Népújság, 1960. november (11. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-27 / 280. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

A MEGYEI IRODAIM! KÖR KIADÁSIBAN

) LŐRE MEGMONDOM, hogy az itt kö1J vetkező elbeszélés hőseinek a nevei költöttek. Szavamat adtam rá, hogy nem kürtölöm világgá a hely és a szereplők igazi nevét. S aki egy kicsit is ad a becsületszavára, az nem él vissza a fogadalommal. Éppen ezért nevezzük Galambicának a falut, akikkel pedig megtörtént az eset, hadd öltözzenek be a költött nevek színes köntösébe. Úgysem a nevek teszik a történetet elevenné, hanem az eleven élet élteti a szereplőket.

Még egészen friss az élmény; mint a tegnap szakajtóit rózsabimbó. Itt hordozgatom magamban néhány nap óta, hogy kivirágoz- tassam.

Galambicán is őszbe fordult már az idő. A kukoricák levelei pöndörödni kezdenek, meg a som is megkezdte piros hullását. A szeptemberi hajnal belecsíp a nyár virágaiba, hogy azok elkezdenek sárgulni tőle. Másodszor virágzanak — utoljára. Istenes Mihályék kertjében is halványodnak már a mályva élénk színei. Az apró, töpörödött kis asszony hiába simogatja őket fonnyatag kezével, hűtlenek lesznek hozzá a mályvák. Mint minden az életben, ha eljár az idő felette.

— Végük van ezeknek is immár — bodo- rítja bajusza mögül a füsttel az effajta szavakat Istenes Mihály, aki úgyszintén nézelődik a nyárvégi kertben. Hitványak már az ő színei is. Hajdani pirospozsgása ellobbant, akár a nyári virágoké.

öregedik a nap is. A Kaptató alján az estét szövögeti a tölgyes. Nemsokára el is készül vele, s fátyolként reá borítja erre a csendes. mozdulatlan virágra, amely itt a kertben van. Beszökik a virágok közé az alkonyi íu- valom. A hajnalka szirmai beleremegnek.

j STENES MIHALYNÉ beszél a virágok- hoz. Mindegyikhez külön-külön. Ügy Bzólongatja őket, mint más viruló gyermekeit. „Szunnyadjatok sziromkáim, hogy újulva dicsérjétek reggelre az Istent!”

— Azám, te, Mihály — hökken meg az asszony, a mályva madárárnyékán. — Hallod-e, apjuk, ideje volna már, ha elindulnál. Megtértek mind a mezőről, akik odavoltak. Most tudsz beszélni velük.

Mehetnék biz’ — bólogat az öreg, de mintha nehéz lenne neki a csizma, tipereg-topo- rog a virágágyak között. — Mehetnék, hiszen tegnap is voltam.

— De mintha nem is mentél volna, csak annyit ért az a tegnapi menésed — felesel szelíden Istenes Mihályné.

— Nem én tehetek róla — dünnyögi öregesen a már hazafelé ballagó öregember. Tördeli száraz ujjait, mint aki meg akarja védeni magát. — Olyanok az emberek, mintha kicserélték volna őket. Valamikor nem köllött agitálni senkit. Alig várták, hogy jöjjön a szeptember. Akkora volt a processió, hogy felhőt kavart a poros úton. A Szűzanyához alig lehetett hozzáférni...

Az asszony felszisszent. Sértődött ábrázat- tal. szemében ijedelemmel korholja urát.

Miket beszélsz, te, Mihály! Ne bántsd a Szűzanyát, inkább ballagj a dolgodra, ahova mondtam. Toborozz, ahogy toboroztak a keresztes háborúra...

\ z ÖREGEMBER CSAK a karját mu- •”*- fogatja. Vékony az, mint a pipa szára. Térdét löttyenti: inog az, mint a roggyant pajta öreg gerendája. Hangját köszörüli; ha- lovány az már, mint a hold világa, ha az égbolt alá beszűrődik a reggel. Nincs neki már elég ereje, meggyőző szava, mersze, hogy híveket szerezzen abból a fajtából, amelyik egyszer felemelte lesütött pillantását. Pedig a galambicaiak felemelték már lesütött szemüket,

„Csak az Istent ne tagadnák” — jut eszébe Istenes Mihálynak, s végső erőt érez szaporodni a teste szerteágazó csatornáiban.

— Megyek, anyja, máma sikerrel járok.

— Eriggy, Mihály, járj magvas szerencsével.

Ennyi elég Istenes Mihálynak a biztatásból. S mivel az esthajnalcsillag is kiült már az ég tornácára, nem beszéltet többet magának. Elindul a faluba, hogy összegyűjtse a szétfutott nyájat: legalább huszonöt-harminc embert, akik elgyalogolnak a Mária-napi búcsúra: megszellőztetve a templomi zászlókat.

„Járj szerencsével, Mihály”. így mondta az asszony. Mert a szerencsére van már csak bízva a dolog. Tegnap este is öten mondták a nemet, s csak ketten az igent. Az egyiknek tyúkszemet nyomott a lábára az ünnepi csizma, a másiknak a szíve nem bírja a gyaloglást. „Gyalog, most? A szputnyikok korában” — vihogott Serfőző Marci, akinek apja nemegyszer hordozta meg a feszületet a hosszú úton. Akkor váltották le ebbéli tisztségéből, amikor az egyik búcsújárás alkalmával berúgott és kalapját a feszület tetejére akasztva kurjongatott a kukoricásban. Soros Imre pedig úgy beszélt, mintha sohase hallott volna még búcsú járásról. „Mit lehet ott enni? Adnak-e jó borokat?” Ezt mondta viccesen, s hogy megszabaduljon a buzgólkodó Istenes Mihálytól, megígérte, hogy itthon fog majd egy miatyánkkal többet imádkozni.

— Furcsák máma az emberek — dohog kint a hangtalan utcán az öregember. Kistáján belebotlik egy kalapos, tejcsarnokba lépegető atyafiába.

•— Adj Isten, Mihály bá’ — köszönti illenHORVÄTH JANOS:

M'

Istenes Mihály essmétése

Tán csak nem köszöntőbe

dően az öreget, siet?

— Mire való az ilyenfajta beszéd? — zökkenti ki magából a szót Istenes Mihály, s haragosan fordul a kalaposhoz. (Tegnap ő is nemet mondott neki.)

— Hát, hogy virág van a kezében ... — szól újra a kalapos ember.

— Kutyafáját ennek a virágnak, nálam maradt — neveti tréfával az előbbi komolyságát Istenes Mihály. A kezében morzsolni kezdi a nála maradt mályvavirágot.

— Szúnyog Vendelhez visz a lábam. Nem láttad-e a háza előtt pipázgatni?

— Láttam, biz’-n, csak nem a háza előtt. A kultúrházba ment televíziót nézni. Odamegy mindenki, aki csak ráér.

— Oda? — kérdezi kurtán, egy röpke tűnődés után Istenes Mihály. De választ már nem kap rá: a kalapos tovalibbentette tejeskannáját.

A Z ÖREGEMBER gyűrögeti kezében a mályvát. Tehetetlennek érzi magát. Szorongást érez. Legszívesebben hátrafordulna, visszamenne a kertbe a mályvák közé, az est sűrű sátra alá. Úgyis hiábavaló dolog ez a mászkálás. Szélmalomharc. Döngetés elhagyott vár kapuján. Hisz’ á mondás is azt tartja: kutyában se jó az. amelyiket bottal kell kergetni a nyúl után.

Feje felett megkondul a harang. „Figyelmeztet az Isten” — jut eszébe. A méla hangok

felröppennek a magasba, majd meg hullámozva szállnak alá. Gyönyörűszép a -harang méla melódiája. Az ősz hajszálak megcsillannak a holdfényben, amikor az öregember leemeli « kalapját.

Kihez menjen, ki segíthet? Valamikor a jegyző úr is, meg a bíró is buzgólkodtak a búcsújárásáért. Bár ők sose álltak a sorba. Máma hová menjen? A tanácselnök ..

Istenes Mihály önmagát leszavazva legyint a kezével. Ellenben eszébe jut hirtelen valami, amitől még az ábrázatja is kisimul. Ha- rangkondulás után felcsapja kalapját, s megindul a pap lakása felé.

A parókia előtt gesztenyefák sugdolóznak. Halkan koccantják levelüket az ágak: néha lehuppan egy-egy vadgesztenye a kifeslett burokból. Istenes Mihály megáll a fák alatt, hallgatózik, nem szűrődik-e ki valamiféle za- jocska bentről. Olyan érzések bujkálnak benne, mint mikor idegen helyre megy valaki, ahonnan végső segítséget remél. Járt már itt, valamikor, de akármilyen jó keresztény is Istenes Mihály, nem volt járatos ember a papnál.

Áhítattal veszi le kalapját, amikor belép az udvarra. A lábas folyosón kong az üresség. Szőrgubanc nyöszörög a bejárat előtt: a plébánia öreg kutyája. Vakkantani nincs már ereje, csak a szemével pislant a jövevényre, azt is csak illendőségből. Megnyugodva alszik tovább: megérzi talán, hivővei van dolga.

RAKOVSZKY JÓZSEF:

MUNKÁSŐRÖK

Ott álltam lenn, a népes utcán egy nyárutói reggelen, és elnéztem, hogy kél az élet a szürke kockaköveken.

A gép, s az ember ritmusával futott az ébredő zefír. s a házak ablakán elömlött a napfény, mint a rózsapír.

Egyszercsak újabb mozgás támadt a tiszta nyári ég alatt...

És jöttek széles, hosszú sorban kék overállos emberek,

i

Ifjak, idősek, munkásőrök, új hadsereg, új katonák, s míg víg mosollyal meneteltek, zengték az új idők dalát.

Szemmel sokáig elkísértem e nótás, vidám csapatot.

A fegyverük, mint egy-egy csillag, oly szépen, tisztán ragyogott.

— 0, járjátok csak be a földet kék overállos férfiak, s hol nincs szabadság, zúzzátok szét a kínzó rabbilincseket!

CSUZDY ZOLTÁN:

Tizenkilencedik évem...

A tizenkilencedik évem nyújtja a startbotot, biztatón kiált: tovább, tovább. Biztat?

Követelhet is, hisz ő vette fel, s porolta le földrehullott szürke élet-anyagomat.

Nem tudta, mennyit érek, de mégis.

Faragta, mint Leonardo a sziklát.

Fejtette, csiszolgatta rólam az idomtalan fölösleget.

FÜRTÖS GUSZTÁV:

Műszak végén

Ha megkondul a műhelyi gong: a dolgos : szorítástól búcsút vesz a kalapács,

■ a reszelő, s helyére billen pihenni.

| Gyuri esztergagépe is leállt, mint

hajó, mely céljához ért, elhozva a

■ teljesítés örömét. A lány is letette

• a söprűt, mellyel a szemét henye bokrait ; terelte, a nyolcóra szertehulló

; fölöslegeit. A bélyegzőóra kattanása

• lemetsz mindenkinek egy darabot a hónap

• hosszú gömbvasából; a változtató öltözők

; hívása lábakat sürget és máris vígcsobogású ; zuhanyok mossák a testek csupaszáról ; az olajos fáradságot — és kint, a visszahúzódó gyárfalak mellett, derűs ; megelégedés karol a Iclkekbe,

; terveket súg. estére programot kínai ; és a kedv százszorosára gömbölyödik.

FARKAS ANDRÁS:

Olaszországi szonettek

Ostiánál

A parti tenger habzó csipke-fodra Befutja lelkem nyugtalan homokját,

S amíg szemem parázs-fények befogják. Emlékezem a tűnt ifjú napokra.

Húszéves-ifjan, s izmosán lobogva Nem tudtam erre jönni, mert kilopták Erszényemből az álmok foglalatját;

S befújt sok mindent az idő homokja.

Most nézem itt a tengert és a vízben Látom elúszni azt. amit az isten Súgott görög halászok fülébe:

A változás az élet büszke éke,

A mindig új, az áramló morajban:

Mert van, hogy lássam, s van,

hogy egyre halljam.

Terracina alatt

Az országút csodás betonszalagja A tengert hallja, hogy s miket susog. Buszunk Nápoly felé halad szaladva.

S a sok hab néz ránk, mint a mágusok.

Megállunk. Nők és gyermekek csapatja Kíváncsian figyelnek, árusok Szavalnak, minden olcsón — ingyen adva,

S beszélnek hozzám, bár én olvasok.

A nap bolondul lángol, míg a tenger Kéken dalol, a pálmák integetnek,

A párás szellő jókedvűn ver.

Egy barna asszony élcein nevetnek.

Egy férfi jön, kínál, szemembe nem néz.

És már tudom, hogy ő a nagy, a csempész.

Michelangelo Pietája előtt

A templom széles és hosszú hajója Mogorván ível, mázsákkal fölöttünk. Alázkodunk, hogy most és erre jöttünk;

S lelkünk a percet százszor indokolja.

De minden szempár bámul itt, loholva Kutatja a márványt, ami föltűnt Az oltár szűgyén, mert itt tartja földünk A szobrot, mintha más se lenne dolga.

A púpos szobrász ifjúsága teljén Faragta ki az álmodott szerelmei.

A minta nem volt római, se hellén,

De a zarándok csak letérdepelhet,

Hisz a Szűz szelíd egekre fénylik,

S mosollyal biztat végtelen reményig.

HARGITAI ISTVÁN:

Géza

Egyéves, kedves és nevettető,

Akár a május-hajnali mező. —

Az anyanyelve még nemzetközi,

S kék szeme csak az eget tükrözi...

Remek kis arcán: mosoly és ború Tejtestvérek még. S minden háború Kizárt dolog nála, mert bár dühös,

— Azonban — minden bosszút nélkülöz.

Olvasok néki verseket —,

Ha ketten vagyunk csak itt. —

Fényes szemeivel nevet Előbb, majd feszült arccal ül,

— S műértő mackója mögül — Vonogatja a vállait...

IHÄLYBAN ERŐSÖDIK a szorongás, Már fordulna is vissza, megbánva, hogy idejött. Kicsit sután áll a Hold világában.

— Van itt valaki? — hallatszik elekor egy bang a folyosó mélyéről.

— Én vagyok itt, Istenes Mihály ... A tisztelendő urat keresem.

Csoszogás veri fel a csendet, majd kilép ai udvarra Lina néni, a pap szakácsnője.

— Mit akar. Mihály? Ily későn nem szokás zavarni a tisztelendő urat,

— Beszédem lenne vele, de fontos — súgja Istenes Mihály, s mint aki nagy titkoknak hordozója, követelőén ejti pillantását a ó hasadásán kiszűrődő világosság felé. — le sell jutnom, Linácskám, lelkem.

A kövér asszonyság tiltakozna, de ekkor megnyílik az ajtó, s világosság ömlik a homályba. Majd újra nyomába zúdul a sötétség.

A pap ott áll az ajtóban, reverendája gombjain megcsillan a holdfény.

— Dícsértessék — bök a halántékához Istenes Mihály, mivelhogy a kalapja nincs a fején, amit megemelhetne.

— Valami baj van? — kérdezi a tisztelendő úr: Berettyói János Szilveszter.

— Baj van, tisztelendő úr, baj van — lép közelebb Istenes Mihály.

Aztán olyan mozdulatot tesz, amiből a pap is megsejti, hogy itt az udvaron nem szerezhet róla tudomást. Befelé invitálja hát az öregembert.

Istenes Mihály először van papi szobában. Olyan csak, mint más halandóé. Amikor leülnek az asztalhoz, malacnyi kandúr ugrik a díványról. A tisztelendő úr ölébe nyávogja magát. jóízű dorombolással hálálkodik.

Az öregember egy szuszra mondja el jövetelének indítékát. Csak néha áll meg a beszédben, hogy nagyobb nyomatékkai kezdhesse újra.

A PAP EGYKEDVŰEN hallgatja, mint ^ akinek nem sok köze van a dologhoz. Az arcán olyanfajta kifejezés ül, amiből éles szemű ember egyetlen pillantással kiolvashatja: „Miért háborgatsz engem most ezzel? A ti dolgotok”. De Istenes Mihály ezt nem látja. Felkorbácsolta vérét az, amit kint tapasztalt a faluban: a hajdani hívők passzivitása. S hősünk: Galambica új Don Quijote-ja mondja csak egyre a mondókáját. Alig veszi észre a tisztelendő úr finom mozdulatait, amelyekkel üveget helyez az asztalra, telve sárgán csillogó nedűvel.

A bor csordogálására eszmél az öregember. Ádámcsutkája kiugrik a torkába szaladt nyáltól.

— Igyék egyet. Istenes Mihály — kínálja a tisztelendő úr a nemvárt, de fogadott vendéget. — Igyék egyet, majd elmúlik a mérge.

Istenes Mihály mosolyt szöktet a bajusza alól. Hogyne, hogyne, elfogadja a kedvességet. A hegy leve felmelegíti a testét. Szorongása is végleg alábbhagy és mellében megdagad a beszéd.

A pap csak néha szól. De mintha másra akarná fordítani a szót, az egészségről. Istenes néni hogylétéről kiváncsiskodik. Meg az új pohár kiürítésére buzdítja a födetlen fejű embert.

Múlik az óra. kiürül az üveg. A második pintes után gyanú támad az öregember lelkében. Miért nem szól már á-t vagy b-t a tisztelendő úr. Eszébe jut a felesége is, aki vérig szekírozza, ha újra a tegnapi szóval kell hazamennie.

— Mit csináljunk hát, tisztelendő úr?' — kérdezi halkan. Belül az motoszkál benne: „Szólhatna a pap a templomban a búcsú járásról. Igaz, ilyen dologidőben alig-alig álinak a padok között. A közösben még vasárnap is csépelnek, ahelyett, hogy templomba mennének az emberek. De ha eljönne így esténként vele a pap a házakhoz... Még van három nap a búcsú napjáig.

— Mit csináljunk hát? — zaklatja újra a papot. A tisztelendő úr nyájasan mosolyog, mint aki tehetetlen, széttárja karjait.

— Maga éppen olyan szolgája az Istennek, mint én, Mihály bácsi. Tegyen úgy, ahogy jónak látja.

TSTENES MIHÁLYT váratlanul érik a *- szavak. „Micsoda? Hát a pap is így beszél, ahelyett, hogy felháborodna a dolgok hallatára?” Furcsa gondolatok kergetőznek Mihályban: „Ha kimondaná, amit most

érez..

Hamarosan távozik. A poharat sem üríti ki. Kicsit meglöttyen az ajtóban. Lehet, hogy a bortól, lehet, hogy az öregségtől. Biztos, hogy a méreg is hánytorgatja egy kicsit. így bandukol az utcán.

— Hát ha te nem, akkor én sem — szólja el magát hangtalanul. A beszédtől megijedt kissé, bele is pirul, hogy így — mégha a háta mögött is — fetegezte a papot. Dehát méltánytalan dolog, ahogyan elbánt a tisztelendő úr. Tulajdonképpen semmi okosat nem mondott. „Maga éppen olyan szolgája az Istennek,, mint én”. No, de ő fizetést kap érte! x

Az asszonya már alszik, amikor hazaér Istenes Mihály. Csendesen tér az öreg nyugovóra. De álom csak sokára jön a szemére.

És másnap nógatás nélkül elindul ugyan-- abban az időben hazulról. Az asszonynak se szól, hova megy. A tegnap estéliről sem beszél. Meg sem áll a művelődési’ otthonig. A terem már tele van. Ülnek az emberek, a televízió- készülék előtt. Észre sem veszik, hogy valaki közéjük somfordál...