Népújság, 1960. július (11. évfolyam, 154-180. szám)

1960-07-17 / 168. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE----------------------A MEGYEI IRODALMI KOR KIADASABAK G. MOLNÁR FERENC: Néha olyan a férfiember, hogy csak azt és úgy látja, ahogy’ neki a legjobban meg­felel ... A TAVASZ ÜGY INDULT, hogy sehogy. Mintha a bolondját akarta volna járatni: a nap csak kacérkodott a fel­hők között, a hőmérő higanya meg ott erőlködött álladóan a tizenöt fok körül. Minden reg­gel összehúzott szemmel kel­lett kémlelni az eget, hogy ki­tudódjék: mit tartogat mára? A tavaszi munkák javát ké­zi erővel kellett elvégezni. De fennakadás nem volt. Külö­nösen az asszonyok tettek ki magukért. Most is ott dolgoz­nak a kukoricában. A tűző nap csupasz karjukat harapja csak méregpirosra, meg a szoknya alól kivillanó lábszá­rukat. Kovács István szeme oda-odatapad egy húnyásnyi időre az asszonyok tarka folt­jára, mert ő meg a szomszéd táblán gereblyézi össze a lu­cernát. Ha háttal van a tré- cselő asszonycsapat felé, csak a ló bólogató fejét szemlélgeti. Egy ideig azzal foglalatosko­dott, hogy figyelje: a ló a jobb fülét hol előre hegyezi, hol meg hátra. A fordulóknál pe­dig úgy felvágja a fejét, mint­ha ugrani akarna. Bolond ál­lat. Állapította meg magában. Csak hadd ballagjon. Nem sür­gős a munka. Az a kis lucer­na, ami még hátra van, meg­lesz délig, ebéd után jöhetnek a kocsik. Térülőben az akácsor mel­lett megállította a lovat. Szusz- szanjon, míg ő elszív egy ciga­rettát. Áz időből meg az is ki- tellett, hogy a szeme sarkából ráfelejtőzzön az asszonyok rin­gó csípőjére, meg a szinte hi­valkodó lábikráikra. A füie felszívta a csivitelő hangrajo­kat, amik úgy keringtek az asszonyok fölött, mint a játé­kosan bukdácsoló galambcsa­pat. Különösen annak az egy­nek, annak az Annusnak a hangja szállt fényes ívben az izzó napsütésben. Ha meg mondott valamit, mind hall­gatta. Huncutkodhatott a fia­tal menyecske, mert ugyan­csak jóízűen csattant a neve­tés a hangfoszlány végén, amit még erre sodort a szél. A MIKOR ÖNMAGÁRÓL a lova jutott az eszébe, elröstellkedett, már azon volt, hogy a félig szívott cigaretát inkább eltapossa, és újra mun­kához lát, de Annus most ki­húzta a derekát, két tenyérrel a kapanyélre támaszkodva ösz- szehúzott szeméből fényküllő­ket eregetett feléje, hogy a kö­vetkező pillanatban fehéren villanó fogsorát buggyantsa ki piros ajkai kapuján, ahogy hangtalan nevetéssel, nyíltan feléje tárta pirosra gyűlt ar­cát. Mi ütött belé? Játszadozik? A szemérmetlen. Még a csí­pőjét is kihúzza, hogy a fehér ingváll megfeszül a mellén. Hiába futtatja rajta végig a tekintetét, mégcsak szemhéja sem rebben, csak áll, nádszál egyenesen, és hangtalanul a szeme közé kacag. Igaz, hogy utcabeli, gyereklény kora óta a szeme előtt nőtt fel, még a lagzijára is meghívta az őszön, de azért ez már... A minde- nit! Csúfolódni akar? No, azt lesheti. Belőle bolondot nem csinál. Dühösen nyomta a torzsa közé a cigarettát, odament a lóhoz, akkorát rántott rajta, hogy az ijedten horkant fel, úgy táncolt, mintha parádéra készülne. Mögötte meg újból a kacagás tömör íve húzott fel a fényes, kék ég felé. Legéleseb­ben az Annus hangja fénylett. Ezt már káromkodás nélkül nem bírta megállni. Ahogy a ló újból megindult, arra gon­dolt, saját magából csinált bo­londot. mert ki tudja, az asz- szonyok min kacagnak. Miért veszi ő magára? Annus is, An­na is mást nevet biztosan. Va­lamelyik idősebb asszony vas­kosabb meséjén, ami a kika­pós menyecske ügyességét di­cséri, miközben csúffá teszi a * • On ér sei rászedett férjet. Ilka néni nagy mester ebbén. ö meg a cso­port közepén piszmákol, még a fejét sem emeli fel közben, csak úgy mondja« közönnyel pergetve a szót, hogy annál nagyobb legyen a hatás. Hi­szen Anna egyedül állt fel a csapatból, úgy kacagott rá. A többiek feléje sem pillantot­tak. MIÉRT NE NÉZHETNE RÁ? Nem vén ember még. Negyven körüli. A fiat; asszonyok meg szívesen veszik a tapasztalt férfi széptevését, így mondják. Anna meg olyan, mint a csikó. Nem bír az ere­jével. A harsogó napfény, a harapni-friss levegő mozgatja azt a jó vért benne, hát kí­vánkozik a férfitekintetre, hogy magát lássa abban,- mint a tükörben. Amikor újra visszafordult akácok sorára, Anna éppen akkor indult meg a gyorsan felkapott kannával a dülőúton, ami a keszeg akácok másik ol­dalán kígyózott fényesen. Ko­vács István már az előbbi gon­dolatidnak a bizonyosságát látta mindenben. Játszik a kis menyecske, kuncogott magá­ban. No, azt lehet. — Adj egy nyelet vizet, te Anna! — hajította felé a szót hetykén. A lovat megállította, ő meg az árnyékba lépet. — Megszomjaztam. Hallod-e? Anna a hegyes tekintetre megállt. Alig volt jó karnyúj­tásnyira. Jól megnézte a szét­vetett lábbal álló epibert. Az­tán újra kivillantotta fehér fogait, ahogy kacajra nyílt a szája. Micsoda telt, piros aj­kak keretezték azt a két vil­logó fogsort. Csupa élet ez az asszony, a mindenségét! — Nem jó ez, meleg. Majd hozok frisset. — Megyek én is, segítek. — Még csak az kellene. — Miért, te? . — Kacagnának is az asszo­nyok — és fejével a zsenge kukorica között bóklászó csa­pat felé intett. Azok még a fe­jüket sem emelték fel, úgy be­lemerültek a munkájukba. A szavuk sem hallatszott. KOVÁCS ELGONDOLKO- DOTT, aztán megint An­nára nézett. Kutatta a tekinte­tét, de az tisztán, mint a fel­hőtlen ég tárulkozott eléje. — Akkor siess, megvárlak. — Azt gondoltam. A tekintete most megint egyenesen az ő szemébe íné- lyedt, időzött is egy parányit, éppenhogy csak a fény felvil­lanjon benne, aztán megindult a kút felé. Kovácsból kikíván­kozott a mosoly. Lehuppant a füves árnyékba, féloldalt dőlt, bámúlta Anna lépteit. Füvet tépett, azt dugta a szájába, fe­szülő szájszéllel forgatta, a fe­jében meg gondolat-darazsak zúgtak. Anna ügyesen, nyúlfarknyi idő alatt térült a kannával. A félkönyökére támaszkodó em­ber mellett megállt, aztán ki- löttyentett egy kis vizet a kan­natetőből, majd megtöltötte, és nyújtotta Kovács felé. Fél lábát feljebb húzta, hogy a térdére támaszthassa a kan­nát. A szoknyája felhúzódott, és Kovács majdnem a kanna­fedő mellé nyúlt, mert csak azt nézte, ami a szoknya alól kivillant. — Ülj már le egy percre — mondta aztán, hogy visszaad­ta a fedőt. — No, egy percre. Úgyis mondani akarok magának va­lamit. Maga alá gyűrte a szoknyát, a lábát is maga alá húzta, fél kézzel támaszkodott a férfi mellé. Úgy csinálta, mint aki előre elszánta már magát, és csak a szíves hívásra várt, hogy mégse maga ajánlkoz­zék. — Mondanék én magának valamit. — Csak mondja! — leste a pergő hangokat, mintha a jö­vőjét döntenék el. — Tudja, hogy én egész nap magát néztem? f PAPP MIKLÓS: &niléke?M — Láttam én is — nyelt hoz-Y zá nagyot, hogy a szorulás a» torkából lejjebb menjen. ♦ — Nem jól van ez így, ahogy^ maga van. ^ P RRE MÁR A SZEME isA ■Li kerekre nyílt, a hang* meg a tüdejébe szorult. — En is néztelek téged —T szorította ki magából végre a$ szavakat. ^ — Engem nézhetett. Nincs ^ miért szégyenkeznem. * — így igaz. — Kiköpte a fű-* szálat, másikat tépett helyet-» te, csak azután nézett Annára.^ — Úgy illene, hogy én m'ond-^ jam ezt helyetted is, de .. a nekem már nehezen megy a* szó. A lány egy sóhajtásnyi idő- v re végigkémlelte Kovács ar- $ cát, aztán riadttá vált a néze-Á se- i — Tudja, milyen nehéz er-* ről beszélni — a tekintetem most lehullott a férfi arcáról,* bal kezével a fű között mata - $ tott. — Azt hittem, hogyköny-A nyebb lesz, merthogy kicsi ko- . romtól ismer. Ezért is gondol-7 tam arra, hogy majd én szó- ▼ lók. Hát nem veszi észre, hogy ^ mindenki magáról pusmog? ^ Most egyszerre lelohadt ben-a ne a nagy elhatározás, és fejé-T vei az asszonyok csapatja felé? tekintgetett. Nézik-e azok?? Nevetnek-e már? Legjobb vol-^ na felállni, és szó nélkül visz-* szamenni. Most már azt is* bánja, amit eddig mondott.» Miért kellett neki erre vállal-? koznia? Mi köze neki Kovács^ Istvánhoz? Csináljon, amit* akar. * — Mi a ménkő az, te? Bökd» már ki! — remegett meg Ko-^ vács hangja, aki nem tudta! mire vélni a lány szavait. — Hagyjon, én visszame-? gyek. ♦ — Most már nem addig,^ amíg ki nem mondod az egé-A szét. Ha már elkezdted ... A nna MEGLÁTOTT VA-! LAMIT a férfi szemé-Y ben, ami nem hetykeség, nem? is rátartiság, hanem valami^ csendes zavarodottság inkább.A Ettől bátrabb lett. * — Hát... másként kellene.? Nem úgy, ahogy eddig csinál-» ta. Jobban is tudná, ha akar-f ná. Mint akkor, amikor még^ csak beszélt róla. A — Mit kellene másként?! Mondd már, a keservét! _ » lünk, a közösben. NemcsakfHARGITAI ISTVÁN versei mindig a könnyebbik oldalát,* mint most is ezt a gereblyé-I zést. Azt hiszi, az asszonyok» nem nevetik ki ezért a sok ci-v garettázásért? Hát nem látta?$ — Fogd be a szád! — hgrott^ fel, Kovács. f Anna kelletlenül állt fel, azi arcát elöntötte a pirosság.I Nyúlt a kannáért. — En nem akartam megha-t ragítani, miért kiabál rám? ^ —. Nem érdekel a te véle-^ ményed, se a másé. Tőlem be-* szélhet mindenki, amit akar.! Az egész falu jártathatja at száját! t — Jó. Maga tudja. En csak...^ megmondtam. A Várta, hogy szóljon rá va-! lamit a másik, de Kovács dü-» hősen hátat fordított. Hát el-t ment. Kovács nem nézett már^ utána. A csalódás kegyetlenül* égette belülről. Először Anna! miatt. Mennyire mást várt, és» mi lett belőle! Aztán meg azt asszonyok. Hát ilyen sült sza-t már volt?. Nem vette észre, ^ hogy mit kacarásznak. Leg-* jobb lenne egyenesen bemenni! a faluba, és odavágni a gyep-» löt az elnök elé.' Itt hagyni az? egészet. A városban találna va-^ lamilyen munkát magának. A A falu meg beszéljen, amit akar.* MÉGHOGY ö MÁSKÉNT* mondta annak idején!» Persze, mert másként gondol-? ta. Azért is írta alá elsőnek á| belépési nyilatkozatot. ÖemégA csak brigadéros sem lett! Az-! zal ki törődik? Az önérzete, az» semmi? ▼ De a következő fordulónál^ már nem állt. meg, hogy ciga- £ rettára gyűjtsem. * Kőbaltával én vájtam mélyre először törzsek derekát, s bár nagy folyókat szeltem át tűztől rettegő gyerek voltam sután dongott szét dalom, de házat húztam rög fölé és fölpirkadt a hajnalom. Falakkal együtt nőttem én is izmosodtam az éveken, korbácsos hajcsárok vertek, hogy a piramis szebb legyen: nem törtek meg: alchimisták tüzét szítottam s szíveket, s a Bástille-hoz én vezettem a Szajna-parti sereget: sorsot akartam, bátrat, s szebbet, s egy teljesedő holnapot, és büszke voltam, hogy én hívtam őket mind, akik alakot s formát adnak a durva kőnek s le tudták vésni azt, ami fölösleges volt s megnőttem, ha szavuk hallottam vallani; és mikor már erős testté izmosodott a Gondolat, a cár-Palota ostrománál harcra vezettem azokat, akik először mondtak „nem”-et, s hogy dördültek a hajó-ágyúk: együtt rohantunk: ne lehessen a vérszívóknak maradásuk.;; ^ S egészen új házak születtek, tégla-szívekből erős várak,, ablak-ajkukkal szólongatnak, piros színekkel hozsannáznak, /játszótér zöldell körülöttük, pajkosan gyerek-dalok szólnak, s a füst-kalászú házak fölött meleg kévékké összefonódnak: magambaiszom minden fényét világunknak s szó-illatok úgy páráznak föl a szívemből, hogy jöjjenek még szebb holnapok, amennyit tudok, annyit végzek, lehet, hogy sok, lehet: kevés, földet formáló rendelés: kis hullám vagyok, de sokkal együtt szavunkra óriás gépek szállnak az űrbe és a csillagok hála-örömes fénye gyűl ki, s a riap, hogy minket hallhatott még több robbanással küldi fotonjait és gyúlt hevét, kozmikus sugarak záporozzák testünkbe a mindenség tüzét: s izzik vérünk, mint az olvadt fém, ha átrohanják gyors elektronok, és az ember boldog horizontját közeibe hozzák sebes huzalok, otthont készítünk, fészket, meleget, s új világ-pillérek a sorok, nincs gát, ami visszatarthat minket és vágtató, acél-mozdonyok újjongják az életünket, ékes valósággá nő minden szavunk, nem megyünk mi ferde égi tájra, itt nőttünk fel s itt is maradunk! Aratóének A táj már ttrany-érett. Vedd hát a fegyvered: Kaszád — és peng az ének — A kivert pengeélek Suhintása remek! A holdfény színezüst lett A hajnali mezőn. Ottlátnak, hogy kilépnek, A fák árnyai, téged — Verejtékezőn.... Nem küldtek nyílt parancsot Sem öles falragaszt. Borongó barna arcod A föld szívére hajtod, — S aratsz, aratsz, aratsz. R kákán is csomót kereső címére A forma ellen lázadsz; Aztán magadra vess, Ha csattanós a válasz: — A Mesternél keresd! E marxista tanítás Világos, egysíkú, — A vers, az vers — biz hékás, S nem szél, bolondlyukú. / Persze, a próza is szép; De, a törvénye más! Ott széliében veted szét Magad, s nem vagy hibás Ha nincs rím, se ritmus, — Mert ott nem is való :.; De versnek — sánta rigmus — Az biz csapnivaló! S vers és a próza öszvér , Szülötte: nem fia — A Tannak, mely felett vért A dialektika! FORGÁCS KÁROLY versel: Intelem I. Szeretnéd, ha sűrűbben fordulnának szemed elé a nagy lomha kerék egymást követő vaskos küllői. Ha ujjaddal méred a tengely hevét, s hideget tapintanak ideg-csúcsaid: ne légy türelmetlen! E nagy keréknek elég csak egyet perdülni, s addig száz apró korong viszi előre mozdony-életünk. Gondolj arra: ki gyalog lépte meg századok útját: ugorni kell annak, de égbeszúrt magasba nem repülhet, mert mélybe zuhan, s megszédült fejét összetöri a sziklaköveken, Intelein II. Az, aki látja: rossz, mi volt, s tapad hozzá mint ereklyéhez, mely már csak megmutatni jó a gyógyultnak, milyen fekélyes, rongy volt a tegnap: balga az, ki roskadó pilléren állva várja, hogy mit hoz a tavasz, s az omladékot reparálja! Ki padláson van, s ég a ház, hogy mentse ép bőrét a lángtól: nem méricskél, nem tétováz, de ugrik mély sötétbe bátor lendülettel, s hol földre toppan, ott épít szállást, vihartállót; nem ül és nem várja titokban, hogy újra ép lesz, mi szétmállott, csákányt markol, s a kormos üszköt szétveri, s árkot ás: alapnak, űzi magát és addig küzd, köt, míg új fedél alatt nem alhat. ANTALFFY ISTVÁN versei: Csépléskor Porban és verítékben fürdik a hát, az arc, — és zúg a gép. Enni kíván: etetik egyre, hadd lelje benne örömét! Porbsin és verítékben fürdik a hát, az arc, és ég a szem ;;. Megilletődötten, szorongva a zsákba markol két kezem;;. Gyűlik a zsák, zsákban a búza, pergetem ujjaim között. Meghatva nézem: kicsi gyöngyszem! Mennyi verejték öntözött! De tudom, könnyeßb lesz a holnap, és kevesebb a veríték, áldott emberkéz, ó, -pihenj majd, ha mindent elvégez a gép! Gondolatok 1. Csak ült, és’ nézte, nézte a papirt. Nem jött téma, és nem jött gondolat. Azon estén egyetlen sort se írt, s a világ ennyivel is gazdagabb. 2. Futóversenyt rendeztek a csigák. Már három éve folyt a küzdelem. Az egyik csiga nem bírta tovább: kimúlt a harmincadik méteren... 3. Kutyák ugattak fel a holdra. A hold vidáman nevetett. „Buta képed van” szólt alulról, és fentről: „Oktalan ebek”. 4. Mesélt, mesélt, — a más hibáit... (A magáét nem mondta a ravasz!) És addig mondta, mesélgette váltig, míg maga is elhitte, hogy igaz. 5. Már többször mondta, hogy barátom. (Emiatt szívem örömmel teli...) Ilyenkor szent barátságunkat egy kis kölcsönnel megpecsételi. SASS MÁRTON: STRAND Nagy medencék zöld pázsitok pvermeklabdák nőnárciszok mohón leső férfiszemek kacagó nap zsivaj felett karcsú bokák telt derekak fullánkos szép darázsszavak pajkos dévaj kedvességek melyek- parkban érnek véget hol nem nap ég csak szívük benn s a hold nevet szemérmesen

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents