Népújság, 1960. július (11. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-03 / 156. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KOR K1ADASÄBAN GYURKÓ GÉZA: SZÖCSKE «BOKOR BALÁZS: ♦ Csoba Vendel emlékei A Párttörténetet olvasta, lengett roncsolt Iába rongya, nehéz az út... a Sajó vizéhez ballagott s nézte, hogy zsongnak a habok s számi álgaíott: tizenöt... húsz... ismételte, mind jóbarát, summás, kepés, köztük az első kaszát ő vitte! szép szál ember Csoba Vendel, esze' éles, de a lába s keze béna: Faust roncsolt! ült a parton, merengett forgó habokon, múlt időkön, summásokon! tizenöt... húsz... számolgatott, aztán vitte kedves könyvét s hová vitte, mind barát volt! Néztek az üres semmibe s Csoba Vendel ismételte: mire tanít a Párt szava! koppant a hang, nézték egymást... — megvolt még a régi kasza, — aztán végül összeálltak: Csoba Vendel és Csoportja! régi kaszás, kepés, summás, nyűtt sorsú nép... s Ö az elnök...! tíz éve múlt, s nagyot lépett Csoba Vendel roncsolt lába, viskó helyett szép háza van. S gép pöfög az udvarában! mindenütt gép, vidám tagok: Csoba Vendel adott, adott...! deres már a hajaszála, halkan beszél, néz a tájra és az első útra gondol! ANTALFY ISTVÁN: Eltört a váza . .. Eltört a váza, s még nagyobb a csend. Eltört... eltört... szép dísze már cserép. Borong a fény és üres most a polc, s úgy érzem, most hallgatnom illenék. Szedegetném a széthullt cserepet, de hagyom! Mit is kezdenék vele?! Talán... megvágna... még az is lehet, mégsem dobom ki, mint a szemetet, a darabjait — szép cserepeket — titkon (gúnyolni meg ne lássa szem!) hogy idézze a kedves perceket, dobozba zárva, óva elteszem. De fáj, hogy eltört, s hogy nagyobb a csend, fáj, hogy a dísze, éke már cserép... s mint emlék is fáj, s mindig fájni fog, s úgy érzem, most gyászolnom illenék... Kagylóhéj Elérte a bölcsesség tűfokat. Semmin sem ujjong és semmin se sír mái'. — Ügy hagyták el a hajdan cimborák, — Mint tengermosta sziklákat a hínár, Nem vágyik házra, hírre, sem vagyonra. Társasága: folyópart és a kagylók Tompafényű héja, mit gyűjt halomra, — S az őszi erdőkből a színarany folt. A kincsei: úgy tűnik senki-é se, Nem mutatja, szíve forrás vizé-e, Vagy holt folyam meszes morotva-ágya ? Egy bizonyos! hogy messze, messze még övé, — sokáig az a türkiz Ég, — Amely hűvös kagyló gyanánt bezárja... SASS MARTON: Új lakás Virágoskert a szoba hall szép zöldszínű falaival szökőkút a fürdőszoba, ha forog a zuhanyrózsa. Arvácskasor a szőnyegünk és nagy vigyázva lépdelünk a vikszelt parkettagyepen cipőnknek nyoma ne legyen. A rekamién leheverünk, úgy legeltetjük a szemünk. A filodendron árnyat vet s a sok kaktusz íel-felnevet minden ragyog, oly szép, oly jó! Nem is hisszük sokszor: való e mindez, vagy csak képzelet? és megcsókolom a kezed... PATAKY DEZSŐ: SLg,&(tdőiőnt . . . Elgondolom: Te ágyban vagy már s álmaid rólam álmodod; Jobban esnék, ha úgy alhatnái: két karom lenne vánkosod; Mérhetetlen vágy hajt utánad egész enyémnek tudni már: ottmaradni örökre Nálad, míg értem nem jön' a Halál. Addig szeretni — teljesülten! Hűségesebben, gyönyörűbben, különbül, mint akárki mások. Addig szeretni — mindig jobban! Ébren, álomban, félálomban, úgy, mint hajdani óriások... FARKAS ANDRÄS: Ami új, ami jó • • • Kérdezi régi barát a szemével, a szónak Tompa tapintata sejteti épp csak a gondot Homloka ráncai közt: Hogyan is teheted meg, Mennyire bajba jutott az agyad, meg a szíved. Vagy csak a köznapi érdek igézi a tollad, Hogy kidicséred az új tanokat meg a rendszert? Kérdezi nem faragott szavakon gyanúsítva Tegnapi éllovasunk: Hogyan is meri nálunk Ekkora régi madár a világot, az újat Vallani, hisz nem is érti, nem értheti munkánk, Mert csak az én szívemet melegítheti tűzze ' "■ Ünnepi forradalom, meg a szólamok árja?! Kérdi a tűnt hatalom figyelő unokája: Elhiszed azt, ami forr a világban'?' A fegyver Jobban, acélosan áll Nyugat őrei vállán! És hogy az Ázsia, Afrika mélyein élő Tarka világ- mit üzen? Kire hathat a barbár? Mekkora tévelyedés ezeket kidalolni! Kérdi a nagybeteg: Annyi örömre adódik Alkalom egyszeri életed évei árán, Hogy vidulásra vidám dalok új sora árad? S míg öregek, nyomorultak a jajt kiabálják, Addig a férfi a mámor után szaladozva Életörömre tanítja a társait egyre? — Én a szavakban a lényeget élivei értem. Néha az indulatok kerekítik a hangom, Ámde a vers, az igék, meg a ritmus igája Fogja eszem ’s íme, mondom a szívbeli választ: Minden, amit teszek, úgy teszem, épp, hogy a sorsom, Sem kenyerem, se becsületem üdve ne fájjon, Életörömre, a dalra, a szóra születtem. Tetteimen kivirágzik a lelkem, a szándék, És ahogy éjszaka árnyaiból kikukucskál Dallal, azúr egeken, üde csókkal a, hajnal, így vagyok én is a múlttal, a tiszta jövővel: Hirdetem azt, ami új, ami jó, ami élet, * ”wwwwwwwWWWwww fényes, nagyon fényes legyen. Csonka Iában ott kuporog mellettem, nem is velem. Egy pillanatra elfog a keserűség és leengedem a cipőt, amely halkan, fájdalmasan koppan a konyha kövezetén. —•_ Mi van, elfáradtál...? Elég is már, te — nevet a feleségem. Olyan fényes, hogy a szöcske kitöri a lábát, ha ráugrik. Szöcske! Vajaskenyeret tettem be, meg két főtt-tojást, elég lesz? — kérdi Gizi, aid a tízórait csomagolja holnapra. — Holnap reggel munkába állok. — Elég! — mondom és ráborulok a cipőkefére. Ráz, kegyetlenül ráz a sírás. A fájdalom és az öröm könnyei össze- maszatolják az arcomat, mint egy gyereknek. — Elég... elég volt — mondom elcsukló arccal és elszántan. Pucolni kezdem még fényesebbre, még sokkal fényesebbre a cipőmet; rám és egy pillanatra nem is az arcát nézem, hanem a kezét, amely most már puha, éppen olyan, mint az enyém, de amelyről, amíg él, soha el nem tűnik a nyoma: kétkezi munkás volt annak idején. Meg- enyhülten bólintok: igen, lesz, remélem, lesz ... — ... nos, akkor majd visz- szamehet a gépéhez, ha> akar és ha tud... Rendben van így? — Mikor jöhetek? — kérdem halkan és kicsit elfulladó torokkal. — Ha az orvos kiírta, papírt hoz, másnap munkába állhat... — Nagyon köszönöm... és neked is Matolcsi elvtárs... — Eridj a fenébe, mit kö- szöngetsz itt... — mordul rám Matolcsi durván. És ez olyan jólesett... m Este van. K'"n ülök a konyhában, a sámlin és fütyülök. Pucolom a fél cipőmet, hogy üveges fajta. Rám néz, szeme óvatosan, nagyon tapintatosan végigfut a lábamon, látom, hogy -egy pillanatra, mintha részvét rezzenne végig az arcán, de aztán int... Tessék, menjünk be. Nekem itt sok szavam nincs. Mert Matolcsi beszél. En csak ülök, szívom a cigarettát, s nézem az igazgatót *és idegesít, hogy ő is néz, neki is részvét van az arcán, igaz, kicsit hivatalos részvét és aprókat cö- cög, mintha valami nagy és megoldhatatlan probléma állna előtte. Legszívesebben felállnék és elrohannék. Féllábú ember, amint rohan. Nevetséges. Egy nyomorék ne legyen büszke. — Nézze, kedves Kerekes szaktárs... Egy dolgot tudok csinálni... Odamegy az anyagkiadóba és dolgozik... Érti? Dolgozik. Igaz, a fizetés kevesebb lesz, de hát nem tudok mást csinálni, ezt maga is beláthatja ... Ha meglesz a műlába, mert ugye lesz? — néz mondom, fél lábbal még el la-; hét élni száz esztendeig... Ént például, ha berúgok, direkte! fél lábon táncolok... Ehhez; mit szólsz, öreg cimbora? No. í de ugrok már, vár a meló, I majd találkozunk most már. ;-Es ellohol. Semmit se váltó- * zott a majd három hónap; alatt. Pedig mi minden, uram- ; isten, mi minden történt ki-; lencven nap alatt. Álldogálok; a folyosón, kicsit a falhoz tá- * maszkodva, kicsit rárogyva; mankómra, mint koldus az út* szélén, hogy alamizsnát kér- X jen. ; Érzem, csontjaimban, izma-; imban érzem az üzem remegő ♦ életét. Hallom ennek a hatal-; más testnek gépsejtjeit, amint; sikongnak, surrognak, zúgnak,; zakatolnak, néha egy-egy em-; bér siet el a folyosón, van, aki; megáll, néhány szót mond,; van, aki a vállamat ve-! regeti, van, aki észre sem vesz ♦ és én meg csak állok, állok,; mint a békát leső gólya és; hallgatom, hogy él, dolgozik a ; gyár. Nélkülem. J Ha nem szégyellném, sírva * fakadnék. ♦ — Szerbusz, Jóska! ; — Szerbusz — mormogom; és akaratlanul is elmosolyo-; dóm. Nem lehet mosolygás; nélkül nézni erre az emberre.5 Annak, aki ismeri. Hatalmas,; öles termetű, amolyan kései; Toldi Miklós. A párttitkár!; Busa szemöldöke másnak ba-í jusznak is beillene, két tényé-í rében, ha jókedve van, zsöm- * lével játszik bújócskát. Él-hal • a kugliért. Neki találták fel * ezt a sportágat. De a szeme, a « szeme, mint egy kisgyereké. S* olyan hihetelen derű, jókedély* sugárzik belőle, hogy moso-J lyogni kell, ha vele beszél az* ember. Pedig nem fnond kü- ; lönösebbet, nem is szokott; szóvicceket faragni, mégis ... ; ki tudná megmondani miért... ; jóleső derű sugárzik ebből az J emberből. ; Technikus különben, azelőtt ♦ esztergályos volt. ; — Hát te mit álldogálsz itt, « mint a gólyamadár — kérdi J Matolcsi és hunyorog egyet,« mintha cinkos szemvillanással « jelezné, tudom ám, öregem.J hogy a gólyára gondoltál tej is. J — Bejöttem egy kicsit kö- J rülnézni... Hogy vagytok? — J mondom és. Matolcsi máris a ; fejét ingatja mindig panaszko- J dik, persze, nem Romolyan,! nem siránkozva, inkább egy J kicsit büszkén is, hogy meny-í nyi gond, baj is van egy ilyen J üzemben, s milyen jó, hogy j ezeket szépen, rendben, tiszté- J ba lehet tenni, mint a gyere- J két. < j — Hát tudod, ' öregem, a j nagyesztergán ... — kezdi ma- J gyarázni és észre se veszem, j hogy már vitatkozunk, hogy j szó szót követ, csak hallgatom ! Matolcsi dörgő basszusát, s né- 1 zem a fejét, amint ingatja egy < kicsit boldogan, hogy panasz- < kodhat és fel sem tűnik, hogy egyetlen szót sem kérdez, mi van velem, hogyan bírom, megszoktam-e már, hogy nyomorék lettem. — Na, gyere, bemegyünk az igazgatóhoz, megrlézzük, mit tudsz csinálni — karol belém olyan természetességgel, mintha erről már nem is egyszer, de többször is szó lett volna, mintha már minden bánatomat kiöntöttem volna előtte, mintha maga is tanúja lett volna átszenvedett óráimnak, , éjszakáimnak. ■ Csak akkor révedek vissza a ■ keserű valóságba, amikor meg• tántorodom. Nem nyúl utá- i nam. De látom, érzem, hogy ■ mellette nem tudnék elesni. • Megkapaszkodom erősen a • mankóban és hálásan ránézek. — Mehetünk — mondom. i — Fog ez menni, öregem — néz vissza rám és tudom, mi- I re mondja- A titkárnő új. Csúnya. Nincs 1 rajta szemüveg, de ha behu- nyom a szemem, nem tudom i másképpen , eáképzem. Szemiéges. Akarhat tőlem valaki iegítséget, hát segíthetek én i /alakin, aki magán sem tud ] nár segíteni? Az utcán embe- -ek járnak, férfiak, akik ke- i nényen és büszke léptekkel i laladnak előre, oldalukon az ísszony, belekapaszkodva erős carukba ... Mennek. Együtt. : Egyszerre lépnek. Ütemre lép- ; rek. Táncolni mennek. Szs- adnak, hogy el ne késsenek a noziból. összeérnek a térdek, ; isszesimulnak a lábak és éj- i izaka összekulcsolódik a tes- i ,ük, fuldokolva, vadul és .. . : ;s egészségesen. Es reggel ; nennek, dolgozni mennek, nunkába mennek. Odaállnak i gép mellé, odaállnak a tábla , elé, leülnek az íróasztalhoz ... ilnek és boldogok és ehhez , -nind menni kell. Menni! : Menni! Ütemre megy, menetel az sgész város, az egész ország, 5, mennyi millió és hallom, dhallom a disszonáns toppalást: egy csusszanás, a lá- lam, egy csusszanás, a man- -cóm. De hol van Gizi? Biztos dol- la van. Megkínzom szegényt. Van baja úgyis és még én is kibírhatatlan vagyok. Pedig szeret, féllábú, nyomorék emberét is szereti... Es, ha már :sak a szánalom, a részvét ártja mellettem? Talán most valakivel, egészséges kétlábú férfival, összeringó léptekkel halad az utján. összeér a csípőjük. Egymásba karolnak és érzik, milyen csodálatos az egészséges test, érzik, hogy dobol bennük a vér és nem gondolnak rám... Miért is gondolnának?... Meggyújtom a villanyt, hunyorogva nézem a kis ébresztő órát: fél kilenc. Gizi, hol vagy? Hazajön, megfojtom, elpusztítom, s aztán magam. Ezt nem lehet tovább bírni. Nyílik az ajtó. — Nagyon vártál már? Ne haragudj, szívem, de gyűlésünk volt. Különben, elhoztam a cipődet a susztertól... Es leteszi az egyetlen cipőt, fényesen, új talppal, egymagában. Nekem már nem kell soha többé egy pár cipő! m ■ — Szevasz, Szabó... az anyád, hát nem bejött? Mi van, öreg cimbora? Nem mondom, kicsit mintha megnyúlt volna az arcod, de amúgy kutya bajod. Disznó alak vagyok, egy hónapja készülök, hogy elmegyek hozzád, de valahogy mindig közbejött valami. Ne haragudj már rám, cimbora... Különben, dolgozni jössz? Jobb is a meló, hidd el, mint otthon emészteni magad, azért a vacak fél lábadért... Ejnye, bocsáss már meg, mindig eljár a szám — harsog, mentegetőzik Szabó, akivel az üzem folyosóján akadok össze. Nagyszájú, sok beszédű, de amúgy nagyon jó lelkű ember. A maga módján szeretné mindig mellére ölelni a világot, csak a világ nem hajlandó mindig az ő módján a mellére borulni. Halkan, kicsit zavartan motyogom, hogy bejöttem, hátha tudnék valamit, mert már otthon megőrjít a tétlenkedés, s majd csak megszokom, hogy szánjanak az emberek. Bele- únnak ők is! — Bele hát — helyeselt rögtön nagy buzgalommal Szabó és rögtön mesélni kezdte, hogy volt neki egy nagynénje, aki állandóan betegeskedett. Először az egész rokonság haj, de nagyon sajnálta, 1 mert amúgy rendes asszony volt, végül már únta, aztán már határozottan idegesítette a famíliát az öregasszony betegsége. Direkt fel- lélegzett mindenki, amikor meghalt. — Köszönöm — mormogom fanyarul. — Mit? — csodálkozik el Szabó, aztán elvörösödik. — Ugyan ne izélj már no, nálad egészen más az eset. Egészséges vagy, fiatal ée komolyan m ; Most már jobban vagyok. ' Fizikailag. De lelkileg! 1 Megyek az utcán. Megyek? 1 Hát tudok én menni? Egy köp- 1 panás: a mankó. Egy csussza- * nás: a lábam. Egy koppanás: i a mankó. Egy csusszanás: a * lábam. S az emberek arcán a 1 részvét, ez az őrjítő, semmivé- 1 tevő érzés, amelyet — ó, le- 1 gyen gyűlöletes, aki meghir- 1 dette — úgy érzek magamon. < mint valami nyálas, ragadós, s rettenetes hínárt. * Miért hagytam levágatni? * Miért? Hát érdemes, hát lehet 1 így élni, roncsúl, a részvét rét- 1 tenetes óceánjában, amelybe 1 belefullad az ember, amelyből < nem lehet kiúszni, mert mind < beljebb és beljebb visz egyet- 1 len lábam és két kopogó man- 1 kóm. Fekszem az ágyon. Nézem a f semmit. Igyekszem nem gon- ! dőlni még a semmire se. Hir- | télén felugróm, — és végigvágó- | dóm a szobán. Görcsös ujja- . immal megkapaszkodom a terítőbe, felborul az asztal és fekszem, mint valami megti- j port halott, hason fekszem a földön, magamra rántva min- ' dent... mindent. Elfelejtettem, hogy nekem ' már csak egy lábam van. Feleségem berohan, belém karol és nyögve, kínlódva talpra segít. Sírok. Szégye- ‘ nemben, fájdalmamban és ő > vigasztal... 1 — Mit akarsz tőlem... En- 1 gedj el... nem érted... te... 1 te, átkozott, engedj már el — 1 ordítok rá elkeseredetten és 1 ebben a pillanatban meg tudnám fojtani, mert segít, mert támogat, mert... egészséges : és rá vagyok szorulva. — Vigyázz magadra. Meg kell még szoknod — mondja csendesen és én, mint valami szöcske, féllábon visszaugrálok az ágyhoz, hogy hanyatt dobjam magam és érezzem, határozottan érezzem: nekem van lábam. Érzem, hogy van lábam. Érzem! S tudom, hogy nincs. Most már jobban vagyok fizikailag. De lelkileg! — Hagyj magamra... Hagyjál el... Hallod? Gizi! Minek élnél egy nyomorulttal. Látod mi lett belőlem. Te egészséges emberhez jöttél feleségül és most roncs vagyok... Feloldalak — nyöszörgőm és könyörögve nézek feleségem türelmes arcára, amely most olyan, mint valami végtelen tó, tiszta, nyugodt, de ... De nem tudom, most már nem tudom, mit rejt a mélye. — Ugyan, ne csacsiskodj ... Ami megtörtént, azon már nem lehet változtatni... Majd kapsz műlábat és rendbejössz idegileg is ... És ne halljam többé ezt a butaságot. Igazán történhetett volna rosszabbul is — néz rám annyira őszinte szemmel, hogy egy pillanatba meghatódom. De ezután most már mindig fgv lesz? Engem mindig vigasztalni kell? En már mindig mindenkire rászorulok? S hátha csak színészkedés a részvét, csak áltatás a megnyugtatás, hisz’ úgy beszél velem, mint egy gyerekkel, egy nyomorék kis gyerekkel, kií'el anyja elhiteti, hogy kinő még a lába ... szép, táncos, gyorsan szaladó lába lesz ... Bárcsak gyerek lehetnék még mindig, akkor tán’ hinnék a mesében és minden reggel megnézném a lábam, nőtt-e, csak egy kicsit, egy icipicit ... En most már életem végéig nyomorék leszek. -És milyen hosszú az élet. Es milyen keveset éltem! Este van. Nem gyújtok villanyt, a sötét úgy zár magába, mint valami kagyló. A falon kósza árnyak kúsznak, künn szél himbálja az utcai lámpát és fénye, mint valami távoli morse-jelzés fel-felvillan a szobában ... Ti ... ti ... ti ... tá ... tá ... tá ... ti ... ti ... ti ... Es újból és megint: segítség... segítség ... segítség... Nevet-
