek, ez úriemberek, és hirtelen megál­lóit a szeme az ajtófélfába ka­paszkodó és ott nevető embe­ren, Schwalbon, a sváb segéd­jegyző úron. Zsiga megdöbbenve nézte. Rajta, ő rajta röhög! Az ő álmait röhögi szét, puk­kasztja el, mint egy szappan- buborékot ebben a teremben, mindenki. Öt temetik ezek a kacajok, az'ő 17 éves szívének legbensőbb vágyait. Az álom­buborék szétpattant... — No, nem hallod, mit mon­dott a méltóságos úr? — böf­fentett rá Ferjési fogalmazó. — Hallottam, de nem . tudok játszani —. mondta halkan Zsiga. Ennyi telt ki belőle és lemászott az asztalról. — Akkor tűnj el, te csavar­gó — futotta el a méreg Schwalbot —, tűnj el, míg szé­pen vagy... — Azért nem kell ilyen han­gon — szólt közbe Eperjesi al­jegyző és egy kétpengőst nyo­mott Zsiga markába. Zsiga kivánszorgott, tenyeré­ben a kétpengőssel. Hegedűjét, ezt a drága jószágot is elfelej­tette a zsákba bujtatni, ott ló­gott a karján a vászondarab. Bentről a villanyfény kive­tődött a szűk Érsek utcába és olyan furcsa, groteszk árnyékot képzett Zsigáról, amint megy, megy,, félvállát olyan furcsán viszi magán ... Tántorog ez a test, remeg ez a váll... Keze szorítja a kétpengőst. Megy, megy, és a sötétségben lassan elvész csenevész alak­ja...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents