Népújság, 1960. november (11. évfolyam, 258-282. szám)

1960-11-20 / 274. szám

I960, november 20.. vasárnap

népújság

3

Riport a kiváló domoszlói borok hazájából

Szőlős vidéken is jövedelmező a szövetkezeti gazdálkodás

BESZÉLGETÜNK néhánvan

a domoszlói Mátragy öngye

Tsz irodájában. Egyszercsak egy mosolygós arcú, negyven év körüli emberen akad meg a tekintetem.

— Mi már találkoztunk valahol — nézek rá kutató szemmel, mire ő ismét mosolyog és bólint.

— A múlt tavasszal, itt. a tsz udvarán.

— Szóval, az egyik brigád- vezető, aki akkor ott...

— Igen. igen. Panaszkodtam magának, azt mondtam, nincs elég ember a szövetkezetben és ha így megy tovább, inkább itthagyjuk mi is.

— Maradtak, amint látom — próbálok élcelődni. de ő, a növénytermesztési brigádvezető, most már komolyra fordítja a szót.

— Azóta megváltozott a helvzet nálunk is. 1170 tagunk van, 800 közülük munkabíró, dolgos ember, akikre számítani lehet.

— Szőlős tsz a Mátragy ön - gye — jegyzi meg csak úgy véletlenül valaki, de aztán már a szőlőnél maradunk továbbra is a beszéddel.

— Valakitől hallottam az egyik faluban, hogy szőlős helyeken sántít a közös gazdálkodás. Nem fizeti ki magát közlöm csak úgy. minden különösebb hangsúly nélkül. Ketten is. hárman is szavamba vágnak egyszerre, kereken kijelentik.

— Nincs igaza! Nincs igaza, aki mondta. És a beszélgetők közül egyszercsak feláll egy jóvágású fiata'ember, Vukovsz- ki Dezső, aki nemrég jött haza a könyvelői iskoláról. A saját példáját hozza elő cáfolatnak, az előbbi kijelentésre.

— HÄROM HOLD SZŐLŐM volt, azzal léptem a közösbe. De vegyünk elő papírt, ceruzát

— javasolja —, s már diktálják többen is a példát, átlagos, holdankénti 20 mázsás termést véve alapul.

— Számítsuk ki. mennyit jövedelmezett a három hold szőlő, amíg egyedül gazdálkodtam

— javasolja Lukovszki Dezső.

— A három hold, húsz mázsás holdankénti átlagot véve alapul, 60 mázsát terem, ebből van 45 hektó must. Ha a 45 hektó must literjét hat forintjával számoljuk, kijön 27 000 forint jövedelem. És ezután következnek a kiadások. Űjra a fiatalember veszi át a szót.

— A múlt évben a szőlő után fizettem 4500 forint adót. A magam munkája mellett napszámosokra, alkalmi munkásokra is szükségem volt a kapálás, permetezés, metszés — a nagy munkák idején. Ilyen célra kifizettem évente tízezer foixntot. Karókra, rézgálicra, kötöző és egyéb anyagokra háromezer forint kiadásom volt, s így az összes kiadás 17 500 forintot tesz ki, tehát levonva a bevételből, tisztán megmaradt 9500 forintom.

— És most, ha a szőlő a szövetkezetben van. úgy mint most itt. minálunk a 470 hóid akkor a következő a helyzet tegyük fel, hogy a szőlészeti brigádban dolgozom. Egy esztendő alatt megszerezhetek szorgalmas, de nem túlságosan feszített munkával 400 munkaegységet. Közepes esztendőt számítva, egy munkaegység értéke feltétlenül eléri a 45 forintot. A 400 munkaegység 45- el szorozva, 18 000 forint. Eny- nyit lehet tehát számítani a közös szőlőből, amelyhez hozzájön még a 600 öl háztáji termése, amely szintén kitesz 6—7 hektó mustot. A hat hektó must (itt is hatforintos mustárat véve alapul) 3600 forint. Végeredményben tehát az egy évi tiszta jövedelem a közösben 21 600 forint, vagyis 12 100 forinttal több. *nintha egyénileg dolgoz az 'ember három hold szőlőt. És ha hozzászámítjuk, hogy a három hold szőlőben csak segítséggel győzte az ember a nagy munkák idején, hajnaltól «estig, akkor még szembetűnőbb a szövetkezet előnye az egyénivel szemben.

A piros arcú, mosolygós brigádvezető megjegyzi a számítás végén.

— KISZÁMÍTOTTUK mi

már ezt nem egyszer kérem. A mi vidékünkön aranybánya lehet a szőlő, ha szorgalmas a tagság és valamennyire is kedvez az idő.

— Az újtelepítésű 70 hold mellé tavasszal újra telepítünk még 35 holdat — toldja meg a szót a főkönyvelő, majd megemlíti, hogy nem egy ember van olyan az idén is aterj melőszövetkezetben, mint pél- j dául Németh István, aki egész nyáron a szőlőben dolgozott, és eddig szerzett 438 munkaegységet, de ezenfelül termett neki a 600 öl háztáji szőlője is.

— Olyan ellenvéleményt is hallottam már — szólok bele újra a beszélgetésbe —, hogy

| a szövetkezeti szőlőt nem le- i hét elég gonddal, alapossággal 1 művelni, nem teremhet any- nyit, mint az egyéni. — Szavaimra megint csak a brigádvezető válaszol. Nem sokat mond, csak éppen egy megjegyzést tesz, nyomatékkal.

— Ötször kapáltuk meg az első évben is a közös szőlőt. És ha nem jön a mostoha idő- iárás. a téli, tavaszi fagyok, ami egyformán sújtotta az egyénit, a közöst is, akkor busásan meghozta volna gyümölcsét a munkánk.

Valaki fürkészve figyeli arcomat, tekintetemet, közelebb hajlik a papírhoz, amelyen számoltunk az imént. Egyetértőig bólint, majd cigarettával kínál.

— Hogyan csinálták most, az első esztendőben? — kérdem újra.

— Az idén még 800 darabban volt a 470 hold szőlő, jövőre már két táblában lesz, a

harmadik háztájinak marad. Most az első évben úgy csináltuk, hogy a háztájin kívül ki-ki vállalta egy darab szőlő megdolgozását munkaegységre. Az első esztendő nem volt könnyű, de jövőre már más lesz a helyzet, köny- nyebben, szervezetebben haladhat a munka a táblákon. — Ezt egy fiatal asszony mondja, akinek szintén az a véleménye, hogy a szőlős vidéken is szép eredményeket hozhat a közös gazdálkodás.

— TERVEINK is vannak — kapcsolódik a beszélgetésbe a főkönyvelő. Pincét kell szerezni, borkimérést is később, valamelyik városban, aztán új szőlőt is telepítünk minden esztendőben. — Egy borhoz értő ember még hozzáteszi: nem is beszéltünk arról, hogy a nagyüzemben a minőségi borok kialakítására is jobb a lehetőség, mint a kis parcellákon — ennyit mond csak, azután az órára tekint.

A beszélgetés közben szinte észre sem veszi az ember, hogy eljár az idő. A faluban egymásután kígyóinak ä villanyok és lassan, lassan leszáll az este, hűvös szél kezd fújni a Mátra felől.

Szalay István

Qtjiu jönni oejieuyht ?

János bácsi előre figyelve ült a szekér ülésén. Kukoricát vitt Huszár és Csákó nevű ökreivel. Amint az országúiról le akar térni a dűlő- útra, egy taxi állt meg mellette, s a sofőr így szólt félvállról:

— Sógor! — nem jönne el velem versenyben a Kékestetőig?

János bácsi pödö- rintett egyet a bajszán és így válaszolt:

— Még lehet róla szó.

Teltek, múltak a

napok. Pár héttel az eset után búzát vitt a malomba Hát kit láttak szemei? A régi embe rét, aki a kocsi.á- val bíbelődik

Négy kerekébe

kettő a földön h .- ver. Odaköszön illendően: „Adjon

isten jó napot, sofőr úr!"

— Nem jönne-e el velem versenyben a malomig? Pár száz íh éter nyíre van csak ide — hozta fel az el nem felejtett régi tréfát. A sofőr rátekintett. Ekkor ismerte fel, hogy

pár hete versenyre kihívott kollégája áll mellette, búzával megrakott szekerével.

Fülig pirult, majd szemlesütve, szégyenkezőn így szólt:

— Ja ... „Kölcsön kenyér visz- szajár” — majd belemerült a javításba.

János bácsi erre már rágyújtott a. pipájára és nagyo kát szippantva tovább hajtott azzal a tudattal, hogy nem maradt adós.

Soós József Szűcsi.

Megmentették terményeiket a Tissa menti emberek

A szeszélyes időjárás, a kiadós őszi esőzések ismét meg- duzzasztották a Tiszát. Az elmúlt napokban árvízveszély mutatkozott Poroszló, Üjlő- rincfalva és Sarud községek határában. A Tiszái ömlő mellékfolyók medre mindenütt megtelt, sőt nem egy helyen már az árterületekre is kicsapott a víz. A vízállás szintje már az 587 centimétert is elérte, s a védőgátak nem bírnak többet megtartani 620 centinél.

Veszélybe kerültek a Tisza menti községek, termelőszövetkezetek dolgozóinak a még be nem takarított terménye. 3 most is, mint régebben, az illetékes állami és pártszervezetek élére állottak a mentési munkálatoknak. irányításukkal és a falvak dolgozóinak összefogásával ismét győzött az embc". A füzesabonyi járási párt- és tanácsszervek, a községi tanácsok vezetői, tsz-elnö- kei és tagjai felismerve a veszély nagyságát, azonnal kiadták a jelszót: minden erőt fordítsunk a veszélyeztetett területeken levő termények mentésére. Az újlőrincfalvi Május 1 Tsz-nek még kint, az árterületen volt 75 hold letöretlen kukoricája és 20 hold napraforgója. Az Üj Élet Termelőszövetkezetnek 52 holdas kukorica- tábláját fenyegette a veszély, ezenkívül a többi szövetkezetek terménye is kint volt még.

Nem késett a Vízügyi Igazgatóság segítsége sem, akik két új vascsónakból egy kompot építettek össze és ez a vízijármű az egyik parttól a másik partig közlekedve 10 percenként átlag két vontató kukoricát szállított át a veszélyeztetett területről. A szövetkezeti tagok hősies erőfeszítésekkel igyekeztek letörni a még lábon álló terményt, s munkájukhoz a vontatók és lovaskocsik egész hada segítségükre állott. Kemény és emberfeletti küzdelmet vívtak a mostoha időjárással, a nagy sárral egyaránt. Több helyen a vontatók is elakadtak a ragadós sárban, s előfordult, hogy k . három vontatót kellett összekapcsolni, hogy egy-egy pótkocsi rakományát ki tudják húzni a sárból. Sok hasznát lehetett venni a lófogatoknak, mert a földeken és az utakon álló víz állandóan mosta a .erekeket. s így azok nem ragadtak be sárral.

A se' segítség, az emberek erőfeszítése és összefogása nem maradt eredmény nélkül Mindhárom község dolgozói sikerrel vették fel a harcot, megmentették terményeik javát. A víz most már apadóban van, de még most sem csökkent az emberek munkakedve. További munkájukkal és erőfeszítésükkel minden terményüket megmentik a derék Tisza menti emberek.

(császár)

Tegnapelőtt próbálták ki az új függőaknát Egercsehiben

Többször írtunk már arról lapunk hasábjain, hogy nagy ütemben halad Egercsehiben az I-es függőakna építése. Az akna építése már az utolsó szakaszába érkezett, s hamarosan üzembe helyezik. Tegnapelőtt próbálták ki először, hogyan működnek az aknába beépített berendezések, kibírja-e az új akna a nagy mennyiségű termelvény felszínre szállítását? Az 1961-es termelési évben már az új akna fogja lebonyolítani a szállítást, örülnek ennek a bányászok és örülnek az üzem vezetői is. mert az „öreg” lejtakrta nem nagyon bírta a gyors szállítási ütemet. Az új függőakna üzembehelyezése megoldja majd a bányaüzem szállítási problémáit.

í nekszó, harmonika úgy hallat- szott, mintha közvetlen közelemben szólna, de ember nem látszott a ködben. Hétköznap volt, ezért meglepett a reggeli dalolás.

„Ahá, bizonyosan a regrutákat viszik.” Eszembe jutott ugyanis, amit a napokban hallottam, hogy a falunkból öt legényt soroztak be; és megindultam a muzsika felé, akaratlanul is vonzott magához a víg nóta. Mikor odaértem a nótázókhoz, a dal meg a harmonika elhallgatott. A nó- tázók, vagyis a besorozott legények, bementek egy tágas kőházba, az egyik újonc apjához. Az ajtó előtt asszonyok, lányok, gyermekek kis csoportja verődött össze. Mialatt kérdezgettem őket, hogy kiknek a fiai vonultak be és miért mentek be a házba, a legények már kijöttek, anyjuk, húgaik kíséretében, öten voltak: négy nőtlen, egy házas. Falunk nincs messze a várostól, az újoncok csaknem valamennyien a városban dolgoztak és városi módra voltak öltözve, szemlátomást ünneplő ruhájukba: városias szabású kabát, új sapka, fényes, magasszárú csizma. Legjobban szembetűnt közülük egy nem magas, de arányos termetű, derűs, kifejező arcú, fényes, barna szemű fickó, akinek még alig pelyhedzett szakálla, bajusza. Mihelyt kilépett, előkapta a szíjon vállára akasztott drága, nagy harmonikát, meghajolt felém és ujjai fürgén szaladtak végig a billentyűkön. Vidám táncnótára zendített, és a tánc ütemében, merész, fürge léptekkel megindult az utcán.

Mellette ugyancsak alacsony, zömök, szőke fiú lépdelt. Vígan nézegetett jobbra-balra és lendületesen szekundált, mikor az előénekes rázendített az első szólamra. Ez volt a házas az öt újonc közül, ök ketten , haladtak legelöl. A másik három követte őket; éppoly jól voltak öltözve, semmi különös sem tűnt fel rajtuk, hacsak nem az, hogy egyikük feltű- ■ nően magas növésű volt.

Csatlakoztam az újoncokat kísérő csoporthoz. A legények csupa víg nótát énekeltek, s míg a menet haladt. bánatnak nyoma sem volt. De mikor a következő portához érkeztek, ahol ugyancsak megvendégeltek

LEV TOLSZTOJ:

EJSEKEL FALU

őket. megkezdődött az asszonyok jajveszékelése. Nemigen lehetett érteni, hogy mit óbégatnak. Csak egyes szavakat hallottam ki belőle: halálnak halálával... apád-anyád . .. szülőfölded ... És minden strófa után a fő jajveszékelő asszony nagyot lélegzett, s előbb elnyújtott nyögéseket hallatott, majd hisztériás nevetésben tört ki. A bevonuló újoncok anyja, nővérei siratták a legényeket; a nőrokonok jajveszékelésébe a távolabb állók csitítgatása vegyült. Hallottam, amint az egyik asszony így csitította a jajveszékelőket: „Hagyd már abba, Matrjona, megszakad a szívem.”

A legények bementek a házba, én kinn maradtam, s egy ismerős paraszttal beszélgettem, Vaszilij Ore- hovval, aki valamikor az iskolámba járt. Az ő fia is az öt közé tartozott, ő volt a házas fiatalember, aki az előénekesnek szekundált.

— Sajnálod elengedni? — kérdeztem.

— Mit tegyünk? Akár sajnálom, akár nem, egykutya: szolgálni muszáj.

Előadta családi helyzetét. Három fia volt; az egyik otthon maradt, a második volt az újonc, a harmadik — éppúgy, mint a most bevonuló — a városban szolgált és sok pénzt adott haza. Az, amelyik most vonult be katonának, úgy látszik, kevesebbet adott haza szüleinek. „Városi lányt vett feleségül, nem fülik a foga a falusi munkához. Levehetjük róla a kezünket. Csak legalább magát eltartaná. Sajnálni persze, hogy sajnáljuk. De hát, mitévők legyünk.”

Míg beszélgettünk, a legények kijöttek a házból, s megint elkezdődött a jajveszékelés, siránkozás, hahota, csillapítás. Vagy öt percig ott álldogáltak az udvarban, azután tovább indultak, megint szólt a harmonika meg a nóta. A legény bámulatos energiával, lelkesen játszott hangszerén, nagyszerű ritmusérzékkel húzta, hol toppantva, hol meg- megállva, elhallgatva, s újra rázendítve nagy vidáman; közben vígan nézelődött meleg, barna szemével. Igazi, rendkívüli zenei tehetsége volt ennek a fiúnak. Ránéztem, s mikor tekintetünk találkozott, zavarba jött — legalábbis nekem úgy tetszett —, szemöldökét megrándítva, félrefordult, s még hangosabban zengte a dalt. Amikor az ötödik, utolsó portához értünk és a fiúk bementek a házba, én is követtem őket. Az öt legényt az abrosszal leterített asztalhoz ültették, az asztalon kenyér és bor. A gazda — éppen az a Vaszilij Orehov, akivel beszélgettem, s aki a nős fiát búcsúztatta — töltött és kínál*. A legények alig ittak, legfeljebb negyed pohárral, azt is csak szürcsölgették és visszatették. A háziasszony szelt a cipóból, s kínálta a fiúkat, harapjanak az italhoz. A gazda újra megtöltötte a poharakat, s újra kínálta. Míg én az újoncokat figyeltem, a kemencéről, ahol én is ültem, épp mellettem lemászott egy fiatal asszony. Ruházata meglepőn és különösen hatott ebben a környezetben. Világoszöld selyemruha volt rajta, divatos szabású és díszítésű, lábán magassarkú cipellő, szőke haja divatosan felfésülve, fülében hatalmas aranykarika. Arca nem volt sem vidám, sem bánatos, inkább sértődött. Leereszkedett a földre, rá sem nézett a legényekre, hanem magassarkú új cipőjével kopogva, kiment a pitvarba. A fiatal nő egész megjelenése: öltözéke, sértődött arckifejezése, különösen pedig fülbevalója — mindene olyan idegen volt egész környezetétől, hogy sehogy sem értettem, ki lehet és hogyan kerül Vaszilij kemencéjének tetejére. Megkérdeztem egy mellettem ülő menyecskétől, hogy kicsoda.

— Vaszilij menye. Szobalány volt a városon — hangzott a válasz.

A gazda harmadszor is töltött1 a poharakba, de a legények nem fogadták el, felálltak, imádkoztak, megköszönték a vendéglátást és kimentek az utcara. Ott nyomban újra

rázendítettek az asszonyok a siratás- ra. Elsőnek egy vénséges vén, töpörödött anyóka kezdett jajveszékelni, aki a legények után jött ki a házból. Olyan siralmasan jajveszékelt, úgy cifrázta, hogy a fehérnép nem szűnt meg csitítani, s hóna alatt támogatta a nénit, aki üvöltött, jajgatott, s minduntalan előrebukott.

— Ki ez? — kérdeztem.

— A nagyanyja. Márminthogy Vaszilij édesanyja.

Mikor az öregasszony hisztériásán felkacagott és a kétoldalt támogató asszonyok karjába hanyatlott, a menet megindult és megint a harmonika meg a vidám ének vette át az uralmat.

A falu végén megérkeztek a szekerek, hogy a bevonulókat a járási székhelyre vigyék. Mindenki megállt. Sírásnak, jajveszékelésnek itt már nyoma sem volt. A harmonikás egyre lendületesebben, egyre vígabban húzta. Fejét félrehajtotta, testsúlyát egyik lábára helyezte, a másikat kifordította és sarkával kopogta a ritmust, míg keze gyors, ügyes fioritú- rákat vert ki a billentyűkön; ahol kellett, magas, csengő hangján rázendített a nóta dallaméra és Vaszilij fia halkan, kellemesen szekundált neki.

S mind, akik ott álltunk, öregek, fiatalok, a csoportot körülvevő gyermekek és jómagam — egytől egyig elgyönyörködtünk a nótázó legény művészetében, nem vettük le róla szemünket.

— Érti ám a dolgát, a fene aki megette! — jegyezte meg az egyik néző.

— Sírva vigad a bánat.

Abban a pillanatban az énekeshez odalépett a feltűnően magas termetű újonc. Füléhez hajolt, s valamit mondott neki.

„Micsoda dalia — gondoltam. — Ezt bizonyosan valahová a gárdába osztják be.” Nem tudtam, ki fia, melyik portáról való.

— Kinek a fia ez? — kérdeztem, a

szép szál legényre mutatva, egy kis öregembertől, aki épp odalépett hozzám.

Az öreg levette sapkáját, s meghajolva köszönt, de nem hallotta kérdésemet.

— Mi tetszik?

Az első pillanatban nem ismertem meg, de mihelyt megszólalt, azonnal ráismertem erre a dolgos, derék parasztemberre, akit — mint ez gyakran megesik — szinte üldözött a balsors, egyik csapás érte a másik után: hol a két lovát kötötték el, hol a háza égett le, hol a felesége halt meg. Az első percben azért nem ismertem rá, mert rég nem láttam, s így, mint vörös hajú, középtermetű férfira emlékeztem rá, most pedig már nem volt veres, hanem ősz, és közepesből apróvá zsugorodott.

— Á, te vagy az, Prokofij — üdvözöltem. — Azt kérdem, ki fia ez a derék legény, aki most Alekszandr- ral beszél?

— Az? — kérdezte Prokofij, s feje biccentésével mutatott a legényre; Megcsóválta fejét és valamit motyogott, de nem értettem.

— Azt kérdem, kinek a fia? — ismételtem, s odahajoltam Prokofijhoz.

Prokofij arca megvonaglott, járomcsontja alatt remegtek áz izmok.

— Az enyém — felelte, elfordult tőlem és arcát kezébe temetve, felzokogott, mint a gyermek.

Csak most, Prokofij rövid szavai nyomán — „az enyém” —, csak most fogtam fel nemcsak eszemmel, hanem egész valómmal, hogy milyen szörnyűséges dolog ment végbe előttem azon az emlékezetes, ködös reggelen. Mindaz, amit láttam, s ami addig összefüggéstelennek, értelmetlennek, furtsán ellentmondónak tetszett, egyszerre megtelt világos és szörnyű értelemmel. És marcangolt a szégyenkezés, amiért úgy néztem ezt végig, mint valami érdekes látványt. Megálltam és nyomasztó bűntudattal a lelkemen tértem haza.

Rettenetes elgondolni, hogy mindez ezerszámra, tízezerszámra történik az emberekkel Oroszország-szer- te, s így volt a múltban és a jövőben is még sokáig így fog történni ezzel a szelíd, bölcs, szent, álnokul és kegyetlenül félrevezetett orosz néppel.