Népújság, 1960. augusztus (11. évfolyam, 181-205. szám)

1960-08-07 / 186. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

^~ ------A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSÁBAN "

FOR

GÁCS KAROLY:

ANTALFY ISTVÁN versei:

Illés Tóth Ferit szeretik a bányatelepen. Csapaton dolgozik, a szénfal mellett. Szépen keres. Jókedvű, vidám természetű, erős legény. Pedig árván nőtt fel, anya és apa nélkül. Jószívű fiú. Legutolsó ingét is leveti annak, aki kéri tőle. Mindenkin segít. Megforraszt- ja a rádió tekercseit, felszereli a tévé-antennákat, beköti a készüléket. Pedig csak vájár. Az a mestersége. Arról van papírja. De mindenhez konyít valami keveset, kezéhez áll a szerszám és ott segít velük, ahol tud. Ahol kell. Csak önmagával nem törődik most semmit.

Egy hete sincs.... együtt jártak Zsuzsikával. Bartókék Zsuzsikájával. Szép lány. Csillag formájú az arca és dallamosan nevet. Szerették egymást Szépek voltak együtt. Nagyon illettek egymáshoz. Csakhát Zsuzsika anyja nem szívlelte a fiút. Kiadta az útját. Más vő keŰ neki — mondta. Intelligensebb! Mint a Keresztesi Ernő fia. Abból orvos lesz. Az illik csak Zsuzsikához. Neki nem kell semmilyen vajár. így mondta: vajár! Nem azért taníttatta a lányát, nem azért érettségizett lé Zsuzsika, hogy egy vajár felesége legyen. Elég vakond van kint a kertben, mért legyen akkor a szobában is egy. Az ő házához nem jön vőnek bányász.

Es éppen máma tartják a kézfogót. A Keresztesi fiúval. Éppen ma...

Egy esztendeje látta meg először Zsuzsikát. Műszakból jött akkor. Bartókék új házat építettek az alsó telepen. Zsuzsika a maltert keverte. Pirospettyes kendővel kötötte be a fejét. A kendő lecsúszott a nyakába s félig kibomlott haja a vállára terült. Melle hegyesen ugrált, ahogy a vonóra dűlt, s ide-oda teregette a sankot, a meszes, cementes lében ... Aztán az anyja...

— Mit érdekel engem az egész? — gondolta a fiú, le- gyintve1 könnyelműen, de tudta, hogy ezzel még önmagának se magyarázhat meg semmit.

Törölgette a motort. Sáros volt, most érkezett Szúcsról.

— Te, Feri — könyökölt be a kerítésen Annus, Zsuzsika keresztmamája, szép, fekete menyecske. —■ Minek neked motor? Vehettél volna mást. Tizenhatezer forint! Töméntelen sok pénz. Házat vehettél volna belőle.

A fiú nevetett.

— Van nekem házam, adott a bánya. Enyém ez. Nem veszi el tőlem senki. A pénzemből meg azt veszek, ami kell. Most ez a motor kellett.

Egy kicsit túráztatta a motort, mielőtt betolta volna a fészerbe.

— Kétüléses?

— Persze! Gondoltam már a feleségemre is. ö majd a hátam mögé ül. Aztán ucsikaj, ott termünk, ahová a kedvünk hajt.

— Kézfogóra megyek. Zsuzsika ...

— Felőlem ...

Az asszony köszönt a fiúnak, aztán elment.

•k

A vacsora már elfogyott. Remek volt. ízletes. Birkagulyás, csirkepaprikás nokedlival, libasült, töltöttkáposzta. Bo, zsíros lében. Erre csúszott a bor. De a bor is olyan volt, lecseppent, ott maradt a szoba földjén, mint a viasz. Mint a gyöngy!

Es a társaság... Csupa olyan ember, akik isznak búra és örömre, az elköltözött gólyákra, az itt maradt verebekre, vetésre, aratásra. És mégin- ■kább mások szerencséjére.

Bözsi, a kis rokonlány körbe kínálta a tálat:

— Vegyenek csak. Finom, omlós kalács.

Nyúltak a tálba a kezek.

— Ha kínálják, illik enni.

— Ha valaki éhes, akkor eszik!

— Van még a kamrában is belőle!

Öntöttek a poharakba. Az üvegkantát egy férfi emelte a poharakhoz. Keskeny szeme volt, kövér feje, rövidre nyírt haja, kemény, tömött bajusza. Szívott a cigarettájából, kortyolt a pohárból. Aztán rázendített:

„Amott legel, amott legel...” Annus, a fekete menyecske hajolt hozzá.

— Hát az én nótámat tudja-e?

— Tudom én, ilyenkor. Már mértne tudnám.

Csillogott a szeme a fekete menyecskének. Csapta fenekét a székhez, úgy várta a nótát. Szépen szárnyalt, zengett a nóta.

„Csak a régi, csak a régi, csak a régi szeretőmet sajnálom .. .**

Zsuzsika mereven ült. Pedig neki dalolták ezt a nótát. Ot férték benne.

„Csak a régi, csak a régi, csak a régi szeretőmet sajnálom .. .*

Zsuzsika a szemét se rebben- tette. Csendesen mosolygott a vőlegény jobbján. Csak arcának rózsái panaszolták, nem mindennapi, dolgok történnek itt ma.

Nagy, magas fiú a vőlegény. Sápadt, szilvaarcú. Ha egy teli lapát szenet fel kéne emelnie, összeesne. Girhes erejű. Es rettenetesen unalmas. Amit mond.

— Tudod, az egyetemen ... Zsuzsika nem figyelt rá.

Csupa érdektelen dologról fecseg. Az egyetemről! De nagyra van vele. Orvos lesz. No és aztán! Különb az, mint egy bányász, mint a Feri?! Cseppet se!

Annás, a fekete menyecske, nézi a lányt, őszinte bánatot okoz neki Zsuzsika. Hova tette a szemét ez a lány? Szerette azt a másikat. Egy évig jártak együbe. Persze az anyja... Ez a megháborult asszony ehhez a másikhoz szorította. Merthogy amaz bányász. Ennek meg diplomája lesz. Tekintélyes családból való.

„ ... csak a régi szerelőmet sajnálom..

Már mindenki énekel

Zsuzsikát a sírás fojtogatja, füllasztja. Merre lehet most Feri? Eljön-e ugyan?... Feri... Mennyire másabb vele. Erős, védelmező. Soha sem hízeleg. Nem könyörög. Egyszer mondja ki a szót, s annak úgy kell lenni. Feri, ő igen, férfi. Ez meg itt mellette ül és mint az amőba. Puhány.

— Tudod, az egyetemen sok lányt ismerek, de ilyen szép, mint te, ilyen nem akad ...

Zsuzsika nem nézett rá.

— Meleg van itt...

Felkelt a fiú mellől és kiment.

A küszöbön örült a friss levegőnek. Aztán tovább lépett.

— Zsuzsika!

Valaki megszólította a sötétből. Az utcakaputól. Feri az. Ott áll az akác mellett.

— Itt vagy?! — súgta. — Eljöttél értem?

Beleszaladt a fiú karjába. Nem engedte sokáig ölelni magát.

— Siessünk, menjünk ei innen. Utánam jöhetnek.

Gyorsan kiléptek az utcára. Az anyja el volt foglalva a vendégek kínálgatásával, nem vette észre a lány eltűnését. Mikor észrevette, nem sejtett rosszat Levegőzik egy kicsit — gondolta — meleg van itt benn.

Eltelt egy negyedóra, félóra. Zsuzsika még nem tért vissza

az asztalhoz. Az asszony kezébe fogott egy üres tálat és ki- somfordált a konyhába. Leoldotta a kötényt. Neheztelt a bent ülő vőlegényre. Biztosan megsértette azt a lányt és most kint sírdogál a lelkem.

Kilépett az ámbitusra.

— Zsuzsika!...

Csend.

Hátrament az udvarba. Ott is szólította, hátha kiment a kertbe.

— Zsuzsi!

Sehol semmi.

Jött valaki az utcán. A kapuhoz szaladt.

— Nem láttad Zsuzsikát?

— Ment át a patakon... Nem volt egyedül.

Az öregasszony nyugtalan lett. Nem lehetett mással, csak Illés Tóth Ferivel.

Otthagyta a mulatozókat. Nekiiramodott az útnak. A pataknál már szaladt. Fel a hegy alá, Csónak-útjának.

A házban égett a villany. Nem oltották el. Belesett az ablakon. Ott feküdtek ketten az ágyon. Egymás mellett. Zsuzsika, meg az a ...

Szinte rájuk szakította az ajtót. Lerántotta az ágyról a lányt, hajánál fogva.

Feri meg akarta védeni.

— Ne bántsa!...

— Hagyjad — mondta szelíden a lány. — Most már üthet. Nem bánom. Az asszony vonszolta kifelé a házból a lányt

A fiú elej ükbe állt.

— Engedj, megyek vele — mondta Zsuzsika —, hiszen az anyám. Menni kell. Én márte- hozzád vagyok kötve úgyis ... Vihet

Hallgattak egész úton, hazáig. Mikor a kapu elé értek, az anyja indulatosan megszólalt.

— Ügy menj be, mintha az elébb jöttél volna ki. Értetted?! Meg ne tudják!

Zsuzsika hallgatott. Arcán látszottak a piros ujjnyomok. Az anyja kezének helye. A haja is zilált, tépázott

Ügy lépett be az ajtón, hogy nem sütötte le a szemét.

Egy kicsit mégis szégyéllte magát a vendégek előtt. Számolni kellett a következményekkel. Az eljegyzés — félesküvő.' Azt jelenti, lefoglalták a lányt Az emberek tudomásul veszik ezt. De mit szólnak most? Nem lehet előre tudni. Mégis, itt most mindenkinek tudnia kell, hogy ő honnan jött. Honnan hozták haza, s hogy mit csinált. Ezt meg kell tudni mindenkinek. Mindenkinek! Még ha elítélik érte, akkor is.

Pillanatig hallgatott talán.

— En nem ülök az asztalhoz többé — mondta csendesen. — Mással jegyeztem el magamat. Más asszonya vagyok. Illés Tóth Ferié!

A vendégekbe belefagyott a szó. A vőlegény felkapott egy tányért, hogy a lámpához csapja. Filmen látta ezt egyszer. Az anyja vékony hangon fel- jajdult: — Kisfiam...

S a fiú elrohant.

Ä vendégek kényszeredetten felálltak. Udvariaskodásnak nem volt itt helye. Szó nélkül távoztak. Legutoljára Annus ment el, a fekete menyecske, a keresztanyja. Megsimogatta a haját. Fényesen csillogott a szeme.

Ketten maradtak a szobában. Az anya, aki ezt a házasságot akarta és a meleg lámpafényben álló leány. Zsuzsika. Az egyik zaklatott, nehéz lélekkel, a másik, a fiatal, alázatosságában is győztesen. Nézték egymást. Mereven. Erősen.

Nyikordult a kapu: Egyszerre néztek az ajtóra: És Zsuzsika ajka körül mosollyá enyhültek a vonások.:;

A küszöbön Illés Tóth Feri áflt. Csendesen, szótlanul.;.;

Illanó napok

Ahogy múlnak az évek, egyre Elillanóbbak a napok,

Reáfekszik az est a hegyre,

Mire a délbe harapok.

Bimbóra nyílik szemem reggel,

S mire megszagolom: már dél van, Illetném szirmát: telt már sebbel

És lehanyatlik elaléltan.

*

Az asszonyok csak szürke pávák. Lányok nyomába iramodnék,

A mustja méz: kiforr s ajándék Szemem égő szikrákat dob még,

De lábamat a bölcs erősség,

Mint bábut a teke: ledönti.

így csak az ősz aszott gyümölcséi

Böngészem. S bár e gyümölcs földi,

S ha fogaimat belevésem,

Nem égi nektárt csöppent a húsa,

Csak pezsgő almabort: nem bús a Délután. E keserű vészen

A bölcsesség, mint gáton, átlép:

Érett szőlőt szed, nem sós vackort;

! A mustja méz: kiforr s ajándék Mámort idéz az őszi akkord.

FARKAS A.:

Tánc közben

Terülj alánk, te, dallam,

Repíts a messzeségbe,

Ahol sugárkazalban A felhő!" tiszta kékje Befonja testeinket,

S egy forró ötvözetben Párája leikeinknek Közös ritmusra rebben.

Ezt kérem mostanában,

Mikor táncolni kezdek.

Csak lopva lép a lábam,

A vérem húzni reszket.

Karom, mint két nagy inda Szorítva és dadogva Kutat le vágyaimba,

Ahogy testét befogja.

A lassú kezdet árja,

A gyorsuló iramban Hamar talál a párra,

S vágyam, s az ősi tám-tam,

Az egyszerű kívánás

Izzasztó szívverése

Csak így köszönt ma: Rám vársz"

Mondd csak, tested merész-e?

Lehetnék nem merészebb,

Mint annyi alkalomból Belémszorult igézet?

Tudom, hogy merre gondol.

A mellemen a melle,

Átforrósult alakja Közös szárnyunk emelve,

Izgalmát bontogatja;

Tudás kell és erős hit,

Hogy mindent úgy megéljünk,

Ahogy a tánc erősít,

Ahogy szív szenvedélyünk,

Erőnket százszorozza Az egybeolvadás már,

Amíg lesőn-orozva A hűvös pirkadás vár; '

Csak most ne hagyja abba!

A forró áradatban v

A lázak zuhatagja Olvadtan-olvadatlan Megtépi testeinket,

S oly jó e fájdalomban Kivérző leikeinknek,

Ahogy szemünk kilobban;

, Terülj le ránk, te, dallam,

Borítsd le vétkeinket,

S ha majd később, zsivajban E perc reánktekinget,

Ügy lásson némasága Minket virágözönben,

S mi is nézzünk le rája,

S tudjunk feledni könnyen.

HARGITAI ISTVÁN:

Az emberiség költője vagyok

Szívem villámait fékezni még Nincsen erő e Földön. Bár a dob A zenekarban — az nem én vagyok .— Tied szavam, teljes emberiség!

A szó, mit érted emelek fölül A tömegvonzás nehéz láncain:

A hangszálak színében mályvaszín Egekre szétfolyik köröskörül™

Az emberiség költője vagyok!

A vastagajkú négeré, miként A jenki dudle-ban a dallamok —

És nem tágítok ettől semmikép!

Színem a sárga s színem a fehér.

S vérrendszerem egy Földet körül ér.

Költő az országúton

Szemébe világít a fény, reflektorfénye traktoroknak.

Elsuhanó autók finom üléséről rá-rákopognak.

Haját felborzolja a szél, a szél, melyet versébe foglal» s ha más nem, elkíséri őt száz vers, ritmus, rím, s annyi dal,

s barátok kedves, jó szavában a szeretet, mit hord magában, és fenn a hold — öreg barát.

S mintha... az öregtemplom tornya ilyenkor kissé meghajolna, s úgy kívánna jóéjszakát...

Nyár

1. Eső előtt

Libben a függöny, az ég borul.

Zizeg a sok fiatal nyárfa,

eső készül. Hej, kéne is!

minden, s mindenki csak azt várja!

Z. Eső után

Ég fénylik, elvonult a zápor.

Míg írok, nap fénylik ragyogva, és televízió-antenna árnya vetül a papíromra,

3. Aratunk

Igen, hát megint aratunk!

De régen várták már a gépek, hogy induljanak, s letarolják e sárgán hullámzó vidéket! '

i. Homoktenger

Homoktenger. Itt ritka búza, árpa, itt máshogy mér:': a nyarat.

De annál hűebbek tán a szívek, s annál nagyobb az akarat!

PAPP MIKLÓS versei:

A nyár filozófiája

L

A télből kikelt májusi madár ébresztette és tikkasztó delén verejtékcsepp gurul: kerek kenyér, s a férfi-élet sűrű dala száll;

>ezsdítő és asszony! lét a nyár, a test évszaka, tettebb szenvedély; bokrozó vágy, beteljesült remény, idegen tőle mérték és arány: bő és tékozló: ő az élet telje, kalász, csók, fény, tűzben megkeverve, s nem számít, hogy az ősz is fújja már; barna gyerek labdázik a strandon, úgy élj, hogy nyár-léte megmaradjon, kacag a teste: nem lehet halál.

II;

A nyár málnaszörp; jókedv, pihenés ■ a vágytalan tél megtelt unokája; érett asszony, barna, friss a lába, örömeit harccal szereztük és *öbb mint jókedv: felvöröslő érc: ezredévek valóravált álma, hogy a ma jövőnk lett valahára, megteljesült a régi rendelés; nyugodtság és küzdelem is egyben, két-egy alak nap-szíriű keretben, s Janus-arca int, hogy meg ne késsünk a meglelt útról le sohase lépjünk s a nép ritmusa adjon ütemet: a télben is nyár lesz az életed;

5ÁSS ERVIN:

TITOK

Ha rólad beszélek, eltörpül minden szó, s a tört mondat sután koppan előtted

Csak nézlek, örök szomjasan inni kívánom szépséged borát, s elmondani: hogy íze isteni

Nem Iátok más szoknya-lebbenést, más nő hangja üres, cifra kongás, de ha te szólsz, elnémulok menten

Ne nézz rám olyan szerelmesen hová rejtsem tűz tekinteted?

Szidj meg néha, hogy jobban szeretlel.

(Hej, te vén legény!

Maradj hát néma, hogy más ne is

tudja tnc

ki ő, és mily

gyönyörűség

nekedj

*> ----------------PATAKY DEZSŐ:

rjsr a s -am m a

5? _ « >g~- car p ecy »ö er» xzSm^. 'Tr'aSierr»'cn ci an

o e/ffS/^w e9,*s<*sr ^ ß we>