Népújság, 1960. július (11. évfolyam, 154-180. szám)

1960-07-31 / 180. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KOR KIADÁSÁBAN -----­FA ZEKAS ISTVÁN: Mindnyájunk bizalmáért Cokszor csak ülök elpihenve, ^ mert jólesik pihenni lelkesedve, széken, vagy éppen egy kis pádon, zöld parkban, kényelmes szobában, padlón, olykor csak gyepsoron, de mindig, mindig tisztán, szabadon. Kotló gondolataimtól átölelve Pártban e zengő kék ég alatt, zajló munkám után gyakran, éppen temérdek dolgom előtt, észrevenni, vallatni a futó időt, meglátni a katonás menetelő!, miként emeli lábát az órák lüktetése Okoz fülemnek gyönyört lépdelése, mert ez igazán nagyszerű! — lm, — száz üde láng a pirkadás, szép szent, piros pirkadás; — De hajnaliján a dobok megperdülnek: — Emberek! Munkára fel! Harsan a hang, , S a szívek velünk énekelnek, Ritmusára az idő tört részecskéi tömött sorban menetelnek ... S ez, oly jó ez így! Tettrekész! Merész az indulat moccanása és a lét kemény egy bizonyíték! A percek valóban munkás-ezredek, zászlóaljak, hadosztályok az órák! A napok dübörgő tankok, a hetek fenyegető atombombák! Itt mindenki harcos! Állig-fegyverzett katonák az emberek, Az emberek karjukban hivő erővel millió hétköznapi csatát megnyernek, Es e küzdelemben itt vagy Te is! őrző szavaiddal a nyárban, Izmaidban futkározó remegés ... Most felállsz elgondolkodva... Mozgásodban hegyek roppannak ketté, lecsillapodnak dühöngő viharok, beduinok, oroszlánok, és csalfa, beteges mámorok. í’rzed? Valamit tenni kell, •*-' Tenned kell okosan valamit végre, hogy nyugodt szemmel tekinthess az égre mindnyájunk bizalmáért. — Az isten nem tesz csodát, mert nincsen, de van akaratunk! Ezer éve gyülemlett akaratunk, csak kívánd küzdeni; — Szabad szeleknek, zúgó vizeknek kell fordítani turbinánk szuronyát, S ott kell meghódítani a tudomány-paloták légvédelmi ütegét, ahol az legnehezebb! És ha száz dalával is ring a nyárba, le kell vágni a búzaföldek sárga géppuskáját. É n ebbe tudok csak hinni, mint az értelem Pihenő perceim mámorában is szüntelen, — Mert ott marsol ez a had, ahol fénnyel festik a csillagokat: Ég alatt és föld fölött... ... Oh, száz mámorom bűne segíts! Szép zendülések kora — ifjúság — Nagy munkára bírtam a toliam Jöjj! Segíts! Mert, ha nem tudnám adni a pillanatok, órák mozaikját le kellene tennem e tollat — Jöjj hát! Segíts! Zakatolj velem értelem, Utamon buzdíts! — Én hálátlan felelőtlenség magamra vettem a felelősség állhatatos köpenyét; Súlyom megnőtt! Tudom, érzem, ez a korszerű katonaság megőrzi híven őrhelyét,— Ajka soha nem lesz bánatos, hiszen szava telítetten munka-daltól felvértezett!! PAPP MIKLÓS: Altató Színes tányér a falon: égen lóg a hold, piros arca, mint a labda \ fénybe’ lubickolt. Lengő függöny néz reánk: csipkés levelek, s mint a hinta, táncolnak a jókedvű szelek. Lepke Lenest ideszáü: verdeső zene, bogár koppan: „Jaj, mar hol van ■ _ megkeressem-e?” Aludj Miklós, lepke, bogár álom-óvodában, s együtt mentek el majd reggel kézenfogva, hármon. FARKAS ANDRÁS: KÉT SZONETT A hangok lélektanához Görcsöt görget gecsos gégém hegyére, Vakká teszi a fényes hangokat, S ahogy kinyögném mások szégyenére, Emléke engem bánt és fojtogat. Keményebb ká-nak könnyű kajla vére Magas hangokban kedvesen lohad, S míg vívódom, hogy eszmém messze ér-e, Keményen kettészelhetek világokat, így élek görcsö, pattogó betűkkel, Botor ásítások lehelete alatt, S míg kérdezem, hogy mit jegyezhetünk fel, Mit bír el az idő, s a tiszta lap, Addig fülemben á, ó, é ezernyi Zsongással indul mindent énekelni. Augusztusi este Hegyekből formált tiszta tálhoz Érinti száját épp a balga nap, Arcán a részeg percek játszanak, S mint ősi főpap, önmagának áldoz; Kuncog csak és iszik a balga pap, Mert tudja már, hogy eljut a halálhoz, Egy mozdulattal élőt-holtat átkoz, Mikor egy felhő arcához tapad. Mi látjuk még a hívőnek s pogánynak Egyként oly ismerős jelenetet. Az este jön — más nem történhetett, A hosszú árnyak más zenére vágynak, Valaki int, a lányok tánca indul, S csillag ragyog az erdők ráncain túl; SÁRKÖZI MIKLÓS: Velünk vagy — József Attila verseinek olvasása közben. — Nyújtsd idősebb testvéri kezed Te tőkét döntő Proletár s nézd, a szárszói vasszörny romján hogy épül az új világ. Agyad, szíved izzó acélján már ott kisíklott a nyomor és a munkás meglátta célját nézd! — a peremváros mozog. Sűrűbb a füst a munkás égen, de daltól zeng a gépterem s autóról álmodik most éppen ágyán a proletárgyerek. A földet sem kapanyélben mérik — ezerholdakban számolunk s villanyfény kígyózik a falun végig ha a szelíd est ráborul. * Az írónép? — húsunk és vérünk — másolásért már nem dobog, s becsület, dicsőség a bérük, mert írni ma már nem robot íme az álmod. Valóra vált. S melyért annyit küzdöttél: a pórusainkban él a Párt; győztünk, és Te velünk győztél. és Te velünk jössz, Proletár, De nem állunk meg, megyünk tovább hogy a szárszói vasszörny romján nőjön tovább az új világ. £ ^^^^^^AAAA^^SA/'^A/S/'^sAAAAAA/NAAAAA^NAAAAAAAAAAAAAAAAAAAA/SAAAAA/VSAA/S/S/SAAA/VVVVVVVVVVN |/WVVV\VWWVV Hajnal dereng a hegyek között Esett. Napok óta, szakadat­lanul. Egyenletesen, apró sze- ; mekben. Az út már olyan puha ; volt, mint a kelttészta. A fák ; kérge nyúlósan tapadt, a galy- ; lyak vízcseppeket gyöngyöztek, ; a hónaljukból kis erecskék fu- j tottak lefelé. A ragacsos agya- ; gon a bakancs nem tapadt, ; minden lépés kínlódás volt. És ; már napok óta mennek. Igaz, ; csak éjjel. Lapulva, megbújva. ; Olykor órákig kellett hasal- niok a sárban, a ronggyá ázott ; avaron, vagy a keserű szagú ; fűtorzsák között. A német jár- ; őrök ott kóvályogtak körülöt- ; tűk, mintha csak tudták volna, ; hogy a közelükben vannak. Tegnap reggel attól a víz- ; mosástól, melyben meglapul- 1 tak, alig húsz méterre tanyá- I zott le egy szakasz német. Ha I kisebb egység lett volna, vé- ! geztek volna velük, de így meg I kellett várniok, míg megregge- I liznek és elmennek. A gyomra I akkorát kordult, amikor a I frissen főzött kávé illatát meg- I érezte, hogy ijedten tapasztot- I ta rá a kezét. Nehogy meg- I hallják azok ott. Keszeg, a ! nyurga- kovács, aki mellette la- I pult, elvigyorogta magát az I ijedtségét látva. Legszíveseb­ben szájon vágta volna. Hogy képes egy ember ilyen helyzet­ben vigyorogni? Neki ordítani lett volna kedve. Morogni, és nekiesni puszta fogakkal a hangoskodva zabáló németek­nek. Dühében a gyomrát kapta I marokra. Az éhség a nyálát ' nyelette vele. A fogát csikor­gatta. — Halkabban! — súgta szé- ! les vigyorral Keszeg a fülébe. ; — Meghallják. — Fogd be a szád! Nem Keszegre volt dühös, hanem magára. Az éhség úgy I elcsigázta, hogy nem volt ké­pes másra gondolni. Pedig a várost legfeljebb csak huszon­négy óra múlva érik el. Addig j ezek a bitang németek leg- ’ alább még háromszor zabál- ’ nak. És úgy röhögnek hozzá, mintha színházban lennének. Az a szőke bajszú olyan nyu­godtan borotválkozik, hogy a ; legszívesebben belelőne a ké- ; pébe. Az ecsetet a forró feke- ’ tébe mártogatja. A bitang. Ne­ki meg a gyomra korog érte. Aztán a németek felcihelőd- : tek, végre, és zajosan tovább- I vonultak az elázott fák között. Tehették: sokan voltak. A par­tizánokra gondolni eszükbe : sem jutott. Nem is sejtették, : hogy alig néhány méterre tő- ; lük öt égőszemű férfi figyeli ; minden mozdulatukat, s noha ! a szedett-vedett ruhák semmi : harciasságot nem mutattak, a : zsebekben kézigránátok nehe­zedtek, az esőtől dermedt uj- : jak pedig géppisztolyok agyát : szorongatták. És hiába múlt el az órák hosszú sora azóta, hiába dereng az újabb hajnal a felhőket pi­páló dombok felett, ők men­nek, mennek. A lépések már erőtlenül cuppannak a latyak­ban és egyre bizonytalanabbul csúszkálnak a bakancsok a felpuhult úton. Csak mennek. Mint a gép. Már nincs gondo­latuk, még kívánságuk sincs. Mint a gép. Az egyik a másik nyomában. Mint a gép. Med­dig? Megérkeznek-e valaha? Vagy itt buknak orra a cafattá ázott ösvényen, és a könyörü­letes halál megváltja őket? Mert legalább aludni volna jó. Egy száraz pajtában. Szénán. Vagy a nedves füvön, a fák tövében. Aludni. Órákig. Na­pokig. — Állj! — A préselve kiszo­rított hang a parancsnok szá­jából kúszik hátrafelé. A lába még lódulna előre a megszokottságtól, erővel kell megállítania. Miért álltak meg? — Házak! — bök előre hosz- szú kezével az előtte magaso­dó Keszeg. — Úgy látszik, megérkeztünk. A csupasz, gallyak közötti nyíláson át néhány házacska szürkére ázott fala hivalkodik feléjük. Kimeresztett számé először .nem fogja fel a képet, csak utána ujjong fel benne a gondolat. Házak. Emberek! Va­lami meleg étel. Mindegy, hogy mi, csak ennivaló legyen, ami átmelegíti a beleit. Mityen ismerősek ezek a há­zak. Hol látta már? Hiszen ez egy régi akna bejárata. A há­zak roggyant teteje ráül a re­pedezett falakra. Az üvegtelen, világtalan ablakok üresen ásí­tanak a felhőkre, az egyik aj­tókeret pedig térdre bukni ké­szül. Itt nincs egy teremtett lé­lek sem. Itt nem találnak egy falatot sem. De aludni talán lehet benne. A törmelékek kö­zött talán akad egy •kis száraz hely. — Maradjatok itt, előre me­gyek — szól a parancsnok. — Én is megyek — lódul mellé, anélkül, hogy meggon­dolná. — Ismerem ezt a helyet. A mi üzemünkhöz tartozott. — Nézzétek! — Keszeg előre nyújtott ujjáhegyének nyomán a tekintetek mind a jelzett irányba tapadnak. Teherautó szürke vége ugrik ki az egyik ház mögül. Mögöt­te a félig beomlott akna szája ásítozik. Itt németek vannak, lökődik beléjük a felismerés. Az út az ellenkező irányból kanyarodik a völgybe az ak­nához, ezért nem láthattak és hallhattak semmit. Innen fent- ről mindent szürkévé ken ösz- sze a nyúlós pára és az eső­cseppek sűrű cérnaszála. Most jöttek, vagy már régebben? Sokan vannak, vagy csak né- hányan? És mit keresnek itt? A kavargó kérdésekre nincs idő a feleletet megkéresni,; mert az autó mögül kilép két; fegyveres SS-legény, kezükben ; géppisztoly. Lassú léptekkel; haladnak az akna szája felé. • És most utánuk három civil-1 ruhás férfi lép ki a ház tömb- _ je mögül. Ingüket a víz a bő- < rükre tapasztotta, fejük a mel- < lükre esve, kezük hátul össze- < kötve. Mögöttük újabb SS-ek. • Két géppisztolyos és egy tiszt; A kis csoport, itt a gerinc < tetején, összevillantja a tekin-; tétét. Nincs idő a megbeszélés­re, a találgatásra. Cselekedni: kell. Rögtön. Egymás után indulnak el j meggörnyesztett felsőtesttel, a ; géppisztolyt a jobb kézbe kap- ; va, nyújtott, de fürge léptek- ■ kel. A bakancs ugyan csúszik, < a síkos agyagon meghúzódnak ; a boka körüli inak, olykor éle- ; set hasít a nyilalás az agyukba, ‘ de most csak a három összekö- j tözött kezű férfit látják maguk < előtt. Keszeg a legfürgébb. De ő • sem marad le mögötte. Már j csak tíz méterre lehetnek az' SS-ek az akna szájától. Tíz mé- j tér. Micsoda semmi távolság.j Tíz méter és három ember '• élete függ ettől a tíz métertől, j Gyorsabban! Gyerünk, Keszeg! < Ne botladozz! — Engedj engem előre! —! sziszegi Keszeg felé. De Keszeg meg sem hallja. Azok már csak öt méterre van- ; nak az akna szájától. — Menj már, a keservit! Most még arra sem gondol,; hogy azok, ott lent, meghall­hatják. Az első*két SS megáll. Két; oldalt. Maguk közé engedik a; három megkötözött kezű em-; bért. Azok megállnak az akna ; szájánál. Fejük a mellükre; horgasztva. A legfiatalabbnak ; megrázkódik a válla. Nekidől; a társának. Az a vállával fog- ; ja fel az elerőtlenedő testet. A; harmadik most felkapja a fe-; jét, és szembefordul az öt fegy- ; veressel. A másik kettő lassú ; mozdulatokkal igyekszik kö­vetni, de a legfiatalabban alig ; van már erő. A tiszt most oldalra lép. A I táskából pisztolyt Jiúz elő. Int I a három összekötözött kezű fe- lé. Az egyik SS-legény kilép a sorból, és a géppisztoly csővé- ! vei az akna szája elé tereli a! három férfit. Közvetlenül a fe­kete nyílás elé. A tiszt bólint.; A legény megindul visszafelé,; belép a sorba, a tiszt vezényel,; a géppisztolyok csöve vízszin- ; tesre emelkedik. Egyszerre öt géppisztolyból; pattog a rövid sorozat. Majd; egy hosszabb kerepelés, és; mind az öt SS belehuppan a; vízhólyagokat pipáló tócsákba. A három összekötött kezű; férfi arcát békésen áztatja az; esőcseppek sűrű cérnaszála. G. Molnár Ferenc HARGITÁI ISTVÁN: Kollokváló diákok között (Germánus Gyula professzornak ajánlom.) Tizenkilenccel ezelőtt Éppen tizenkilenc- Éves voltam s izgultam így Akár ez a kilenc- Tíz lány s fiú a folyosón, Lelkendezve, fontoskodón... Szemem rajtuk pihen.) (Állok messzebb idegenül...) Míg lassan alkonyul. — S elmegy a kilenc lány s fiú, Jön ugyanannyi új: Lopva lesnek a kulcslyukon, Elfutnak onnan — s arcukon Cseppnyi szégyen lapul... Kezetráznak! Ám van, aki Szabódik, s fintorog: „Nem a legjobban sikerült. — örülni semmi ok.” > — Egy lány, aki kijött elébb, Magyarázza feleletét, S nagy boldogan vihog... (így változatlan ez a kép.) Folyosó szögletek Homályából meg Dózsa György Szemei fénylenek. — Halványló villanyfény mögül — Seholsem látom elmerült Képét Werbőczinek... (No, nem hiányzik) — De bizony Hiányoznak sokan, Akik a kongó folyosót Bejárnák boldogan — Megállva egy ajtó előtt — Tizenkilenccel ezelőtt... (Ám zárja zárva van.) Megyek tovább: — s egy folyosón Hol csend ül, s félhomály — „Nedsid Fikri — Abdul Karim” A hadzsi neve áll... „Lá iláha illá llahu” Szólok halkan: — szavam lehull S nem nyílik semmi zár... Kérdem az ajtón: merre most Ó — jó professzorom, — Akikkel Iszlám útjait Kísértük egykoron? Hol Fatime, a szépszemű, Ki mindig ott ült legeiül — Emlékszik rá vajon...? ANTALFY ISTVÁN: Lassan már elfeledtem... Lassan-lassan már elfeledtem ... Hiába volt derűs az ég, mit volt az életem szeretnem?! Nem volt cél, értelem elég! Odúba bújtunk, mint a patkány, nem volt éj, és nappal se volt, „Ó, lassan élni sem szabad tán!” jajdult a szó, vádolt a holt, cafattá tépett embereknek vérétől színezett kövek széthullva mindent eltemettek, mosolyt, örömet, életet... Pincék lakói, jaj, mi voltunk! S ó, hol vannak, kiknek szívét (hideg verejték gyűlt ki rajtunk!) bombák fullánkja tépte szét...?! Hol vannak, kik hiába várták a béke percét...?! Milliók! > kiknek tán csak nyomát találták.. .1 Miért kellett meghalni ok?! Pincék mélyén, futógödörben, romok között, dobbant a szív, talán utolsót, meggyötörtén, Az emlék vissza-visszahív ... Barátok, ismerősök arcán fagyott örökre ránc, mosoly, riadt a szív: „Holnap te is tán ... te is közéjük tartozol __!” La ssan-lassan már elfeledtem, ma mégis, újra rámakadt e gondolat, s a gyötrő emlék fel tépett rég zárt sírokat...

Next

/
Thumbnails
Contents