Népújság, 1960. május (11. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-29 / 126. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE FAZEKAS ISTVÁN: A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSÁBAN — ANTALÉT ISTVÁN két verse: FARKAS ANDRÁS: Vallomás a szabadságnak Jó melletted élni, mert Te százszor, ha kell ezerszer szülöd újjá a dicső halottakat és fonsz glóriát egyszerű hétköznapok fölé. Jelened az igaz — szavad, mint tiszta patak, csobbanó őszinteség, most-hajtó tavasz! A föld alatt élsz — erővel — akár a buzogány-gyökér, mégsem vagy pinceszagú koromsötét, mert sejtjeidből minden vérbőn kihajt. Ügy nőlsz, fékezhetetlen gyorsasággal, akár a rózsa, tiszta illatú tövised ellenednek halál. Mint terpes folyók, zúgásod olyan tágas ár, emeletnyi hullám, halk torkolatszint, olykor ónos nap pelyhezése, vöröstinta sugárnyaláb... Nem állsz meg soha — megvéd utad joga, ha kell, fodródsz, jégpáncélok alatt, tudom: Vágtázol, ha kell, viharok lovaival, S ha megfognak — kitörsz, ha szorítanak — mindent ellepsz, ha kereteznek — minden partot átlépsz hatalmas, órjási lábaiddal! Tú& ijta fL nm it... Hajlong még erre-arra jó szolgaként a lomb, de már a parki padra — talán csak pillanatra — leszállt egy pár galamb. Még szürke folt az égen. még fázósak a mák, de már szemed színében tavasz néz rám merészen, s lengébb lett Ms ruhád. Reszketnek még az éjek. kevés ok, hogy nevess, de holnap már megérted, hogy tavasz jön, az élet, holnap már béke lesz... Egy betonbunker tetején Itt ülök fenn a dombon, s messze nézek, — hajam szemembe csapkodja a szél ■— alattam elhagyott géppuskafészek, betonbunker — a puszta közepén. Betonbunker, homoktenger körötte, betonbunker — ha folyni kezd a vér, betonbunker, hogy szemébe röhögje az embernek: az élet mennyit ér... Most: gazbenőtte, gazdátlan. Szeméttel, ürülékkel, és liin-lommal tele. Nem törődik már senki az egésszel. Milyen jó: elmúlt az ő ideje... S amerre nézek, szerte a határban vetnek, kapálnak szorgos emberek, békére, gondtalan holnapra vártan. s bárányfelhő száll a vidék felett. Én itt a bunker dombján ülök, s messze nézek, békés holnapra tágul két szemem, s ahol van egy is, ily géppuskafészek, kézzel törném be —, hogy egy se legyen! I!lllllilllll!lllllllll!lllllllllllll!llllllll!llllll]l!llllllllll||||||l!ll!|||i|llln|i B 1 Tudsz-e te hiuni... ? P. M.-nek Tudsz-e te hinni elégszer? Nemcsak a szónak, a tettnek, Nemcsak a gondolatoknak, Mik pulyamódra nevetnek, Tudsz-e te hinni azokban. Kiknek a büszke barátság Üj korok új erejével Adja az arcavonását. Tudsz-e te hinni azokban, Kiknek a nép milliónyi Harca hatalmat adott már: Minden ügyünkbe beleszólni? Tudsz-e te hinni azoknak, Kikben az egyszeri félszeg Indulat elszabadult már Bírni a tiszta-egészet? Én ismerlek Téged! És egy életen át tanulsággal támogatlak! Hiszek benned, mert nem nagy szendergő egzotikum, szürke festmény ringása, delérium... Mert Te lüktető valóság vagy! Ezer igazság valósága — ránk tündöklő nap! (Ott, ahol dicső halottainkra vigyázol, szép erényünk ott fakad —) Te millió szemű, ezerszer áhított lényeg! Csodálom láthatatlan kezed képességét, melytől ma Fokföldön dőlnek Paloták és kígyóinak a viskók eltaposott izgalmai! — A Te éked a levegő új áramlatai, mert ott is jársz, aztán a föld alatt, hol hallod a millió láb menetelését mellyel együtt dobbantasz egyenlítőn, s fent-lent, a sarkokon! — Hozzád visszatérnek a fecskék! S rád hullanak a kivándorlók könnyei! — Te mindnyájunknak délben terítesz és pohár boroddal szomjúságunkat eloltod! — Belőled egy csepp több, mint a tenger! Téged nem lehet agyonverni a bitón! — Te többet nyújtasz, mint szüléink... — Tebenned hisznek a hitetlenek is, mert múltad tiszta, mert jelened biztat, mert jövőd nyugtat... ... és oly jó ez így! Te meg tudsz gyógyítani fegyvereiddel és össze tudod forrasztani csontjainkat! Mert néked hatalmad van! — Mert Te a mi barátunk és valóságunk vagy! — Mi belőled élünk! Te belőlünk élsz, — és nem hagyjuk egymást cserbe soha! MALTER BAUER: Városnézés — Látja ön, itt feküdt a sok halott, és mindenütt, e tereken. Megfeketedve, és aszalva, különös kicsik lettek, — csomag tartalom nélkül, — oly könnyűek. Tűzvész rohant keresztül akadálytalanul, lángok az égből, mint... nem értheti meg ezt egy idegen... És aztán, e pincében... látja ön? e gyomok alól jajongott elő széttépett idők halottszaga... e pincékben vártak — hiába... Mire...? Tán ön is tudja! Ennyi maradt. Most csend van. Semmi több. Se hang. És mégis, a halálvárás, vagy a hitt menekülés e helye a sírbatérés vak barlangja lett. A víztömeg, lám, megrövidítette a várakozási időt, gyötrelmesen bár, s oly hirtelen végetértek a máskor végtelennek tűnő órák, egy más világért. A vizsgát megtartják-e, kérdi ön? Nem. (Fordította: Antalfy István) HARGITAI ISTVÁN: Teremtés hajnala Még hosszan ősködök terjengenek. Ráülnek az agyakra és a fákra. Hüllők, madarak húznak vissza, hátra Az ősi tájba, mely a tengerek Megszokottságát őrzi... (mindhiába!) Itt már az egység és a szervezettség! Üj fogalmát köti ki a jövendő, — Feltételéül annak, hogy az erdő Erős lesz majd, és gazdag: Semmi restség Nem lehet úrrá, csak tett — a teremtő! GYURKÓ GÉZA: | Csombor István gyónása- — István, hallod? Élsz még? | — Még birkózom ... = — István, te... lelkem, Ist! ván, ne halj még meg... Várd 1 meg a papot rögvest itt 2 lesz...- Az ágy felnyögött, de lehet, ” hogy a haldokló volt. Csombor | István lassan megfordította- arcát, amelyből oly tompa féli nyű szemek nézegették e vi- lágot, mint üveg, amelyre pá- Z ra telepedett. 1 — Annus... hagyj nyugton 2 meghalnom ... Nem kell pap...- Most se kell — suttogta eről- | ködve és behúnyta szemét egy i pillanatra. = — Hagyja már, édesanyám, Z ne kínozza... Ha nem akar | édesapám, hát nem akar... Z Ne győzködje — szólt halkan | Csombor István asszonylánya, | aki az asztal mellett ült, s 1 nedvesedő szemmel figyelte az | ő apja haláltusáját. 2 — Jaj, én istenem, hogy ez- a lány is milyen istentelen | lett... Az apád, az tett ilyen- íj né ... Meghal, s a pokolba ke- = rül. Meglásd odakerül, ha nem- békéi meg a lelke az úrral — | ingatta jajongva fejét Csom- i bőmé és fogatlan szájával kö- I nyörgő imát motyogott az is- * tenhez, nyissa meg értelmét, i szívét az istentelenségbe meg- Z átalkodott urának. 1 A haldokló ujjai megmoz2 dúltak. Vékonyak voltak már 2 és begörbültek, mintha az ■ utolsó kapaszkodásra készül1 nének. Az udvaron vastag fe- hér ruhába öltözött a cseresz- " nyefa, olyan volt, mint nászá- ra készülő menyasszony, mö- " götte diófa, feketében még,- mint a vőlegény. A fa még 2 bírja, az még sokáig bírja, pe- 2 dig egyszerre eresztettek gyö- Z keret a világban, hogy jól- megkapaszkodva az életet adó Z földbe, kemény derékkal da- coljának viharral, bajjal. A 2 diófa még virágot hoz, ter- 2 mést nevel jövőre is. De jó is | lenne, ha lehetne, hogy a cö- 2 vébe tegyék a testét. 2 — István, hallod? Élsz még? 1 — Nem adom könnyen ... " Léptek kopogtak végig a | tornácon, ajtó nyílt: a pap 2 volt. Sietett, zihálva állt meg 2 az ágy mellett, öreg volt már | maga is, asztma is kínozta jó 2 idő óta. 2 — Elérkezett az idő? — kér- dezte olyan egyszerűen, mint 2 aki már sokszor találkozott a 1 halállal és maga is tudja, 2 hogy ellene nincs orvosság a 2 kertben.- — Nem akart papot az édes- 2 apám — mondta mérgesen,- nem is annyira a papnak, 2 mint anyjának a lány. 2 — Plébános úr... mentse 2 meg a lelkét, béküljön meg az 1 úrral... — István, tisztulj- meg bűneidtől — kulcsolta " össze kezét az öregasszony és- már ereszkedett is térdre, a 2 lány is mozdult, aztán kicsit | szégyenkezve visszahuppant a = székre.- A halodkló megfordította a | fejét. Szemében mintha dac és 2 elszántság villant volna, de 1 csak ennyit mondott: 2 — Nem! . — 0e Csombor gazda... Még néhány óra talán és az úr magához veszi a lelkét, a föld a testét, ha nem bánja meg bűneit, mindennapi vétkét, a kegyes úristen ... — Nekem nincs bűnöm... Mit bánjak én meg? — próbált felemelkedni Csombor István, de zihálva visszahullt a gyűrött párnára. — Hagyják már, az isten szerelmére, hagyják már édesapámat nyugodtan meghatni — sikoltott fel a lány és hangosan sírni kezdett. Az öreg plébános lehajtotta fejét. Nem tudott mit mondani, tanácstalan volt, ekkora szilárdság láttán, csak az öregasszony térdelt tovább kezét összekulcsolva, s hajtogatta, egyre csak hajtogatta: — Térj meg, István ... Térj meg, István, lelkem... Szándd meg bűneidet. — Tudom én a tízparancsolatot — rebbent meg a haldokló szája halk suttogásra. Nem vétettem én ellene, én nem... Nincs mit gyónnom, nincs mit megbánnom ... Mi alól akar feloldozni, tisztelendő úr? — A vétkeid alól, hogy tisztán, hófehéren kerülj az úr elé? — hajolt közelebb a pap, s kínosan, húzva köhögni kezdett. Intett a ministránsának, álljon hátrább a tömjénnel. Csombor behúnyta a szemét, mintha megadta volna magát, kezével megkapaszkodott ingében, hogy kivillant horpadt, őszes szőrű melle, amely megmegtorpanva hullámzott a levegőért küszködve. — Tisztelendő úr... Tisztelendő úr... amit mondok, ahhoz nem kell kiküldeni senkit ... Ahhoz nem... Maradjanak ... A pap leült egy székre, a haldokló fejéhez, közel, hogy mindent halljon. — Azt mondja, ugye így mondja a parancsolat, hogy tiszteld a te uradat? ... Ugye így mondja? ... Meg, hogy szeresd felebarátodat... Én tiszteltem, minden urat tiszteltem. Meg szerettem a felebarátaimat is. De engem egyetlen úr se tisztelt... Tisztelendő úr, én harminc évig voltam cseléd... Ki tisztelt akkor engem?... Mindig csak én... csak én ... csak én ... Nekem nem járta az úr megszólítás, én csak „te, István” voltam mindig... Engem lovaglóostorral vertek képen ... Engem, a felebarátom ♦.. Tudja miért? Megmondom... Mert mag akartam tartani a parancsolatot. Meg akartam szentelni az istennek járó ünnepet... Csak ennyiért... A ministráns felemelte a tömjéntartót, belefújt egy kicsit, hogy a füst, mint valami karcsú, áttetsző kígyó nyújtózkodni kezdett a mennyezet felé. Csombor lassan visszafordította a fejét, hogy kilásson az ablakon, hogy láthassa a virágzó cseresznyefát, s mögötte a még tar diófa ágait ... — Apám, az ültette még, mikor születtem... Kemény ember volt az ... Nyolcunkat nevelt... Mint a mesében, úgy hozta haza a kenyeret, hogy ő = már evett... Olyan keze volt, | hogy még vízemelőt is esi-" nált... A gazdának ... Megöl- | ték ... Az első háborúban ... “ En is öltem... Az első háború- | ban... Ott őt, én meg mást...?- Egymást öltük halomra, de | mind a szegény nép, mert § mondták, hogy öljünk, mert a = pap is megáldott minket, hogy - öljünk... Áldott ölés volt az... = Azt én meg nem gyónom so- - ha ... Azért az isten felel, meg | akik mondták, hogy gyilkol- § juk le felebarátainkat... Hát | így vagyok én ezzel a párán- 2 csolattal, tisztelendő'úr ... Kis - vizet, lányom, egy kis vizet... ? A lány vizet hozott, óvato- § san apja feje alá dugta karját | és lassan, cseppenkint önteni § kezdte a vértelen ajkakra a ■ vizet. Az öregasszony még - mindig térdelt, imádkozott és ■ bízott, hogy csak kér feloldó- | zást, csak megszabadul szám- | tálán rút vétkétől élete egyet- I len párja. Csombor feje visz- - szasüppedt a párnára: | — Gyónjak még tisztelendő r úr? Mert még van mit... Ajaj, | sok az én bűnöm ... Mert elkí- | vántam, nagyon sokszor elkí- | vántam házát is, szamarát is, ■■ földjét is az úrnak ... De hát “ én öt gyermeket neveltem tisz- | telendő úr... Semmi földön... ? Horváth úrnak meg ezer hold- | nál is több volt és csak hár- - man voltak... Nem volt az | igazság ... Nem én loptam, ő | lopott meg ... A kicsi hízóm ő = vitte el kamat fejében ... Pe- - dig de szép hízó volt... Man- ^ galica. S hogy evett... Elvit- | te... O lopott meg engem, e nem én őt... Az öt gyerekből, | ez a lány maradt... Egy a r fronton, három meg itthon | halt meg... A fiút felneveltem Z legénynek, elvették tőlem az - urak, hogy őt is megöljék ... | A három még pendelyes volt, - mikor elment sorban ... Em- ? lékszel, Annus ... Ugye, hogy | emlékszel, mennyire sirattuk jj az elsőt, s már nem volt köny- | nyünk a harmadikra ... — Édesapám ... hallgasson | már, pihenjen már ... megárt § — igazgatta remegő ujjal aí lány a fáradt dunyhát. Z — Hagyjad, lányom . .. Ne- - kém már mi árthat... Most “ gyónok, igaz, tisztelendő úr... 2 Igaz, Annus? Gyónni kell, hogy I megtisztuljak ... Mennyi pap | kellene, hogy azok is mind - megtisztuljanak, hány isten = kellene, hogy mind megbocsás- - sa azok vétkét... Mint csillag * az égen ... Még több is ... Él- 2 tem emberséggel, becsülettel, - ahogy tudtam ... Nincs nekem " bűnöm, s ha olyan igaz a jó - úristen, ahogy mondják, akkor ; én már tíz-, százezer ember 2 vétkét levezekeltem ezen a föl- * dön ... Én le ... Én ... na- 2 gyón ... nagyon ... le ... És Csombor István nézte, - nézte a két fát, kinn az udva- | ron. A fa gyümölcsöt hoz, a = gyümölcs magot, az élet megy - tovább a végtelen kék ég = alatt... Ez az igazi isten, s ez | mindig feloldozást ad, meg- 2 hálál mindent... Ez az isten I az örök. Mindig volt és mindig " lesz. “ Tudsz-e te hinni magadban, Hisz te is úgy vagy a régi, Hogy van múltad, az emlék, S van, ki a múltadat éli — Tudsz-e te hajlani arra, Hol nem a semmit akarják, Hol viadalra-feszülten ** Nyitja az ember a karját, Hol csak az ember az ember Földre leállva, az égből Annyit ígérve magának, Hogy csak a tájra vigyék föl, Honnan a szem kutatóan Messzire lát, belenézhet Tarka jövő közepébe, S ott öröm ég s nem enyészet! Higgy s hiszel is, ha a szép szó Szádon a szív ütemére Mesteri dalt babonázhat, Szívekig ésszel elérve, Mert okos, újkori évek Kergetik innen a bánat Fellegeit, s ki-ki épít Sziklaalapra magának, Nem piramist, citadellát, Azt, amit élete kér még: Városokat, meleg otthont, Azt, amit elbír a térkép, Azt, ami izmos-erősen Tartja az életet ébren, Azt, ami jó a sokaknak, Azt, ami újul a térben, Újul a büszke időben, Újul az új akaratban, Azt, ami másnak is érték, Hogy megunva, eladtam, Ezt keresem ma hitemben, Ezt keresem milliókban, S hogyha a sorsra idáig Dalra hevülve nyafogtam, Most akarom, hogy a tettek Összeszorozva dalolják: Nincsen a sors, odavan már, S célbatalálnak a szolgák! PAPP MIKLÓS versei: tördeli-, egész sorok öröm-csóvákat dobáltam tejút-folyókban fürdettem magam tükrünkben nem láttam az arcom rengeteg levelet írtam az életemről szitakötőkkel szárnyaltam a magasság lépcsőire de izmos karotok a földre hívott kerek szívem közétek gurítom A dal ünnepe Ének hallik... s folyóként megárad lelkem, s a szem csillog, mint a víz ha fényvirágok hullanak rá: így szövök magammá ezer dallam-szálat; vallomás az ének a világnak a népről és magadról; száll a szív, dalotok harcra, jóra, tenni hív s felmozdulunk, mint a madár-szárnyak: utánatok szállunk mind, egyre föl hol izzik, olvad, omlik, tündököl földi életünk mása: az ég; többek leszünk: eggyéölel minkéi anyás dal-kar fogja át szívünket: köszöntőm a dalok ünnepét:
