Népújság, 1960. október (11. évfolyam, 232-257. szám)
1960-10-09 / 239. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KÖB KIADÁSIBAN G -Mo/nar Ferenc : solyodott. Nem a kifejezésen, hanem a hangon. Most már újra egyenletes kopogással hullott a lépéseik sora a göröngyös útra, de némán mentek egymás mellett. Ránézett lopva a férfira, és meglátta újra az erős barázdákat a férfi homlokán. Szemöldöke is ékbe szaladt össze, tekintete pedig az úton pihent. Tudta, hogy a férfi, aki most mellette lépked, most a megoldást keresi. Az útkereszteződésnél meg- ílltak. — "Fogadd el az állást. — Es? ... — Ne félj! *— En nem félek, nem is azért. . . csak... — Ismét szem- befordult és nyílt tekintettel nézett fel rá. — Én megmondtam a főhadnagy úrnak is, hogy... — Tudom. Gondolom. Azt is tudom, hogy még így sem lesz könnyű. Csak arra gondoltam: ki tudja, meddig kell még így kihúznod, hátha már ... Az asszony kemény szorítással megragadta a karját. — Csak nem akarsz valami ostobaságot? A szemében féltés és ijedtség keveredett össze. — Ostobaságot? — hangtalanul nevetett, inkább csak a száját húzta el. — Nehéz ezt megfogalmazni. De úgy érzem, már elég volt. Elég, nagyon elég. Te nem így érzed? — Nem tudom, mire gondolsz. Szelíden rámosolygott az ijedt asszonyra, és felkézzel átölelte a vállát. — Ne is törődj vele. Nem kell mindent meghallanod, amit mondok. Valahogy majd lesz. Csak ne csüggedj. Érted? Nem vagy egyedül. — Tudom — nézett vissza rá hálásan az asszony. — Nemcsak arra gondoltam, hogy én . .. Majd egyszer megérted. Majd ... Talán nem is kell rá soká várnod. Néhány csillag hunyorgott az égen, és kíváncsian nézte a két embert, a leveleket görgető kamasz-szél játékos bukfenceit, nézte a füstölgő gyárkéményt és a világtalan ablakok mögött a fegyvert gyártó gépek fémes és félelmes hidegségét. Nézte a sápadt arcú embereket, akik már ocsúdnak, akik arra gondolnak, hogy a sok rossznak egyszer vége lesz, vége kell, hogy legyen. A púpos hegyek mögül különös, vöröses fénnyel ekkor bújt elő a telihold. A telep házai fázósan bújtak a hegy oldalának borzas fái alá, de a kopaszodó gallyak már nem óvták meg a ragyás falú, dermedt vérű emberfészkeket. Peregtek a levelek. Bukfencezve libegtek a szélhullámokon. mint a törékeny sajka a végtelen óceán kavargó hátán. Szürke felhőrongyok rohantak a vizenyőskék égen, mintha a hegyek mögül dagadt szájjal fújta volna őket valami óriásméretű lény, akárcsak a gyerek a kalimpáló pihét. A napsugarak csak önmaguk utánzataként erőlködtek, és az elmúlt nyár tűznyilalásairól álmodoztak. A nagykabát még terhes volt. de nélküle szabadon csípett már a szél, kajánul bukfencezett a libabőrös bordák lépcsősorán. Merev arccal állt a sarkon, révedező tekintete fénytelenül fogta be magába a didergő tájat, és annyi levegő sem bújt meg a tüdejében, hogy egy sóhajt kirepíthetett volna magából. Aki ránézett, nem tudta volna megállapítani: lapul-e egyetlen gondolat a ráncosra szaladt homlok mögött, vagy éppen a kavargó eszmék feszítő ereje húzta meg homlokán a kemény barázdákat. Magas, szikár termete, mint eleven tilalomfa, úgy nőtt ki a hullámos hátú járdából. A léckerítésekkel felszabdalt kis utcákon alig járt egykét fázós nyakú ember. Mesz- szebbről a füstös gyárkémény nézett vissza rá s egykedvűen eregette téglatorkából a piszkos füstgombócokat. A nyurga szél erőtlen fátyollá szaggatta szét a szürke gomolyagokat, és rendetlenül, hanyagul szétterítette a kémény kormos szája körül. A háta mögött apró, kopogó lépések üteme dobolt, egy pH* lanatra felmerült benne: hátra kellene fordulnia, hogy megnézze a közeledőt, de meggondolta magát. Már elindult a mozdulat a iábán. hogy előre lépjen, az utca jobb oldalának irányába, amikor lefogott hangú, de mégis telített zengésű köszönés hullott rá. — Jó estét! A hang is ismeretlen volt a számára, s mielőtt fogadta volna a szíves köszönést, meg kellett fordulnia. A találkozás nemcsak váratlan volt, hanem különös is. Ismerte a fiatal asszonyt, de egy éve már, hogy jóformán nem látta. Ott dolgozott valamikor az ő műhelyében, mint szerszámkiadó. Egy éve, hogy elkerült onnan. Betanított munkás lett. Gép mellé került, mert kellett az irányító kéz, mert kellett az alkatrész, kellett a gyilkoláshoz, a pusztításhoz, a halálhoz. — Már régóta szerettem volna beszélni magával — mondta az asszony, de tekintetét csak egy pillanatra emelte rá a férfi arcára, hogy rögtön utána a lába előtti kavicsokat szemlélje. Ez a megjegyzés még váratlanabbal érte. Mit mondjon erre? Mi beszélnivalójuk van nekik egymással? — Amikor a maga keze alatt dolgoztam — erőlködött tovább az asszony hangja — már akkor is jó lett volna beszélgetni magával. Csak akkor furcsa volt. .. Nem mertem. A műhelyfőnök ..: — Nem vagyok én isten! — dörmögte bosszúsan. — Hát persze! — helyeselte gyorsan az asszony, és most könyörgésre szelídült a nézése ahogy a szeme a férfi arcát kutatta. Megérezte, hogy ezzel a megjegyzéssel elriasztja az asz- szonyt magától, aki pedig biztosan mondani akar valamit HARGITAI ISTVÁN: Diplomaták egymás között Előttem levél, nagy halom. E rét az íróasztalom. Fölöttem nyárfaóriás, — Hátam a hátához vetem. Minden madár: a nagykövetem Őfelsége a szőke Nyár Tágas kék udvarainál. — Egy sármány épp a fához ér, Szárnyas frakkjával tiszteleg. Én füttyentéssel felelek, Ő, észrevétlen meghajol — S már száll: új követségbe megy Elszállt ez is... Ha elkezdődött, vége is lett. Elszállt a nyár. És jó is ez. Köd üli hajnalt kertjeinket, és csizmát húz már a kocsis. Mag hull a földbe, gép nyomában és zörög a kukoricás, utolsó percek már a mában, aztán ... talán, mert így szokás, egy kissé fáradtabban ébred nap, és ember, madársereg zajongva húz — jöttén az ősznek — majd az eső is elered, vízzel telik meg a kis árok, futni indulnak a szelek, s az istállóból kiszivárog a szénaillatú meleg. Nagyoroszi... Azott szivacsot facsar, s tétova elhaladtában mankójával kiszabadítja a levelek cső-foglyait e nyomorék idő, meg-megbotlik a hegyek görcsös, sovány oldalán, s idehallik, hogy csikordul üvegház-hátuk acél-talpú léptei alatt. MOLNÁR JENŐ: Nézz csak előre! A múlton morogsz, dobos az orrod, keserű a szád. Számodra nincs más, minden megdermedt, kripta a világ. Látod a fényt és hallod a hangot, bágyad a kezed: jön a szól újra, porral befújja, mindent betemet. Bölcs vagy, Iegyintesz. Nem vársz csodákra: int a múlt, elég. Nehéz feledni, fekete képek járnak még eléd. Topogsz mogorván árva toportyán, tenni rest, dőre s az élet nyargal, a szükség sarkall: nézz csak előre! dűl voltak, hogy közös sorsuk ; úgy összesodorta őket, mint, a faleveleket a szél. A szél, ami felhőfüggönyt vont a csillagok elé, hogy kíváncsi pislogásukat megakadá- . lyozza, a szél, ami időnként fel- ] erősödve tölcsért sodort össze és a tölcsér mélyén kalimpáló i táncra perdítette az elerőtlene- ] dett, elbágyadt faleveleket. A szél muzsikált a gallyak között, egyre erősödő fortékat csalt ki a gallyak hárfájából, és ez a hangverseny elfeledta- tett mindent, és betakarta a didergő két emberárvát. — Késő van... — bukott ki a sóhaj az asszony ajkán. — Annikó! — a név úgy hullott bele a muzsikáló szélbe, minha külön élete lett volna. — Tessék. — Semmi. Csak kimondtam a neved/ Az asszony meleg arca odabújt a nyakához, lehellete a fülét érte. Es erre újra le kellett húnynia a szemét. El kell menniük, haza kell menniük, mert későn van. Haza? Keserű íze van ennek a szónak. Már újra rátaláltak az útra, amikor az asszony megállt, és teljes tekintettel szembefordult vele. — Még valamit meg kell neked mondanom — kezdte, és önkéntelenül arra gondolt: most szemrehányást tesz majd. Hiszen tehet, igaza van. De... kit lehet most hibáztatni? Nem lett volna szabad? Igaz: a józan ész mindig józan? — Nem mondtam el még neked — fűzte tovább a szavakat az asszony. — Tudod, miért ajánlották fel az új állást? Es tudod, ki ajánlotta fel? Derkőy Lajos főhadnagy úr, az üzem katonai parancsnoka. — Es? — Nem érted? — Akar valamit? — Igen. Csend szakadt közéjük. — Vén kecskebak. De ahogy mondta ezt, volt a hangjában valami, ami az asz- szonyt megnyugtatta és elmotek a sarokasztalnál, és amikor kiléptek az utcára, már az esti szürkület mosta szét a házak és a fák határozott tömbjeit, vonalait. Beszélgetlek, most már az üzem életéről, ismerősökről, az időjárásról és a háborúról. Es benne ott maradt mégis a hiányérzet: mit akar ez az asz- szony? Csak ennyit? Amíg az egy ütemre hulló lépéseik zaja ott kopogott a vakságra kárhoztatott ablakok sötét foltján, egyre csak az előbbi beszélgetés mondatai fogócskáztak egymással az agyában. Mégsem érezte kellemetlennek a helyzetet. Az asszony közelsége, halk szavainak zsongása, a szeméből áradó bizalom olyan jóérzést terített a szívére, hogy mélyebbeket lélegzett, homloka kisimult, és a szeméből fényküllők röpködtek szét, mintha a rongyszívű szürkeséget akarná átnyilazni, hogy fényt lopjon a mélyülő esti sötétbe. Mentek és magukban, belülről figyelték, hogy fogy el az út a lábuk alatt, mint szöknek eléjük a sárga leveleket köny- nyező fák, hogyan sír fel egy gally a talpuk alatt, de nem szóltak róla, mintha nem akarnák észrevenni. Vissza kellene fordulniok — lökődött belé a gondolat aztán leintette magában. Minek? Végre jól érzi magát. Érzi az asszony figyelő szemét, hallja a puha hangok zenéjét, buta melegség zsibong a bordái alatt, és bódulat ül a mellére. Mintha a régi álmok kelnének életre. Az asszony megállt. — Csillagok — nézett fel az égre. A felhők rohanása lecsillapodott már, kirongyosodó széleiken néhány fázós csillag di- dergett és kukucskált le a remegő fákra, a fák alatt egymással szembefordult emberpárra, akik olyan elárvultak egymás mellett, annyira egyemint kint, az októberi szél. Megvárta, amíg az asszony elkezdi mondanivalóját. Várta, nem kérdezte, s a percek csigamódra húzódtak egymás után. Aztán az asszony mégis megszólalt. Kicsit zavartan, kapkodva, innen oda, apró szünetekkel: arról beszélt, hogy milyen jó volt még akkor, amikor csak a szerszámokkal bajlódott, amikor még ott volt a műhelyben, hogy hányszor elnézte őt, a műhely főnökét, csodálta a nyugalmát, a biztonságot, ahogy szólt, véleményt mondott, ahogy a legjobb megoldást megtalálta, ha baj volt valamivel. Érezte a biztonságot mellette, és annyiszor szerette volna a tanácsát kérni, ha kérdőjel meredezett fel előtte is. De ... nem merte. Hátha félreértené. Hiszen a férje régóta nincs itthon, s az emberek ilyenkor készségesek ugyan, de a szívesség mögött mindig ott van a könnyű zsákmány reménye. így beszélj ilyeneket mondott az asszony, küszködve önmagával és a szavakkal, ő pedig hallgatta. Furcsa volt ezt így hallania és nem tudta, eldönteni magában, hogy mit valami komoly dolgot, valamit, amihez megértést vár, különben nem szólította volna meg. — Na, jó!...' Én sem úgy gondoltam. De... hol, hová vigyem magát? A kantinba? Holnap mindenki az arcomba nevet, és összesúgnak a vihogó hangok: ahá, a szeretője!. .. Hogy is lehetne másként! Minden körülmény erre vallana: az asz- szony férje már három éve a fronton van. valahol Oroszországban. A Donnál. Ha még ott van. De az is lehet, hogy már fogoly, ö meg! ... Hát igen: ő itt él, egyedül, magányosan, már évek óta külön a feleségétől, külön a világtól. Csak a munka köti le, pedig utálja ezt a munkát, mert „mennyi útlevelet” gyártanak, ahogyan gúnyosan, keserűen, a tehetetlenség savanyú ízével a szájukban elnevezték itt, az üzemben a fegyverek alkatrészeit. Buta helyzet! Állapította meg magában. Hogy másszon ki belőle, hogy az asszony se érezze magát megbántva, de a pletyka hideg szája se nyíljon ki a hátuk mögött. — Ha elkísérne ;.. — nézett érez. Tetszik a hiúságának ez a: dicséret? Kényelmetlen ugyan,8 de annyi bizalom melegítette! át az asszony szavait, hogy .. .| Persze szüksége lehető most valamilyen tanácsra és § hozzáfordul. Magyarázza is az;j okát, hogy miért éppen hozzá,§ érti is, megpróbálja megérte-! ni. i j de csak furcsa, nagyong furcsa. Szokatlan. | — Most itt állok a döntésg előtt — pereg halkan a szavakg kopogása. — Nem tudom, miig tegyek. Vállaljam? Az új be-§ osztás könnyebb lenne. A fize-8 tés is több. Az irodában dol-8 gozhatnék. Tiszta körülmények? között. Állandóan délelőtt .8 Több idő jutna a gyerekekre? is. g — Vállalja el. — Határozot-s tan így érezte. így tartotta he-g lyesnek. 8 — Igen, de ... meg tudom-e| csinálni? 8 — Nevetséges! Miért ne tud-§ ná? Ha mások is képesek rá...8 — De nincs bizalmam hozzá.p Hátha én ... § — Ha ezért szólított meg, ak-8 kor én csak annyit mondok :g nyugodtan vállalja. — Igen. Persze. Biztosan ígyg kell. Igaza van. Bár még nemi végleges, még nincs hivatalos? döntés, de... Majdnem egy órahosszat ü!-| rá az asszony, de a hangjából kirezgett a bizonytalanság, hisz maga is érezte a kérés fonákságát. — Menjünk a cukrászdába — dobta vissza az új ötletet, és belül mosoly nyílt benne. Cukrászda! Kis koszos lyuk. A negyvenes évek elején nyitotta meg egy idegenből jött, soha ki nem ismerhető, gyerektelen házaspár. Szürke hajuk már akkor a fejük felett elrohant éveket siratta, bizalmatlanságukról pedig a tekintetük zártsága árulkodott. Eleinte még ment az üzlet: volt tészta és fagylalt, édesség, csokoládé. De most már, majdnem négy évvel túl az 1940-es esztendőn, csak visszhangzott a füsttől elszürkült falú kis szoba az ürességtől. Amikor az ajtó megmozgatta a feleselő nyelvű kis csengőt, az öreg mester csodálkozó arccal, ki nem mondott kérdéssel a szemében, előcsoszogott a belső, függönnyel eltakart helyiségből. — Mi tetszik? Maga a kérdés is ostoba volt. Mintha lett volna választék. Két pohár likőr akadt mindössze. A sarokba ültek vele, fázósan összehúzva magukat, mert a fűtetlen szoba vizes hidege jobban döfte a bort,
