Népújság, 1960. november (11. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-06 / 263. szám

1960. november 6., vasárnap NÉPÚJSÁG s A mezőgazdasági pálya becsülete rTrszágos jelenség, hogy a falusi fiatalok nagyré­sze elszármazik a faluból, el­elhagyja a mezőgazdaságot, a városban keresi boldogulását. A tsz-ek és állami gazdaságok is küszködnek ezzel a problé­mával, sok kollektív üzemben az elöregedés jelei észlelhetők. Ritka esetnek számít, ha vala­mely tsz-ben ennek ellenke­zője tapasztalható. Főként álta­lában a kulturális igények nö­vekedését, a kereseti lehetősé­geket, a fiatalokkal való nem kielégítő foglalkozást jelölik meg. Távolról sincs szándé­komban a kérdést azzal leki- esinyleni, hogy egy cikk kere­tében próbálnám minden gyö­kerét boncolgatni. Annál sok­kal inkább bonyolult és sok­rétű. Csupán azzal a légkörrel, még meglévő nézettel kívánok foglalkozni, ami tagadhatatla­nul megvan és hozzájárul a fi­atalok elvándorlásához. A múltban a „paraszt” jelző a butaságnak, modortalanság- nak kifejezője volt. A hivatalos politika a nagygazda fogalmá­val próbálta behelyettesíteni az egész parasztságot. Az egy­oldalúan elmarasztaló és egy­oldalúan felmagasztaló nézet egyaránt hamis volt, de abban megegyezett, hogy mélyítette az ellentéteket a falu és a vá­ros, a parasztok és más osztá­lyok között. T T gyanez volt a helyzet a mezőgazdasági tudo­mánnyal szemben is. A többi tudománytól elmaradtak a me­zőgazdasági tudományok, a me­zőgazdasági munkások értelmi színvonala is alacsony volt az évszázados elszigetelés követ­keztében. A mezőgazdasági üze­mekben volt található a leg­több félművelt, szakképzetlen, félbemaradt egzisztencia, aki ispánként, tiszttartóként, szám­adóként jól, rosszul „gazdálko­dott”. Bár agrárállam voltunk, a nagyüzemeket vezető gazda­tiszteknek csak egy része volt szakképzett gazda. Mindezek a tények is odave­zettek, hogy a mezőgazdasági pálya nem volt vonzó. A pa-. raszt félrerajzolt alakja a me­zőgazdaságot, a mezőgazdasági pályát is árnyékba borította, a közvélemény mindkettőn kez­detlegeset, sőt maradit értett — sokszor joggal. A felszabadulás meghozta a fordulatot. A paraszti sors meg­változott, a munkásosztály ve­zetésével a parasztság is ki­vette részét az új ország építé­séből. Uj tartalma lett a „pa­raszt” szónak is. Ennek ellenére — sok évszá­zad bűne ez — még nincs min­den rendben. Itt kísért napja­inkban is a régi lebecsülés. Struccpolitika volna szemet hunyni az ilyen tények felett, ha még azok sokszor csak egy- egy megjegyzésben, gesztusban mutatkoznak is. Állíthatjuk-e, hogy a mező- gazdasági pálya becsülete meg­van, törekednek feléje? Azt válaszolhatnám rá: hivatalosan igen. A mindennapi életben azonban nem mindig, és nem általánosan. A z átlagember előtt a me- zőgazdász fogalma még ma is a trágyaszagot, a sarat, a kulturálatlanságot idézi. Sokan hajlamosak még arra, hogy a mezőgazdaságot egy bizonyta­lansági tényezőkkel teletűzdelt termelési ágnak lássák, ahol minden az esőn, a gyomon és a fizikai erőn múlik. Még a kép­zettebb emberek között is sok­szor elhangzik az a vélemény, hogy a mezőgazdaság nem tu­domány, ahhoz mindenki ért, ott a tapasztalat a minden, az ismeret semmi. Ezt a nézetet még politikailag képzett, más tudományágban jártas pedagó­gusok, mérnökök, kultúrmun- kások részéről is tapasztalják a mezőgazdasági szakoktatási in­tézmények tanárai, diákjai. Sok tanuló még ma sem azért irat­kozik mezőgazdasági techni­kumba, mert mezőgazdász akar lenni, hanem mert „szakképe­sítést” is ad, amellyel az elhe­lyezkedés városi munkahelyen, vállalatnál is könnyebb. A vá­rosi iskolákból, főleg a gyenge tanulók próbálják ebben az is­kolatípusban folytatni tanul­mányaikat. Sok szülő nyíltan megmondja, hogy nem a tsz- ben képzeli el gyermeke jövő­jét, még ha technikusi képesí­tése lesz is. Be nem vallottan és nem hi­vatalosan a mezőgazdasági technikumot sokan nem tar­tották egyenrangúnak a gim­náziummal, sem tananyagát, sem tanulóit, sem nevelőit il­letően. Ezzel magyarázható az a tény is, hogy bár az 5 + 1-es rendszerben mezőgazdasági ok­tatás is folyik, a mezőgazda- sági technikumok erre vonat­kozó több évtizedes tapaszta­latát kellően nem vették fi­gyelembe. Ma szerte az ország­ban viták folynak az oktatási rendszer reformjáról, azonban ezeken a vitákon a mezőgazda- sági oktatásról még vajmi ke­vés szó esett. Pedig ezen is van javítani való. Olyan technikusok kelle­nek, akik mind elméleti, mind gyakorlati szaktudásban a szakmunkások felett állnak, ez pedig csak az érettségire épü­lő technikusképzéssel oldható meg. JVA indaddig azonban nem lesz maradéktalan sem a mezőgazdasági technikusok, sem a mezőgazdasági szak­munkások képzése, amíg a me­zőgazdasági pálya nem lesz vonzó a legtehetségesebb tanu­lók előtt. A mezőgazdasági pálya be­csületét meg kell szilárdítani, ahol még nincs, meg kell te­remteni. Ez elsősorban az ez­zel foglalkozó iskola feladata, de ugyanakkor mindnyájunk feladata is. A mezőgazdaság jövője a benne dolgozókon múlik. Szívesen pedig az fog benne dolgozni, akit megbe­csülnek. Hodászy Miklós mg. technikum igazgató Erkel Ferenc emléke jegyében — A Hatvani Állami Zeneiskola és as Országos Filharmónia hangversenysorozatáról — IA HATVANI | ‘“S Országos Filharmónia közös szervezésében Erkel-bérletes hangversenysorozatot rendez. A Hatvani Városi Vörösmarty Művelődési Házban november 10-én este 7 órai kezdettel ke­rül sor a bérleti estek első elő­adására. A Budapesti MÁV Szimfoni­kus Zenekar vendégszereplését már most nagy érdeklődés vár­ja. A műsorban többek között Barta Alfonz operaénekes, az 1960. évi Erkel énekverseny díjnyertese és Csermely Ilona énekművésznő is fellép. A mű-, sorból különösen Erkel ünne­pi nyitányát, Kodály Galántai táncait és Liszt Les Preludes- jét kell megemlítenünk, de a zenekedvelő közönséget Erkel operáinak leghíresebb tenor­és szoprán-áriái is gyönyör­ködtetik majd. A bérletsorozat második elő­adása a szonáta- és szóló-est november 24-én este 7 órakor kerül megrendezésre, mely al­kalommal Kocsis Albert hege­dűművész, az ez évi szeptem­beri müncheni nemzetközi szo­nátaverseny győztese, Kistété- nyi Melinda zongoraművésznő, a Liszt Ferenc Zeneművészeti Főiskola tanára, Német Éva zongoraművésznő és Szendrey- Karper László gitárművész művészi teljesítményeire szá­míthatunk. Műsorukban ba­rokk, klasszikus és modem szólóművek és szonáták szere­pelnek. este 7 óra­kor a Hat­DECEMBER 8-ÁN vani Állami Zeneiskola taná­rainak hengversenyestje zárja a bérletsorozatot. A modern orosz zene élő képviselőjének, Arutjunjánnak Expromt-ját, Beethoven c-moll trióját, Ver­di Álarcosbáljának Oszkár áriáját és Brahms e-moll szo­nátáját szólaltatják majd meg többek között Német Éva, Rad­nóti Tibomé és Mezey Gyula zongorán, Papp Sándor hege­dűn, Mezey Erzsébet gordon­kán, míg Varasdyné, Koposy Margit énekkel. A zenekedvelő hatvani kö­zönség nagy érdeklődéssel vár­ja a város életében nagyjelen­tőségű kulturális eseménysoro­zatot. A Hatvani Állami Zeneis­kola műsorát bmutatják a já­rás termelőszövetkezeti köz­ségeinek színpadán is, s ven­dégszerepeinek majd a Mátra- vidéki Erőműnél és Petőfibá- nyán. Mai szenzáció Rohanó életünk ezernyi új fogalmat tár elénk. Megszok­tuk őket és sokszor jelentőségükhöz képest nagyon gyorsan elengedjük a fülünk mellett az életünk újdonságairól szóló hí­reket. Itt vannak például a középiskolák — a falusiak. Sok újat találni manapság a városi középiskolák életébén is, de a far lusiak is nagyon érdekesek. Most fejlődnek, napjaink szülöt­tei ők. A falun nem az iskola létesült először, hanem jelentke­zett az igény, a dolgozók tanulni akarása és így, csak ezek után lett iskola, középiskola néhány községben. Kálban, ebben a kis faluban óvónőképzőt építettek né­hány évvel ezelőtt. A község és a környék diákjai Egerben és Gyöngyösön járták a középiskolát, de évről-évre gyarapo­dott számuk, s így egyik évről a másikra gimnázium létesült a modem emeletes épületben. Nem kell már messzire menni az érettségi bizonyítványért, Kálban is megszerezheti, aki ta­nulni akar. Nézzük a következő példát, ez talán még érdekesebb. Gimnázium Pétervásárán. Sokat mond ez a két szó. Gon­doljunk csak arra, hogy néhány évvel ezelőtt mi magunk is elmaradott kis falunak tekintettük ezt, a megyeszékhelytől távoleső északi községet. Ma már nincs is olyan messze. Nem azért, mert sűrűbben járnak az autóbuszok, hanem fejlődik, városi színvonalra törekszik a falu népe. Külön érdekesség, hogy öreg diákok tanulásáról szól a pé- tervásári híradás. Az ifjú diákok még Egerbe járnak a tudo­mányért, de a felnőttek már odahaza kezdték a középiskolát az új tanévben. Ez az első esztendő. Nincs épülete a gimnáziumnak, de nem is ez a fontos, hiszen otthonra talált az általános iskola falai között. Az a lényeges és figyelemre méltó, hogy van 70 hallgatója, két teljes osztálya a levelező oktatásnak. Igen, ez a pétervásári eset is napjaink szenzációjához tar­tozik, még akkor is, ha nem számolnak be erről a nagy világ­lapok. A szocializmushoz művelt emberek kellenek — mon­dottuk, irtuk többször is — és ha nem is egyik napról a másik­ra, de ma már tanulnak az emberek, — felnőttek, fiatalok egyaránt Pétervásárára heténként egyszer járnak a tanárok, $ a falusi iskola egy-egy délutánra középiskolává alakul. Mennek a tanárok, utaznak félszáz kilométert és tanítanak irodalmat, fizikát. Az öreg diákok pedig tanulnak. Nem könnyű dolog egész napi munka után ismerkedni az atom részecskéivel, a matematika fogalmaival, s a történelem sok-sok adatával. Ma még csak az első osztályosok tanulnak, a következő esztendőben már három, majd négy osztály lesz és új első­sök jelentkeznek minden évben. így alakul, fejlődik majd ez a nagyszerű kezdeményezés és a tudás, a műveltség nemcsak a bizonyítványokkal lesz lemérhető. Az északi falu gimnáziumának története nem egyedüli jelenség, még a mi kis megyénkben sem. Újabb hírek érkez­nek a megye községeiből: mezőgazdasági technikumot szer­veztek a tsz-tagok és szaktanárokat kémek. Nagyrédén negyvenen tanulnak a mezőgazdasági techni­kumban; tsz-tagok, birágádvezetők és a vezetőség tagjai. Atkár és Vámosgyörk termelőszövetkezetei együtt szer­vezték meg a mezőgazdasági technikumot, s mintegy har­mincra emelkedett a jelentkezők száma. Szaktanárok Győrit gyösről járnak a községekbe, hogy tanítsanak, elhintsék a mű­veltség magját. És sorolhatnánk még tovább is a nagyszerű példákat... Ma még nem teljesíthető minden kérés, nem jut minden­hová szaktanár, de az igény, a tanulni akarás gondolata már sokfelé eljutott. És ez a ma szenzációja! MÁRKUSZ LÁSZLÓ A domb mögül néhány perce bújt elő a Nap. A nagy vörös korong szinte észrevétlenül csúszott elő az ég enyhéből, mintha valami láthatatlan kéz tolta volna titokban a világ szeme elé: nézzétek, itt van 0, az élet, a reggel. Mihály rézveretes, kampós végű botjára tá­maszkodva leste a bíborba öltözködő bodor felhőket, a Napot. — Milyen csodálatos ez a tűzgolyó —, tű­nődött — Reggel kel, este nyugszik, mindig másképpen, más irányból, más színben. Nyá­ron ott, a láp fölött, így ősszel a domboldalból mutatja arcát, télen meg egészen alant bújik —- akár a tolvaj —, onnan a Tisza felől. Nagyapja, az öreg számadó juhász nagyon jól ismerte a Nap járását, állását és ha kellett, megmondta belőle a másnapi időt. Igaz, a bir­kaféle is megérzi az idő változását, az esőt, a fergeteget, aztán ezekből is olvasni tudott az öreg. A nyáj békésen legelt Mihály előtt. Hétszáz gyönyörű jószág, szép, fehérgyapjas vala­mennyi. Leste, figyelte őket, miközben_ pipá­jából bodor füstöket eregetett a kelő Nap irányába. Ott ült előtte a kutya, és füleit he­gyezve bámulta gazdája minden moccanását. Egyszercsak a nyájból kivált egy bárány, aztán szépen, legelészve, megindult Mihály felé. — No! Tán nem tetszik a többivel? — mor­mogta, aztán a kutyát akarta szólítani, uszí­tani a csellengő jószág felé, amikor hirtelen eszébe villant valami. Magábagyűrte a szót, leeresztette a botot is, majd gondosan szem­ügyre vette a közeledő bárányt. — Ez, ez. éppen jó lenne. Meg is felelne egy ilyesmi fajta. Ez a legkisebb, vakarcs, aztán tegnap mintha biccentett volna is az első lá­bára. A bárány közel ért egészen. A kutya mor- gott egyet, de ugatni nem mert, mivel hogy parancsot nem kapott, csak ült gazdája előtt, s figyelmeztetésképpen farkával csapdosni kezd­te a földet. — Elhallgatsz tee,.. eee.. —__ így Mihály a kutyára, aztán a kampós végű bot­tal elkapta a bárány vékonyát. — Na! Ne félj, te buta!... simogatta meg bundáját, s közben szakértelemmel vizsgálta csontjait. — Húsra kövér portéka, — dörmögte, majd eleresztette, szalasztotta a többi közé a kis' csavargót. ★ Mihálynak azon a napon szakadatlan csak a bárány járt az eszében, jobban mondva a lánya eljegyzése, a szombat esti vigalom, SZÁLÁT ISTVÁN: A bá amikor Réti Ferkó, a traktoroslegény az 6 Ilonkájának ujjára húzza a fényes karikagyű­rűt. Lesz menyasszony, vőlegény, gyűrű is, bor is, csak éppen a hús hiányzik még, azaz, hogy... az is meglenne, ha... az övé lehetne ez a bárány. Kavarogtak fejében a gondolatok. Ügy tűnt, mintha a kisbárány kinőne a nyájból, a többi közül, aztán mintha beszélne hozzá, kí­nálná magát: mit gondolkodói te juhász? Amikor a herceg birkáit őrizted, akkor is meg­esett olyasmi, hogy egy-egy bárány „odave­szett”, vagy éppen „széttépte a féreg”, aztán csak szaggatott bőrével számoltál el beszoru- láskor... A pipa kialudt, de Mihály újra tömte a sal- langos bőrzacskóból és tovább ette, rágta ma­gát a kínzó gondban. Igaz. Volt úgy abban az időben, de a kény- szerűség rávitte a szegényembert. Megaztán mi volt egy birka olyan úrnak? De most, most kitől lopjon az ember fia? Kerekes Janitól. Pálos Feritől, tulajdon önmagától, a szövetke­zettől? — tromfolt benne a második én. — Egy birka nem a világ —, követelőzött megint egy erősebb hang. — Sose tudja meg az elnök, a tagság, meg­aztán sánta is szegény... Eljött az este. A vacsoracsillag felragyogott már az égen, amikor Mihály végzett a jószág körül. A tanyában csend volt és csak nagy- néha bégette el magát egy-egy birka a ho- dályban. — Soha jobb alkalom —, gondolta. Meg­fogni a bárányt, aztán lenyúzni a bőrét valami féreeső helyen. — Lopsz! Lopni akarsz! — vágta mellbe a gondolat. — Kell a hús! Sánta, mihaszna a bárány. Nem nagy kár érte. Bement a hodályba, aztán lassan, óvatosan rányomta az ajtóra a rekeszt, majd világot gyújtott. A hétszáz birka békésen szuszogott a pislákoló derengésben, árnyékuk, mint meg­annyi sötét kísértet jelent meg a hodály kő­falán. — Hol van az a sánta vakarcs? — sziszeg­te bosszúsan, miközben nagyokat lépdelve ke­rülte ki a heverő ^állatokat. A hodály távoli sarkából végre előkerült a bárány. Mintha vesztét erezné, úgy elbújt» többi közé ráif — No, gyere csak, teee ... kapta ölbe, s lassan elindult a kijárat felé. Az ajtó előtt megállt. Hallgatózott, figyelt, de semmi gya­núsat nem hallott, csak a Hold vigyorgott elő kifliképpel egy felhőrongy mögül... ★ A vendégek korán összeverődtek. Nem voltak sokan, csak éppen a család, ahogy az ilyenkor már lenni szokott, Mihály jókedvű volt, boldog, de nemkülönben a fiatalok is. akik nem tudtak betelni egymás gyönyörű­ségével. — Kóstolja csak István szomszéd, te is Fer­kó fiam — és a pohárból sose fogyott ki az aranysárga óbor, amit Mihály titokban lánya eljegyzésére tartogatott. Elkezdődött a vacsora. A gazda éppen egy jó tréfán derült, amikor az asszony az asztalra tette a tálat, amelyben ott gyöngyözött, párol­góit a frissen készített birkagulyás. — Tessék, szedjenek! Szegény étel, de azért meg lehet kóstolni, — biztatta szívesen a vendégeket, aztán kisietett a konyhába, hogy erős, csípős paprikát is hozzon a vér szí­nű gulyásba. Mihálynak, mintha a torkára szorították volna a nevetést. Egy pillanat alatt újra meg­jelent előtte a bárány, a fehér gyapjas kis jó­szág, amint legelészik feléje a mezőn ... — Igyunk még egy pohárral az étel előtt — kapta hirtelen a kancsót és mintha a kínzó gondolatokat akarná messzire űzni, csordultig öntötte a poharakat. Nehezen teltek az órák. Ivott, ivott, de ke­serű lett a szája a bortól... A vendégek rég elköszöntek már, s neki ágyban fekve is mindig a bárány járt az eszé­ben, a lopott bárány... a birkagulyás, a fi­nom, zsíros, Ínycsiklandozó birkagulyás, ami­lyennél különbet még talán életében se főzött az asszony, de amely az ő számára keserűbb volt az epénél. Hánykolódott, forgolódott, szemeit messzire kerülte el az álom. — Mihály! Tán beteg? — kérdezte félálom­ból az asszony. — Nem... nem vagyok beteg, hanem... kimegyek a tanyába, valami eszembe jutott... csak aludjatok nyugodtan. A felesége csak félig hallotta szavait, mert szemei újra lehunyódtak. Felhúzta a csizmát, felöltözött és kifelé vette az irányt. Felnézett az égre, ahol még javában ragyogtak a csillagok és gyors, sietős léptekkel megindult a kertek alján. A falu szélén állt meg egy kis házikó előtt. Aprócska ablakai sötéten bámultak rá, nem mozdult semmi az udvaron. Mihály az ablak­hoz lépett, bekopogott. Másodszor, harmad­szor is zörgetett, amikor végre kinyílt az ab­lak. — Ki az? Mi lenne a baj? — Én vagyok, András bátyám. Én, Mihály, a tsz bacsója. Kevés idő után kinyílt az ajtó és az öreg ember meglepődve tessékelte bel­jebb az éjjeli látogatót. — Megvan-e kendnek az a kisbáránya, amit a nyáron vett a füredi vásáron, András bátyám, — állt elé mindjárt a kérdéssel Mi­hály. — No. aztán? Mi bajod vele? — dörmögött az öreg és rosszkedvűen húzta össze magán a bekecset. — Adja el nekem azt a bárányt. — Megbolondultál?! Minek egy juhásznak egy ilyen hitvány birka. Különösen így, éjsza­kának idején? — Semmivel se törődjön kend, hanem adja ide, adok érte annyit, hogy holnap akár kettőt is vehet az árán. Az öreg András nem szólt egy ideig, s most már komolyan kezdte gondolni, hogy megza­varodott ez az ember, éjszaka akar alkut csap­ni az ő bárányára. — Tedd el a pénzt! A bárány pedig nem eladó — válaszolta, s még mondani készült va­lamit, amikor Mihály a szavába vágott. — András bátyám, ide figyeljen! Nem va­gyok én se bolond, se részeg, de nagy szüksé­gem lenne a bárányra, olyanra éppen, mint a magáé. Hát, ha nem adja pénzért, adja ide cserébe, aztán a legközelebbi vásáron még egyet veszek magának ráadásul. Kettő lesz az egy helyett Az öreg András csak hümmögött, tűnő­dött magában, de amikor látta, hogy nem tágít az ember, no meg az ajánlata se rossz, elindult kifelé az ólba, ahol a nyáron vett bárányt tar­totta. Megvirradt, mire Mihály kiért a tanyára, kabátja alatt a báránnyal. Szélesre tárta a hodály nagy deszkaajtaját kiengedte a jószágot, s közéjük eresztette a kisbárányt. Az meg olyan gyorsan elkeveredett a töbíi között, mintha mindig is idetartozott volna..«

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents