Népújság, 1960. szeptember (11. évfolyam, 206-231. szám)

1960-09-02 / 207. szám

1960. szeptember 2., péntek NÉPÚJSÁG B Megyek a párthoz — Igen, megyek a párthoz — mondja és indul is, hogy gondját-baját elvigye a párt­hoz, amely ebben az esetben egy épületben székel, kicsiben, vagy nagyban, de olyan épü­letben, ahol mint az orvosok a testre, írt adnak a gondra, baj­ra. Lehet, nos igen lehet, hogy az illető még először betér a templomba is — biztos ami biztos alapon — de végered­ményben is tudja, és józan eszének reális hite erősebb is annál a másiknál, hogy földi dolgokban „üresjárat” az égi- eket zaklatni. Nyugdíj-ügy? Megyek a párthoz. Lakásgond? Megyek a párt­hoz. Tűrhetetlen hibák a munka­helyen? Megyek a párthoz. Megy, majd mindenki megy a pártba, a kommunistákhoz fordul előbb, vagy utóbb, ha ügye, legyen az kicsi, vagy nagy, személyi, vagy közügy, nem halad úgy, ahogy szeret­né. Dehát hová is mehetnének máshová, falun és városon, üzemben és iskolában, mint a párthoz, amely tud és akar se­gíteni minden igaz ügyben, mindenkin, akin lehet, vagy kell segíteni. A bizalom min­dennél nagyszerűbb jele ez az őszinte közeledés társadal­munk minden rétegében, s egy­ben fémjele azoknak az erőfe­szítéseknek, amelyek a párt munkáját mérik, s amely kö­vetkezetesen a tömegek meg­nyerésére, mozgósítására, a kölcsönös őszinte érzések ki­bontakozására irányult. Mennyi, ki tudja mennyi szennyet és aljasságot szórt az ellenforradalom a kommunis­tákra, a munkásosztály párt­jára s alig kevesebb az, ameny- nyit ma frecskendez a Nyugat valamennyi kommunistafaló rádiója, újságja és politikusa. Terror és elnyomás, félelem és létbizonytalanság, bizalmat­lanság és hitetlenkedés, — szó­tárra való szó és hazugság, amely azt szeretné, ami nincs, hogy legyen, mert ha lenne, akkor az ország és a kivívott szabadság, függetlenség, a szo­cializmus se lenne. A naív és nagyon is átlátszó hazugságoknak azonban sem különösebb hatása, sem külö­nösebb eredménye nincs. Né­pünk megtanulta a párt követ­kezetes és őszinte, világos és nyilvános politikája megtaní­totta, hogy nemcsak joga, de oka is, vagy ha úgy tetszik, nemcsak oka, de joga is van a párthoz menni minden gond­jával. — Könnyű, hisz uralmon le­vő párt. Intézkedhet, cseleked­het, teheti — mondhatnánk itt és mondják is erre ott, azok, akik szívesen mondanak mindig valamit, mert a sok „mindig” egyszer hátha „vala­mivé” érik. Csakhogy ezt a pártot ille­galitásban is keresték a legön- tudatosabbak, hogy segítsen és segítsék. Csakhogy ehhez a párthoz a koalíció éveiben is eljártak azok, akik nem egy­szer púppal fejükön, keserű­séggel a szívükben távoztak más párt irodájából. Hogy ez a párt, hogy a munkásosztály és pártja uralkodó párt, hogy ma „könnyű neki” — nem beszél­ve arról, hogy hála a még meg­levő bürokráciának, nem is mindig könnyű — azt elsősor­ban is és alapvetően, követke­zetes és bizalmat keltő igaz politikájának s ennek nyomán a dolgozó nép támogatásának köszönheti. Ez történeti és ho­vatovább történelmi tény és történelmi tett is a párt, a ma­gyar kommunista mozgalom életében és állandó jegyzésre méltó krónikájában. Csak ez a bizalom tette le­hetővé a gyors konszolidációt, a hároméves terv sikerét, csak ez a bizalom lehet az alapja minden további eredményünk­nek. Ez a kulcskérdése a szo­cializmus építésének! Sokan feltették a kérdést, ha nem is mindig rossz szán­dékú értetlenkedők közül, si­kereinket látva, gyors, ha mem is éppen diadalittas előrehala­dásunk hallatán: — Mi a titka? Nos, íme a titok egyik s nem is a legjelentéktelenebb kode- kulcsa: „Megyek a párthoz”. Az elmúlt vasárnap nyitot­ták meg Lőrinciben a kultúr- otthonban a Megyei Légoltal­mi Parancsnokság vándorkiál­lítását. Az ünnepélyes meg­nyitón a Hatvani Járási Ta­nács végrehajtó bizottságának elnöke mondott megnyitó be­szédet. Beszélt az igazságos és igazságtalan háborúkról, el­mondotta, hogy a szocialista tábor teljes meggyőződéssel vallja, hogy a háborúk nem törvényszerűek az emberiség életében. Megemlítette a nap­jainkban is hallható áltudomá­nyos érveket annak igazolásá­ra, hogy a háború a túlszapo- rodás miatt szükséges. Komoly ellenérvekkel bizonyította en­nek ellenkezőjét. A többi kö­zött ezeket mondotta: — A háborús törekvésekkel szemben az egész dolgozó ma­gyar nép egységfrontot alkot pártja, a Magyar Szocialista Munkáspárt vezetésével. Ered­ményeink azt támasztják alá, hogy megvetéssel fordulunk el a háború megszállottjaitól és azok aljas ügynökeitől... An­nak a hatalmas gazdasági ver­Felkészült az új iskolaévre az egri női konfekciúüzlel Az egri női konfekcióüzlet kirakatában matrózruhák lát­hatók. Nemcsak a kirakat, de az üzlet is tele van különböző iskolai ruhákkal. A ruhák és a matrózblúzok több méretben készültek, kisebbek és nagyob­bak részére egyaránt. Az idén még több iskolába vezetik be az egyenruhákat. Tavaly a Szi­lágyi Erzsébet Leánygimnázi­um és a Gárdonyi Géza Gim­názium tanulói hordták a szép matrózblúzokat, az idén az ú1 általános iskolában is csíkos matróblúzt viselnek a tanulók. senynek, amely a két világ- rendszer között fennáll, mi is részesei vagyunk, és ennek a versenynek általunk felmuta­tott eredményei nagymérték­ben elősegítik a világbéke megőrzését. Eredményeinket kötelességünk megvédeni. Még a teljes leszerelés mindenütt be nem következik, míg az éle­tünk és vagyonunk veszélyben van, kötelességünk a megfelelő intézkedéseket megtenni. A most megnyitásra kerülő lég­oltalmi kiállításnak is az a cél­ja, hogy a dolgozókat megis­mertessük a legkorszerűbb tá­madófegyverek hatásával, az ellenük való védekezéssel és a fegyverek által okozott károk kiküszöbölésével. Ezen gondolatok ismertetése után adták át a kiállítási anya­got a község és az egész járás dolgozóinak. A megnyitó után vasárnap 796 látogató nézte végig az ér­dekes kiállítást. A vándorkiál­lítás anyagát a következő va­sárnap a hevesi járás dolgozói tekinthetik meg. Gyurkó Géza Légoltalmi vándorkiállítás a megyében «»•iiiiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiniiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiaiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiVKiiiiuiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiii iiiiimiiitii iiBiiitiiiiiiiiiiiiiiiiiiii!iiitBJiitii<iiiiinBiiiiiitiBiiiiiBitiiiit’ AZ ÖREG MESTER kint ül­dögélt a kertben. Reggel volt még, hűvös, szellő bujkált a gallyak között és a kiskert vi­rágjainak szirmait varázsvesz- szejével végigsimogatta. Szep­tember. Fázósan húzta- össze magán kopottas házikabátját, aztán cigarettára gyújtott. Ke­veset aludt az éjjel, nehezen várta a reggelt, amikor a kelő nap átragyog az ablakokon és felébreszti a falut. A vén körtefán egy széncin­ke tornászott és a búcsúzó fecskék sortültek a távoli vil­lanydrótom — Ezek is elmennek — tűnő­dött V e n c z e 1 János nyugdí­jas igazgató-tanító és a költö­zők láttán még tudatosabbá vált lelkében a szorongó, zsib- basztó érzés. Negyven év után most történik meg először, hogy számára hiába szól a csengő, hiába zsong bolygatott méhkasként az iskola, hiába gyülekeznek a vakációról visz- szatért, kipirult arcú gyerekek. — Nyugdíjas vagyok, — mond­ta ki magában a szavakat és a múlt hónapban kézhez vett hi­vatalos iratra gondolt, amely szerint őt, Venczel Jánost, ha­vi ezerkétszáz, teljes nyugdíj­jal nyugállományba helyezik. Akkor örült, örült a pihenés­nek, a szép nyugdíjnak, amely gondtalan, békés öregséget biztosít, de most, most valami kimondhatatlan érzés szorí­totta össze a tarkát. — Negy­ven év — sóhajtott és lelki sze­mei előtt percek alatt száguldó táltosként futott végig a hosz- szú, négy évtized. TIZENKILENC esztendős) volt, amikor a faluba került, fiatalon, tele ambícióval, nagy­szerű tervekkel, reményekkel. Akkor még egyedül tanította a betűvetést a mostani nagy­apáknak és palatábla fityegett az iskolás fiúk oldalán. Aztán nehéz, gondterhelt évek jöttek. Család, gyerekek, háború, újra az iskola, kevés pénz, tenger­nyi gond. Egy időben házitaní­tónak is hívták a kastélyba, de ő megmaradt a kilencvenkét parasztgyerek mellett. — Hogyan is hagyhatnám itt enyéimet, mi is lenne ve­lük — és örökre kiverte fejé­ből a csábító ígéretet, pedig néhányszor uzsonnára is meg­hívták a grófék. — Látszik, hogy nem volt SZÁLÁT ISTVÁN: Negyven gyerekszobája — vélekedett egyszer Bibi gróf szalonkázás közben, és attól kezdve kima­radt a falu nadrágosai részére rendezett társas vadászatokból is. Szegény volt. Sohasem titkol­ta senki előtt, tudta a falu is és szerette, becsülte a hajdani kovácsmester fiát. Aztán, hogy gyerekszoba? Igen. Pontosan emlékszik, hogy csak egy szo­bájuk volt, amelyben nyolcad- magával húzódott meg idős Venczel János uradalmi kovács. És a tanító úr együtt dolgo­zott, küzdött a faluval, a nép­pel, együtt érzett velük akkor is, amikor a bolettás világban megperdült a dob egy-egy ház, vagy darab föld fölött. Kérvé­nyeket írt, tanított, veszeke­dett, mikor mire volt szükség a negyven esztendő alatt... Aztán jöttek újabb eszten­dők. Nyarak, napfényes vaká­ciók, kergették egymást a szep­temberek, egyik a másika után. Gyerekek jöttek, men­tek, búcsúztak az iskolától, csak' ő maradt mindig ott, ő, az öreg tanító, akinek hajdan fe­kete haját lassan-lassan belep­te a dér. KÉSŐBB EMBERSÉGE­SEBB idők következtek, kö­szöntöttek a falura és messzire szöktek a faluból a „gyerekszo­bások”. Leverték a határban az első mezsgyekarót. „Földosztás! Demokrácia! Egyenlőség!” Űj szavakat tanult meg a nép, a gyerek is az iskolában, az öreg mester szájából. Üj iskola épült a régi helyén, új tanerők jöttek s a legöregebbre bízták az iskola vezetését. Gyerekek végezték el egymás után az ál­talános iskolát, aztán sokan mentek gimnáziumba, egyete­mekre is. — Milyen gyorsan elröppent ez a negyven esztendő — só­hajtott Venczel János nyugdí­jas igazgató-tanító, és úgy érezte, hogy most, ezen a friss, még virágpompás szeptemberi reggelen, mint valami nagy, súlyos lepke szállja meg szívét a szomorúság, év után Az iskolából egészen a ker­tig hangzott a lárma, a gyüle­kező gyermekek zsivaja, kaca­gása, és ő... ő most nem mehet már közéjük. — Mit keresnék ott, a fiata­lok között, aimikor már két he­te is elmúlt, hogy átadtam az új, fiatal igazgatónak az egész iskolát. Elszorult, a szíve s úgy érez­te, hogy valamitől megfosztot­ták, valamit elvettek tőle, ami eddig az övé volt. Egy má­sik hang meg ilyesmit duru­zsolt fülébe: — Pihenj, nyugodj csak! öreg vagy már... majd a fia­talok, övék a munka, a küzde­lem. Pihenj, gyújts rá, fújd a füstöt, aztán nézegesd, ápol- gasd kedves rózsáidat... orajara pillantott. Tíz perc múlva nyolc. Mind­járt csöngetnek és az öreg ta­nító negyven év óta először késik, marad el az iskolából, az első tanításról. — Negyven év... tíz perc... doboltak agyában a szavak és úgy tűnt, mintha a másodperc- mutató vad rohanásba kéz-, dett volna az óra számlapján. Máskor már hét órakor az is­kolában volt ilyenkor, várta a gyerekeket, a nevelőket, in­tézkedett, utasításokat osztott és most, amikor már csak öt perc van a csöngetésig, még mindig itt ül a nyugágyában, s vár, vár, csak pihen, nézi a búcsúzó fecskenépet, hallgat­ja zsibbadtan az ideszűrődő gyermekzsivajt... — Nyugdíjba vonultam — rebegte és úgy érezte, hogy most, most nagyon nehéz a szíve. — A szokás hatalma — pró­bálta pontos mederbe terelni táncoló gondolatait, de mit sem használt most a bölcs, hi­deg megállapítás, mert... mert fájt, sajgott belül valami ... hiányzott az iskola, a gye­rek és minden, minden, ami eddig harcot, küzdelmet, mun­kát, életet jelentett számára. Pontosan nyolckor megszó­lalt a csengő, a kis harang, amely ott lógott az iskola fa­lán. A gyerekzsivaj elcsitult, s ő, fáradtan, szomorúan dűlt hátra a kényelmes nyugágy­ban. Sokáig, kimondhatatlan so­káig tartottak az első percek, tengernyi ideig csilingelt fü- lébén a csengő, legalábbis végtelennek tűnt ez a né­hány pillanat, másodperc, perc, s olyan volt, mintha ólomlába­kon járna, vagy éppenséggel megállt volna az idő ..; , — A negyvenegyedik szep­tember reggel nyolc órája, amikor nem mentem tanítani, amikor nélkülem kezdték meg a munkát — jutott eszébe és most... most, hogy már túl­jutott az első percen, máris könnyebbnek érezte a szívét, csendesedtek, alábbhagytak az érzések hullámai és tisztáb­ban, pontosabban gondolko­dott az agy. — Igen. Ez az élet, a mi éle­tünk — fogalmazta meg most mór bölcs hidegséggel a mon­datot. — Hosszú, hosszú munkás­élet után jön a pihenés, a jól megérdemelt pihenés, gondta­lan élet. Itt vannak ezek a fecskék is. Megjönnek tavasz- szal, aztán ősszel, szeptember­ben elmennek újra, hogy túl a tengereken újra várhassák a tavaszt. Az élet rendje ez, a természet rendje .:: RÁGYÚJTOTT ÜJBÖL, az­tán elindult, járt néhány lé­pést a virágok, a rózsák kö­zött. — Milyen szép is ez a szep­temberi reggel — gondolta, majd eszébe jutottak kedves tanítványai, akik közül kettő most ott áll a katedrán, az ő helyén. Tanítanak. Ügy taní­tanak, arra tanítanak, amire ő, az öreg mester tanította őket, a maga neveltjei, az ő fiai, gyermekei. És Venczel János nyugalma­zott igazgató-tanító egyszerre büszkeséget érzett a’lelkében. A jól végzgtt munka örömét, büszkeségét, amely elűzte az előbb még oly nyomasztó érzé­seket. Most már ismét úgy érezte, hogy érdemes élni, kell élni, figyelni, látni, hallani, hogyan folytatják a fiatalok az ő mű­vét, az ő munkáját. Űjra ter­veket szőtt, álmokat, amelyek tettekre várnak... És ami­korra kicsengettek az első óráról, már mosolygós arccal búcsúzott a munkában eltöl­tött negyven esztendőtől... Szalay István Külföldi híradó Német Szövetségi Köztársaság: Strauss, nyugatnémet hadügyminiszter beszédet mondott az Eucharisztikus Világkongresszuson, a Kreuzbergen és hi­tet tett a NATO és célkitűzései mellett. ★ Szovjetunió: Az „Argentína” nevű amerikai óceánjáró fedélzetén 330 amerikai turista érkezett Leningrádba, hogy körutat tegyen a Szovjetunióban. A képen: az amerikai hajó a leningrádi ki­kötőben. ★ Olaszország: Íme, Franca Ober, az 1960. évi „Miss Észak- Olaszország”, s ami „nagy ver­senye” után méginkább nép­szerűsíti: az itt látható „olim­piai hajvise­let”. ★ Törökország: A furulya török változatán, a zourna nevű hires fúvós­hangszeren játszik a török népi zenész. (MTI külföldi képszolgálat képei.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents