Népújság, 1960. augusztus (11. évfolyam, 181-205. szám)

1960-08-14 / 192. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE 1 ­........ .........A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSÁBAN A VILLANYRENDŐR bó­"• dójánál megállt egy pil­lanatra. Fent, az üvegezett ka- lickában nem volt már senki, az út két oldalán felállított szemafor szemek színtelenül bámulták a forgalmat. Valami­vel lejjebb, a Piva cukrászda előtt magasodó közóra sápadt fénnyel mutatta az időt. — Nyolc lesz öt perc múlva — morogta fogai között s újra végig-hosszig tekintett a zajló, lármás Széchenyi utcán. A kirakatok fényesek voltak, a villanyfények sugárkévéket dobtak az útra, s egy-egy ilyen sugárkéve előtt öten-hatan is álltak, nézték a kirakati árut, vitatkoztak és beszélgettek az emberek, gondolatban gyors számadást végeztek, talán ezt meg tudom venni elsején, ta­lán erre a ballonra, vagy arra a haragoszöld lódenkabátra, merthogy ősz van és hűvösek az esték és lám a levegő sem tiszta már, ködös, kicsit fojtó, eső — és hószagú... Osszébbhúzta magán lóden- kabátját, s megindult a szín­ház felé. Szerette ezeket az es­téket, a magányos sétákat, a nyüzsgő-mozgó tömeget, a nagyképűen végigzörgő villa­mosokat, mindent-mindent, az egész esti várost, talán még az építkezési állványokat is, ame­lyektől nem tud megszabadul­ni ez az útvonal sosem. E szo­kásos esti sétákon rendszerint bekukkantott a presszóba is. A „Déryné”-ben a feltűnően csi­nos, vörös hajú kiszolgálónő már szó nélkül tette elébe a szimplát. Itt megvolt a törzs­asztala is, soha nem ült volna máshová, innen mindent jól látott, az érkezőket, a távozó­kat. A színészeket névről is­merte és bizony tisztelettel te­kintett rájuk. A kövér, jókedé- lyű, fiatal, népszerű komikus­sal pertuban volt, nemegyszer büszkélkedett ezzel a barátai előtt, nem véve tudomásul azt a tényt, hogy Pufinak legalább még tízezer barátja volt, akik­kel szintén úgy beszélt, kezelt, s megivott egy pohár bort, mint vele. Ragaszkodott az ef­fajta örömökhöz, a barátság hozta kis boldogságához, mert szenvedélyesen szerette az is­merőseit és ragaszkodott is hozzájuk. Érthető volt. Egye­dülálló, 45 éves agglegény, az évek úgy elfutottak, oly sebe­sen, hogy észre sem vette, csak múltak a hetek, a hónapok és még mindig sehol senki, sem­mi, csak a város zúg, behallat­szik a csukott ajtón is, meg a presszógép. A rettenetes ma­gányt ma talán jobban érzi, mint bármikor, talán az ősz hozta ezt a hangulatot, amikor beszorul az ember a négy fal közé, amikor egyre jobban vá­gyik valaki után, az egyetlen, igaz valaki után. Lassan hu­szonöt éve keresi, kutatja azt, akit álmaiban dédelget, a ki­elégítetlen kívánás fájdalom- érzetével. Voltak kalandjai, nem is kevés, olyan percsze­relmek, egy-két órai együttlát a legényszobában, pillanatnyi lángolás, ígérgetések, önmagu­kat ámítgató szavak, s utána semmi több, csak a hétközna­pok egyhangú, unalmas pergé- se, s esténkint ezek a séták, hogy hátha... hátha... > TflZET. NÉHÁNY PERC múlva újra kint áll az utcán s az „Aranycsillag” vö­rös neon-betűit bámulja. Az ablakok mögül kihallik a zon­gora hangja, fiatal, magas, nyúlánktestű, szőkehajú lány les be a függöny hasadékán, szemében a keresés izgalma, a féltékenység dühe, a lemondás keserűsége, és Kóródi szívébe ismét jóadag méreg csöppen. Lám, ez is vár valakit, keres, s ha fáj is a nemtalálás ténye, mégis tartozik valakihez, van valakije. Tovább megy, kerülgetve a járókelőket, s néz bele az ar­cokba, s vadász izgalmával szi­matol, figyeli a szépen ívelt női szájakat, a nylon köpenyek alól elővillanó bokákat, az asz- szonyok szemét, amikből sokat ki lehet olvasni. Most, itt a fő­utca közepetáján, itt még ma­gasan lobog benne a remény lángja, még bízni lehet, hogy talán a következő percben meghozza a valakit, az évek óta keresettet, hiszen a sors olyan kiszámíthatatlan. Vala­hol olvasta, hogy minden em­ber egyszer szerelmes lesz az életében, egyszer találkozik az igazival. De az a sors úgy lát­szik nagyon kegyetlen hozzá. Lassít a léptein. A Rácz cukrászda előtt megáll, beles, orrát megcsapja a kávészag, fülét a halk beszéd és egy ven­dég parancsoló basszusa: „Kis­asszony, két dupla feketét ké­rek.” Még három perc, kettő, egy, s odaér a lillafüredi autó- buszmegállóhoz. Talán tízen várnak a buszra, egy szélesvál- lú, atléta termetű férfi halkan, de széles kézmozdulattal kísér­ve mondanivalóját magyaráz­za egy fiatal, babaarcú lány­nak: .......és, tudja Piriké, ak­kor azt mondtam édesapám­nak, ha nem nyugszik bele, az ő tudta nélkül fogunk meges­küdni és.. Kóródi néhány lépéssel odébb ballag, nem akarja hall­gatni az egész vallomást, fél, hogy irigy lesz, mint ahogy máris az. Szeretne az ifjú át- léta helyében lenni, s kezdeni újra elölről az egészet és hinni azt, hogy találkozik a szerelem­mel. Léptek koppannak a há­ta mögött, apró, könnyed lép­tek, a cipő sarka kopog az asz­falton, s Kóródi megfordul. Először csodálatosan szép, ra­gyogó fekete szemet lát, kissé keskeny, hosszúkás arcot, élén­ken pirosló, szívalakú szájat, fitos orrot. Aztán himbálódzó nylonköpenyét nézi, alatta sej­teni lehet a formás női testet, a kacéran előreugró mellet. És mindez nagyszerű harmóniá­ban eggyéolvadva. Földi tün­dérként közeledik felé a nő, teljés nagyszerűségében. Csak bámul, s hebegve válaszol, amikor kedves, szoprán hang­ján a busz felől érdeklődik tő­le: — Elment már a nyolctizes? — Igen, kérem, __ azaz, ne m ment még el a lillafüredi busz. — Köszönöm szépen. A Z EGYIK PERCBEN úgy érzi, mintha forró ha­muesőt borítottak volna rá, a másikban didereg a teste. Na­gyokat, mélyeket lélegzik, a „Fantázia” kellemes, édeskés illata árad a nőből, körülöleli, meghódítja a fejét, megállítja gondolatait. Lassan, egészen lassan indul meg újra benne a gondolatsor: vajon hány éves lehet, ki ez, hol dolgozik, asz- szony-e, vagy kokott, szerel­mes-e vagy szabad. S közben lázasan figyeli, nézi a szívének oly kedves ismeretlent, a húsz egynéhány éve keresettet, ál­mai asszonyát, zord agglegény életének jövendő melegét, mert meg kell ismernie, ha addig él is. Követni fogja. A busz lassan, simán, nesz­telenül siklott a megállóhoz. Kóródi észrevétlenül az isme­retlen háta mögé került. Bent a buszban is úgy ült, hogy szemmel tarthassa. Egész úton figyelte, s önmagával vitatko­zott. Az agya mintha ezt mondta volna: „Ugyan, te bal­ga, te kopaszodó, száraz aggle­gény, elment a jó dolgod, mit gondolsz, ez a ragyogó szépség terád pazarolja szerelmét.” A szíve pedig azt suttogta: „Csak eredj, kutasd ki, hol lakik, csak nézd, szívd be az illatát, csak szágulcjjon ereidben a vér, FAZEKAS ISTVÁN versei: Árpád utca csak kívánj minél érőbben, csak tarts Ámor elé, boldoggá teszel, ha eltalál. Csak menj és szeress, csak menj és sze­ress, csak menj, mert elérke­zett a pillanatod.” Jó félóra múlva, amikor a visszafelé jövő buszról le- szállva a villanyrendőr előtt, diákos izgalommal motyogta maga elé: Komáromi út 23 ... Komáromi út 23.., * iyrasnap este, amikor 1 - Kóródi beült a Déryné Színház nézőterére, vidám és friss volt. A kellemes meleg, s az emberi szavakból összeve­rődő zsongás most nem idege­sítette, nyugodtan várta Sha­kespeare: „Szentivánéji álom” című mese játékának megkez­dését. Szerette ezt a darabot, ma talán ötödször látja, s az is érdekes, hogy új szereposztást hirdet a színlap. Ez is örömet okoz Kóródinak, de a legna­gyobb öröm az bent tanyázik a szívében, ez talán már szere­lem. Egésznapi munkája köz­ben sem ment ki a fejéből az a gondolat, hogy elérkezett élete nagy pillanatához. Dédel­gette, melengette ezt a gondo­latot, kiszínezte az első talál­kozás pillanatait, s amit soha nem tett meg, munkaideje alatt a njérnöki asztal mellett talán ötször is elővette kis zsebtük­rét, s hosszú ideig vizsgálgat- ta az arcát. A gépírónő csodál­kozva figyelte, feltűnt neki vi­selkedése, ezt is észrevette Kó­ródi, de nem szólt, nem árulta el titkát, csak magában ujjon­gott, s izgatottan számolta a perceket, a munkaidő végefelé. Először úgy tervezte, hogy a délután folyamán okvetlenül felkeresi a bájos ismeretlent, megtudja a nevét, érdeklődik életkörülményei felől. Azután mégis másként döntött: nem, nem, hadd érjen, hadd lobog­jon benne a vágy, hadd győ­ződjék meg róla bizonyosan, hogy igaz-e ez az érzés, vagy nem. Vár három-négy napot, az idő választ fog adni min­denre, s olyan jó ez a csendes, édes, bús gyötrődés, s az a tu­dat, hogy az ajtónkon kopog­tat a boldogság. Munkaidő után gyors bevá­sárlást végzett, két új nyak­kendőt, inget s egy fehér-gumi­talpas fekete félcipőt vásárolt. Ezt amúgy is tervbe vette, de csak halogatta, egészen jól megvolt kopottas eleganciájá­val. Most azonban elérkezett az idő, tudta; a nőknél fontos szerepet játszik a külső, s ahogy újra körülnézett a szín­házban, jólesően állapította meg, hogy egyike a legelegán- sabbaknak. Karórájára pillan­tott. Két perc múlva kezdődik az előadás. Hátradűlt székén, s nagy megelégedéssel látta, hogy a vasfüggöny emelkedni kezd. ★ A második felvonás első jelenete után Kó­ródi örömmel állapította meg, hogy ebben az új szereposztás­ban mennyivel jobb a darab. Gördülékenyebb, líraibb, s a Puch igazán remekel, pompás alakítás, lesz miről beszélni holnap a hivatalban. Megelé­gedését fokozta az a tény, s gyerekes örömmel kóstolgatta mindúntalan a szép ismeretlen lakásának a címét __Komáro­mi u. 23 ... Komáromi u. 23... Már odáig jutott, hogy nevet is adott a nagy Ígéretnek. Talán... talán Csillának hívják, vagy nem, inkább Mariann, ez zen- gőbb, ízesebb a szájnak, ked­vesebb a fülnek. Bizonyára tisztviselőnő valahol, vagy gépírónő, s képzeletben maga előtt látja, ahogy fürge ujjaival játszik a gép billentyűin. Le­het, hogy egy hónap múlva már neki fog gépelni, de nem. Ah, badar gondolat, nem en­Arpád utca. Tarka kis gyík, pűrke, Apró-szemű házak, rövid kertek, Akácfák és boroshordók telten, Legénynóták vidám lelkületje. Mint gyökér, mely földbe mélyedt, tapadok rád ínnal, rendületlen. Utad, ha megjárom, elmerülten Idézlek nyárban, csillagos éjjel... Szeretlek, Árpád utca! Vén barát, Okos tanúm, segítő cimborám. Emléke tisztább, mint sugárnyaláb, atom-erő, centrum, vad villogás. Egyszerűséged a legszebb példa, Hogy növünk, növünk már, izmosodva, . S hogy benned lakik a legszebb hatalom! 1960. augusztus 5: Hajnali induló Vörös fénnyel, utak alól kel a hajnal, Sietsz, nyiladozik szempillád! Futva dudál a zsúfolt busz — lomha, kajla teste melletted fékez, megáll; Fellépsz és az indító csengő felkacag Űj dalt dobol fényes homlokán! A kalauz mosollyal nyújtja jegyét, mely Zizegve, friss jóreggelt kíván... Nézel jobbra-balra. Szemed kéken rebben. Telt arcokon fut tekinteted! Vajon ki közülünk a mérnök, esztergályos? — Gondolkodsz, s okkal elmélkedeL De nincs tovább! Le kell szállnod. Nagyon sietsz. Dallamos kürttel köszönt a gyár! Rőt fala nagy-nagy rianás, roppant kontúr, Mész, megyünk, — mert nyugtalanul vár. A kapunál — egy harctér — egy hadsereg lép Felváltani fáradt izmait. Jönnek ők ezren, hogy az üllőre verjék Alkotó izmuk szép lázait. Zúg a szél! — Nem! Motor bömböl, kattog egyre. S a nagy kohókban vörös láng ég! Ügy dolgozik, csattog, lüktet itt az élet, Mint óriás-munkás halánték! Jó a hőség a kemencék kráterében Ott szavunk acéllá izzik át. És ha látni tudsz a gyár nagy hátterében, Látod, pártfogol az egész világ! FORGÁCS KAROLY: Tavaszi emlék Az ég árnyéka töredezve Száll rá az orgonalevélre, És ahogy a szél fújja, lengeti: A levelet elengedi, S a fénybe hull: megsemmisül. Majd gyűrűnek az ágra ül, Aztán szilánkká morzsolódva Beleszédül a kis szirmokba. Az árnyékból így lesz virág-szín, Táncolva, némán, könnyen, játszin, Mert május van: a tavasz játszik, Még a vén fa is kivirágzik. Kedvem is forr, mint must az őszben. Tegnap fáradtan kergetőztem, S ma, bár csábít a toll, az asztal: Táncraperdülök a tavasszal. PAPP MIKLÖS: A Föld hajnala (A megtalált nyár első sugarai) Mint mesebeli, rokkant sárkány, a kínban izzott, s vége már közelgett a tüzes földnek, s élettelen, dühös, sivár szájában habzott a tenger, fogak reccsentek: sziklarögök, vörös torkából forró pára fortyogott és halál-ködöt böffentett mélye lávaként és veszettkutyásan habzott a nyelve, az égbe csaptak vad hullámok, a Mindenséggel feleselve: s keményen szólt reá az élet, s küldött tavasz-jó esőt, levegő-karral szorította, s hűs izmok hűsén hűlt a föld, párolgott bőre, mint a nedves, zöldszagú rétek vizei, beleoldódott mély karokba hogy több-életét megleli: csíkos esővé sűrűit párák pásztázták testét, s illatok bársonyszavára egymáshoz bújtak ideges, rezgő atomok^ s a teli víznek jó méhében kezdetelső dalokba tárult, összefonódás, lehetőség, hogy emberekben lesz hazájuk, virágszép szellők szálltak szerte, holnapbacsengő víg dalok, sűrűsödtek parányi létek, s formálódtak az alakok, libbenő fodrú, lányos párák megejtő, kacér táncot jártak, s meleg törvényük húzta a mozgó, magányos-mord molekulákat: petéhez, mint a spermiumok, özönlöttek páruk elébe, s csókjukat a citerás szél ujjongta föl a meglelt égre; víz-ágyuknak nász-puha vásznán, öleltek vágyó, oxid-karok, vőlegény-fémek, nem fém arák, egymásrahulló atommagok, bódult fotonok buktak a vízre, lila orgonák illatoztak^ összesűrültek parányi részek, alapozódtak finom vázak, málnaszem-piros tüzek égtek, megformálódtak sejtett álmok, arány s rend lett a zűrzavarban: plazmacseppek: jövő világok születtek a káoszi létből, meleg fényt küldtek égi mécsek, takaróként simult le az alkony: s ölelkeztek, mint a megigézett föld az éggel: elernyedtek aztán, a sok csöpp lakó elszenderedett, s összefonódott, új létük fölé bársonyult a megtelt testű est. gedi dolgozni. Nem lesz szük­ség rá. Csak hadd legyen ott­hon, szépítgesse a lakást, vará­zsoljon puha, meleg fészket, hadd vágyjon már egyszer ő is haza. Elég volt az esti séták­ból, a nagy keresésből, a perc­szerelmekből. Kóródi szeretne hirtelen fel­ugrani s rohanni ki a megálló­hoz, hátha ma este is ugyan­abban az időpontban találkoz­hatna vele. Oly erős ez a vá­gya, hogy két kézzel szorítja meg a szék elejét. Lehunyja szemét. Most még élesebben, tisztán látja maga előtt az is­meretlent s hallja a hangját... hangját, de mi ez, hiszen ez valóság! Felpattan a szemhéja, a színpadra bámul. Erdei rész, a shakespearei mesefigurákkal, derengő félhomály s a tisztá­son két alak: a tündérkirály és a tündérkirálynő, Oberon és Titánia. És ismét felcsendül a kedves, szoprán hang, a fehér­be öltözött tündérkirálynő hangja: „Ah féltő Oberon, tündérim el Kerülni esküvém ágyát s körét” IfÖRÖDI ELÖREHAJOL a széken, s úgy néz, néz a színpadra, Titániára, hogy semmi mást nem lát, csak öt, álmai királynőjét, a dédelge­tett nagy titkot, az igazinak vélt álmot, a csodálatosan ra­gyogó szép fekete szemet, a keskeny, kissé hosszúkás arcot, a szívalakú szájat, a fitos or­rot. Hangját úgy issza be füle, mint szikkadt, kiaszott rét rö­ge a júliusi nyár enyhet hozó záporát. Csak néz, néz a gyö­nyörű tüneményre, a bájos is­meretlenre, aki minden kétsé­get kizáróan egy és ugyanaz a tegnapi csodával. Ügy jön, hogy felkiáltson, felrohanjon a színpadra, letérdepeljen elé, hogy szavakba öntse öregedő szíve minden vágyát, álmát, hogy elmondhassa: „De jó, hogy megtaláltalak tündérki­rálynőm, de jó, hogy nem vagy már ismeretlen és tudom a ne­vedet, hogy itt állsz előttem, körülvesz illatod, megújít fia­talságod. Lásd, már nem is ér­zem az évek terheit, testembe új erő költözött, új íze van az életnek, dallama a dalnak, a' szívem is hangosabban dobog, s valami nagy tavaszi zendülés támadt bennem. Hallgass meg hát tündérkirálynő, kedvesem, hallgass meg!” Igen. Ezeket szeretné mon­dani. Helyette azonban vissza­csúszik a székre, oldalpillan­tást vet jobbra és balra, igyek­szik erőt venni magán, és ... és... hirtelen valószínűtlen messzeségbe távolodik el tőle Titánia alakja. Ez már a józan ész munkája, a rádöbbenés, a ráeszmélés a szigorú valóságra, arra, hogy ez a nő sohasem lesz az övé. Menthetetlenül túl van a férfikor delén, hogy ko­paszodó feje s kezdődő pocak­ja nem veheti fel a versenyt Oberonnal, hogy újra járhatja majd az utcát a villanyrendőr­től a buszmegállóig a vadász izgalmával, lesve, kutatva a női arcokat. És továbbra is a pete szerelemmel kell megelé­gednie. |\/I ÄR HIGGADT és tárgyi­lagos, a számok világá­hoz szokott agya a realitás ta­laján mozog, de azért mégis fáj, nagyon fáj a szíve Titániá­ért. Elpattant végérvényesen a színes léggömb, szétnyomták az évek, még csak illúzió sem marad, hogy hátha ... talán, mégis meg kellene próbálni. Nem, ennek már vége. Még egy utolsó búcsúpillantás a tündöklő női alak felé, azután kábán, kezét forró homlokára szorítva, lassan feláll, s a né­zők rosszalló pillantása közben kibotorkál a színházból. A ki­járatnál félrehúzódik egy pil­lanatra, helyet ád két fiatal lánynak, akik viharosan, szele­sen igyekeznek fedél alá a zu­hogó őszi eső elől. S ahogy ki­lép az estébe, fáradtan, örege­sen, megbékélve és mégis lá­zadozva suttogja: — Ég veled, Titánia... Ég veled, Tündérkirálynő...

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents