Népújság, 1960. július (11. évfolyam, 154-180. szám)
1960-07-29 / 178. szám
4 NÉPÜJSÄG 1960. július 29., péntek Színházi évad után — színházi évad előtt Vasárnap: Anna-bál Bélapátfalván A hagyományos Anna-bált vasárnap rendezik meg Bélapátfalván a cementgyár kul- túrotthonában. Érdekessége, külön eseménye lesz a bálnak, hogy a cementgyáriak héttagú zenekara már az új hangszerekkel szolgáltatja a táncra hívó muzsikát. Nemrég vettek új hangszereket, elektromos gitárt, nagybőgőt, pisztont, szakszofont, két tangóharmonikát és dobfelszerelést. Körülbelül 35—40 ezer forintba kerültek az új hangszerek. S újabb ezrekbe a zenekar tagjainak egyenruhája: olimpia- kék nadrág és fehér apacsing. Gazdagnak ígérkezik tehát az idei Anna-bál Bélapátfalván. — AUGUSZTUS 18-AN tárgyalja meg a hevesi járási művelődésügyi állandó bizottság Tamaszentmiklóson a község nyári idény-napközi otthonának munkáját. Az ülésen részt vesznek a heves- vezekényi és pélyi művelődésügyi állandó bizottságok elnökei is.- KITŰNŐ TERMÉST adott a kerekharaszti Alkotmány Termelőszövetkezet gabonája. A nagy termés learatásának befejezése után jelenleg a csép- lése folyik. Az eddigi cséplé- si eredmények alapján a szövetkezetnek 14 mázsás holdan- kénti átlagtermést fizetett a búza. s az árpa átlaga meghaladja a 15 mázsát holdanként. — A NÉPMŰVÉSZETI KI ÄLL1TÄS a nagyközönség számára ma, déli egy órától van nyitva, amelyen megismerkedhetnek a Heves megyei, de az országban található népművészeti kincsekkel a látogatók.- PARTGYŰLÉSEKEN tárgyalják az Apci Fémtermia Vállalat kommunistái a nemzetközi helyzet alakulását, a második ötéves terv fontosabb .mutatóit és az ősszel beinduló szakmai-politikai oktatás menetét július 29-én. — a hevesi könyvtárban a II. negyedévben az olvasók száma 654 volt, a kölcsönzött kötetek száma csak bent Hevesen 6605 kötet volt, amelyeket elsősorban a könyvtárosok lelkiismeretes munkája emelt meg a tervezett 5000-ről ilyen szép számra.- ÜTEMTERVNEK megfelelően halad Hatvanban a 78 lakásos építkezés. A falegyent azonban, az ütemtervtől eltérően. hamarabb készítették él, s előreláthatólag az építkezés befejezését is sikerül az eredetileg tervezett október 31-e helyett már 20-án befejezni és átadni rendeltetésének. — JARÄSI ÉS VÁROSI KISZ-BIZOTTSÄGOK VB- ülésén augusztus 30-ig tárgyalják meg és hagyják jóvá az alapszervezetek vezetőségének kialakítására és a KISZ-értekezletek küldöttedre tett javaslatokat.- TIZENHAT FORINTOT fizetnek egy munkaegységre előleget márciustól a gyöngyös- halászi Petőfi Termelőszövetkezetben. Kitűnő termést aratott a szövetkezet, ezért úgy határoztak, hogy a júliusig ledolgozott munkaegységekre ezen felül kiosztanák másfél kiló búzát és másfél kiló árpát is. — MAKLÄR községben négyszáz négyzetméternyi járdát építettek. A járda építését tovább folytatják a községben és augusztus hónap végére már mintegy 1409 négyzetméter gyalogjáró készül el. A beruházás összege hatvanezer forintot tesz ki. NÉPMŰVÉSZETI és szőnyegkiállítás, árusítással egybekötve. Egerben a Szakszervezeti Székház (Széchenyi u. 16.) fszt. olvasótermében, 1960. július 29-től augusztus 4-ig bezárólag. Nyitva délután 1-től este 9-ig. Belépés díjtalan. Hazánk összes tájegységeinek népművészeti bemutatója. Mindenkit szeretettel várunk. Az országos sajtóban, a színházi szaklapokban és az irodalmi folyóiratokban az elmúlt hetekben bonckés alá vették az elmúlt színházi évad eseményeit. A kritikusok és esztéták savanyú szájízzel emlegették a magyar színházi kultúra utolsó részletét és megállapították, hogy bizonyos megtorpanás és eszmei tisztá- "zatlanság mutatkozott a műsorpolitikában. Az egyöntetűen felhozott kifogások azt mutatják, hogy színházi életünkben és filmjeinkben felle1 hétő világban is mintha bizonyosfokú beszűkülés jelei mutatkoznának. Ennek a jelenségnek okait is keresik vitákban és bírálatokban egyformán. Nem akarjuk most a nyilvánosság előtt a tévedhetetlen bíráló ünnepélyes tógáját magunkra ölteni és azt mondani, hogy mi is egyetértünk az országos érvényű szakmai bírálók megállapításaival, csupán néhány megjegyzéssel szeretnénk az egri színház elmúlt szezonban mutatott eredményeit és hibáit — ha szűk helyen is — elemezni. Az egri Gárdonyi Géza Színház 1959/60. évi munkáját a tervezés és a szervezés alaposságának a hiánya jellemezte. Szeptemberben már megmutatkoztak azok a hibák és repedések a műsoron és a társulaton, amelyek az évad folyamán csak .mélyülhettek. A társulat az Érdekházassággal nyitott és a szereposztásban már ott befészkelt az értelmetlen, de állítólag szükségszerű súlyponteltolódás a művészek szerepeltetését illetően. A köny- nyű és igénytelen darab egyébként sem jó arra, hogy az egyéniségét még mindig kereső színház évadot kezdjen vele. A bemutató még azzal a nemkívánt meglepetéssel is megajándékozta közönséget, hogy epizódszerepet játszott olyan drámai hősnő, Kovács Mária, aki nem tud táncolni a tojáshéjként színpadra vonszolt vígjátéki ötleten. Most, utólag nem akarunk vitatkozni azon, helyes volt-e az elmúlt évben a társulatnál nagy cserét végrehajtani, ni- szen a személyi kérdéseket csoportosan vetették fel az akkor meglevő színházi klikkek. Valamiféleképpen operálni kellett és ezt az operációt a színház vezetősége vállalta. Az igazgató akkor azt ígérte, hogy az újjászervezett társulattal végre kialakítja majd, mert kialakíthatja az egri színház arcélét és játékstílusát. Ehelyett az évad folyamán az, és csakis az történhetett, hogy az eggyékovácsolódni nem tudó együttest a pillanatnyi helyzet dobálta idébb, vagy odább. A meghirdetett műsort nem lehetett olyan előkészülten megvalósítani, mint ahogyan azt egy egységes társulat lehetővé teszi. Igaz, játszottak itt Gorkij-drámát, Jókai Aranyemberét, Shaw War- renné mesterségét, de a színház az operettekben, meg a felemlített darabokban nem elégítette ki a közönség várakozását, arról meg egyáltalán szó sem lehetett, hogy a közönséget biztosan tartotta volna a színház hatása alatt. A színház jelentős időn keresztül hős nélkül működött. Olyan hőst, mint aminőt az Aranyemberben, a tiszt személyében kaptunk, nem szabad színpadra engednünk — még megalkuvás árán sem. Az alku annál szerencsétlenebb, mert itt éppen egy tehetséges koreográfus és remek epizódszínész esett áldozatul. Nem volt okos dolog és sohasem az egy színháznál, ha ellenkező adottságokkal rendelkező színész vagy színésznő bármilyen oknál fogva vállalkozik, vagy kijelölést kap egy jellem megformálására. A hiba akkor még tetéződik, ha ugyanabban a darabban két ellentétes jellem megcserélve játszik. Nem gazdálkodott a színház elég ökonomikusán a rendelkezésre álló művészekkel sem. Az egyéniségek súlyelosztása az együttesen belül más meggondolásokra késztethetett volna bárkit a színház vezetőségénél, ha az összesség érdekeit tartják szem előtt. Ezek a bíráló megjegyzések főkép a színházi szezon első felére vonatkoznak. A csaknem sebtében elővett Ibsen- darab, a Nóra, váratlanul fényes sikert hozott. Innen kezdve a színház magabiztosabban állt a lábán, mintha nekibátorodott volna. A Lorca-bemu- tatókon át a siker már a levegőben lógott, minden új darabnál. Különösen így volt ez Darvas József Kormos ég című drámája esetében, amikor a darab hangvétele, mondanivalója, cselekményei is biztosíték volt a hatás magas fokának elérésére. De a társulat is csaknem minden tőle telhetőt latba vetett a Kormos égben. A bemutatott Moliére-darab és az évad befejezését jelentő zenés vígjáték (Elveszem a feleségem) már nem vitték feljebb a mércét minőségben, ds nem jelentett különösebb egyéni elmélyülést és sikert azok számára sem, akik a darabot megelevenítették. Az Anyósgenerális bemutatása nem hozta lázba a közönséget, mert a darab új címe sem tette frissebbé a témát. A rendezésről és rendezőkről kell beszélnünk elsősorban akkor, amikor a színház elmúlt évi munkáját felmérni igyekszünk. A rendezőkre is kihatott a társulat mozaikszerűsége, a nem kellő alapossággal összeválogatott műsor, de véleményünk szerint mégis többet, sokkal elevenebb hatású munkát kellett volna adniok. Talán a Nóra és a Kormos ég rendezési megoldásán kívül egy alkalommal sem láthattuk, hogy a rendező személye a rendezendő darab karmestere és — ha ügy kell — parancsnoka. A rendező kezébe veszi a darabot és kezébe kapja a művészeket. A darabot is, a művészeket is megméri, hogyan idomulnak egymáshoz. A próbák folyamán úgy kell alakítania a rendelkezésre álló eszmei és eleven anyagot, hogy abból a közönség összhatásában és tartalmában igaz élményt vigyen haza. A rendezőnek nemcsak a darabot kell megoldania, hanem a dráma, vagy a vígjáték, vagy az operett minden egyes jelenetét, mozdulatát és ezen felül minden jellemét. Ha az epizód-szerep nincs megoldva, talán nem követ el a rendező olyan hibát, mintha a főhős egyéniségét tolná vakvágányra — de becsapja a színészt, a közönséget és önmagát is: értelmetlen és hamis lesz a kép a sok közül, amit nem véletlen írt meg a szerző. A főhőst — a művész adottságainak jó ismeretében — nehéz tönkretenni, de az előadást tönkre lehet tenni párszavas jelenet félre- billentésével, egy fontos epizódista szürkeségével. A rendezők ebben az évadban alig törődtek azzal a követelménnyel, hogy a színpadi kollektív teljesítménynek hassék: pozíciókat oldottak meg csak sok esetben ott is, ahol a drámai konfliktus csak a párbeszédekben, a szenvedélyes vitában tomr bői. Ilyesmit láttunk Shaw Warrenné mesterségében. Anya és lánya közötti ellentétet az- izgalmas Shaw-szöveg- nél nem lehet túlhangsúlyozni pozíciókkal, mert éppen a szellemes és vitriolos szöveget tompítja a külső mozgás. A szellemet a saját ruhájában kell robbantani, a szavakban sisteregjen a nagy adag puskapor; nem kell sokat izegni- mozogni ahhoz, hogy az felrobbanjon. A töltet, ha éles, finom érintésre is. robban. Ügy érezzük, hogy a kollektív szellem kialakítása a rendezők joga és kötelessége. Ha a rendező egy darab előkészítő munkája közben egymás mellé csiszolja a szükségszerűen különböző vérmérsékletű és adottságú művészeket, ha a művészek felolvadnak a játék közös önfeledtségében, akkor nem lesz kényszerrel és külső eszközökkel csinált rangsor a színházban, nem lesz klikk, hanem kollektíva, amely mindenkit megbecsül, helyén álló és elismert értékeiért. Amit évek óta szerettünk volna már elmondani, de az ötévi idő most már teljes jogalapot ad a kérdéshez: nem alakult ki az egri színház, az egri társulat egyénisége, a többi vidéki és nemvidéki színházétól elütő arcéle. Pedig ez hiba! A színház nemcsak arra van, hogy jól-rosszul véghezvigye kötelességét és játsszék darabokat, hanem ezt a nemes hivatást úgy kell vállalnia, hogy minden mozzanatában, minden kimondott hanggal adjon a darabhoz a maga egyéniségéből. Ha valaki megnézi a Szent Johannát Egerben, az ne csak azt mondhassa el, hogy .,na, igen. ezt Pesten Ruttkay Évával másképp csinálják”, hanem azt legyen kénytelen a látogató mondani, hogy ,;igen, ezt a megoldást csak itt láttam, ezt a jellemet eredetien fogalmazta meg X, vagy Y művész.” Ehhez pedig az kell, hogy a rendezők a darabokra készülő kollektívával elmé- lyülten foglalkozzanak, de segítsék a művészeket egyénis fejlődésükben is, mert némi szomorúsággal kell megállapítanunk, hogy vezető színészeinknél is gyakran kell azt a használt levegőt érezni alakításaiknál, amit korábbi szerepeik légköréből hoztak magukkal. Az ismétlődés veszélye ellen csak a folytonos fejlődéssel lehet és kell védekezni. Ennek pedig az a módszere, hogy a rendező, együtt élve művészeivel, figyeli és irányítja azokat akkor is. amikor nem közvetlenül rendezi a művészek mozdulatait. hangiját, szeme reb- benését. Nem a sztárkultusz diktálja belőlünk azt a megállapítást, hogy élménytnyújtó nagy alakítást csak alig párat láttunk. Kárpáthy Zoltán beteg orvosa a Nórában, Kovács Mária és Pálffy György ugyancsak a Nórában megrendített, bár nem töretlenül nyújtották a tragikus élményt a háromórás feszültségben. Stefanik Irén temperamentuma és széles jókedve az operettekben hatott igazán, Gyuricza Ottó epizódfigurái elevenek maradtak. F. Nagy Imre a Moliére-darabban mutatta meg, hogy több önfegyelemmel és erélyesebb rendező kézben finom árnyalatokat is érzékeltet. Ruttkai Mária megbízható és szorgalmas művésze a társulatnak. A következő évad előtt az a kérésünk a társulattól: tartsák fontosnak a szép, magyar színpadi beszédet, a legkisebb mondatban is lássák meg a szerző gondolatait és szándékát, a szenvedély és a logika törvényeit tiszteljék és higy- gyék el. hogy önmaguknak is azzal használnak, és a közönséget is akkor tartják meg maguk mellett, ha alázattal és szorgalommal lépnek a színpad deszkáira. Szeretnénk hinni, hogy ez az évad sokban feleletet ad nyitvalevő kérdéseinkre. FARKAS ANDRÁS Spessarti fogadó EGRI BRÓDY A diadalmas olimpia EGRI KERTMOZI Különös hajótöröttek GYÖNGYÖSI SZABADSÁG ítélet magánügyben GYÖNGYÖSI PUSKIN Hovanscsina öngól HATVANI VÖRÖS CSILLAG A nagy kék országút FÜZESABONY Nincs előadás HEVES Nyomorultak pétervasara Nincs előadás I960. JÚLIUS 29., PÉNTEK: MÁRTA 70 évvel ezelőtt, 1890. július 29-én halt meg VINCENT VAN GOGH (ejtsd: Vinszent fan góg) holland festő. Első művei (munkás- és parasztképek, komor tájak) korának fejlődő kapitalizmusát vádolóan, szociális tartalmúak. 1866 óta az impreszr szionizmus hatott művészetére: erőteljes színek, merész formák, az ecset szenvedélyes vezetése, ezek jellemzik festményeit. Későbbi műveivel már az expresz- szionista stílus előfutárává lett. Van Gogh 1853-ban született. 1932. július 29-én végezték ki a budapesti Gyűjtő fogház udvarán SALLAI IMRÉT, a Kommunisták Magyarországi Pártja régi, fáradhatatlan harcosát és fiatal munkatársát, FÜRST SÁNDORT. 270 évvel ezelőtt, 1690-ben született WILLIAM GED ír nyomdász, aki a nyomdászatban az úgynevezett sztereotípia eljárását találta fel. Ennek segítségével az eredeti ólomklisékről, vagy szövegrészekről nedves lemezpapírra préselés által úgynevezett matrica készíthető. Erről ólomöntvény alkalmazásával az eredeti szöveg, vagy ábra újból nyomható. VINCENT VAN GOGH (önarcképe után) IKÖHMSPOLi Simoné harca Kc (LION FEUCHTWANGER•' Simone, Kossuth Könyvkiadó, Budapest, 1959.) rortörténet ez a könyv. A német fasizmus Francia- országba törését, vérszomját és szellemi és erkölcsi rombolását idézi az írás. A történet Saint-MartinbaU, egy francia kisvárosban játszódik, a fasiszta megszállás előtti rémületben és a horogkereszt ottani rémuralma alatt. A történet eseményszálaiból érdekes lelki kép bontakozik ki: egy 16 év körüli francia kislány, Simone megrázó, belső harcáról és élményeiről, az antifasiszta jellem tettekig érő kialakulásáról. Simone ösztönös, majd a maga módján mind tudatosabb harcot vív a német és a francia fasizmus, és a mögötte kalandorkodó nagytőke ellen. Simone hazafias hősnővé kemé- nyedik, az igazi hazafiasság önfeláldozó képességéig fejlődik és — fölgyújtja, fölrobbantja nagybácsikája szállítóvállalatát, hogy a teherautók ne jussanak az ellenség kezébe... Simone meggyilkolt apjától örökölt humanista hagyomány és a reakciós környezet ellentmondása, meg az olvasmányok hatása következtében nevelődik hőssé, ellenállóvá. Simone, a hősnek induló leány — Feuchtwangemél ez megszokott és természetes — jórészt tapasztalat nélkül, ösztönösen jut el az anti- fasizmusig. A Jeanne d’Arc-ról olvasó és gazdag rokonai által kizsákmányolt, nagybácsikájánál konyhamunkára kény- szerített árvaleány úgy edződik az antifasiszta harcra, hogy szinte párhuzamot él meg az orleánsi szűz egykori angolellenes honfiharcával; csak Simone a nácikat, a fasisztákat, s azok kiszolgálóit gyűlöli leikéből. Simoné, az ifjú leány életharcában nem annyira a ^ megrendítő tragikumot kell, hogy nézzük, hanem a honfiaskcdó — s valójában! —, üzletes nagytőke elleni gyűlöletet, lázadást. A közösségért történő egyéni cselekvések sok drámai pillanatát és érzelmi elhatározását kísérjük itt mind nagyobb figyelemmel. „Ki, ha nem te? És mikor, ha nem most?” — Simone így erősíti tépelődését elszánt■ harckészséggé. „Vajon jöhet-e csoda, ha az emberek mit se tesznek, csak várakoznak?” — kérdezi önmagától, és tudja, hogy cselekedetek, tettek kellenek. Simone eljut környezeti harcában a hőstettig, a tőke elleni támadásáig, amelyért nemcsak a fasiszta „boche"-októl várhat halálbüntetést, hanem a francia nagyüzleti uraktól is — és elsősorban francia fasisztáktól! Simone érzi, felismeri, hogy nem a német, hanem a francia fasiszták ítélkeznek majd fölötte ... Lion Feuchtwanger saját bőrén ismerte meg a francia fasisztákat. Francia koncentrációs táborokban hányódott jóidéig, s innét került ki Amerikába ... Feuchtwanger röviden így indokolja ifjú hősnője keserves és meggyőző történetét, Simoné vallatása közben: Simoné leszállt a dolgok mélyére, oda, ahol az időtlen igazság rejlik. Megállt körülötte az idő. A nap összeolvadt az orleánsi szűz napjával.” A hazugságból szőtt háló, amelybe Simone is beleesett, Feuchtwanger szerint ugyanaz, amely ötszáz évvel ezelőtt Jeanne d’Arc-ot befonta — tehát: a hűbéri elnyomás ugyanolyan szenvedést okozott a jobbágyvilágnak, mint a félhűbéri, vagy nagypolgári uralom, valamennyi dolgozónak. Simone történetében így az antikapitalizmus hangja is megszólal, de kevés szó esik még a szocialista eszme közösségi erejéről. Ennek csak sugallata érződik — a könyv néhány fiatal harcosának alakjában. Simone közelében sok becsületes ember is él. Például Maurice, aki lázítóan csúfolja az urakat, Etienne, akivel úgy bánnak el, hogy vele kapcsolatban Maurice azt mondja: „A rabszolgatartók fenyegetően suhogtatják korbácsaikat, a boche-ok harci kocsijai mögé bújva.” És azt is mondja Maurice: az egyik oldalon a „munka, család, haza” — jelszó, a nácik, Petain, a verduni vészmadár és az összes francia fasiszták vannak, a másik oldalon meg a „szabadság, egyenlőség, testvériség” és a világ minden antifasisztája! (De ezeket a szavakat a szállítási vállalat felrobbantó ja, Simone, alig érti még még ...) regény művészi igazságszolgáltatása sok mindennel igazolja Maurice szavait, különösen a főszereplők félreérthetetlen lelki-ábrájával. Prosper Planchard, a vállalat vezetője, amint megjátssza üzleti célból a francia nemzeti humanistát, vagy Madame, a vállalat tulajdonosnője, népellenes gyűlölködésével, és a hivatalos figurák, akik Simone üldözése közben folyton a városra tört boche-okkal való állítólagos ellenségeskedéseikkel indokolják Simone üldözését. És ők együtt, végül csendőrkézen a „Zord ház”-ba, azaz egy durva fegyházba toloncoltatják Simone-t... Mindezek típusai a második világháborúnak, ma már közismert hadiszer-honfiak, embervér-kereskedők. De az ártatlan hősleány annyira népszerű a tömegek előtt, hogy amikor börtönbe viszik, a sokaság az utcán élteti és „Viszontlátásra!” kiáltással búcsúzik tőle ... Simone hű lelkirajzával és a bűnös hadigazdagok arcképeivel a dolgozók jobb jövőjébe vetett hitét sugallja Lion Feuchtwanger. Hálával és örömmel olvastuk el ezt a könyvet, s véleményünk az, hogy Simone történetének regénye nemcsak a tegnapot megélt emberek olvasmánya, hanem mai ifjúságunké is! ^ Pataky Dezső A