Népújság, 1960. november (11. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-06 / 263. szám

19S0. november 6., *;isárnap

NßPÖJSÄG

i

A munkás-paraszt szövetség kétoldalú szerződés

A PROLETÁRDIKTATÚRA

államának alapja, -sarkköve a munkás-paraszt szövetség. Ez a szövetség az, amely a történelem folyamán kiállta a legnehezebb próbát, s melyre bizton lehet építeni egy államot, egy társadalmi rendet, s amely lényegében képes megtartani, továbberősíteni a proletariátus hatalmát.

A Szovjetuniónak, a világ legelső szocialista államának példája örök időkre igazolta, hogy ez a szövetség túlél, legyőz minden intervenciót, felülkerekedik az ellenségen és ha kell a reákényszerített háború idején, az összefogás, képes megvédeni is a munkások, parasztok natalmál.

A történelem kereke gyorsan forog az utóbbi tizenöt esztendőben. A második világháború után a Szovjetunió győzelme és felszabadító tevékenysége lehetővé tette, hogy másutt, más országokban is létrejöhesssen a munkások és parasztok szilárd szövetségén alapuló munkáshatalom, megkezdődhessen a szocializmus építése.

Ez a szövetség hazánkban is harcokban edződött.

A munkásosztály, amely a legtudatosabban küzdött első perctől kezdve e szövetségért, minden esetben, minden körülmények között igaz, hű társnak bizonyult. Ki ne emlékezne a földosztás utáni állapotokra, amikor a földet, birtokot visszakövetelő földesurakkal szemben a munkásság állt ki: földet vissza nem adunk jelszóval. És örök időkre a paraszté maradt a föld, azé, aki megműveli. A munkásosztály ereje volt az, amely visszaverte a Péchyek, Coburgok, Botli- kok támadásait és megvédte a földet a paraszt számára. A munkásosztály állt csatasorba, közvetlenül a felszabadulás után, amikor a semmiből kellett talpraállítani ezt az országot, s éhezve, olajoskenyéren élve kellett beindítani a termelést a gyárakban, helyreállítani a vasutat, hidakat, s új életet teremteni a múlt romjain. Nem a munkásosztálytól kapja és várja-e parasztságunk, értelmiségünk napjainkban is a több, a szebb ruhát, rádiót, televíziót, traktort, műtrágyát, szenet? Az ipari termelésben évről évre elért sikerek igazolják újra meg újra, hogy a munkásosztály, forradalmi pártja vezetésével mindent megtesz szövetségesei érdekében.

V.

„Lőnek!” — mondta. „Nem halljátok?” Egy pillanatig néma csend volt, aztán tőlünk balra gyors egymásutánban három lövés dördült el. Ott, ahol álltunk, az utat kétoldalt sűrű erdő szegélyezte. Nagyon izgatottan tovább mentünk, s csak suttogó hangon mertünk beszélni, amíg a teherautó csaknem elérkezett annak a helynek a közelébe, ahonnan a lövéseket adták. Leszálltunk, s az egész társaság puskával a kezében indult az erdőbe.

Közben két bajtárs lekapcsolta az ágyút, és úgy helyezte el, hogy körülbelül hátvédet alkotott.

Az erdőben csend honolt. A levelek már lehullottak és a fatörzsek sápadtan fénylettek a gyenge őszi napsütésben. Semmi sem rezdült, csak a fagyos talaj csikorgott a lábunk alatt. Kelepcébe jutottunk?

Csendben mentünk, amíg a fák ritkultak, és akkor megálltunk. Egy kis tisztáson három katona ült a tűz körül, teljesen gondtalanul.

Flagyimir Nyikolajevics előrelépett. „Jónapot, bajtársak!” — köszöntötte őket. Mögötte a hátvéd: egy ágyú, húsz puska és egy teherkocsirakomány gránát. A katonák felugrottak.

„Mi volt az imént az a lövöldözés?”

Az egyik katona megköny- nyebbülten válaszolt: „Semmi, csak nyulakra lőttünk, bajtárs ...”

A kocsi továbbrobogott Romanov felé a ragyogó tiszta ég alatt. Az első útkereszteződésnél két fegyveres katona állta el utunkat. Lassítottunk, majd megálltunk.

„Az igazolványokat, bajtár- eak!” 7

A MUNKÁS-PARASZT szövetség két oldalú eg}-ség. Tudja ezt, tudnia, éreznie kell parasztságunknak is, amely napjainkban történelmi Változáson ment, s megy át, új életformát kezd a régi helyett, ők is tettekkel álltak e szövetség mellett. Amikor 1956-ban ellenségeink, a külső és belső reakciós erők fegyverrel törtek a fiatal magyar szocialista államra, egész társadalmi rendünkre, akkor a falvak népe, parasztságunk döntő többsége megmutatta, bebizonyította, hogy hű ehhez a rendszerhez, a munkás-paraszt szövetséghez.

Sok helyen, ahol újra megjelelitek a múlt urai és melldöngetve követelték vissza az „ősi jusst”, már magának a parasztságnak volt ereje kimondani a régi jelszót: földet visz- sza nem adunk!

Mérföldes léptekkel haladunk a szocialista fejlődés útján. Ezt követeli meg tőlünk az élet, de saját terveink, igényeink is. Ami tegnap még elég volt, az holnapra már kevés, amiből egyik nap fölöslegünk van, abból másnap már ismét többet kell termelni.

Jelenleg a mezőgazdaság szocialista átszervezésének kellős közepén tartunk, tele gonddal, problémával, ami ennek a fejlődésnek természetes velejárója. Ügy kell azonban megoldani ezt a nagy történelmi jelentőségű átalakulást, hogy közben előrébb is jussunk egy- egy lépéssel. Ez annyit jelent, hogy a több ruha, rádió, motorkerékpár mellett, több tej, hús, vaj, kenyér is kell, s ezt parasztságunk biztosíthatja a népgazdaság számára. Ezért elsősorban fontos, hogy minden dolgozó paraszt erkölcsi kötelességének tartsa, mindent megtenni a maga területén, gazdaságában, termelőszövetkezetében azért, hogy a népgazdaságot ellássák a szükséges cikkekkel.

SAJNOS VANNAK azonban olyan tapasztalatok is, amelyek azt mutatják, hogy parasztságunk egy része, — igaz, kisebbik része — mindent elvár a munkásoktól, a munkás-paraszt szövetségre hivatkozva, ugyanakkor azonban maga semmit, vagy csak igen keveset tesz e szövetség érdekében. Előfordul még nem egy olyan eset, hogy például a termény- feleslegeket nem az államnak adják el, — amely tisztességes árat, sőt jó tudni, világpiaci áron felüli árat fizet a búzáért

—, hanem igyekeznek azt tartalékolni, vagy eíspekulálrti. AZ állam — hogy a gabona felvásárlásánál maradjunk —, tisztességes áron kéri azt a termelőktől, parasztoktól, s egyre olcsóbb áron biztosít érte iparcikkeket. Dé ugyan mi lenné akkor, ha csak az ipari munkások, a bányászok vehetnék meg az általuk megtermelt iparcikkeket a napi áron, másóknak viszont drágábban adnák? Nem lenne helyes, igazságos cselekedet ez sem, mint ahogyan az sem az, hogy egyes parasztok nem elsősorban az államnak adják el a búzát „tisztességes árért”, hanem drágábban „dobják piacra”. Az az elv, hogy: .szocializmust, ha rólam van szó, ha nekem kell valami, de ugyanakkor spekuláció, ha mások ügyében kell tenni”, bűnös elv. igazságtalan elgondolás.

AZ ELMÚLT IDŐKBEN, de napjainkban is sokat változik parasztságunk tudata, gondolatvilága. Sok minden világossá válik, sok minden érthetőbbnek bizonyul. És ahogyan erősödik parasztságunk gyökere a szocialista élet talaján, úgy erősödik öntudata is. Ám, éz nem megy magától. Felvilágosító szóra, belátásra, töprengésre, sok-sok gondolkodásra, vajúdásra van szükség, amíg eljutunk odáig, hogy parasztságunknak nemcsak gazdálkodási módja, de gondolkodása is megváltozzék. És minél inkább előrébb jutunk ezen a téren, minél inkább formálódik, ko- vácsolódik eggyé szövetkezeti parasztságunk, annál inkább érti meg azt is, hogy az a szövetség, amelyet a munkásosztállyal kötött, kétoldalú, s nemcsak előnyöket, jogokat biztosít. de kötelez is.

ENNEK ALAPJÄN szilárdul meg a munkaerkölcs, a munkafegyelem. a szövetkezethez való ragaszkodás, gyorsul meg a termelés és mondhatjuk el majd igazán, hogy a mi parasztjaink már szocialista módon gondolkodnak s nem akar senki mások bőrén előnyöket szerezni. Virágzó országot akarunk, gazdag országot s benne jómódú, gazdag parasztságot is, úgy, hogy jómódú, elégedett, gazdag legyen az egész ország.

Igen, meg kell mondani. Már ma, holnap, holnapután több húst, vajat, kenyeret várunk a parasztságtól, s azt, hogy ha feleslege van, akkor azt a köz asztalára tegye. Ez a munkásparaszt szövetség másik fele, amelynek teljesítése egyben erkölcsi kötelesség is.

Korszerűsítik Galyatető és környékének üdülőit

A Mátfavidéki Intéző Bizottság üdülőhellyé nyilvánította az ország legszebb fekvésű hegyvidéki üdülőtelepeit: a Galyatetőtől Falloskútig terjedő mátrai éfdőrészt. Galyatetőn, Mátraszéntlászlón, Mátóa- széhtistvánón, Fálloskúton és a területhez tartozó más üdülőhelyekén a nyári idényben mintegy 50 000 dolgozó tölti pihenését. Ennek megfelelően megkezdték az üdülőhely korszerűsítését. Űjabb üdülőket is építenek és az üdülőhely területét az elkövetkező években még kedvezőbbé teszik a dolgozók pihenésére. Még az idén újabb területeket parkosítanak. Mintegy 80 000 forintos költséggel fénycsővilágítási szerelnek fel a galyatetői Nagyszálló környékén. Korszerű autóbuszmegállót építenek a mátraszentistváni és mátra- szentlászlóí üdülőkhöz és vízvezetékkel látják el az üdülőhellyé nyilvánított falvakat A jó ívóvíz ellátására két elektromos kutat is építenek.

Jelentős korszerűsítési munkálatokat végeznek Bagolyirtás és Falloskút üdülőhelyeken. A közbeeső erdőrészt is az üdülőhelyeknek megfelelően alakítják az elkövetkező években. Több helyen ligeteket, fasorokat létesítenek. Az üdülőhelyek korszerűsítésében a környék falvainak lakossága társadalmi munkával is részt vesz.

flca)

PORTRÉ

(Kishonthy Jenő rajza)

<yí kuLú-pj vaudig.

Párádon már az élet természetes rendje, hogy ide minden évszakban tömegesen látogatnak el dolgozók hazánk minden tájáról. A vidék csendje, üdítő levegője, a Mátra ezernyi szépsége és sajátos romantikája mágnesként vonzza távoli vidékekről a pihenni vágyó dolgozókat, turistákat, táborozó úttörőket. Gyakran felkeresik Parádfürdő községet neves közéleti személyek, kiváló alkotóművészek és külföldi vendégek is. Párádon mindez nem jelent feltűnést. Mégis az elmúlt napokban olyan vendég érkezett, akit az egész falu rajongó szeretettel fogadott.

Győzelem

Részlet John Reed „Tíz nap, amely megrengette a világot” című regényéből

A vörösgárdisták kiabálni kezdtek. „Mi vörösgárdisták vagyunk. Nincs szükségünk igazolványokra... Tovább! Nem érünk rá ilyesmire!”

De az egyik matróz ellentmondott: „Nem úgy van, bajtársak. A forradalmi fegyelmet tiszteletben kell tartani. Gondoljátok csak meg, ha például ellenforradalmárok ülnek be egy teherautóba és azt mondanák: „nekünk nincs szükségünk igazolványokra!' A bajtársak nem ismernek titeket.”

Vita indult meg, végül is igazat adtak a matróznak, és a zsebekből előkerültek a gyűrött igazolványok. Mind egyforma igazolvány volt, kivéve az enyémet, mert azt a Szmolnij- ban székelő forradalmi vezérkar adta ki. Az őrök felszólítottak, hogy szálljak le. A vörösgárdisták hevesen tiltakoztak, de az előbbi matróz újra megszólalt: „Mi tudjuk, hogy ez megbízható elvtárs, de a bizottság parancsait végre kell hajtani. Ezt követeli a forradalmi fegyelem...”

Hogy a vitának véget vessenek, leszálltam. Az autó továbbrobogott, mindenki integetett felém. A katonák néhány percig halkan tanakodtak, aztán egy falhoz vezettek. Hirtelen átvillant agyamon — hisz ezek itt agyon akarnak lőni!

Egy lélek sem volt a közelben. Csak egy nyaraló füstölgő kéménye látszott, valami faházé, mintegy negyedméríöldnyire. A két katona néhány lépést tett az úton. Kétségbeesve futottam utánuk.

„De elvtársak, hát nézzétek meg, hiszen itt van a Forradalmi Katonai Tanács pecsétje!” Bután bámultak az igazolványomra, azután egymásra.

„Nem olyan, mint a többi” — mondták konokul. „Mi nem tudunk olvasni, testvér.” Karonfogtam. „Gyertek!” — szóltam. „Menjünk be abba a házba, ott bizonyára lesz valaki, aki tud olvasni. Haboztak. „Nem!” — szólt az egyik. A másik végigmért „Miért ne? — mormogta. „Ártatlan embert agyonlőni bűn.”

Elmentünk a házig, ott bekopogtunk az ajtón. Egy alacsony, kövérkés asszony nyitott ajtót. Ijedten hőkölt vissza. „Én ... én nem tudok semmit róluk! Nem tudok semmit!” — dadogta. Az egyik katona az orra alá tartotta az okmányt. Az asz- szony felsikoltott. „Csak olvassa el, elvtársnő”. Habozva nyúlt az igazolvány után, aztán gyorsan felolvasta:

„Ennek az igazolványnak a tulajdonosa, John Reed — az amerikai szociáldemokraták képviselője, internacionalista...” Amikor kiléptünk a házból, a katonák újból tanácskoztak. „Az ezredbizottsághoz kell önt vinnünk.”

A gyorsan sötétedő szürkületben bukdácsolva siettünk a sáros úton. Időnként találkoztunk egy-egy csapat katonával,

Már sötét volt, amikor a 2. számú Carszkoje Szeló-i vadászezred laktanyájához értünk. A bejáratnál álló katonák kíváncsian kérdezgették kísérőimet. Kém? Provokátor? Felmentünk egy csigalépcsőn, s egy nagy, üres helyiségbe értünk. A közepén óriási kályha volt, a fal mellett tábori ágyak, melyeken vagy ezer katona — ki kártyázott, énekelt, beszélgettek, ki meg aludt. A tetőn egy nyílás tátongott — Ke- renszkij ágyúinak nyoma ...

A bejáratnál álltam, és a teremben hirtelen csend lett Mindenki rám nézett. Aztán egyre többen közeledtek felém. Szemükben gyűlölet „Bajtársak! Baj társak!” — kiáltott egyik ismerőm. „A bizottsághoz, a bizottsághoz!” A katonák megálltak, elégedetlenül morogtak. Egy vöröskarszala- gos, vékony fiatalember lépett elő.

„Ki ez az ember?” — kérdezte nyersen. Az őrök megmondták, miről van szó. „Adja ide az igazolványát!”

Gondosan elolvasta. Közben éles tekintetével végigmustrált. Aztán elmosolyodott, átadta nekem az igazolványt. „Testvérek! Egy amerikai elvtárs!” Hozzám fordult: „Üdvözlöm önt ezredünknél.;A meglepetés moraja hirtelen harsány üdvrivalgássá változott. Mindenki kezet akart velem fogni.

„ön még bizonyára nem vaNAGY KÁROLY-t, a sok- gyermekes szegényember flát, aki 1917-ben az orosz munkásokkal, parasztokkal együtt fegyvert fogott. Vörös katona lett, feltűzte sapkájára az ötágú vörös csillagot. Hosszú éveken át verekedett a szovjet hatalom ellenségeivel, a fehérgárdistákkal. Miután a szovjet hatalom leszámolt belső ellenségeivel, Nagy Károly továbbra is a szovjetek szolgálatában állt. Több mint négy évtizede, hogy Omszkban él, családjával együtt. Egy hajdani orosz szegényparaszt lányát vette feleségül.

Most négy évtized után

csorázott? Mi már megvacsoráztunk. De elmehetne a tiszti-; klubba, ott talál majd olyanokra, akik beszélnek angolul...”;

Az udvaron át egy másik; épületbe vezetett. Arisztokratikus külsejű fiatalember lépett; a terembe, hadnagyi egyenruhában. Az elnök bemutatott; neki, és miután kezet szorított; velem, eltávozott.

„Sztyepan Jurjevics Mo- rovszkij vagyok, szolgálatára’ — mondotta a hadnagy tökéle-: tes franciasággal. A pompás előcsarnokból ragyogó csillárokkal megvilágított lépcső; vezetett az emeleti helyiségekbe. Az emeleten voltak a biliárdtermek, kártyatermek, a haliból pedig egy könyvtárié-; rém nyílt. Az étterembe men-; tünk, ahol egy hosszú asztalnál vagy húsz tiszt ült egyenruhában, a cári érdemrendek szalagjaival és keresztjeivel. Udvariasan felálltak, amikor beléptem és az őszes szakállú, jókülsejű ezredes mellé ültettek.; Ügyes tisztiszolgák szolgálták fel az ételeket. A légkör olyan volt, mint bármely más euró-’ pai tiszti kaszinóban. Hol van hát a forradalom?

„Önök nem bolsevikok?” —' kérdeztem Morovszkijtól.

Az asztalnál körül ülők elmosolyodtak, észrevettem, hogy egy-két tiszt lopva a tisztiszol-i gákra pillantott.

„Nem” — felelt új ismerősöm.” Az ezredben csak egy; bolsevik tiszt van, s ő ma Pet- rográdba utazott. Az ezredes; mensevik. Kerlov kapitány ka- dett, jómagam jobboldali eszer vagyok... A hadsereg tiszt-• jeinek zöme nem bolsevik, de' mint én is, meggyőződéses demokraták, akik kötelességük-- nek tartják, hogy a katonák' tömegeit kövessék ...” (Folytatjuk.)

Omszkból indult el, hogy meglátogassa szülőfaluját.

Nagy elvtárs közvetlensége, megnyerő egyénisége egy csapásra meghódította a parádi úttörőket. Feszült figyelemmel hallgatták Károly bácsi visszaemlékezéseit a csatákról, a szovjet hatalom megszilárdításáról. Beszélt a szovjet pionírok életéről, s készséggel válaszolt a gyermekek kérdéseire. S a kedves találkozó befejezéséül ugyanabban a teremben, amelyben a gyermek Nagy Károly először írta le: „úr, ír”, felcsendült az „amúri partizánok” dala.

Nagy elvtárs, aki 40 éve tagja a Szovjetunió Kommunista Pártjának, részt vett a parádi pártszervezet taggyűlésén is. Felszólalásából kicsendültek a tapasztalt kommunista és a szovjet ember legszebb erényei. Egyszerű szavakkal, de szilárd hittel beszélt a kommunizmus győzelmének törvényszerűségéről. Az iskolareform vitájába bekapcsolódva beszélt a szovjet iskolarendszer, a szovjet tudomány eredményeiről. Nem titkolt büszkeséggel szólott a Szovjetunió gazdasági sikereiről. Többek között elmondotta, hogy Kazahsztánban olyan hatalmas területeket művelnek géppel, hogy az a magyar ember szemében hihetetlennek tűnik Nekik már megszokott dolog. Példaként említette, hogy az egyik kolhozban a trákto- risták naponta csak egyet tudnak fordulni a szántásban. Reggeli után elindulnak a megadott irányba a traktorok, s csak délre érkeznek meg a tábla másik végére. Ott várja őket a zuhany és a kész ebéd. Rövid pihenő után visszafordulnak és estére érkeznek vissza.

Élete példája, s ez a baráti beszélgetés is hozzájárult ahhoz, hogy a parádi kommunisták még lelkesebben, még nagyobb önbizalommal végezzék munkájukat.

Ezúton is szeretettel köszöntjük Nagy elvtársat szülőfalujában, Párádon. Kívánjuk, hogy jól érezze magát körünkben és végül jó erőben, egészségben vigye el üdvözletünket a távoli Omszkba, szeretteinek, barátainak, a szovjet elvtársaknak.

KISS ISTVÁN ált isk. igazgató