Népújság, 1960. augusztus (11. évfolyam, 181-205. szám)
1960-08-25 / 200. szám
1960. augusztus 25., csütörtök NGPOJSAC 3 Válóperes iratok között . . , Családirtással és öngyilkossággal fenyegetőzött a hisztérikus fiatalasszony — de csak a férjét hagyta ott D. J. ÉS D. R, 1957. szeptember 14-én kötöttek házasságot. A házaséletet alig pár hónapos iynerettség vezette be. Ez még önmagában nem tette volna lehetetlenné az összeszokást és a megértés kialakulását. Az esküvő után — lakás hiánya miatt — a férfi anyjánál találtak otthonra a fiatalok. A közős lakás és az anyóssal való együttélés az asszony amúgyis bontott idegeit tovább zilálta. Az első hónapok harmóniáját az asszony féltékenysége követte. Ügy gondolta, hogy más nőkkel tart fenn a férje bizalmas kapcsolatot, azt érezte, hogy őt a férje elhanyagolja mindenféleképpen. A férj azt vetette az asszony szemére, hogy nem szereti Ildikó nevű gyermeküket, aki 1958 augusztusában született. A férj szerint a feleség állítólag többek előtt azt kiabálta volna, hogy a gyermek az ő számára nyűg, mellőle nem járhat szórakozni. Elhanyagolta a háztartás vezetését is és elnézte, hogy az anyósa végezzen el helyette a családban mindent. Amikor az asszony hazament a munkából, evett, átöltözött és ment r maga saját útjára. Amikor az anyósa érdeklődött útjai felől, azt a választ vágta oda könnyedén: Semmi köze hozzá! Megyek a palikhoz! A s,palik” gyakran szórakoztatták éjfél utánig a hisztérikus hajlamú, tüzes menyecskét és amikor hazament, az anyósnak és a családnak ugyancsak ilyen kurta és kifejező válaszokat tálalt fel. Kislányáról is többször azt állította, hogy az nem férjétől származik, hanem a „szerelem gyermeke”; A KIJELENTÉSEK és szócsaták közben változatosan sértegették egymást a férj is, meg a feleség is. Nem volt ritka a verekedés sem; A szomszédok is hallották, amikor a fergetegesen nekibuzdult fiatalasszony kiabálta: először az anyósát üti agyon, azután a gyermeket megfojtja, majd a férjével végez, és mindennek betetőzéseképpen öngyilkossággal tesz pontot a szomorú mondat végére, öngyilkossági szándékáról többször és többeknek beszélt, vonat alá akart feküdni, a lakásba kést és fejszét készített be, hogy kiagyalt terveit végrehajtsa. Az anyós — jelen esetben példaszerűen f tve másokat és önmagát — eltüntette a haragos szándékú asszony szerszámait. A fiatalasszony azonban nem tudott belenyugodni sikertelennek érzett és a mindenkire szerencsétlen házasságba: hazament szüleihez, akiket ön- gyilkossággal fenyegetett meg arra az esetre, ha nem fogadják be őt és gyermekét, akit a sorsdöntő útra magával vitt. Az asszony szülei megtörtek a hisztériás fenyegetés hallatára, hajlékot adtak beteg idegzetű lányuknak és a szerencsétlen unokának. Ez 1959 októberében történt; A férj nem nyugodott bele, hogy asszonya nem akart visz- szatémi. / féri egy ismerős házaspárt kért meg arra, hogy a szüleihez költözött asszonyt bírják rá a visszatérésre. Az eredménytelen kísérlet után a férj anyja követte meg, tépett idegzetű menyét — eredménytelenül. Hogy miket mondhatott a békítő szándékú férji követeknek a szüleihez visszaköltözött asszony, az sejthető abból a bírósági megállapításból, amely így hangzik: „Vad, szenvedélyes nő, aki indulatai felett nemigen tud uralkodni. Ezt bebizonyította a bíróság előtti viselkedésével is. Bár semmi oka nem volt reá, a bíróság előtt is hisztériás jelenetet rendezett, volt idő, amikor alig lehetett vele tárgyalni.” A PERBEN AZ ASSZONY sem, a férj sem kívánta a házasságot fenntartani. Alig huszonöt hónapot éltek együtt, a bíróság mégis kimondta a vá lást azzal az indokkal, hogy a családi élet már helyreállítha- tatlanul feldúlt és nincs remény arra, hogy a férj és feleség a házassági kötelékben megfelelően éljenek. A bíróság a másfél esztendős kisgyermek elhelyezését illetően úgy rendelkezett, hogy azt az anyánál kell elhelyezni, bár az asszony és lakása, körűimé nyei rosszabbak, mint amit a férj biztosítani tudott volna. A házassági vagyonközösség megszüntetése kérdésében a bíróság igazságosan úgy rendelkezett, hogy az anyós által hosszú időn keresztül végzett önzetlen munkát értékelte és beszámította, ezért ezzel az összeggel csökkentette azt a részt, amit a fia köteles kiadni az otthont elhagyó asszonynak. A férjnek részletfizetési kedvezményt is biztosított a vagyonközösség megszüntetése folytán támadó asszonyi követelés törlesztésére. AZ EMBERI FEGYELEM teljes hiánya, a szeretet tisztázatlansága, az életről vallott felfogás tévessége, erkölcsi és idegi hibák, amikről csak a házastársak tehetnek — és máris kész a tragédia a friss szerelem mámorában született gyermek számára. A kis Ildikó hányatott élete elindult, de akiktől a lelki megpróbáltatásokat kapta, azokért azok szülei is felelősek. Valahol a nevelést elhibázták és nem lehet igaz, hogy az asszony fékezhe- tetlen temperamentummal és rossz idegrendszerrel jött a világra. A hisztéria a legtöbb esetben kicsiny magból fejlődik óriási indává, amely átfogja és megfojtja az emberben az embert, a testben a lelket és a jellemet. D. J. és D. R. esete sincs tanulság és következtetés nélkül. (farkas) Modern, felújított üzletek Egerben Szemünk örömmel simogatja a Széchenyi utca frissen vakolt, vidám színű házainak homlokzatát és jóleső érzéssel nyugtázzuk, hogy szépülnek, csinosódnak az egri üzletek. Kibővítették és újra megnyitották az Anyák Boltját. Nagyobb választékkal várja a vevőket a gyermek-készruha- és cípőosztály, amit bizonyára szívesen vesznek a szülők és a kicsinyek egyaránt. Különösen szükség van erre most, az iskolaszezon és az őszi csúcsforgalom kezdetekor. Az Alkotmány és a Zalár utca sarkán a mai követelményeknek megfelelő divatáru boltot rendeznek be és az Iparcikk Kiskereskedelmi Vállalat korszerű kalapszaküzletet nyit a Dobó tér és a Bajcsy-Zsil- linszky utca találkozásánál. II cifrakaputéri „mesterséges tórái“ Rendkívüli ügyesség — sötétedés után pedig jóadag szerencse kell ahhoz, hogy valaki Egerben manapság ép bőrrel fel tudjon jutni a Cíf- rapart utca legtetejére. Ezen a rendkívül elhagyatott utcán ugyanis félméteres árkokat vágott már a szeszélyesen kanyargó esővíz, amely egy-egy esőzés alkalmával megáradt patakként dühösen vágtat alá a magasból, útközben magával sodorva az árkokból kitúrt földet, amely azután perceken belül eltörni a Cifrakapu tér egyetlen kanálisát és a szeny- nyes, iszapos lé vastagon ellepi a teret. Jut azonban belőle bőven a Május l. utcának, sőt, a Jan- kovits Dezső utca elejének is, s ilyenkor csak kocsival, vagy autóval tanácsos arrafelé közlekedni... De elszállnak a felhők, kisüt a nap. A sugarak felszippantják a „mesterséges tó” vizét, s visszamarad az egyre jobban kiszáradó, büdös iszap. Aztán megindul a forgalom, jönnek az autók ét pokoli por száll a levegőben — mindez néhány méternyire a Cifrakapu téri napközi otthontól, amelynek kertjében tiszta levegőre áhítoznak a csöppségek ... Valamit sürgősen tenni kellene, mielőtt a Cifrapart utcai lábtörések és lábficamok száma tovább növekednék, s mielőtt a nemrég lefektetett vízvezetékcsövek fölül az utolsó adag földet is elsodorja a víz... — dy — Lányok a tsz-ben- A MI LÁNYBRIGADUNK nagyon jól dolgozik — büszkélkedett a poroszlói Béke Termelőszövetkezet elnöke —, látogassák meg őket, ott csépelnek a falu határában. Nem volt nehéz odakanyarogni a hepehupás falusi úton. Férfihangra figyelünk fel: — Hordani azt a töreket, lányok, mert nagyon összegyűlik — adja ki a munkát Nagy János, a cséplés vezetője. — Visszük, János bácsi — és két lány rögtön szalad, viszi el a töreket a géptől. Tarka kendőjük alól csak néhány tincs látszik ki, de azt a mindig jobban feltámadó szél úgy telefújta törekkel, — Nem baj, kiviszi azt a fésű és lesz még abból estére frizura, ugye, lányok? — Lesz bizony — mondja a brigád vezetője, Szőlőst Margit —, mert este még moziba akarok menni. — Mióta vagy tsz-tag? — Egy év óta dolgozom a termelőszövetkezetben. Alighogy kimaradtam az általános iskolából, rögtön idejöttem. — Jöttek többen is ide az Osztálytársaid közül? — Igen. Azért érezzük itt olyan jól magunkat, mert együtt dolgozhatunk, régi barátnők. — Nem fárasztó itt egész nap a határban? — Nem bizony, úgy eltelik az idő, hogy csak akkor vesz- szük észre, hogy dél van, amikor az ebédet hozzák. — Tavaly mennyi pénzt kerestél a munkaegységek után? — NAGYON SZÉPEN kerestünk, én is és a húgom is. Mert ő is itt dolgozik. Én 11 ezer forintot kaptam, amiből egy kombinált szobabútort vettem. — Vőlegény van-e már hozzá? Margit szégyenlősen elmosolyodik, de a húga elmondja, hogy nemsokára menyasszonv lesz, csak a fiú most tölti a katonaidejét. — És az idén mire kell a sok pénz? —- Másik szobabútort is veszek, mert talán ebben az évben még többet kapunk a munkaegységek után. A gép egyre zúg, telnek a zsákok sorban, az ember észre sem veszi, hogy a kocsi már meg van rakva telt zsákokkal és hogy a gép alatt megint ösz- szegyűlt a törek. — Ki a legrégibb tsz-tag a lányok között? — Én — szól Habaróczki Irma. — 1957 óta vagyok tsz-tag. — Eddig hány munkaegységed van? — Százhetven. Egy munkaegység után 35 forintot fizetnek. — Dolgozik itt még valaki a családból? — Az édesapám fejős a termelőszövetkezetben. — Mivel szórakoztok vasárnaponként és munka után?" — Moziba járhatunk hetenként háromszor — mondja Irma. — És táncolni hol lehet? — MINDEN VASÁRNAP A postások második otthona „BIZTOSÍTANI kell azoknak a munkásoknak számára, akik a családtól távol élnek, nyugodt pihenést, meg kell teremteni a munkások második otthonát — a munkásszállásokat”. — Ez a szocialista rendszerünk szabta szociális törvény a munkásokról való gondoskodás egyik megnyilvánulása. Ennek a jelentőségét csak azok tudják lemérni, akik maguk is munkásszállóban élnek, vagy éltek legalább félévig. Megteremteni a második otthont, békességet, nyugalmat adni a szálló lakóinak, sok esetben a gondnoktól függ. így van ez a Miskolci Posta- igazgatósághoz tartozó egri Műszaki Fenntartási Üzem munkásszállásán. A város központjából jó negyedórás sétával lehet megközelíteni a Hatvanasezred út 28. szám alatti postás-munkásszállót. Kívülről ütött-kopott külsővel áll az épület, homlokzatán hirdetve a letűnt idő nagyhírű mulatóját, a Békét. De az elhanyagolt külső után meglepetéssel tárjuk ki a szálló ajtaját. Katonás sorban álló ágyak, tisztára súrolt padló, higiénikus mosdó és tus várja a munkából hazatérő munkásokat. Azok, akik itt laknak, valóban hazajönnek, olyan rend és tisztaság fogadja őket, hogy valamennyiök feleségének igyekeznie kellene a takarításban, ha utói akarnák érni Sári Andrásnét, a gondnokot. A nagy, 14 ágyas szobában ragyog minden, nemhiába nyerték el az igazgatóság területén levő munkásszállások közül az első helyet a tisztasági versenyben. A FALAKON ízléses reprodukciók, az asztalon újságok, a konyhában két villanytűzhely áll a szakácskodó munkások rendelkezésére. A szobában rádió szól s az egykori vendéglő nagy ablakain kíváncsian téved be a kora délutáni napsugár. Ilyen kép fogadja a látogatót a posta műszaki üzem munkásszállójában, de mi volt régen? Tíz évvel ezelőtt? — Tíz éve, hogy megalakult a szálló — kezdi a tájékoztatást az élő krónikás, Sári András- né. Kiutalták az épületet és mi elkezdtük az életet. Az első időben még nagyon kezdetleges volt itt minden. Szalmazsákon háltak az emberek. — Mosdó? — Csak lavórban tudtak mosakodni, az is csak egy volt. De azóta — s itt megáll a beszédben, elgondolkozik, hiszen az elmúlt tíz év alatt sokat változott, gazdagodott a szálló, valóban a munkások második otthona lett. Az öreg Túri Feri bácsi most is lakója a szállónak, de mint Egerben szolgált katona, még visszaemlékszik a régi, nagyhírű Béke mulatóra. HÁNY ŰRI vigadozást értek már meg azok a falak, amelyek most a munkások fölé emelik féltőn a tetőt, s az egykori nagy táncteremben fehéren vetett ágyak állnak, és a tisztára törölt ablakszemek egy megváltozott világba néznek fényes üvegszemeikkel. Ma a munkások álmát őrzi az épület, tizennégy távolabbi vidékről városba került távír- dásznak teremti meg a második otthoni az egri Műszaki Fenntartási Üzem munkás-; szállója. Kovács János Hajnali vonaton A völgyekben még .párák ültek, sötét foltokban rajzolódtak ki a hegyek, a töltésmenti erdőkben már bujkált a homály, mert percről percre közeledett a reggel. A medrében csillogva folyt a patak, mint tükörbe, néztek bele a fák, harmatban füröd- tek mellette a rétek, mosollyal ébredt a sok vadvirág. Akkor kelt fel a Nap a Bélkő magasán. De mennyire más volt, mint máskor láttam. Elvesztette ragyogó, aranyló fényét, s mint nagy, fehér tányér, nézett lefelé. Olyan sápadt volt, olyan kifosztott, színben, pompában olyan szegény. Mégis volt benne valami fenséges, talán a magasság, amelyet óriási mértékkel mértek a hegyek. Mintha azok emelték volna a magasba, hogy könnyebben megtörje a reggeli ködöt. Lassan sikerült is. Már Szilvásvárad felé robogott a vonat, amikor fényleni kezdett a Nyugati Bükk. A hegyhátak zöldje megvilágosodott, mint gyémántmező, csillogott a rét, a hegyek magasa napfényben fürdött; a felhők megszínesedtek, szürke ruhájuk rózsaszínre vált, s mint óriás fátylak, simultak az égre. A reggel szépségét vitte a vonat. A magasban kanyargóit, sziklás erdőkön át, meredekfalú, szűk szorosokat hagyva maga mögött. Lent, mélyen a völgyben, egymásután maradt el Nagyvisnyó, Nekézseny, Sáta, alpesi szépségük hangulata még messze kísért. Valóban szép, nagyon szép ez a táj, hazánk egyik legvadregényesebb völgyén kanyarog a vonat. Távolabb magasba nyúló hegyek, mély, hallgató völgyek, hajdani erdőrengetegek emlékét őrző dombok; a töltés mentén csörgedező patakok, selymes rétek, sziklás hegyormok és sok-sok vadvirág. A hajdani ősvadont megszelídítette az emberi erő, kövét töri, szenét fejti, fáját termeli, földjét műveli. Munkája nyomán utak épülnek, erdők újulnak, bányák mélyülnek, hegynek szaladó szalagföldecskék simulnak össze nagybirtokká, hogy a közös erő szebbé, gazdagabbá tegye az életet a hegyek között is. Vadregényességét mégsem vesztette el. A turista út Tardos magasán, Szalajka csillogó, pisztrángos tava, a bükkösök mély, hallgató csöndje, az illatos málnások vad rengetegje, a források hűs, tiszta vize, örkő, Peskő, Tarkő sziklaóriásai, a csaknem ezer méter magas Bálványról kitáruló csodálatos táj, mind, mind őrzik ezt a szépséget. Olyan jó volt ezt is látni, érezni a vonat ablakából... Emberi élet felé Aggteleken jártam, életemben először. Hány éven át tanítottam a nagy magyar természeti csodáról, a csillogó világról, amelyben barlangkilométereket alakítottak ki az évmilliók, csodás cseppkőfantbmokkal rakva azokat tele. Tudtam, hogy szép, a leírásokat, a képeket megszínesítette a"képzelet, de a kőtörpék, a sziklaóriások félelmes barlangvilágában megtett kétórás séta alatt úgy éreztem, hogy szegény, nagyon szegény volt a képzeletvilágom, nem tudta megérezni a csodálatos valót. Ez a gondolat kísért még akkor is, amikor az autóbusz visszafelé robogott Putnok felé. Jakucs László könyvét olvasgattam. A rengeteg fényképfelvétel visszavitt újra abba a világba, amelyet alig egy-két órája bejártam. Az utasokra így nem sok figyelmet fordítottam, pedig szálltak fel Trizsben, Ragályon is. Zádorfalván azonban letettem a könyvet. Egy 5—6 éves kislány szállt fel az édesanyjával. Velem szemben még üres volt a hely, hát oda telepedtek le. Szép, tiszta ruhájuk, divatos fehér szandáljuk élesen elütött bőrük olajbarna színétől. Az édesanya belenyúlt kosarába és mosolyogva nyújtott kislányának egy „Szerencsi Kinizsit”. A korán öregedés ezer ránca úgy megszépült ebben a mosolyban... A kislány elvette a „csokit”, megköszönte halkan, aztán fekete szemével rám pillogva, bontogatni kezdte a celofán-csomagolást. Nem bontotta ki egészen, csak mindig annyira, hogy apró fogaival csipegethesse. Mikor elfogyott az utolsó harapás is, a celofánpapírral megtörülte kicsit maszatos száját, aztán összegyűrve, belegyömöszölte a kis cigaretta-tartályba. Nem nagy eset volt, mégis sokat elmondott. Már a ruha is, amely nem a múlt sze- dett-vedett holmija, kéregetett rongya volt, hanem vásárolt áru, tiszta, rendes. Azután a „Szerencsi Kinizsi”. Darabja egy forint ötven. Ezt csak venni lehet, kéregetni nem. S ahogy megköszönte a kislány, ahogy bontogatta, hófehér fogócskáival mohóság nélkül csipegette és a végén a papírt nem a földre dobta, azt mondta el nekem, hogy a kislány ezt így szokta meg, mert így szoktatta, így nevelte otthon az ezerráncú, öregedő édesanya, akinek sorsa ma már nem a kéregetés, hanem a becsületes munka. Milyen jó, hogy letettem a könyvet, s ezt megláthattam... HÓRVÖLGYI ISTVÁN a Tiszavirág vendéglőben. Aztán ott a szép kis cukrászda, csak csinálhattak volna hozzá . egy másik helyiséget, ahol lemezjátszóra táncolhatnánk, — kapcsolódik be a beszélgetésbe a KISZ-titkár is. — A fiatalok általában szabadulni igyekeznek a falutól, a poroszlói fiatalokat mivel tudták itthon tartani — faggatom a KISZ-titkárt. — Megértettük velük, hogy minden fiatalra szüksége van a falunak és a termelőszövetkezetnek, s igyekeztünk minél több szórakozási lehetőséget biztosítani számukra. A rendezvényeken kívül minden évben üdülni küldünk fiatalokat. Az idén is több KISZ-tag megy a Balatonhoz, ha a cséplés befejeződik. Nem is kívánkoznak,^ el fiataljaink. Az elnök elvtárstól már h'ftí*’ lottam, hogy jól dolgoznak a lányok, de hogy van velük megelégedve János bácsi, a cséplőcsapat vezetője? — Nem panaszkodhatok rájuk, pajkosak, vidámak, de a jókedv soha nem megy a munka rovására. — Mennyit csépeltek el eddig? — Ezerhúsz mázsát csépeltünk egy hét alatt, de még elég sok a csépeletlen gabona. Sajnos, egyes helyeken még mindig tócsákban áll a víz a sok eső miatt, de a gabonában azért nem tett kárt. Egy pillanatra megszakad a beszélgetés. Ügy látom, te vagy a lányok között a legfiatalabb — fordulok ismét Margit húgához. — Igen, egy éve dolgozom még csak a tsz-nél, mert még nem vagyok egészen 16 éves. — Te is olyan sokat kerestél tavaly, mint a nővéred? — Még többet, mert én 13 ezer forintot kaptam. ÜGY LÁTOM, A GÉPNÉL még egy segítség kell, ezért nem is zavarom tovább a lányokat. Fenn a magasban, s lenn a törekhelynél úgy hajladoznak az egyforma munkaruhába bujtatott lányok, mint a búzakalász a jó földben. Ég a munka a kezük alatt és Nagy János bácsi elégedetten mosolyog rájuk... Illés Éva
