Népújság, 1960. augusztus (11. évfolyam, 181-205. szám)

1960-08-05 / 184. szám

l&M. augusztus 5., péntek srtíüJSÁo 3 Az ember lett a győztes... Eltonulóban van a Tiszán az árhullám — Mir rhegint tréfás kédvé bért Volt a Tisza — csóválja fe jét Erdélyi Mihály bácsi, aztán hirtelen, Végét szakítva a be­szélgetésnek, elbúcsúzik Isme­rősétől. felkapja ásóját, s in­dul tovább, a gát felé. — Bolondos egy folyó ez — mondja nekünk szereti ijesztgetni az embereket. De most már kezdjük megismer­ni a szeszélyeit. Ki is fogtak most alaposan mindenütt a folyó hóbortjain. Itt. Sarudon, Poroszlón és Ti- szánánán is. Nem engedték, hogy árja ellepje a földeket, tönkretegye a terményeket Nehéz vólt ez a péntek óta tartó mentési munka. Akkor kezdődött. A víz rohamosan emelkedett mindenütt. Azon­nal munkához kellett látni. Poroszlón. Sarudon, Tiazaná- nán, egy szóra fogtak össze az emberek, termelőszövetkezeti tagok, s indultak a gátakra. Később már nem volt elég az erejük. Poroszlóra, Tlszanáná- rg a honvédségtől kellett se­gítséget kérni. Nem apró dolgokért ment itt most a munka. A három község termelőszövetkezetei­nek négyezer hold kukoricája és egyéb terménye, burgonyá­ja. takarmánya forgott veszély­ben az árterületeken, Minden erőt össze kellett szedni, a megakadályozni, hogy a gá­takat áttörje a víz. Hiszen em­lékeznek ezen a vidéken sok pusztulásra, amit a víz okozott. Erdélyi Mihály bácsi életének hatvankilenc esztendejéből egyet úgy is számon tart, hogy akkor még a nagy gáton is át­csapott az ár. Állatokat sodort magával, kazlakat emelt fel, s úsztatott lefelé, s már a falut is veszélyeztette. Ilyentől azonban most nem kellett félni, de: — Ha még két centit emelke­dik keddről szerdára virradó­ra a víz, oda a termény - mondja Pásztor Endre, a sa­rud! községi tanács elnöke. Aztán körülötte mindenki megkönnyebbülten teszi hoz­zá: — Erre azonban, szerencsére, nem került sor. A Tisza, s itt Sarudnál a kis Tisza is „meggondolta magát". A szerdára virradó éjszakán, a tetőzés után lassan apadni kez­dett a viZe. Reggelre már hu­szonkét centivel volt alacso­nyabb. mint éjfélkor. A munkát azonban niég nem lehet teljesen abbahagyni a gátaknál. Pásztor Endre ta­nácselnök, aki az első naptól kezdve irányította a védelmi munkákat a sarudj gátaknál, egyelőre „főhadiszállásán" marad. A malmi átjárónál, ahová mindenről pontosan be­futnak a jelentések, s ezek sze­rint lehet intézkedni. Hét he­lyen van őrség, s itt készenlét­ben áll egy csoport munkás, hátha valahonnan azt jelentik: átszivárgást észleltek. — Nem valószínű ugyan, hogy ez megtörténjék — mond­ja a tanácselnök —, de semmi sincs kizárva. Az a szeren­csénk, hogy nincs nagy szél. s az elmúlt hét óta nem esett eső sem. Máskülönben bajban len­nénk. A szél megmozgatja a vizet, az erősebben mossa a földgátakat, s máris megnöve­kedik az átszivárgás, szakadás veszélye. Az újabb eső pedig megállítaná a vízszlntsüllye- dóst, sőt. újra növelhetné azt. Most már elvonulóban van az ár a Tiszán és a Sarud alatti kis Tiszán is, amelyet az E&ar és a Laskó táplál, s duzzasztott Itt. a malmi átjárónál például nyolc méter mélységűre. Erdé­lyi bácsi azt mondja: — Megmondta már az elmúlt hét végén a mérnök: szerdán apadni kezd a viz, a úgy is lett. De addig nehéz volt. A „Ma­darász foknál’’ a két Idős Őr, Kovács István és Méhi László tsz-tagok szavaiból úgy tűnik kJ, hogy nagyon nehéz. Itt végig erősíteni kellett a gátat, mert ott, ahol tel­jesen száraz volt a műit heti nagy esőzések előtt a meder, most háromméteres víz szür- kéllik, most már békésen., las- san-lassan meghunyászodva. — Néha azt hittük, nem tud­juk visszatartani a vizet — em­lékezik Kovács István bácsi. — Szekérszámra hordták a földet ehhez a ponthoz. Gyorsan le­szórták az emberek, s a foga- tosok máris fordultak az újabb szállítmányért. De mire meg­jöttek a következő szekér föld­del, a víz újra a gát tetejét nyaldosta. Alig győzték az ira­mot. Mégis sikerült. Megmene­kült a nyárra az árterületre te­relt 1000 jószág, s minden ter­mény. A már boglyákban levő takarmány ugyan, minden es­hetőségre számítva, vasárnap, egész napi munkával, behord- ták, mindhárom községben. Több mint száz fogat, vontató hordta a szénát mindenütt. Sa­rudra még Egerből Is érkezett segítség ehhez a munkához, kilenc vontató, pótkocsival. Az emberek most már nyu­godtan végzik munkájukat. Üt­ött igazítanak egy kicsit a gá­takon, aztán, ha nem látszik sehol átszivárgás, maguk mel­lé rakják szerszámaikat és le­ülnek beszélgetni. Még mindig az árról. Hogy mi lett volna, ha... Emlékeznek régi árvi­zekre. s hangjukból az érződik, tulajdonképpen még nem is fogták fel, milyen nagyszerű tettet vittek véghez. A szó igazi értelmében hősies munkát végeztek. A termelőszövetkezeti tagok, Pásztor Endre sarud! tanács­elnök. Berényi Mátyás, a Pető­fi Tsz elnöke. Nagy Géza, a Kossuth Tsz elnöke, akik más, fontos munkák mellett mindig tudtak időt szakítani arra, hogy kimenjenek a gáthoz, ha kellett segíteni, ha kellett, nem sokkal később, újabb erősítést küldeni, a katonák, s minden­ki. aki az elmúlt hét vége óta helytállt itt, a pusztítani akaró vízzel sasmben. Kitartottak mindannyian a végsőkig s megmentették érté­keiket, Sok ezer hold termését, s csak itt.- a sarud! határban ezer, békésen legelésző állatot. Dicséretet érdemelnek? Ez a szó kevés. s nem eléggé kife­jező, ha méltatni akarja valaki tettüket. Ennél sokkal többet érdemelnek mindannyian, mert farriságot nem Ismerő, nagy erőfeszítésük, kezük munkája nyomán most nem lett a víz az úr... Weidinger László A Vöröskereszt és termelőszövetkezetek kapcsolata az egri járásban Mint már hírt adtunk róla, az egri járási tanács Vöröske­reszt szervezete megajándé­kozta egészségügyi ládákkal az eoerszalóki termelőszövet­kezetet. Ezt a gondolatot az egri járás más vöröskeresztes szervezetei is igen szépnek és hasznosnak tartották és követ­ve a példát, eddig már négy községi Vöröskereszt szervezet ajándékozott meg termelőszö­vetkezetet egészségügyi ládá­val. így a kerecsendl Vöröske­reszt szervezet két egészség­ügy! elsősegély ládát ajándé­kozott a kerecsendl Aranyka­lász Termelőszövetkezetnek. A szilvásváráéi községi Vörös­kereszt szervezet a maklári Béke, Rákóczi és Üj Elet ter­melőszövetkezeteknek egy-egy láda felszerelést vásárolt. A Bélapátfalvi Cementgyár Vö­röskereszt szervezete a helyi Március 15. Termelőszövetke­zetet ajándékozta meg nagy egészségügyi ládával, míg Be- kölce község Vöröskereszt szervezete a községben levőUJ Barázda Termelőszövetkezet­nek adományozott egy nagy­méretű elsősegély-lédét. Ezek az ajándékozások Is azt mu­tatják, hogy egyre épül a kap­csolat a termelőszövetkezetek és a tömegszervezetek között és ez a kapcsolat, túl azon, hogy most a Vöröskereszt ajándékozott, közelebb hozza egymáshoz az embereket, és a közös út gondolatát egyre job­ban elmélyíti. Egy nép nagysága Ezt mondta: — Egy nép nagyságát, soha­sem a lélekszáma, de annak a kincsnek a mennyisége dönti el, amelyet az emberiség közös szellemi kincsestaráoa helyez... így mondta és első pillanat­ban nemcsak találónak, de igen megkapónak is tetszett ez a megállapítás és magam is úgy éreztem, hogy ebből sem elvenni, Illetőleg ehhez sem hozzáfűzni nem kell semmit. Es most, néhány nappal ké­sőbb, kicsit eltűnődve az afo­rizmának is beillő megállapí­táson, kénytelen vagyok — ó, nem vitába szállni! — legalább­is kiegészíteni ezt a tömör megfogalmazást. Mert lehet tetszetős, első pillanatban ta­láló és még ráadásul igaznak is tűnő, de a leglényegesebbet, az Igazságot nem tükrözi ez a megállapítás. Helyünk a világban: nem keveseket foglalkoztatott és foglalkoztat ma is ez a kérdés. S úgy vélem, jogos az a büsz­keség, amellyel megállapíthat­juk, hogy ott a helyünk a vi­lágban, tudnak rólunk, szá­mon tartanak bennünket a kulturális, gazdasági, vagy po­litikai élet minden területén. Úgy látszik tehát, hogy sokat helyeztünk abba bizonyos kö­zös szellemi kincsestárba... De! Népünk csak ma alkotó ere­jű? Csak ma tudunk felmutat­ni, ha nem Is óriásokat, de mindenesetre olyan nagyságo­kat, akik messze túl látnak ha­tárainkon és akiket messze túlról is meglátnak? Hát Ba- lassy és Apácai, Tessedyk és Petőfi, Herman Ottó és Ady — meg a többiek, nem volt közöttük egy, vagy hogy in­kább több, aki Valóban az óriás nevet is méltán viseli? Feltét­len. Es mégis és ennek elleni­re Is, nem Tessedyk mezőgaz­dasági Iskolája, Herman Ottó pólihisztorsága, Ady forradal­mi lírája körvonalazta népünk életét a külföld előtt, hanem ama sokat emlegetett déllbé- bos Hortobágy, amely lehetett és szép ma Is, de amely nem lehetett és ma sem lehetséges, hogy meghatározza egy nép jellemét, és jellegét. Volt, aki ezt annakidején így fogalmazta meg valahogy: kis népnek nem hallatszik messze a hangja. Most, akkor melyik megál­lapítás az Igaz? Nos. ha megál­lapítások valóságán nyarga­lunk, nem Jutunk messzire az igazság keresésében. A gyöke­rek mélyek, sokkal mélyeb­bek:'a társadalomba hatolnak le. Pontosabban a társadalom milyenségéig. Ha visszalapn- zunk népünk történetébe, akár irodalomtörténeti, akár politi­kai, vagy éppen más tudo­mányág! történetébe, nem kell szégyenkeznünk. Neves huma­nistáink nekünk is voltak, mint ama Janus Pannonius. Előbb nyomattunk könyvet Hess András által Budán, mint Angliában, a matematikának olyan óriását mondhatjuk ma- gunkénk, mint Bolyait és a fi­zikának, mint Eötvöst, vagy az orvostudománynak, mint Semmelweiss. Vagy beszél­jünk Lisztről és Munkácsyról, Bartókról és a többiekről? ... Es mégsem Jutottunk túl a gulyáson és mégis, negatív ér­telemben véve is, exotikum volt Magyarország, amelynek fővárosát, ha egyáltalán tud­ták; hogy Ilyen ország létezik, Bécsnek vélték és még jó, ha egyáltalán nem Afrikában ke­resték a térképet kutató ujjak. Hogy adjunk, hogy tudomásul vegyék, hogy mi valóban vi­lágviszonylatban Is közkincse* két tudunk átadni az egyete­mes emberiségnek, ahhoz for­radalmi változásnak kellett jönni, ahhoz meg kellett vál­tozni az alapnak, hogy messze hirdető lehessen a felépítmény. Rangunkat és helyünket most tudjuk csak igazán és egyetemlegesen kivívni, most, hogy népünk szabad, hogy szo­cialista társadalmi rendet épít, hogy ura lett saját tudásának, képességeinek és saját hazájá­nak. Most, amikor végre teljes joggal és indokkal mondhatja birtokos viszonyban ezt a szót: Haza. Mert óriások ezelőtt Is voltak, s akiket talán, vágy- biztos névről Is jól Ismertek, csak éppen mindig elfeledték, hogy az illető magyar. Ma, ezt már nem lehet elfelejteni. Ab­ban a közösségben, amelyben élünk, a szocialista országok közösségében, nem lehet elfe­lejteni. S ha barátaink tudják, számontartják világgal meg­osztható kincseinket, tudomá­sul veszik, vagy kénytelenek tudomásul venni nem baráta­ink is. A nagy magyar magányos­ság üres fikció volt és különö­sen az most, Az internaciona­lizmus adta meg népünknek a magyarságot, amelyért József Attila még csak felsikoltanl tudott — együtt az emberség­gel, amely ugyancsak hiány­zott ama történelemből, amely­be az előbb gyorsan belelapoz­tunk. Nagyobb póldányszám- ban jelennek ma meg a ma­gyar Írók művel külföldön, el­sősorban a Szovjetuhióban, mint szűkebb pátriánkban, jobban számon tartják talán — elnézést a túlzásért — ne­ves tudósainkat, mint ml ma­gunk és felszabadult népünk, felszabadult alkotó energiájá­nak minden eredménye, mint egész népünk, mint a felsza­badult magyarság eredménye járja be a világot. Nem, semmiképpen sem ott volt a hiba, hogy nálunk ez­előtt nem volt, s ma van éa számosán olyan egyéniség, aki nagyszerű tettekre képes. Bár az is igaz, hogy lehetőségeink, most legalábbis nyílt utat nyitnak mindenki száméra, aki azelőtt, vagy akik közül, számosán elkallódtak, elvesz­tek volna nemcsak a magyar nép, de a világ népei számára is. A hiba, enyhén szólva is* abban a társadalmi rendszer­ben volt, amelyben egy Pékár Gyula művelődéspolitikai szá­mottevő lehetett, a amelyben egy József Attilának csak Szárszó jutott osztályrészül, abban a társadalmi rendszer­ben, amelyben az egyik olda­lon „kitántorgott Amerikába hárommillió emberünk”, s a másik oldalon palotát építet­tek a lóverseny lovaknak. Találó megállapítás volt két­ségkívül, hogy egy nép nagy­ságát — hadd idézzem mégegy- szer — sohasem a lélekszáma, de annak a kincsnek mennyi­sége dönti el, amelyet az em­beriség közös szellemi kincs­tárába helyez ... Találó, de így egymagában lehet igaz, de nem igazság. Ez a kis kiegészí-' tés, úgy vélem, teljessé és igazsággá teszi. Illetőleg: csak ez teszi! Gyurkó Géza kózva nézi őket. Gáspár arcán Is zavar. húzogatja a jó ruhás ] kabátját: \ —'Tegye talán az asztalra a! könyvet. — Jó, kérem. Kovács leül az ágy szélére. \ Megfogja Ágnes kezét. Forró, ■ tüzes a csuklója. Valami hiú [ ábránd, hiábavaló reményke- ■ dés lopakodik szívébe, ahogy a beteg kitisztult szemébe néz. Hetek óta lázfátyol takarta és most... csak észre ne vegye, ! hogy Játék, komédia az egész,1 szerencse, hogy alkonyodik, ; homályban a szoba, nem lát­hatja a könyvet, csak alá kell; írni. A kopasz, jóruhás piros-fe- ; hér-zöld színű szalagot akaszt a nyakába és fontoskodva fel­üti a könyvet. Aztán elhang-! zik a két kérdés, egy halk és egy erőteljes igen. a kopasz! szertartásosan a beteg elé teszi ■ a könyvet s remegő, erőtlen ; kezébe nyömja a tollat. Ágnes. fölibe hajol, s lassan leírja a; nevét. Oly lassan, hogy észre-! veszi és el tudja olvasni a rub-; rikák elnevezését. Kissé elmo-, solyodik, fáradt, hervadt ez a ] mosoly, benne van az ősz. az j elmúlás, a tar mezők és dider- j gő fák csendes fejhajtása a ] feltartóztathatatlan előtt. Még ■ akkor is mosolyog, amikor az emberek elmennek s Kóvécs kedveskedően, könnypárás, szemmel mellé ül. Lassan kita- i pogatja a férfi kezét, s húzza ; maigához, fáradtan, erőtlenül i és mégis boldogan. Csönd és szürkület ölelik egymást a kis, szobában s a haldokló lány■ megbékélve, abban a tudatban, hogy ennek így kellett történ-; nie, halkan suttogja: — Köszönöm, Gáspár. És Ágnes biztós benne, hogy ■ a férfi soha, soha nem tudja j még. hogy ő a „tartozik” rub- ■ rikátaa írta be a nevét. öltözni — pihegi és vágyakozó­an tekint a szekrény felé. És most már. az életenergia utol­só fellobtaanásával, Iszonyatos erőfeszítések árán, oda támo­lyog a szekrényhez. Kinyitja. Mázsás súlynak érzi a könnyű, egyszerű, kis sötétkék ruhát, Nagy. kerekre tágult szemében az öröm lobban, amikor sike­rül a cipőt is az ágyhóz vinni. Aztán a rúzs, meg a tükör... Háromszor is megpihen, míg kifesti n száját, Köhög, s a vér is az ajakra kerül. Már nem bánja, csak sietni, gyorsan, hadd legyen még egyszer utol­jára szép. Istenem, most, nem is olyan régen! Most látja a testét, hosszú hetek óta és sír­ni kezd. A ruha lötyög a cson­tokon. a harisnya összecsava­rodva a lábán... Istenem, mi­lyen fekete ködben Van ez a szoba... Amikor Kovács belép a ká­rom emberrel, akkor kezd éb­redni Ágnes. Határtalanul könnyűnek érzi magát. Barát­ságos „jónapotot” lehel felé­jük, s hagyja, hogy Kovács Vé­gigfektesse az ágyon. — Hogy tehettél Ilyet,, szi­vecském — korholja szelíden a férfi és elrejti felhajtott kabát­gallérja közé könnyes arcát. Iszonyatosat szeretne kiáltani, hogy meghallják ott fenn, a magasságos égen: Isten, ha lé­tezel, ne engedd! A három férfi topog és meg- illetődött. Az egyik, legjobban öltözött, vaskos könyvet húz elő a hóna alól. Félénk, bátor­talan hangon kérdezi: — Kezdhetjük, kérem? — I-igen — mondja Kovács és a két tanúra néz. Mind a kettő kapatos, S az egyik, az ál- anyakönywezető mögött a két kezével mutatja, hogy három liter bor. Ágnes, két, szokat­lan fényben égő szeme csodál­a piszoktól, de mégsem ment. Hogyan, emberek nélkül. ta­núk nélkül, álanyakönyvvezstő nélkül... Ha máshonnan nram, hát innen visz, pénzért, borért, csak jöjjön, mert Ágnes már biztosan várja. Várta is. Alázatosan és csen­desen. A kezét nézegette és lá­zas főjében millió színben ra­gyogott a sok emlék. Mind­mind Gáspártól való, Vidámak és kedvesek, szomorúak és ko­morak. de most valahogy csak a jó tolakszik előre színes szi­várványszínbe öltöztetve a láz­tól. Hol is van ő most? Hát otthon, persze, hogy otthon, lám, a pirospettyes zsebkendő­je is új még. Csak ne lenne olyan meleg, mintha, mintha... de hiszen nyár van, forró, pi­ros nyár, és ó, Istenem. ma van az esküvő napja. És ő még ágyban van, jaj, hány óra? Minek az a sók óra a falon? És ez a nagy csend? Most meg Gáspár kiabál, megyek-me­gyek, kedvesem, csak várj egy kicsinykét, egy ici-plcinykét. Tudom, a sötétkék ruhát ve­szem, abban tetszem a legjob­ban, csak nehéz a lábam, tu­dod elzsibbadt. Ágnes azt hiszi, hogy kiabál, pedig susog csupán. Hosszú percekig tart. míg kihámozza csupacsont testét a paplan alól. Zihál, fújtat, a semmivé zsugorodott tüdő, szíve rendet­lenül kopog, a végső akkordok az étet nagy szimfóniájában. Már ül. gyermek lábait lógat­ja az ágy szélén és rázza a kö­högés. Azután hirtelen felesz­mél. Az öntudat hideg kegyet­lensége mindent rendbehoz az agyban, a lázrózsák megfakul­nák és visszahanyatlik a pár­nákra. Am a kitisztult ész to­vább dolgozik, sorra-rendre eszébe jut minden, a végzés, a várt anyakőnywezető, és fur­csa sajgó-fájó boldogság önti el. Istenem, csak fel tudnék könyvvezetőt és Kovács Gás- pánté lesz belőled. * Kovács leszegett fejjel, fel­öltőjébe dugott kézzel sietett egyik Ismerőséhez a városon keresztül. Jeges, darával ve­gyes eső szitált, ködfelhők húz­tak a házak felett, piszkos­szürke reggel nyomta az embe­rek kedélyét. Nem nézett se balra, se Jobbra, ment a hazu­dott végzés nélkül, egy kétség- beesett ötlettel agyában. Végig kell játszanom Ágnes előtt az egész házasságkötési ceremóni­át, tanúkkal, anyakönywezető- vél egyetemben — gondolta. — Három embert kell szerez­nem. ha mindjárt fizetnem is kell nekik. Talán Pöcs Károly bácsi, az öreg postás vállalkozik egy­nek, a másik kettő... majd meglátjuk. Egy ófa múlVa kifáradva, re­ménytelen arccal lépett be az egyik kis kocsmába. Kisfröcs- csöt kért s dühösén bámult ki a nagy. sima ablakon. Rágta a méreg, belülről meg a ke­serűség és az ismerősei közül senkit sem talált odahaza, hiá­ba talpalt, hiába futott. S most mit tegyen? Szétnézett a helyiségben. Sokan voltak. Két utcai kó- kott ujjnyi vastagon festett szájjal, embérprédára éhesen vizsgálta végig, A pult mellett kocsisok „hosszúlépéseztek” s vitatkoztak a „Manci” teher­bírásán. A sarokban nagy em­bergyűrű közepette szüiikesá- las, kiskabátos, vagány kiné­zésű suhanc állt, valami újfaj­ta tyúkszemirtó kenőcsöt kí­nálva. Bűz vólt, a műbor jel­legzetes savanykás szaga keve­redve az édespálinka émelyítő illatával. A lábak alatt cuppo­gott az utcáról behordott sár és Kovácsnak forgolódni kez­dett a gyomra. — El innen, el, minél előbb — undorodott meg naivságra. Ügy jön, hogy mondja „nem, nem szivecs­kém, rajtam kívül senki sem csókolt meg igazán, hiszen a tisztaságodat én kaptam meg." Még sem beszélt. A beteg kezét simogatja s hallgatja a falióra, időtzavaró, kegyetlen, egyhangú ketyegését. — Min­den ütés egy pillanattal köze­lebb viszi a sírhoz, el tőlem a titokzatos semmibe — gondol­ja sírásra torzuló szájjal. — Ugye... ugye... nem ha­ragszól rám? — Nem kedvesem, kis Ag- nesófn, nem. — Gáspár! — Tessék. — Ha nem haragszol, ha nem haragszol a te Ágidra, akkor kérhetek valamit. Egy utólsó kérés, egy kicsike ké­rés. — Csák mondd bátran. — Tudód, hogy én sose emlí­tettem, de most nagyón-na gyón szeretném, ha... törvényes fé­leségedként halhatnék meg. Gáspár nézi a lányt. A pi­ros, gyilkos lézrózsákat, az egész, szívbemarkolóan csen­des, húsz évet. Istenem — jajdul fel benne —, mit tegyek. Mit tegyek, hiszen a válási végzést még nem kaptam meg. Hogy magyarázzak egy haldoklónak és... Ágnes újra alszik. így szö­kött lenni, a bódulat jön egyik percről a másikra és álomba ringatja. Jobb is így, lehet gon­dolkozni és Gáspár megint az asztalhoz ül. Tenyerébe hajtott fejjel, nyitott szemmel lábalja a bátortalan ködös, vizes, sá­ros, hajnali szürkületet. S ami­kor úgy reggel nyolc óra felé Ágnes magához tér, bánattól terhes szívvel, de vidám mo­soly-álarccal arcán suttogja a beteg fülébe: — Kicsikém, möet hózta a pöstá.s a végzést. Sza'adok. ro­hanók, idéhocom az anya

Next

/
Thumbnails
Contents