Népújság, 1960. július (11. évfolyam, 154-180. szám)

1960-07-10 / 162. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE----------H MEGYEI IRODALMI KOR KIADÁSÁBAN ----- " HO LDI JÄNOS: I • •••»•••«•« • • •••••♦••• • * • •••••••• L* ® “ •••••••« **T** • •••••• • • • *•*•••*•# í* • ••«•••• » • >» • • • •♦*••• » . . ,.v,v. V.V.’.V,'.' W.V.V.V.V.*. ••••••••••••. ÜSTÉ 8-KOR ÉRKEZETT-*-1 HAZA fáradtan és rosszkedvűen. Csengetésére felesége helyett a bejárónő nyitott ajtót s ez kissé fokozta haragját. Kö­szönt és utána érdeklődött: — A gyerekek és a felesé­gem? — Moziba mentek, Klárika és Marika is. Ma van a premi­ere annak az osztrák filmnek. Péterke azonban itthon van, már alszik. Azért is maradtam, hátha fel talál ébredni, míg a doktor úr hazajön. — Köszönöm, Mari néni, már elmehet. — A vacsorát... a vacsorát hová tetszik? — Legyen szíves a dolgozó- szobámba hozni, jó? Köszö­nöm. Hamar végzett a vacsorával. Idegessége azonban nem csil­lapodott, cigarettát cigaretta után szívott, úgy, hogy rövidé- sen megtelt füsttel az apró dol­gozószoba és ablakot kellett nyitnia. Lenézett a keskeny főutcára. Az évek hosszú során át meg­szokott képet látta: hangosan vitatkozó embergomolyag, jár­dáról leszorult párok, fényes és .már kihunyt szemű kiraka­tok, a szemközti kapualjban a kukoricaárus, mellette az öreg, hibás szemű „makukás asz- szony” s azután a villogó fé­nyek, a Kossuth Szálló piros neonja, a volt Rácz-cukrászda zöld felirata, amelyből csupán az „a” betű zöldellt alig látha­tóan. Máskor hosszú időn keresz­tül el tudott gyönyörködni eb­ben a kissé keletre emlékezte­tő zajongásban, most azonban nem tudta kiverni fejéből egy pillanatra sem a délutáni SZTK-rendelésen történteket. Maga előtt látja az alacsony, kissé hízásnak induló kopasz férfit, akit már úgy ismernek a rendelőintézetben, mint a rossz pénzt, s aki képzelt gyo­morbajával rettegett ismerőse az orvosoknak. Ma délután, úgy látszik, ő volt soron, neki kellett több mint egy fél ói'án keresztül vitatkoznia ezzel a hipochonderrel, végighallgatni az ezerszer hangoztatott szóla­mokat, hogy „A demokráciá­ban a legfőbb érték az ember és maga doktor elvtárs, kész­akarva tönkre akar tenni en­gem, pedig hát isten látja a lelkemet, nagyon beteg va­gyok, ez így nem mehet tovább, s ha nem ír ki beteglapra; majd én tudom, hogy hol kell zörgetni. Vegye tudomásul, hogy nem a múltban élünk.'! TOGY MIT VÁLASZOLT RÄ, maga sem emlék­szik, de türelmét veszítve, va­lami gorombaságot mondha­tott. Nem is tehetett másként, a röntgen-leletek, teljes vér­képiét, a' kardiográf, egyszó­val: minden orvosi vizsgálat eredménye negatív. Nagyon is kilátszott a lóláb, lógni akar a kopasz, s fenyegetések útján rábírni az orvost a kockáslap kiadására. Persze, alig akad hét, hogy 3—4 ilyen betege ne kerülne, de ez a mai, ez túltett vala- lamennyin, elrontotta az egész délutánját és az estéjét, s a munkához semmi kedve, már­pedig meg kell írnia holnap délutánra azt a beszámolót, ha törik, ha szakad. Ez is olyan pluszmunka, de hát ha már beválasztották békebizottsági tagnak és vállalta, akkor helyt is kell állnia. De mit is írjon, mit vegyen be ebbe az elő­adásba, amelynek címe a közös H< megbeszélés alapján: Mit te­hetünk a békéért? Az ablakot becsukta és visz- szaült az íróasztalhoz. A fiók­ból tiszta papírt vett elő, a töl­tőtollába tintát szívott, s apró betűkkel írni kezdett. „Az egy­szerű emberek milliói előtt év­ezredek óta a legszentebb szó a béke”. Mi, orvosok tudjuk csak igazán, akik már átéltük a háborút, hogy mit jelent a háború az emberiségre. Hány­szor tíz- és tízezer rokkant je­lenti a háborút, mennyi könny, mennyi szenvedés, mennyi ha­lott. Éppen ezért nagyon kell szeretnünk a békét, mindent elkövetnünk, hogy ez megma­radjon. De mit tehetünk mi a békéért?” A tolla megállt a papíron. Az orvos az asztali lámpa er­nyőjét nézegetve gondolkozott. — Ugyan, mit is tehetek én a békéért? írjam le a szokásos frázisokat, ami unos-untalan a szemébe ötlik az embereknek hivatalokban és üzemekben. Nem az a célunk, hogy ezeket pufogtassam, mert ez többet árt, mint használ a békemoz­galomnak, sőt némely esetben gyerekessé is teszi. Nem írha­tom be, mint ahogy azt a kór­házban az egyik túlbuzgó bé­kebarát tette, hogy „ha szere­ted a békét, tarts rendet és tisztaságot a konyhában”. Nem.... Valahogy másképp kellene megmagyarázni az em­bereknek, emberibb módon, de... mit is tehetek én a béke érdekében? Azt, hogy a mun­kámat rendesen elvégzem, ez kötelességem. Vagy, a gyerme­keimet ebben a szellemben ne­velem, ez magától értetődő, ez nem béketett, ugyan melyik szülő neveli a háború szerete- tére a gyermekét. ÜHÖSEN LÖKTE LE kezéből a tollat, s ha­ragudni kezdett önmagára, amiért vállalkozott a beszámo­lóra. Van neki éppen elég dol­ga, reggel 7-től délig a kórház, délután 3-tól este 7-ig az SZTK, azonkívül a privát betegek, a tanulás és ... Kulcs csikordult az előszo­bában. Aztán mindjárt hallot­ta a két gyermek hangos be­szédét, feleségének a figyel­meztetését, aki a következő percben már benyitott a dol­gozószobába: — Régen hazajött, Károly? Jaj, ne haragudjék, amiért ilyen váratlanul elmentünk, de fent volt Bányainé és elcsalt a moziba. Nézze meg ezt a fil­met, okvetlenül nézze meg. So­káig dolgozik még? — Nem. Remélhetőleg tíz órára én is ágyba bújhatok. A gyerekek jól vannak? — Semmi bajuk. Kiviszem ezeket az edényeket. Egy teát ne hozzak? — Nem. Köszönöm, Mária. xx Fél tíz előtt néhány perccel hirtelen felberreg^Jt az előszo­ba csengője. Az orvos bosszú­san nyitott ajtót — hát még­sem tudja megírni ezt az elő­adást. Az ajtóban egy magas, nyurga, 25—30 év körüli em­ber állott ijedten és várakozó arckifejezéssel. — A doktor úr? — Igen, kérem. Mi a baj? — Édesanyám nagyon rosz- szul van. A szíve... a szíve... valami nincs rendjén a szívé­vel. — Jó. Várjon, kérem, azon­nal megyek. A SZENTPÉTERI KAPU egyik alacsony, hullott vakolaté házába kellett men­ni. A szoba-konyhás lakásban D1 paprikáskrumpli- és dinnye­szag terjengett. A konyhában, míg kezet mosott, nagytestű, szürke macska dörgölődött a lábához minduntalan, s okos, figyelmes pofával nézett rá. A szobából kihallatszott a fiatal férfi nyugtató szava s a beteg apró nyögése. — No, még ez hiányzott a békecikk írásához — gondolta magában az orvos, mialatt fi­gyelmesen hallgatta az öreg­asszony rendetlen szívverését s az évek múlására emlékez­tető finom zörejeket. — Mi a baj, doktor úr? — kérdezte a fiatalember s aggo­dalom ámyékozta ’hangjára lassan elpárolgott az orvos bosszúsága. Hányszor kérdez­ték már ezt meg tőle. ki-ki a maga módján, de alapjában véve mindig bizonyos félelem­mel. Mit is mondjon ennek az embernek. Hogy ez az idős, öreg, beteg szív lekopogta már a magáét, hogy nincs sok re­mény, hogy az injekció csak ideig-óráig segít és nincs to­vább. — Holnap reggel kórházba kell vinni az édesanyját. Ez lesz a legokosabb, amit tehe­tünk. Most adok egy injekciót, remélhetőleg aludni fog. Min­denesetre valakinek egész éj­szaka itt kell lennie s ha rosz- szabbul talál lenni... — Itthon ‘kell maradnom, pedig éjszakára várnak a gyár­ban. Sürgős, határidős export­munkánk van, a brigád veze­tője pedig én vagyok. Nélkü­lem aligha tudnak elkészülni, s a próbajáratáskor okvetlenül ott kell lennem. Az orvosban lobot vetett az indulat. Hát ez mégiscsak ab­szurdum, egy édesanya és az exportmunka! Gorombán, majdnem ellenségesen nézett az emberre: — Engem nem érdekel, ké­rem, hogy maga hová megy, csak a beteg mellett maradjon valaki. Nincs itt a házban va­lamilyen jó ismerősük? — Aligha hiszem, hogy vál­lalkoznék rá. Nemrégen köl­töztünk ide. — Mit gondol, kérem, én fo­gok virrasztani itt? — O, nem — tiltakozott ijed­ten a férfi — nem, doktor úr, erre nem gondoltam. Csak tes­sék nyugodtan hazamenni. Kö­szönöm a szívességét, tehát reggel kórházba kell vinni az édesanyámat. A Z ORVOS HABOZOTT, , s ahogy újra végigpil­lantott a beteg öregasszonyon, s az izgatottan téblábaló férfin, gyanú villant át az agyán: hát­ha ez az ember mégiscsak el­megy és itt hagyja ezt a magá­val tehetetlen öregasszonyt. Látja, hogy alszik, bízik az in­jekció erejében, s azt gondolja, reggel 7-ig már nemigen lesz rohama. Pedig — és ezt nagyon jól tudja az orvos — ez nem biztos, de hát csak nem fogja itt tölteni az éjszakát, amikor ez a békecikk odahaza várja, s előreláthatólag csak hajnalban kerülhet ágyba. Az éjszakájá­nak azonban mindenesetre vé­ge. Az orvos hirtelen támadt kí­váncsisággal fordult az ember felé. — Mi az az exportmunka? — Gépek sürgős rendelése. Egyiptomba szállítunk. — És, maga nélkül nem megy? — Részben én irányítom a munkát, az átadásnál ott kell lennem. Minden óra veszteség ezreseket jelent a gyárnak. — Hm. Értem. Na, várjon PATAKÉ DEZSŐ. Majd hogyha elmegyek... Majd hogyha elmegyek te se sirass, ne sajnálj engemet friss, gyöngyöző folyó medrébe dobd a testem, hadd ringassanak gyors hullámai... Majd hogyha elmegyek, hogy békességben aludjam párnámnak az Egedet gyűrd fejem alá és engedd, hogy lábam mellett mogyorószemű bárányok, barna kecskék, kicsiny gidák, csikók legeljenek... Majd hogyha elmegyek virág borítsa be testemet dobd rám gyermekkoromnak mindenik virágát, egyetlen csokorba kössed: a búzavirágot, szarkalábot és a kankalint s az árokpartról is tépjél nekem egyetlen szálacska pimpót... Majd hogyha elmegyek ne add a földnek fáradt testemet, mert nem akarok amorffá, porrá válni, hűs ködökben lehullni, tovaszállni, vagy felszívódni fűszálak zöld színébe, vagy sáros földgolyónknak légkörébe’ száz unalmas körtáncot lejteni... Majd hogyha elmegyek tündöklő fénysugár hadd legyek, mely — mint a vágy, letűnt korok szerelmes lányáról a fűző-csontot — a rügyek Barna pikkelyét kibontja és fátylat lehel fűz-lánykák homlokára... Majd hogyha elmegyek hajnali derengés hadd legyek, kakasszavú derengés hadd legyek, melyre a földműves talpra szökken, a munkáslány zárt pillákkal mereng és míg ablakát aranyló fénybe tárja alakját vékony selyeminge leplén hadd vetítsem szerelmek házfalára... A szivemet, majd hogyha elmegyek, vágd ki mellemből és temessed el egy szénaboglya harmatos tövébe. A selymes szénába temesd te el, a szénába, amelybe, este, mikor cirpelni kezd a tücsök is már és feltámad a bodza bokorból a szellő — hazafelé, útban, egy fiú s egy leány lehevernek, végignyúlnak rajtam és ezt mondja a lány a fiúnak halkan: — Milyen meleg a széna... Olyan, mint hogyha élne.„ MOLNÁR GÉZA: Gondok osztódása... Kupacba rakott gondjaimat este, Súlyos kosaranként Hozzád viszem, Közte lapul a minden, a semmi sem, Életem homokóráján léesve. Gondjaim közé mosoly-magot hintesz, S ami nehéz volt, töprengő teher, Lepkeszámyú lesz, felfelé emel, — Hogyan lehet ilyen egyszerű mindez? Töprengéseimet mégis szeretem, Nem kellenek puha szőnyeg-léptek Ez ad nyugtalan, nyugalmat nekem! Napod: ha sötét van, fölém varázslód, Gondom kenyerét szeletekre vágod, Együtt tesszük mi valónkat szépnek. FORGÁCS karoly Reggel a Mátrában (Részlet egy ciklusból) A hajnal, mint a felhő, gomolypg a Nap körül és száll, száll, egyre feljebb; kis fény-darabkák: piros mosolyok hullnak a lombok közé s velük terjed a reggel bent a völgyek zöld ölén: A tölgyek zord sötétje zúg, suhog, megreccsennek a száraz ág-karok, s a leveleken fél, reszket a fény; Hol rés nyit ajtót: surran a sugár: a zöld levélen sárga foltja leng, a fiatal bükk kék-fehér, sudár törzse mint gyertya lángol odabent; Az út mentén fehér nyírfák sora hajlong, haj-ágaikon fésül a csend, a harmat úgy csillan, mint hó pora, s a nyár, mint üvegharang: égve cseng. Ahogy felébred fa, cserje, bokor, a tisztásokon száz tarka csokor hintáz, s az ózon megfog, feleméi; úgy szökik ki belőlem a teher; Súlytalanul belémfolyik az erdő, széjjelfeszít, elnyel és átölel bő karjaival s már bennem csörög érdes szavával a kis tó felé a forrás vize: tükörré olvad el a zsongás, s a tükörbe beletekint a Kékes.; FARKAS ANDRÁS: Két szerelmes szonett Egyik levél másik hátára törli A szél csapongó keszkenőjét, Még visszaint a vetk°’ő ég: így múlik minden, ami földi. Az árnyék is csak úgy tud tündökölni, Ha rápiheg a fény, a hőség, Ha széle csipkés, rezzenő még, S dalával lelkünket betölti; • • ■ így mossa gyakran sebzett szívemet meg Az érző asszony szent csodája, Ha szép gyolcsát, az elmúló szerelmet Reáteríti szívem bánatára, , Mikorra eggyéválnánk. Ügy, mikorra A perc is múlik perccel összeforrva, Nem is nagyon hiszem, de szentül, Hogy az a mámor, az igaz, Amelyben két szív összecsendül, És dallamuk gyűrűz vigaszt. Minden lázak végén a csend ül, Halálos, titkos, rossz panasz, Amit szemének két szemem küld, Hogy ami volt, most már nem az. Minden, mi jött a pillanatban, Foszló ruhánk lesz s hordhatatlan, Míg az emlékek dallama, Amit a szív mámorban él meg, Oldódik bennünk és reméltet, És nem fakul meg, nem — soha. MUHI llllllllllllllllll II Ill'll Ilii III lllllllllllllllllllllllllllllllll|||||||l|||||||||||| csak. Tudja, arra gondoltam, hogy... Van idehaza néhány ív tiszta papírja? Megpróbá­lom itt megírni, amit otthon kellene és maga menjen csak nyugodtan. * CZ ÉKET HŰZOTT A ^ KOPOTT terítős asz­talhoz, s a papír fölé hajolva írni kezdett. „Tetteinket min­dig az emberek iránti szeretet hassa át, az igazság, s ha ez megvan, máris tettünk valamit a békéért. Mert úgy is lehet mondani, kedves hallgatóim, hogy a béke és a szeretet iker­testvérek, egyazon fának a gyü­mölcsei, mind a kettő egyfor­ma értékkel bír.” Megint megakadt. Lehet, hogy az idegen környezet, a túl nagy csend, s a délutáni incidens háborgó emlékei nem csillapultak el még benne, min­denesetre most dühös volt, amiért elvállalta az éjszakai virrasztást. És még milyen messze van a reggel! Alig fél tizenkettő, még szerencse, hogy a beteg nyugodtan alszik, sá­padt, ráncos arca alig látszik ki a paplan alól. Hanem a macska az vele virraszt, felug­rott az ölébe és puha gombo­lyaggá húzódva dorombolt. Mi­lyen furcsa ez az egyenletes, mély. brummogás, egyre erő­södik, egyre vadabb formát ölt, ohó, hiszen ezek repülőgé­pek, Focka Wulf-ok. Ügy húz­nak át a város fölött, mint a hiénák, s a náci őrmester vi­gyorogva mutogat utánuk. „Schön... schön ...” Hogy mi ebben a szép, az ördög tudja, mindenesetre szeretné jól száj- bavágni ezt a vigyorgó nácit, vagy odavinni a műtőbe, ahol könyökig vájkálnak a vérben, s vederszám lökik ki az ampu­tált lábakat, kezeket. Meddig tart még ez, miért ez az öldök­lés, hiszen az ember nem azért született, hogy egymás gyilko­sává váljék, miért nem élhe­tünk békességben, miért kell erőszakkal elvenni azt, ami a másé, és főképpen ezt az iszo­nyatos erőt, a háborúra szánt energiát miért nem fordítják másra. Össze kell fogni, s ha áldozatok árán is, megakadá­lyozni a vérzivatart, segíteni egymást, barátságot, szeretetet teremteni.. .Ja, az az egyipto­mi áru! Mi köze neki Egyip­tomhoz, azért igazán nem ál­dozza fel az éjszakáját, ő or­vos, és nem kereskedő. Neki a békéről kell írni. Mit is tehe­tünk mi a békéért, mit is ... mit is ... Zsibbadó kezekkel érbedt fel szunyókálásából az orvos. Ijed­ten pillantott a beteg felé. Az nyugodt lélegzetvétellel alszik. Takaróját azonban ledobta ma­gáról. Feláll, betakarja a beteget, s szemét dörzsölve az ablakhoz lép. Az üvegen túl sötétség, mozdulatlan, néma csend, csu­pán a távolból hallatszik egy- egy ideges vakkantás, valame­lyik kutyafi.tért meg szerelmes útjáról. Az Avas fölött vöröses derengés, az izzó, kiöntött sa­lak fénye bíborkoronát fest az égre. AZ ORVOS VISSZALÉP ^ az asztalhoz, s közben karórájára néz. Fél három. Az­tán helyet foglal a karosszék­ben, s állát tenyerébe hajtva, míegint a békecikken kezd gon­dolkozni: mit is tehetünk még a békéért, hogyan is lehet a szürke hétköznapokon a leg­jobban szolgálni ezt az ügyet?

Next

/
Thumbnails
Contents