Népújság, 1960. október (11. évfolyam, 232-257. szám)
1960-10-23 / 251. szám
IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSÁBAN ------^ iHOLDI JÁNOS : VI ár hűvösek az esték. Reggelente pi- páznak a hegyek. Nem ősz ez még, nein az igazi, csupán ízelítő <1 várható hideg, nehéz napokból. Port fúj a szél is, s vele egy-két korán elsárgult falevelet. Sárgás fény csorog be az ablakon, olyan seszínű, erőtlen, aggastyánhoz hasonló, akit szívesen látunk ugyan, de nem hiányzik. Hanem a meleg még elkelne. Meg a napfény. Nem olyan könnyű húsz esztendő reumájával nekivágni a télnek, tapogatni a fájó csontokat, s lehetőleg eltagadni ott lent, a többiek előtt. Merthogy a kortársak közül is sok erről beszél, panaszkodik: így bányamester úr, úgy bányamester elvtárs, kinek, hogy jön a nyelvére, egészen a tegezésig. Nem tréfadolog harminc évig lámpával járni! Megrokkan a test, s ha nincs is rajta jel, amit váratlanul megnyílt tető, vagy orozva megugrott csille okozott, mégis gyengécske az, különösen a láb, a láb ... A bányamester is azt pólyázgatja. Lepedőből hasogatott keskeny csíkokkal erősen betekeri, tapogatja, úgy kerül bakancs a lábára, kicsit piszkos is, kékesszürke, földes csigatető maradványa, de hát az este is későn került ágyba. Felesége pedig ... odakerült vagy tizenöt éve, szintén a föld alá, csakhogy nem lámpává', hanem anélkül, reménykedve, hogy többet nem háborgatják. Ebben aztán nem is csalatkozott. Igaz, hogy a bányamester sokszor kételkedik ebben. Némely helyen annyira a föld színe felé nyújtózkodik a széntelep, hogy jól hallani fentről minden robbanást. Hát hogyne hallaná meg az asszony. Alig ötven méterre a temető! Nincs nap. hogy végig ne járná a bányát, c leginkább itt, a határmenti vágatban — a temetőhöz közel — üldögél egy darabig. Csend van, puhán fekete minden, csupán a lámpa pislákol, azt is befelé fordítja a szénfalnak, hadd legyen minél kisebb a fény. Alig látni, de hát a bánya él, beszélget is, a bányamester pedig ért a nyelvén. De mennyire! Lám- csak, hogy szikrázik, villog, csillog az ácso- laton a puffadt, fehér penészgomba. Hogyne, hiszen nedves a levegő, seprőzni kéne; aztán a vízárok, betemetve, alig méternyire tócsa csillog, szólni kell a csapatnak. Ez meg, ördög és pokol! A sín felszakadva, a csille itt biztosan ki fog esni, no és az ácsolet! Mintha pofont kapott volna. Jön a nyomás és földre te- peri, ezért is kár fizetni. Aztán... aztán jönnek a patkányok, bújnak a repedésekből, pedig hiba nincs, alig-alig percen a szén, csupán valahol csepeg a víz. Platty ... platty ... platty ... A szénfal könnyezik. A bányamester gondolatai most máshol időznek. Talán száz méternyire fii a feleségétől, azzal elegyedik szóba, persze csak úgy magában, elővéve a panasz-zsákot, ami élő embernél mindig dagadt és súlyos. Nála meg különösen! Az elfelejtett ember panasza ez! — Merthogy tudod-e, Lujza, lassankint én lettem itt a mindenes. Olyan vagyok, mint az öreg, vén bányaló. Emlékszel? Nekem is volt egy ilyen becsületes, hűséges párom. Gyurinak hívták, tíz évig a fővágáton hordta a tele csilléket. Hoztak közben újakat is, de a kocsisgyerekek ragaszkodtak a Gyurihoz. Benne bíztak, akármelyik újonc is könnyen boldogult vele, mert ismerte a bányát. Hát... így vagyok én, jönnek a mérnökök, mennek is, hanem a tröszt az nekem írogat, ha baj van, engem szid. Ej-ej... még a tejfeles makaróni sem esik néha jól, pedig kitűnően főz a Maris, tudod, a keresztfiunk felesége. Aztán valahogy úgy áll a dolog, ha dicsérni kell, csak másnak jut belőle, esetleg megveregetik a vállam, s aszongyák: „Jól van öreg, látszik, hogy szakember”. Ennyi és nem több. Tudod, Lujza, kissé messze kerültünk ide a hegyekbe, vonat is ritkán jár, meg aztán nem is tudom... olyan elfelejtett ember vagyok. Pedig, ha egy kis szeretetet is kapnék emberi szóval, ebből a mai szeretetből, tán még a reumám se fájna annyira. Bizony így, kedvesem. Tudod... néha úgy érzem, megérdemlem. Lefejtettem • minden baj nélkül a déli részt, anélkül, hogy valaki melléd került volna. Nehéz dió volt! Aztán.. .úgy esett, hogy új mérnök jött és neki írták az egészet. Az újságok, meg a rádió, meg ... Jó ... jó ... — ne haragudj, nem bántom én a mérnököket, hiszen a mi fiúnk, a mi Jóskánk is az. De ... látod, 26 éves a kölyök és már munkaérdemrendje van. Tavaly megkapta szeptember elején. Nekem, hm . .. ne hidd, nem kell nekem rozetta, megvagyok öregesen, táplálkozom a kettőnk éveiből és ... most megint eszembe jut a Gyuri ló. Az is kimúlt észrevétlenül, s csak én sirattam meg, no, hiszen emlékszel, van ennek 18 éve is. Lehet azért, mert előre láttam a sorsom. így ... kedveském... jó volna ám, ha velem lennél. Egyedül sem érezném magam. A régi emberekből sincs már sok, de hiszen magad is tudod, ott fekszenek melletted. Alig nyolcán lézengünk még a telepen, öten pedig, nos, hát, ezek olyan magasan vannak, hogy ritkán vetődnek erre. Ilyenkor persze összeülünk, vagy összezörgünk, mikor, hogy. Ki van még itt? Hát. itt van még a legöregebb cimbora. Eltalálod ugye, ki? Haj ... haj... — ki lenne más, mint a bánya. Ezzel is beszélgetek, akárcsak veled, ha elfog a keserűség. S hidd el, Lujza, olyan jó egy kis panaszkodás. Igaz, néha fáj, de hát... de, hát... A panasz-tarisznya lassan kiapad. El lehet tenni holnapra, vagy holnaputánra. Az idős bányamester megakad gondolataiban. Üldögél még egy darabig, ősz haja fehéren világol a derengésben. Azután, valahol robbantanak. Megrázkódik. Feláll. Van még járnivaló. A bánya pedig tovább beszél. A szénfalon a víz csepeg. *** " T egtöbbször déli egy órakor ballag elő •*-* a bányából az öreg. Nagyokat fújtatva, köhécselve lép az irodába. Alig szusszant, máris hívja a mérnök, alacsony, tömzsi, fiatal ember, a bányamesternek a hónaljáig ér. Tisztelettudóan érdeklődik a „lenti” dolgok iránt, aztán pauszpapír zizzen, s a bányatérkép fölé hajolva következik a megbeszélés. Ceruzával mutatják a helyeket: „Itt, jobbra kell menni: emitt futóhomok ólálkodik: az új front előkészítése lassú” és így tovább. Legalább jó órahosszat tart a haditanács, ami nyáron lanyhább, lustább, ám ilyenkor, őszelőn, mindig vérmesebb. Mire kijönnek a föld alól a bányászok, az íróasztala előtt ül megint az öreg. Ott kell lennie, mert különben keresik. Munka után az emberek egy része fáradt, ingerült, sok a vidéki is, ezek az autóhoz sietnek. Elintézni való — panasz — mindig akad. Hol a munkahely, hol a norma, meg különösen a hűségjutalom izgatja az embereket. Telve a pártiroda is, onnan átjönnek ide, s a bányamester azt sem tudja, kinek mit feleljen. Csupaősz hajára néha köszönet, hol zsörtölődés zúdul, a dolgok sorrendje szerint. Hanem azért mégiscsak kiürül egyszer az iroda, s ott maradt a legjobb barát, a vén Ti- bolti Mátyás. Valami három évvel idősebb a bányamesternél, de neki... csak acélszürke a haja. Konok, kemény ember, vájár, nincs az a szakadás, vagy futóhomok, ahol át ne menne csapatával. Felesége neki sincs már, fiával, menyével, két nagyobbacska unokájával lakik. Szokássá vált, hogy a bányamester minden szombat este náluk vacsorázik. — No, végeztél már, Pista? — kérdi, s karbidlámpáját odadörrenti az asztalra. Ezt sem mindenkinek lehet, mármint az irodába lámpával menni, de, hát Tibolti az más, előtte még a fiatal mérnök is sapkát emel. S ez így is van jól. — Ülj le, Matyi! Pihenj egy kicsinyt — biztatja a bányamester már tíz éve szomba- tonkint. Persze, ez csak falrahányt borsó, a válasz szinte majdnem ugyanaz: — Majd ha lámpa nélkül mék a föld alá. Meg aztán tudod mit ígértem — ebben a szobában nem ülök le soha. Hanem estére várunk. A lány csinál majd egy kis tejfeles, túrós makarónit, szalonnakuckával. A „kucka” szót jól megnyomja, ezen van a hangsúly, mint ahogy az ízét is ez adja az ételnek. Már megy is, kissé imbolygó járással, indul a fürdőbe, s a föld szaga láthatatlan uszályként lebeg utána *** A bányamester komor és rosszkedvű. Hiá- ba volt a jó vacsora, szavát sem hallani, Bántja a reuma, fájnak a csontjai és a szíve is. A szívbéli fájdalom nem gyógyítható orvosilag, erről csak Lujzával lehet majd beszélni. Délután kint volt a megyéről két elvtárs és két óra hosszat csak a mérnökkel beszéltek. Mintha ő levegő lenne, semmi, senki! Hanem arra volt idejük, hogy végigmenjenek a telepen, és megnézzék a bányásznapi díszítést, a feliratokat, a kultúrtermet, meg mindent. A bányamestert felkeresni, azt nem! De hát... Ez a de hát! Aggasztó, hogy maga sem tudja kifejezni gondolatait. Vagy talán nem is érdemes, mégha bárhogy is szeretné odakiabálni, hogy: itt vagyok én is, ha öregen is, de elvégzem, amit rám bíznak. Eh, félre a gondolatokkal, még azt hiszik, búsul. Sose lássa rajta senki, hogy az orrát lógatja. A bányamester az asztalon levő újságért nyúl. Esténként ezt böngészi, most is belelapoz. Hogy mit akarnak ezek a franciák! Ezt nem lehet szó nélkül hagyni: — Mit szólsz a franciákhoz, Matyi? Tibolti nehézkesen szusszant, cigarettafüsttel együtt fújja ki magából a szavakat: — Ismerheted őket. Sok derék ember van közöttük. Emlékszel a vén Perigeux-re, akivel három évig együtt dolgoztunk? Márhogy ő ne emlékezne?! A szerencsétlenségig együtt voltak.- Neheztelve válaszol a bányamester: — Hiszen tudod, mennyire szerettem. Fura egy történet és szomorú. \ szobából a nagyobbik, a tízéves fiúunoka lép ki, s az utolsó szavakra felcsillan a szeme. Sok-sok történetet hallott már az öreg bányamestertől, sokkal többet, mint nagyapától, aki ha mondott is egy-kettőt, nem ragadta meg úgy a fantáziáját. Könyörögve rimánkodik:-— Tessék mán elmesélni... — Fityfiritty nektek, ti csak menjetek a kultúrházba, jobb lesz az neked. Tibolti is rádörmög: — Eredj a szobába anyádékhoz. Készülnek ők is, mit zavarsz bennünket! — De nagyapó, én már elkészültem, apuék pedig még soká lesznek készen. Addig — fordul a gyerek a bányamester felé — tessék mán elmesélni. Drága nagyapó, tessék mán mondani, hogy mesélje... — Nem mese az, te gyerek, meg nem is neked való. A törpe, meg Hamupipőke, az igen, de nem a vén Perigeux. Olyan vén volt, amikor kimentem Franciaországba, mint most én. Csak alacsony, meg akkora bajúsz- szal, akár Takács Berci, a bakter. Az arca meg tele lyukakkal, fekete pontokkal, negyvenkettedik éve vágta már a szenet. Úgy ismerte a bányát, akár te a tenyeredet, talán attúl is jobban. Három fia volt, mind ott rekedt egy bányarobbanásnál. Hat kis unoka maradt rá, meg a beteges menyecskék és egy csomó adósság. Míg éltek a fiúk, ment valahogy, ha nem csurrant, hát cseppent, vettek egy kis házat, de hát... Egyedül kereste a kenyeret a vén Perigeux. Hogy mennyit dolgozott, azt el sem lehet mondani. Napról napra soványabb, betegebb lett, köhögött, hörögve csákányozta a szenet és keveset evett. Kellet a kenyér a hat unokának, meg a cipő. A bánya pedig haragudott Perigeux-re. Hogy miért? Ki tudná elmondani, talán mert egyik őse vezette az urakat a szén rejtekhelyére. Így aztán a legjobb munkahely is megmakacsolta magát nála, a szén nem repedt az istennek sem. Ha pedig kevés a szén, kevés a pénz. Kicsi a kenyér. De ő csak tovább járta a folyosókat, mert már a házát is el kellett adnia. Egyszer, amikor érezte a vén vájár, hogy rövidesen végképp a föld alatt marad, szörnyű tettre határozta el magát. Tudta, ha meghal, nincs, áld kenyeret adjon az unokáknak, még csak egy hétig sem. A barátokra nemigen számíthatott, azoknak sem volt, hanem másképp okoskodott. A telepen majd minden bányász bebiztosította magát. Ha szerencsétlenség éri, hát legyen valameddig kitartás a családnak. Ez az összeg jóval nagyobb, mert a nyugdíj, az aztán csak egy gyereknek lett volna elég. Hanem ha szerencsétlenül jár, akkor... Egyszóval elrendezett otthon mindent, elbúfcsúzott az unokáktól és lement utoljára a bányába. Elküldött mindenkit a munkahelyről... és félóra múlva holtan húztuk ki a beomlott tető alól. Alig néhányan tudtunk arról: nem véletlen szerencsétlenség végzett a vén Perigeux-vel, hanem saját keze. — És a gyerekek, velük mi lett? — Ha én azt tudnám, te bikfic. Felnőttek biz azok, úgy kellett, hogy legyék, mert a Peri- geux-ok szívósak voltak. Kemények. Bányászok. Lehet, rájuk már nem haragudott a bánya, mert a vén vájárral letudták a vérdíjat és most vágják a szenet, vagy... no, elég volt, Lám, már jönnek anyádék. Úgy, úgy, csak siessetek, jó mulatóst. *** A két öreg magára marad, öregszik a csend is köztük, akár az este. A beszéd vékonyan csordogál, s ami szó hangzik, az is fáradt. Ez már a korral jár. — Szóval ismét nagy muri lesz. A bányamester bólint: — Az. Kétszázezer forint hűségpénzt os2* tanak ki. — Nekem is jár ebből bőven. — A pénz nem minden. — Háromszor kaptam már kitüntetést is! — Megérdemelted. Meg a többi is. Jobban, mint a fiatal Silborcky, a volt gazdánk. Az Horthytól kapott valami rozettát. — Miért? — A rosseb tudja. — Hát te... terólad? A bányamestert megint szíven üti a szó. ősz feje mellére hajlik, a barát igen mélyre látott. Mélyebbre, mintsem kellene, s most a legszívesebben lemenne a határmenti vágatba, Lujzához. Sóhajt: — Feküdjünk le. Matyi, tegyük el magunkat holnapra. Megyek haza. Ebből azonban még semmi sincs. Túl hangos a telep, semhogy nyugodtan hazamenne. Nem, meg kell nézni a legényszállót, onnan szűrődik a legnagyobb zsivaj. Eh, már megint felöntött valamelyik. De hát... Bányásznap! Elmosolyodik, úgy kóstolgatja a szót... Bányásznap... Öreges léptekkel halad fel a kivilágított legényszálló lépcsőjén s egyszercsak a telefonügyeletes terem előtte. Egészen ki van fulladva: — Na, végre megtaláltam, bányamester úr! Tessék csak jönni. Telefonon keresik. — Kifene az, Mária? — Az igazgatóságtól, Bukó elvtárs! Bukót ismeri régebbről, öreg bányaróka, valami különös utasítás jöhet tőle? Két perce sem telik, az irodájában ül, oda kéri a vonalat és Bukót hallja: — Szervusz, öreg! Hogy vagy? — Jól! Nagyon jól! — Ez már beszéd. Hanem a hangod az remeg, megijedtél, mi? Jó-jó, várj! Ne félj, nem tervemelésről akarok veled értekezni. Egész más. Szóval, csak megsúgom — persze nem hivatalosan —, téged is kitüntettek! — Hogy engem...? — Hát csodálkozol? Ej-ej, hát a déli mező, meg a többi, valahol számon tartják ám az egészet. No, szervusz, holnap találkozunk, most Pest keres... Kattan a kagyló. A bányamester azonbar még sokáig kézben tartja. Hirtelenében st nem lát, se nem hall, csupán érez. Megnevezhetetlen ez az érzés, a szívből jön, s nem tue vele mit kezdeni. Hanem... valami eszébe jut Ott lent, a határmenti vágattól nem messze gyanús az a rész, s az inspekciós még fiatal Igen, azt okvetlenül meg kell nézni. Most rögtön, hiszen van rá ideje. C zinte futva teszi meg az utat. Lámpáj; nagy, erős lánggal ég, a csillagok sen fényesebbek. Még az arca is megizzad, ahog; megáll az akna szája előtt. Maga sem tudjs mit mond, de csak egyre azt hajtogatja: bá nyásznap... bányásznap... Ilyenkor az esték mar hűvösek. ...reggelente pipáznak a hegyek...
