Népújság, 1960. augusztus (11. évfolyam, 181-205. szám)

1960-08-06 / 185. szám

NÉPÚJSÁG 3 196« augusztus 6., szombat „Halló! Taxi?... Kérem, legyen szíves...“ Hirosima A BELVÁROSBAN járó em­ber éjjel-nappal láthatja, mi­lyen mozgás van állandóan az egri taxiállomáson. Igaz ugyan, hogy mindig ül egy-két. — sói néha több sofőr is — a kis szol­gálati pádon, de ha valaki tü­zetesebben figyel, észreveszi, hogy nagyon kevés ideig ül ugyanaz, mért a telefon per­cenként cseng: „Taxi? Kérem, legyen szíves, jöjjön ki a---” — és akkor megnevezik az utcát, sok esetben a falut, ahová_ ta­xit kémek. Sokszor idős nénik állnak meg az állomáson, ösz- szeadják azt a 8—10 forintot és már haza is röpíti őket a ko­csi. pedig gyalog milyen mesz- sze lenne a piac! Hétfőn általában erős napja van a taxisoknak. Miért? Ez még egyelőre titok, de bizo­nyára van valami oka. Ezran a hétfői napon délután három órakor még benn állt nyolc taxi. Kicsi Moszkvics és nagy Warszawa vegyesen. Megszólal a telefon: — „Halló! Nagytaxit kérnénk a Kertész utca százba!” Drávuc István gépkocsiveze­tő beül a JA 30—10 rendszámú nagykocsiba és percek alatt a Gyermekvédő Otthonban van. Léska Királyné nevelő felké­szülve várja. A televízió ké­szüléket kell bevinni a RÁ- VEL-ha, mert. amint mondja: — Kép van, hang pines és a gyerekeknek ez olyan komoly szórakozást jelent, hogy sze­retnénk mihamarabb itthon látni. Amíg halad a kocsi, Drávucz István elmondja, hogy ma már ez a harmadik televízió készü­lék, amit szállít. MIRE BEFUTOTTUNK a taxiállomásra, már egészen más kocsik álínak bent, és a sor egyre feljebb húzódik, a tele­fonhoz, mert az újabb hívá­sok a város legtávolabbi pont­jára szólították a kocsikat. Leffler Gyula áll meg a ko­csi mellett. Vízipóló-mérkőzése lesz öt órakor, ezért úgy gon­dolja. kényelmesebb kocsival menni, már csak azért is, mert maga. is gépkocsivezető, így aztán megszokta, hogy mozog­jon alatta az út. Siető vasutas áll meg újra Drávucz István gépkocsijánál. — Vigyen el engem a Bartók Béla tér 31 alá! Nagyon sietek, mert szolgálatba kell mennem, de Niemtschik Lujza tanárnőt kell még felkeresnem, nvart 25 éves polgári iskolai találko­zónk lesz, és ő volt az osztály­főnökünk. Mire visszakanyarodik a ko­csi. már nincs egy sem az ál­lomáson. Alig száll ki a veze­tő, cseng is a telefon: Szílvási András jelentkezik. Most szabadult fel a vízveze­tékszerelő szakmában, és ün­nepelni szeretne. — Vigyen ki a „Jóbarátig!” Elindul a kocsi!.. Lasszip Gyurika és az anyu- 'kája száll be az újra szabadra állított kocsiba. — Újsor utca 47. A bemondás rövid, az édes­anya beteges, azért élég gyak­ran veszi igénybe a taxit, mert messze van a belvároshoz az Újsor! — Gyurika! Szeretsz-e taxin menni? — kérdeztem. — Nem! — jelenti ki határo­zottan. — Nem? — lep meg a válasz. — És miért nem? — Mert nem az enyém! — Hát e'z a válasz aztán még meglepőbb, mert Gyurika élet­bölcsessége hat-hétéves korá­ból, íme. magasabb. Száva Sándor nagyon siet­— Szaladjon velem gyorsan, mert ki akarom használni ezt a jó időt. A BESZÉLGETÉSBŐL ki­tűnt, hogy Száva Sándort is­meri a gépkocsivezető. Vissza- feléjövet el is mondta, hogy ez olyan ember, aki él-hal a csa­ládjáért és most házat épít, kint Lajosvárosban. Magda Miklősék Ufdtraszent- imrén nyaraltak és most egy gyerekkel, meg rengeteg cso­maggal megérkeztek az autó­busszal. Minél előbb szeretné­nek otthon lenni, hogy kipi­henhessék a nyaralás fáradal­mait, azért taxival .mennek most a város külső szélén, a Rákóczi útnak nem éppen kö­zepén levő lakásukba. Hogy milyen sokat jelent mai éle­tünkben egyetlen hét, azt mutat- ja az is, hogy amikor megállt az autó a ház előtt. Magda Mik­lós így kiáltott fél: — NI csak, mennyit haladt a járdaépítés! Űj vendég száll be a kocsi­ba: Malácsik Kálmán népze­nész. Foglalkozását maga je­lölte meg így, majd megadja az útirányt: — Farkasvár! Befordul a kocsi a Farkas­várba. Gáspárék takarítanak, néhány legény kártyázik, az asszonyok, meg a gyerekek pil­lanatok alatt körülfogják a ko­csit, és tapogatják azt is, meg a Kálmánt is: — Na, nézd a Kálmánt! Hát taxival gyött haza! Feleségének nem nagyon van ínyére a nagy feltűnés. — Tessék a vasútállomásra vinni, mert a novajj busz el­vitte a csomagomat! — ül be sietve a kocsiba Major Sándor szabadságos katona. Az állo­máson riadtan néz körül, mert a novaji autóbusz nincs a lát­határon. Reméljük, azóta elő­került LASSAN HÉTRE FORDUL az óra mutatója. Lejárt a reg­gel hét órakor megkezdett mű­szak. Még egy utolsó fuvar a nagyállomásról a Szarvas-lak­tanyába, aztán kocsitisztítás, söprés, mosás, mert a garázs­ba beálló kocsinak ragyogni kell. Mire nyolc órát kongat a nagytemplom öreg harangja, Drávucz István kisfiával ját­szik, hisz egész nap nem látta. A gyerek pajkos, eleven, de érthető: egészséges és fiú! így telnek-műlnak a taxiál­lomás dolgozóinak napjai. Em­berek közt forognak, emberek­kel dolgoznak, sokszor nyers, udvariatlan a vendég, de < azt nem veszi észre. Sokkal hama­rabb észreveszik aztán azt, ha g sofőrnek véletlenül nincs széles jókedve, pedig be kell látni azt is — tizenkét órát a volán mellett tölteni — nem kis dolog! Cs. Ádám Éva „Negyven ember halt meg 1959. júliusától 1968. júliusáig az atombomba sugárzásából eredő betegségben, a hirosi- mai kórházban s 18 031 bete­get kezeltek hasonló beteg­ségben.” Népszabadság, 1960. augusz­Tizenöt esztendeje éppen ... Még tart a második világhá­ború. A fasiszta „tengely-ha­talmak” közül már csak a ja­pán hadsereg harcol fanatikus elszántsággal. Nem hajlandók kapitulálni! És a Pentagon, az Egyesült Államok hadügymi­nisztériuma parancsot ad: le kell dobni az atombombát!! S az egyik, közeli támaszpontról felszáll a gép. Belsejében a bprzalmas teherrel. 1945. augusztus 6-án reggel 8 óra 15 perckor, Hirosima felett 570— 580 méteres magasságban rob­ban a bomba. Hirosima — a félmilliós város —, néhány perc alatt halott... Több száz méteres magasságba csapnak fel a füst- és lángoszlopok. A romok alatt több mint százezer ember — halott. Felejthetetlen és borzalmas emlék jegyezte fel Hirosima nevét a hősi városok közé. Pusztítottak a nácik is ... Lidi­ce, Öradour, Varsó!!! Nem kí­mélték Európa városait az an­golok, amerikaiak láncos bom­bái sem. ök pusztítottak a há­ború legutolsó óráiban is. Em­bertelen módra, a legkegyetle- nebbül. És gonosz módra. Mert Hirosima után Nagasakirar is atombomba hullott... Kevés volt hát nekik a több százezer halott. Hirosimában a bombatáma­dás után mindössze egyetlen épület romhalmaza maradt meg, kimagasodva a porrá rombolt városból. Ez a meg­maradt rom a városi kultúr- ház vasváza volt A romház előtt most park zöldell, köze­pén szép ívelésű emlékművel. Az emlékmű a meghalt hirosi- maiak síremléke.- Most új város nőtt már a ro­mok fölé. Űj város, széles sq- gárutakkal, terekkel, karcsú Mindene Igen, ilyen jellemzést adtak Fülöp Ferencről, az apci Fémtermia Vállalat lakatos csoportvezetőjéről. — Aludni se tud nyugodtan, a fél füle mindig idehallgat, jól mennek-e a gépek, helyén van-e minden berendezés a vállalatnál. Fiatal, mozgékony ember, 34 éves — mondta a párttitkár. Épp munkából szabadult röpke tíz percre, hogy életéről, munkájáról beszéljen. Barna, olajos kezét törölgetve csak a szakma szeretetéről, a munka megbecsüléséről szólt. Sok nap virradt rá. mié végül elhatározta, hogy feladja budapesti munkahelyét és vidékre költözik családjával együtt. — Akkor még csak négy fala volt meg itt a főépületnek, — emlékszik vissza Fülöp Ferenc. — S azóta itt élek, látom a vállalat életének alakulását, úgy ismerem a gépeket, mint a tenye­rem. Nem bírtam az olyan munkahelyet, ahol ezren, vagy ennél is többen dolgoztak. Idegesített, hogy nem tudtam mit csinálnak a szomszéd mű­helyben, nem láttam a gyár, az üzem életét. — Itt nálunk mindenről tudok. Nem indulhat úgy egy motor, hogy észre ne venném, tadom mit kell csinálni a nap minden percében. — Itt élek a vállalat alapításától, sokat dol­goztam, hozzánőttem a gyárhoz. Megigazítja olajos, siltes sapkáját és folytatja: — Szeretem a munkámat, sokszor műszak után ja bentmaradok, ha nem tudunk végezni a motor­javítással. — Sok gondot okozott már nekünk Fülöp elv­társ, — mondja mosolyogva a vállalat párttitkára. Hiába mondtuk neki, hogy nem szabad annyit dolgozni, hiába. Csak ment a maga feje után, megtörtént, hogy titokban szpmbat estétől hétfő reggelig dolgozott csak azért, hogy a munka kez­detére elkészüljön a motor, A pártalapszervezet elé került az „ügy“, határozat született, amelyben megtiltották Fülöp Ferencnek, hogy túlórázzon. S mi lett a határozatból? Közölték Fülöp elvtárssal, aki meghallgatta, de már az első napon vétett e határozat ellen, megint bentmaradt megjavítani egy gépet a munka Közel lakik a gyárhoz, innen jár haza ebédéin1 is, de még olyankor is nyitvehagyja az ablakot’ hogy hallja a gépek zúgását. Szorgalmas, talán sokszor többet i« vállal ma­gára, mint amennyit lehetne. Próbálkoztunk meg­fékezni, de hiába, lehetetlen. Ez volt a párttitkár véleménye Fülöp Ferenc­ről, az apci Fémtermi» Vállalat lakatos csoport- vezetőjéről. Munkatársai is szeretik, hiszen látják, hogy mestere szakmájának, nem „ngrálhat“ senki se mellette, ha valamilyen munkát el kell végezni. 1954 telén búcsút mondott a gyárnak, de a szíve mégiscsak visszahúzta. A személyi sérelmet félredobta, jobb munkahelyről, a fővárosból tért vissza Apcra. S dolgozott szorgalmasan, úgy mint régen. A munkáját nagyra értékelték a gyárban, és 1958-ban kormánykitüntetésre javasolták a gyár vezetői. Ünnepélyes alkalomkor adták át neki a kitüntetést. Boldogan szorította magához az érmet és az oklevelet, látt», hogy értékelik munkáját, elismerik szorgalmát. — Ma mikor megy haza? — Ha a munkaidőm lejár, itt maradok még, rendezkedem egy kicsit és addig biztosan kerül még valami ezen a kis telepen. Ez csak természe­te _ mosolygott. Nem túlórázik, csak a kötelességét teljesíti, így határozta meg munkáját Fülöp elvtárs. S ha véletlenifi szabad ideje akad, akkor nekiül a szakköqyveknek és bújja rendületlenül. Érdekli minden, ami körülötte történik, a po­litika, maga az élet. Két gyermeke van már, mégis szeretne beiratkozni iskolába. A gépipari technikum felé kacsingat, — jó lenne elvégezni. — De csak hat osztályom van meg, először a hiányzó kettőt kell kijárni. Még nem döntött, hogy beleke*d-e. Az évek tapasztalatai után bátran belevághat. ' Sikerülni fog. Koyáes János testű hidakkal. De a modern épületek kpzö'tt továbbra is fi­gyelmeztető jelként mered az égre a városi kultúrhá? épüle­tének vasvázas romja ... Ret­tenetes jelkép! Mintha a történelem, az élet elpusztíthatatlansága figyel­meztetne mindenkit. Minden­kit, aki ma is háborús terveket forral, aki újból világégést sze­retne. Mint ököl mered az ég­re a vasvázú rom: az emberi kultúrát nem törölheti el a föld színéről semmiféle barbárság, semmiféle atqmbomba! A legborzalmasabb, iegször- nyúbb tragédia színhelye volt tizenöt esztendővel ezelőtt Hi­rosima. A város múzeumában ereklyeként őrzik a bombatá­madás dokumentumait: karóra­darabokat, elszenesedett, meg­égett ruhafoszlányokat, ketté tépett nadrágszíjakat, elgör­bült evőeszközöket, fényképe­ket a holtakról. Természetes, hogy ők, a hiro- simaiak, akik életben marad­tak, míg élnek, nem felejtik emlékezetükből e tizenöt év előtti tragédiát, a háború utol­só vonaglását. És nem akarnak újabb atombombákat! Ezért űzték el a japán emberek, a békét vágyó japánok, minisz­terelnöki székéből Kisit. Mert nem igazi hazafi az, aki saját népének gyilkosával paktál, aki saját népének elpusztítói- val barátkozik- És Kisi ezt tet­te! Katonai szerződést írt alá az USÁ-val, területeket aján­lott fel amerikai légitámasz­pontok építésére, szélesre tárta a japán lőszerraktárak ajtóit: küldjenek rakétafegyvereket, nukleáris fegyvereket Japán­ba! Ezt nem tűrték Japán szigetországának lakói, az egy­szerű emberek, parasztok, tisztviselők, diákok, munkások. Mert nekik elég volt már min­den fegyverkezésből, elég volt az amerikai biztonsági szerző­désekből. — ők saját bőrükön érezték, mit is jelent valójá­ban mindaz, amit úgy nevez­nek: háború!!! És aki a háborús fegyverek „biztonságát” ígéri nekik, azt úgy fogadják, mint Hagerty-t, Eisenhower amerikai elnök sajtótitkárát, akinek csepp hí­ján, életébe került a tokiói ki­rándulás. Hirosima tragikus sorsa ha­talmas jelképpé nőtt tizenöt esztendő alatt. A háborút nem akaró, a békéért harcoló erők jelképévé. Azoknak a kalandor politikusoknak és tábornokok­nak, akik esztelenül egy atomháború kirobbantásának tervével foglalkoznak, szembe kell nézniük ezzel -a hatalmas erővel — az emberiséggel. Mert ma, amikor a hirosimai holtakra emlékezünk kegyelet­tel és tisztelettel — rájuk —, gyilkosokra, gyűlöletünk szik­raesője hulll Pqtaky Dezső János az erdőben mindig beljebb haladt; Sokszor meg-megállt a csodálkozás miatt, Mert nem látott minden léptében-nyomában Olyat, mint látott Óriásországban. Volt ennek a tájnak sok akkora fája, Hogy a tetejüket János nem is látta, Aztán olyan széles volt a fák levele, Hogy szűrnek is untig elég volna fele. A szúnyogok, itten akkorára nőttek, Hogy ökrök gyanánt is máshol elkelnének, Volt is mit aprítani János szablyájának. Minthogy feléje nagy mennyiségben szálltak. Hát még meg a varjúk! ... hú, azok voltak ám: Látott egyet ülni egyik fa sudarán, Lehetett valami két mérföldre tőle, Mégis akkora volt, hogy felhőnek vélte. „Vidd, kegyelmes urunk, magaddal e sípot, S ott leszünk, mihelyst jobbágyidat hívod.” Az öreg óriás ezeket mondotta, S János vitéznek a sípot általadta. De csodák csodája! Mit látott, mit látottI Látta Iluskává válni a virágot. Eszeveszettséggel rohant a habokba, S a föltámadt leány kiszabadította. „... Át tudsz-e gázolni ezen a tengeren?” Kérdi János vitéz, „gázolj által velem”. „At tudok-e?” — szól az óriás nevetve, Meghiszem azt; foglalj a vállamon helyet. A tündérnemzetség gyönyörű körében S kedves lluskája szerető ölében — Mai napig János vitéz ökegyelme Szép Tündérországnak boldog fejedelme — Vége. —

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents