Népújság, 1960. május (11. évfolyam, 102-127. szám)
1960-05-22 / 120. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSÁBAN ~ "" BERECZKY ZSOLT: Szombat délután Lemaradtam, itthagyott a busz, S most négy kerek órán járom A várost céltalan, sok kicsi Gonddal, s mindent figyelek. Két kisfiú szatyrot lóbál Vidáman, benne kenyér, vaj, Két kiló hús, hat tojás — vasárnapra Lesz ebéd ... Fiatal mama mosolyogva Nézi bámulószemű gyermekét... Egy gimnazista tolja kerékpárját S közben egy lányra néz ... Idős bácsi totyog, s bólogat, Mormog valamit ... Tanárnő siet, mára lerázta Gondjait, s holnapra csak Főzés és kis tanulás jut... Két édes csitri vihog hátam Mögött, engem nevetnek, Hogy csak bámulok, rájuk se Ügyelve... Megállók. Megúntam a járást, S a líceummal szemben egy Padra letelepszem. Hat óra Már elmúlt, gyúlnak a Lámpák, kék neon villan. Szőke lány lépdel a járdán, Ismerem, és az utca gondját Felejtve ugrok, s lépek utána, <5 is megismer, mosolyog, Együtt sétálunk tovább. S a buszt most újra lekésem, Elzúg az orrom előtt. De nem bánom, csak őt nézem, Kékes fényködben. Kis, semmi dolgokról fecsegve, S várom kék szem tavasz-mosolyát. HARGITAI ISTVÁN versei: Képek és gondolatok A képek egyre mások. — Vetésforgó forog, S fekete villanások A forgó traktorok. Nehéz kifogni: — szántás Kell hozzá, messze, mély. Mellé harsány kiáltás: — Itt vagyunk, erre, héjj! Nehezen indulok, mert A másik lendület Még tart bennem: hogy fegyvert S vitézt énekelek! — És ügy tűnik dicsőnek A harcos, ha vitás Ügyért a túlerőnek Nekiront, s nem vitáz. — De, ha a túlerő itt, Ezen az oldalon. — A napnak deleiéit Csak ostromolhatom? — Nap mint nap, s mérhetetlen Erőit mérhetem — Annak, ki verhetetlen Néppé lett: nemzetem! Emléklap Orromban szaga még A rothadó, vizes Szalmának, mely felett kék Lőporfüst száll, s tüzes Géppuskacső vakkantva Lövi sorozatát, A barna dombhajlatba: — Ra-tatta-tatta-tát ... Csizmámba fájó, vastag Bokám beledagadt. És nincs se éj — se napszak Lehúzni: hát marad! Egy tál meleg, üres bab Mindennél többet ér, — Annak, kit hátrahagynak. Nézzen szét früstökér’. A pukkanó boforcok Mögött, éhes proli Kölykök, — már nem újoncok, — S piros a paroli! Jelszó és célzás pontos. Úgy járnak, mint a gép. — S lövik az ég bozontos, Szakállas istenét PAPP MIKLÓS: Ének Szállj, szállj fönn, mint rakéta-gépek innen a földről kaptál erőt, rázd meg a dinnyekaréjú holdat, a holtat s háia-tűzként a legmagasabb csúcson óriás betűket égess az égbe: Szállj ének, s csattogj végig a földön tüzes géped ragadja a hosszú sort előre a külön-sínek, lásd, eggyészaladnak, fát, tüzet magadból-belőlünk a szikrákat szórjuk fel a sápadt csillagok közé; Kihajolok rohanó ablakunkon és látom, hogy ott lenn, mindenfelé a lelkűnkként összemosódott táblákon boldog esőként hull a sok mag s tág szárnyú dalok újjonganak a jó levegőbe: Én-ritmusomra mozdult ének, friss rakéta, ragadj magaddal! SÁRKÖZI MIKLÓS: Én voltam Évszázadok könnyét, bánatát, Milliók fájó sóhaját, Mint túlfűtött kazán, remegve Hordoztam a szívemben. A piramist emelő vérző keze, Lázadó Spartacus lázongó esze. Plebejus éhező, vérző hérosza — Én voltam. A lánglelkű Budai Nagy Antal, Vörösben izzó trón gubás parasztja, Martinovics, Bem, s kit Aradon akasztottak — Ök is én voltam. Én voltam a minden Változás, Én voltam az örök Üjatakarás, Én voltam a forrongó, vajúdó világ, A lelakatolt óriás. Én voltam. FARKAS ANDRÁS versei: De ha kitisztul . . . Nem jó kivárni a hegyek felől Fújó-felhorkanó szelet, Iramlásával felfordít-megöl. Kegyetlenül végez ve.ed Vagy talpra állsz s hívón elébe mégy, Szavára szóval feleselsz, Vagy azt kéred, hogy várjon percre még, Amíg megvallod, merre mersz. A vagy-vagyokból van néhány kiút, Mégis csak az legigazabb, Ha a merészség is eszedbejut, Amellyel átadod magad A márciusi szélnek, hogy tegyen Megváltó szép csodát veled, Hogy felviruljon barna szemeden Aranyat szóró képzelet. Télhez szokott szem nem lát messzire, Mert útra néz, lépést figyel, De ha tavasz van és szelek híre A távolságokat nyitja fel, Akkor fejünket is felemeli A fények húzó csillaga, S merészebb vággyal indulunk neki, Mert hív jövőnk tárt ablaka, S merészebb lesz a tegnap álmodó, Erősebb lesz az ingatag, Barátibb lesz a nagy vitatkozó, Mert kaphat tiszta gondokat, Fogalmaz új szót és testvérien Kiáltja el mindenkinek: Nem töpreng százízű feleleten, Mert önmagát jól vallja meg. Nem jó kivárni az új kor felől Űj tetteket fújó szelet, Iramlásával felkap vagy megöl, Ha nagy dolgát nem végezed, Állj talpra, menj elébe, felrepít, Szavára tettel feleselj, S ha áramot kap ritka percekig Szíved, használd ki a delejt, S ami a korból új energiát, Üj formát, szót adhat neked, Fogadd magadba, mert az új világ Hozhat vad történéseket, De ha kitisztul, mint a tavaszi Zápor nyomán a tiszta ég, Ezeregyéjszaka lelkét veszi Magára és ezer mesét. Mint aratók ragyogó koszorúja... Mint aratók ragyogó koszorúja Szőke kalász ezerét köti-fogja, Ügy üli most a leány fejebúbját Angyali szőke haja, sima kontya, Fújja a szél a szemében a fénylő Pillanatot, s íme, ő kacarászik, Csak nevet, éppen azon, hogy a férfi Kérleli, hívja el őt susogásig, Hívja el őt, aki zöld szemek árán, Szőke hajak lebegő lobogását Kéri, a röpke, a boldog igenlést Hívja, hogy élne a szó, az imádság, Esküszik újra a férfi szívéből, És a leány nevet, úgy, hogy a szívben Félöröm és keserű szavak égnek: Nincs, aki hív, se az ám, aki higgyen, S így, a tavaszban a szőke kalászok Szőke ígérete foszlik a szélben, Zöld szeme, halk nevetése neszez még, Mint a titok, hogy az agyban elégjen. ANTALFY ISTVÁN versei: Halljátok-e? Kitárult földek, nagy határok! Fogadjátok tavasz-dalom! Karom kitárom, úgy köszöntlek, s szelek zúgását hallgatom. Kiforduló hantok nyomában a gond, s az új élet pereg. Ugye, ez szép, ez boldog óra, ünnep ez, ugye, emberek?! ...Üzentem néktek őszi ködben, üzentem téli alkonyon.’ Halljátok-é most új tavaszban, néktek szóló-zengő dalom...? Sm lék Szivárvány lengett a magasban, s felzengtek az utcakövek. Friss tócsákban napfény lubickolt, szétlucskolta az örömet... Én lengettem fenn a szivárványt, én daloltam ki a napot, vitorlák dagadtak szavamra, s száz erdő vélem kacagott. ... Fiam ott állt a tengerparton, leste a távoli határt, és az előtte felvonuló papírhajóknak szalutált. OKOS MIKLÓS: Egy lámpa kialszik MEGCSÓKOLTA alvó-L’-1 gyermekét és az asz- szonyt. Az ajtóból még visszaszólt: — Vigyázz a gyerekre! — Jó szerencsét — mondta az asszony álmosan. Kotroczó kilépett az udvarra a hajnali sötétségbe, kezében az égő bányászlámpával és ment az előtte feltűnő, imbolygó mécsfények után, amint azok a fagyos januári ködben az erdei úton kanyarogtak. — ... Milyen élet ez? — kérdezte önmagától. Örök éjszaka van mindig körülötte. Sötétben indul útnak, egész nap sötétben dolgozik és sötét este van, mire hazamegy. Csak ünnepnapokon látja a tiszta, gálicszínű eget, a felkelő Napot, a kicsi gyermekét és az asszonyt... És miért? A bányakapitalistákért? Hogy gazdagodjanak? Hogy legyen nekik minél több, idegenben elpocsékolni? ... Mögötte lépések közeledtek. — Te vagy az, Gyuri? — szólította meg az utána jövő — En vagyok, jó szerencsét! — Jó szerencsét! Hideg van Gyuri, lépjünk ki. Kotroczó megnyújtotta lépteit és katonás ütemben haladtak a bánya felé. — Hol dolgozol, Gyurka — kérdezte az utána fázósan, zsebredugott kézzel haladó öreg bányász. — A Lajos-aknában — válaszolt kurtán. — Jól adja? — Régi akna, sok a meddő — felelt bosszankodva. 1 GY REGGELENKÉNT, álmosan, csak gondolataival szeretett foglalkozni, álmodozni, hogy milyen is lesz a jövő. Majd ha megnő a gyerek, talán másik is lesz? Ki tudja? ... Talán, ha nehezen is, összekapar majd egy kis pénzt. Talán ha nem bocsátják el, hogy vándoroljon bányáról bányára, udvarolni, könyörögni az igazgatóknak a munkáért, vehet egy darabka földet?... így, útközben tervezgetett reggelenként és nem szerette ha álmodozásaiban zavarták. De azért egy mondattal még megtoldta a mondókéját: — Üj vájatot kezdtünk — fejezte be félbehagyott szavait. Az öreg vájár tovább kérdezősködött. — Frontban vagy? — Ott volnék, csak csupa sár, víz az egész. A szivattyú is hiába dolgozik, szakadatlanul jön fel a víz, vízben állunk. A bányatérre értek. Az akna száját embergyűrű vette körül. Valamennyien leszállásra vártak. A sok-sok apró lámpa fénye, messziről temetői kivilágítás képét juttatta eszébe az érkezőknek. Valóban. Itt mindig lesben áll a halál. Rekedt, villanydudaszó jelezte a felvonó érkezését. — Jó szerencsét! — köszöntötték a föld gyomrából érkezőket a leszállásra várakozók. A felvonókból kiszállók fekete, sáros arcaikból csak fénylő szemeik csillogtak élénken. Fáradt, törődött testüket szinte csak vonszolták a felvonó mélyéről, hogy helyet adjanak a bánya mélyére igyekvőknek. Egy csoport beszállt és újból megszólalt a rekedt duda és a felvonó zökkenő nélkül, simán indult a mélybe. Útközben egy hang sem halatszott, csak az akna betonfalán folyó víz csörgedezé- se és olykor a rekedt duda hangja zavarta a csendet. Száznyolcvan méterre a föld alatt a felvonó megállt. — Jó szerencsét! — köszöntötték az érkező és felfelé induló csoportok egymást. A VALTOCSOPORT tag- ^ jai siettek munkahelyeikre. Kotroczó György csak egyedül tartott az új vájat felé. Előtte csillogó fények vibráltak: apró csillagok a fekete éjszakában. A fények körül levő árnyak, mint ismeretlen manók valószínűtlen alakjai mozogtak. Régi, magas, több száz méter hosszú folyosón haladt előre. A folyosó közepén megrakott csillesorok álltak, itt-ott egy-egy bányafa hevert a földön és messziről egy géprosta ütemes zörgése hallatszott. Balra letért, átbújt egy lyukon és leereszkedett az új vá- jatba. Néma csend és vaksötét terpeszkedett az új bányafolyosón. Sehol egy hang, csak a vastag szénréteg félelmetes és megszokott zizegése, feje fölött egy-egy bányafa idegesítő reccsenése zavarta a kísérteties csendet. Beért a „front”-ba. Lámpáját a dagasztó sárba tette és ingújra vetkőzött. Melege volt. Egy nagy, csillogó széndarabot a folyosó falához senderített és leült. Cigarettát sodort. Messziről már hallotta társainak érkezését. Munkához fogott. Letérdelt, megmarkolta csákánya nyelét és vágta a meddőt. Homlokát verejték gyöngyözte és végigfutott az izmos nyakán. Ingét is ledobta magáról, hogy könnyebb legyen a mozgás. Széles vállán és gömbölyű acélkarjain duz- zadtan futottak a kéklő ércsíkok. Hatalmas széndarabok szakadtak le súlyos ütései alatt és huppantak a sárba, befröcskölve kemény, izzadó testét. Kicsit kifújta magát, odament társaihoz és rágyújtott. — Jobb-e mán, Gyuri? — kérdezte a közben odaérkezett aknász. — Nem jobb az most se — felelte —, oszt olyan, mintha zúgna a front előtt valami. Lj’ GYUTT MENTEK előre, ^ az aknász hallgatód- zott. — Tényleg zúgás van — mondotta —, de ez csak a nyílások közé búvó levegő játéka. Dolgozz nyugodtan, Gyuri Kotroczó újból nekifeszült, de már fájtak a térdei. Felállni nem lehetett a száznegyvenes vájatban. Isten neki — gondolta — és oldalt fekve vágta tovább a meddőt. Fölötte nagy roppanással kettétört egy támfa. Ácsok jöttek és egy méterrel előbbre, új tartófákat állítottak. — Nagy a nyomás — mondották. Kotroczó nagy igyekezettel dolgozott tovább, küzdötte magát előre. Kell a szén, várnak rá sokan, a szegény emberek, akik fáznak, az iskolák, ahová sok-sok apró gyermek jár. Es ha megnő az ő kislánya, a kis Ilonkája és iskolás lesz, nem fog fázni, hiszen ő sok szenet termel, majd jut mindenhová... — Mi volt az? — kérdezte magától —, és hirtelen felugrott fekvő helyzetéből, mintha mozdult volna a föld, vagy képzelődik talán? ... De nem! — Dűl a front! — ordította. Élűiről dübörgés ... ?gy lökés ... és vagonnyi széntömeg szakadt a frontra. Bányászok rohantak lámpáikkal; Gyuri! Gyuri! — ordítoztak — de csend volt már mindenütt, Gyuri nem felelt... csak két sáros lábszár látszott a szén alól. M OST ÜJRA megszólalt a rekedt duda, hosszan, élesen, síró, jajveszékelő hangon. A bányászok a vájatok- ból összesereglettek és két sorba fejlődve adták egymásnak kézből kézbe a bajthozó szenet. Foggal, körömmel dolgoztak, hogy kiszabadítsák társukat a fekete szénréteg alól. A bányaorvos egymás után adta a vonagló lábszárakba az élethosszabbító injekciókat. A bányászok egymás hegyén-hátán kapkodtak, dolgoztak, mindegyik segíteni akart, de hiába. Negyvenöt percig tartott a küzdelem: bányászok birkóztak a halállal. A munkában edzett, erős és sok-sok vihart látott bányászok ezúttal gyengébbek voltak. Kotróczot a felvonóhoz vitték. Most csak hárman utaztak: Kotroczó a hordágyon és két társa, akik őt vitték. A bányatéren arcáról lemosták a szénport és a vért. A bányászfaluban délre szólt a harang. Hangja most ünnepien csengett, mintha valami nagy ünnep volna, csak csilingelt, messze csengő hangján, hogy ott is hallják a bányatelepen, ahol Kotroczó fekszik és fehér arccal néz a tiszta égre... Ma ünnep van, mert még csak délre szól a harang és ő az örök sötétségből feljött a napvilágra. Arcán végtelen nyugodtság ült, körülötte mindenütt jóleső világosság. Es ő lezárt szemeivel is látja az életadó Napot. Pedig örökre éjszaka volt,..
