Népújság, 1960. június (11. évfolyam, 128-153. szám)
1960-06-05 / 132. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSÁBAN SZEMES PIROSKA: A viszontlátás É' ' va szerette az urát, de nem volt belé szerelmes soha. Akibe szerelmes volt, és ábrándozó estéire megmegidézte, ; eltűnt az életéből. Három évig viselte a gyűrűjét, aztán összevesztek és visz- szaküldte neki. Min is vesztek össze? Hányszor kérdezte visz- sza, s felelt meg rá, lassan már kiszínezve a valóságot, hogy igazolja önmaga előtt is a befejezést. Az igazság az volt, hogy Éva Pesten járt egyetemre, Gábor pedig Debrecenben, és olyan nagy volt a távolság, olyan ritkán volt alkalmuk viszontlátni egymást, hogy valahányszor találkoztak, frissen égett a szerelem. Nem zavarta meg a gyakori együtt- létekben mindig sűrű nézeteltérés. Az ünnepi találkozásokkor mindketten ünnepi külsejükben jelentek meg egymás előtt, csak szépet, jót tudott mindegyik a másikról, aszerint, hogy az illető kiszínezte. Utolsó találkozásuk hat évvel ezelőtt volt. Szédült mosolygással sétáltak végig a Rákóczi úton, s Éva úgy érezte, virágzó akácfákkal szegettek a járdák, noha éppen ezen az úton semmi zöld nem volt. De hát a szerelem optikája egészen különös. A szerelem a csúnya emberben is szépet lát, a komisz tulajdonságokat is jókká magyarázza, az olcsó kisvendéglőben elfogyasztott vacsorát pompás éttermi lakomává teszi, a kis cigányzene- kart nagy szimfonikus orcsesz- terré. Ujjongó tavasz volt kint és bent, a lelkűkben is, legalább így érezte Éva, erre emlékezett vissza még évek múlva is. Annyira, hogy az elválás sem tudott fájni. Gábor szép, integető alakja csak látszatra kisebbedéit a távolodó vonattal együtt, a valóságban mind óriásabb lett. Jó is ez a kis szünet a boldogságban, mert kicsordulna tőle az ember szíve. Jó lesz kicsit egyedül maradni, zavartalanul ízlelni a szerelem szorító, robbanó furcsa gyönyörűségeit. Jó lesz egyedül maradni az első ölelés emlékével, hogy még tisztábban várhassa a másikat, két hét múlva, a tavaszi szünetben, mikor majd együtt mennek haza, Eváékhoz. A 2 első napok boldogan, ** tempósan peregtek, aztán lelassult az idő forgása, s mire a második hét közepére ért, már fájdalmas várakozás fogta el. Amikor megjött a levél, s elolvasta, azt hitte, vele ilyesmi nem történhetik meg, boldogságába nem hatolhat bele semmi világi. A levél szövege szerfelmes, rajongó volt, de a lényeg szíven ütötte Évát. „Sajnos, nem jöhetek hozzád, mert hagyatéki tárgyalásra kell hazamennem ... Tudod, örököltem, és nem akartam, hogy elússzon, amiért nem jelenek meg ...” Először arra gondolt Éva, hogy valaki más állt közéjük, egy ismeretlen, de nálánál ,-ü- lönb lány. Aztán megrázta a fejét, s mert ösztönei nem akarták, hát nem is hitte. Csak az esze járt rá. Aztán düh fogta el. Sértetten fedezte fel, hogy Gábor közte és egy örökség között választott, s ez utóbbit ítélte fontosabbnak. Gábornak egy másik lány iránti szerelme sem lett volna előtte ilyen árulás. Gyűlölettel, hántással teli szívvel húzta le a gyűrűt, és tette dobozba, aztán feladta, benne ezzel a néhány sorral: „Ha így döntöttél. nem kell a gyűrűd!” Kiszámította, mikorára kapja meg Gábor, s addig csak fokozódott benne a harag. Amikor úgy érezte, hogy már írják a választ, megdöbbent. Először gondolt arra, , hogy Gábor valóban kiábrándulhatott belőle. Hiszen hányszor hallott már olyanról, hogy az első ölelés után vége lett a szerelemnek. Nagyon nyomorultnak, megalázottnak kezdte érezni magát, s most döbbent rá, mennyire nem ismeri szerelmét, mennyire nem tudja róla, milyen jellemű, hogyan viselkedik nehéz helyzetekben. Lassan felkészítette magát a fájdalmas valóság elviselésére. A válaszlevél, szó szerint cáfolata volt kétségeinek, a valóságban azonban egy másik Gábor érzelmeit vallották meg a betűk. „ ... szamárság amit csináltál... Egyébként úgyis tudom, hogy meggondolod, mint ahogy eddig is szok- tad, ahányszor megsértődtél valamiért...” — írta. E1 bben már fölény volt, határozottan kiérezhető lekezelés. Ezt Gábor eddig nem tette. Soha ilyen nyeglén nem írt még. Éva most már gondolkodás nélkül vetette papírra: „Azt hiszem, én mégis helyesen csináltam — és még odaírta: ne haragudj.” — Később ráébredt, hogy a mentegetőző „ne haragudj”-ot csak azért tette hozzá, hogy azt a látszatot keltse, becsapva önmagát, mintha igazában ő kezdeményezte volna a szakítást. Pedig tudta jól, hogy ez nem igaz. Néhány hónap múlva már kis, szorító fájdalmat érzett csupán, ha Gáborra gondolt. Szívében nem támadt új vihar, a régi szerelmet nem tudta újra élni István mellett. De nyugalmat, biztonságot sugárzott rá ez a csendes, ragaszkodó, zárkózott ember, akiből hiányzott a Gábor pajkos derűje, a meglepetések ötletessége, a szerelmes ember intenzív figyelmessége. Egyszer türelmetlenül rá is szólt: — Maga sohasem veszi észre, ha rá akarok gyújtani? ... — O, hát miért nem szól? Es már szolgálatkészen vette is elő a gyújtóját. Kezdetben nem beszéltek házasságról, de Éva tudta, hogy feleségül megy hozzá, és István is menyasszonyaként kezelte. Ha most fel akarná idézni, nem jutna eszébe, mikor került szóba először a házasságuk. Csak arra emlékszik, hogy Istvánnal ágyneműt mentek vásárolni, és segített felrakni neki egy új függönyt. — Hazamegyek apámhoz, és feladnék egy táviratot is, hogy nem egyedül utazom... — mondta István. Éva bólintott. Valami gyenge, örömhöz hasonló suhanás szaladt át rajta, s megmardt ösztöndíjából gyorsan egy pár harisnyát vett az útra. U urcsa, de Éva apósán ke- resztül szerette meg Istvánt. Az öreg embernek négy fia közül a legkisebb volt az, akiről tudta, hogy a férje lesz. Komoly, okos, özvegy parasztember volt, aki mind a négy fiát tanulni küldte, s nehezen, de állta a gimnáziumot, egyetemet. Más talán észre sem vette, hogy az öreg ember boldog, de Éva szeme, érzékei finomak voltak, ösztöne agyánál is előbb működött, és ritkán tévedett. Először tartózkodóan viselkedett, nem kérdezte, de úgy sejtette, a ciga- rettázással nehogy kényelmetlen helyzetbe hozza apja előtt Istvánt. Es másnap elakadt a lélegzete, amikor apósjelöltje egy csomag cigarettát nyújtott neki. — ügy tudom, dohány zol, kedves lányom ... A maga módján boldog asz- szony volt Éva. Tulajdonképpen irigylésre méltó. István csöndes volt, soha nem engedett utat indulatainak, mintha azok nem is lettek volna. Ez tulajdonképpen előfeltétele volt a harmőhiának, de ezzel a természettel együttjárt a gyöngéd, örömteli érzelemkinyilvánításának hiánya. Éva sokszor nem tudta, örül-e István annak, hogy egyáltalán a felesége lett. Amikor első gyerekük megszületett és férje bejött anélkül, hogy egy szál virágot hozott volna, elsírta magát. Zokogott, de nem mondta meg, hogy miért. Kimondhatatlanul szégyellte volna, ha ő hozza István tudomására. Fájt, hogy nem jutott eszébe. István meglepődött és ügyetlenül cirógatni kezdte az arcát, egyre- azt hajtogatva: — No, most túl vagy rajta... Gáborra gondolt, s tudta, hogy ő nem jött volna be virág nélkül, rögtön kitalálta volna, miért sír. Ebben, a pillanatban valósággal irtózott István kezének érintésétől. Ahogy telt az idő, mind többet gondolt Gáborra, pedig néha már az arcát sem tudta felidézni. Csak a keze formájára emlékezett, a simogatására, s hogy csiklandozta meg egyszer a nyakát, s • mikor már hahotázott, hirtelen azt mondta: — Hogy lehet egy ilyen kis nyakon ekkora fej! TT ányszor mondta el ma-*-*■ gában, hogy István kitűnő epiber, minden gondolata csak a család, a keresetét leadja, nem törődik vele, hogyan osztja be Éva, ha kér tőle valamit, máris megcsinálja. Előfordult, hogy kedve kerekedett főzni, de éppen nem' volt otthon semmi. Akkor ösz- szeírta Istvánnak, hogy mit hozzon fel. Már ugrott is, de ha megfeledkezett néhány kellékről, akár háromszor is szolgálatkészen leszaladt a boltba. Magától azonban soha nem jutott eszébe semmi. Se névnap, se születésnap, se házassági évforduló. Amikor Éva sírva, dühösen figyelmeztette Istvánt, mint egy bűntudatos kutya, mentegetőzve nézett rá. Másnap aztán megvolt az ajándék, valami praktikus holmi, de nem éppen a legidőszerűbb. Az emlékezetére bízta mindig, mi tetszett Évának a kirakatban, s aszerint vásárolt. Előfordult, hogy a tavasszal nézegetett divatos táskát vette meg ősszel, a házassági évfordulójukra, amikor már minden második nőnek volt olyan. Hat év óta ritkán esett meg, hogy Éva nem gondolt volna Gáborra, ne talált volna összehasonlításra alkalmat, s ez mindig hajdani szerelme javára dőlt el. Maga sem vette észre, hogy lassan egy tökéletes eszményképet formált belőle, aki jóval csinosabb Istvánnál, társaságban is ügyesebben mozgott, ha elképzelte maga mellett, már látta is az irigy szemeket, akik mind Gábort csodálják, s őt, akinek ez a tökéletes lény a társa. Hat évvel a szakítás után már két gyermeke volt Évának. Reggel bevitte őket a napközibe, aztán bement az iskolába, órára, s délben, ahogy végzett, hazament főzni, majd délután a kicsikért. Szerette maga kísérni a gyerekeket, nemcsak azért, mert útjába esett a napközi, hanem jó volt velük lenni, s végignézni a Körutat. Tj1 gyik szombaton, mind*-J járt a tanítás után, elindult a napközibe. A Körúton friss zöld volt még a fák lombja, olyan üde, hogy jókedve lett láttára, mint minden tavasszal, amikor még újság a kövek között a zöld. A Híradó Mozi előtt földbegyökerezett lábbal megáll. Egy szempár nézett rá ismerős csillogással. Meleg, senki máséhoz nem hasonlító szemek ragyogtak. Álltak egymás előtt és pillanatokig csak meddő kísérlet marad, hogy megszólaljanak. Éva préselte ki először a hangját: — Gábor!... — Éva!... Elakadt újra a szó. A gondolat is. Megint az asszony törte meg a csendet. — Végeztél? — Es te? — Igen — mosolygott oldot- tan Éva. — Itt tanítok a Zrínyi Gimnáziumban ... No, és te? — Hát... én nem végeztem. Állásba mentem, úntam a tanulást ... — Te? — csodálkozott Éva. — Közben beteg is voltam... Tudod, amikor szakítottunk, én belevetettem magamat a sportba ... Emlékszel, menynyit veszekedtél mindig velem a vívás miatt. Aztán elmentem, mert nagyon hívott a klub, tudod, sokat kereshettem ... Külföldi utak, meg mindenféle... ■pva nézte, és életében ■*-* először nem akart hinni a szemének, fülének. Az idő törtrésze alatt többet észrevett, mint amennyit Gábor elmondhatott volna neki az elmúlt hat évből. Látta, hogy aktatáskája külföldi, de régen lehetett új. A jól vasalt régi Gáborból egy elviselhető ele- ganciájú, erősen hátracsúszott hajú ember áll előtte, sok elhallgatni valóval, s tartásán valami félszegséggel, nyomtalanul elsuhant belőle a maga- biztosság, a derű, szájából kivillant egy viplafog, árulkodva időről, szűkös napokról. . — Aztán beteg lettem, három évig szanatóriumban voltam ... — Megáll, s Éva úgy érzi, megcsuklik a hangja, amikor kimondja: — Most megyek haza az anyámhoz... Éva mindig érzi, mikor kell megmenteni a helyzetet. Vidáman felkapja a fejét: — Mondd, mi lett azzal a hagyatéki tárgyalással? Gábor összehúzza a szemét, erősen kutat emlékezetében, mint akinek rémlik valami, majd rádöbben, hogy miről van szó. I SÁRKÖZI MIKLÖS a vén kovác§ 1 i. § nem magányos az irodám: = a sok ember ki- és bejár ? s mégis jobban érzem magam. ha átölel a műhely dala, ha az élet-zajos teremben elnézhetem, hogy küzdenek | az öreg kovács, meg a vas és aranyszárnyú darazsak. meg lapátok, patkók, ásók dicsérik a vén kovácsot, ha cimborák hívnak: gyere, itt a kalapácsod nyele, s én zavarral nyúlok utána, mert tudom, sokkal sutábban áll már kezemben, mint a toll: kovács már, s költő még nem vagyok. sebaj! vigasztal az öreg s szeme vág a segédeken — a te szerszámod a tollad, de azt azután úgy forgasd, hogy az agyakba találjon; s ha kell, szikrázzon — így, látod? s míg szívedben zeng a kalapács — melletted lesz a vén kovács. II. már ritkábban hallom szavát, nyugdíjba ment a vén kovács, de nem múlik el most sem hét, hogy el ne jönne, széjjelnéz, megáll a tanulók mögött, rájuk mordul, markába köp: — érzéssel, fiam, érzéssel. — és keze alatt készséggel; mint rég-ismerősnek hajlik a vas, — csak bátrabban, s kacsint, olykor engem is felkeres, számon kéri, hogy hol a vers s mondhatom én: a szerkesztő... — sebaj, tovább tétlenkedő, így biztatgat, majd elballag, mert várja már az unoka. most őt tanítgatja járni s hallom: — csak nem tétovázni! köszönöm hát, te jó öreg, — kívántad, nem írok nevet — s fogadom, nem tétovázva megtanulom, kovácsmódra hogy forgassam majd a toliam. siaifiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiaiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiiinim,mini — Ha tudnád... — Mit? Csak nem úszott el az örökség? — Az csak ürügy volt... Tudod, én előtted mindig megjátszottam magam... Akkor én nem hagyatéki tárgyalásra mentem, csak anyámékhoz, haza, mert elfogyott az ösztöndíjam, s neked nem mertem megírni... F va mosolyogva csóválja ‘Lj a fejét és érzi, hogy minden visszájára fordul benne, egyszerre csöndesen hálálkodik a régi hazugságért, vigyázva, nehogy megbántsa ezt a szegény, beteg embert, tökéletes bálványának fakó modelljét, aki semmiképpen nem azonos a régi önmagával. Mindig ilyen volt, döbben rá Éva. Én csináltam magamnak belőle mást. Hiszen ez azt sem tudta, hogy mi a szerelem! Hát lehet lemondani valakiről azért, mert elfogyott az ösztöndíj? Szegény, szegény, gondolja Éva, és úgy szeretne rajta segíteni, mint diákjain, akik rosszul tanulták meg a leckét, s most kínlódnak, mert az előbb még nagy lendülettel kezdték az első sorokat, amelyeket volt idejük a könyvből kiolvasni, a folytatást pedig már hasból mondják, bízva abban, hogy nem veszi észre... Az iskolában leülteti ezeket a srácokat. De Gábornak mégsem mondhatja azt: fiam, nem tanultad meg a leckét... Hiszen Gábor elbukott és csak* ezután kezdi újra az életet... Igazságtalanság lenne még egyszer elbuktatni; A fiú tétován megkérdezte: — Merre mész? — A bölcsődébe, a gyerekekért... — Elkísérlek... i Amikor Éva megjelent a két gyerekkel, Gábor két csokoládészelettel várta. Kiséva és kisistván ügyet sem vetettek az idegen bácsira, mohón kibontották burkából a csokoládét; — Anyunak először! — kiáltott Kiséva. Éva lehajolt és harapott a két gyerek csokijából, kézen- fogta őket, s lépést tartva velük. ballagni kezdett. Gábor tétován igyekezett mellettük, majd a megállónál elköszönt. Éva pedig e^vszerre olyan szabadnak érezte magát, mint még soha. Otthon énekelt, mókázott a gyerekekkel. István nagy, nevetős sikongatásra nyitott be, s látta, hogy felesége tréningruhában, a két gyerekkel a hátán mászik a padlón és azt mondja: „Nyihaha!” Megrázza a hátát, s hol egyik, hol másik csúszik le róla, és tombolva, bugyborékoló nevetéssel kapaszkodnak fel újra. — Szerbusz, édesapa! — ki- áltaja Éva és megint legurulnak a gyerekek. |stván mosolyog. Semmi különöset nem talál ebben a szombat délutáni hancúrozásban. Az sem látszik rajta mennyire örül, hogy Évának jókedve van. Ismeri már a szokásait. Annyiszor változik derűről borúra, vagy fordítva a kedve, hogy már nem is próbálja Hbogozni, miért, örül, hogy most jókedve van,
