Népújság, 1960. április (11. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-10 / 85. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSÁBAN BBS En nem fogom be pörös számat Emlékezés József Attiláról SZITA ZSUZSA: Önéletrajz helyett A szegénység sivatagát laktuk, és reménytelen, leszűkített kör volt az életem. Az életem, mit úgy fogadtam én, akár gyermek karácsony ünnepén, dús ajándékát a felnőtteknek, amit csak forgat, néz, de nem leli nyitját. s a zárt dobozzal kezdeni semmit se tud. Ficánkoltam a napok felszínén; hittem, hogy télen nékem nyit a jég, kormos konyhánk ablakán szép virágot, s daloltam, s karcsú bordáim mögül girhes kutyákra mordult az éhség. Miért... miért?! — kiáltottam a szélbe... s gyermek-dühöm csak önmagába mart. rossz dűlőn futottam, messze nézve, s kő várt talpamra lusta por alatt, de fényt csillogtatott felém a távol, más nevet formált dadogva szám, s az ég felé, ujjongó vágyaim emelték, lökték ujjaim hegyét. Viadal minden lépés, de szól a dal, s cserepes számon víg szavak villámlanak. Játékos kedvem rímeket terel, markomba fognék röpke fényeket. A mindenség is túl kevés nekem! Súlyos vagyok, akár az emberek, és feszül bennem oly nagy akarat és eszme által ültetett erő, s ember-szerelmem oly határtalan, hogy bátran végigállom a sarat, S mert századunknak gyenge védelem fogam, körmöm, asszonyéletem; szavam adom! Már megtanultam élni és szeretni, szivem érlelő láng járta át, s féltem formálódó társadalmunk, mint anya, rugdaiódző magzatát. PAPP MIKLÓS: ARCKÉP Én vagyok a vízcsepp s a kő is, bimbós tavaszban rámfagy a tél, öröm és sírás egyek: bennem a Mindenség egy nyelvet beszél; látom a napot s botlik a lábam, a szív okosabb, mint a kéz, jövőt hordok, megért az ember s fagyöngy-szemével visszanéz; bolygók, sorsok tüzelnek bennem, anyag vagyok, szárnyas lélek, ha nevetek, borzong a hátam: minden atomban benne élek. Hátrafordulok. A vonat, a vonatunk lassan, kegyetlenül, mint valami gonosz, óriáskí­gyó kúszik kifelé. Rohanok a peronra és kiabálni kezdek: — Állítsák meg! Hiszen csak sípolnia kellene valakinek és megállna, gon­dolom, de senki nem fütyöl a vonatnak és ő komiszul, ne­vetve pöfög, majd vágtába kezd s én egyszer csak nem is látom már. Idegenek vesz­nek körül, mosolyognak, vi­gasztalnak. Végre meglátom édesanyámat és tőle várom a csodát. Ö pedig áll, nagyon piros az arca és azt mondja: — Gyere, kislányom... Könnyű, meleg keze érinté­sétől elsírom magamat és nem tudok megszólalni. Beszél ne­kem, csak a hangja édes, rí- kató zenéjét hallom, s bele­nyúlok kis kosaramba, kive­szek egy körtét, és fájdalma­san beleharapok. Édes ízére sós cseppek potyognak, neve­tős, piros húsa velem sír, s amikor ránézek, engem nevet. Zöld héja alól csúfondárosan kuncog piros bélé, s én dü­höd ten eszem őket egymás után. Csak akkor nyugszom meg valamennyire, amikor a kiskosár üres lesz. Amikor megettem a pirosbélű körté­ket, boldog várakozásom csú­folódó tanúit.. i Másnap persze elutaztam. Kiskosaramban almáslepény volt, azt kértem édesanyám­tól. Azóta nem ettem pirosbé­lű körtét. Tavaly egy fáról le­szedtem néhányat, hazavittem a gyerekeknek, hogy lássák, milyen a pirosbélű körte. Tet­szett és ízlett nekik. Nekem változatlanul ellenségem ma­radt. Hiszen, ha valamire na­gyon készülök, s az nem sike­rül, én mindig, újra meg­eszem a pirosbélű körtét... hoz szedték le nekem a fáról. Talán éppen nekem találták ki! Az állomás jó messzire volt tőlünk. Vagy félórát kellett mennünk, de akkor jól szedtük a lábunkat. Anyám fonott uta­zókosarába csomagolta a ru­háimat, maga hozta mellettem. Még most is hallom, hogy nyi­korog a vessző, amint lépünk. Karomon kiskosár, benne a kövér, pirosbélű körték. Nem nyúltam volna hozzájuk se­mennyiért. A vonatra tarto­gattam, ott akartam megenni, ahol mások is látják, milyen piros a bélé. Jó sokára tartott, amíg el­értünk az állomás fehér kerí­téséhez, de még a bejárat min­dig messze volt. — No, ezzel megyünk, lá­tod? — mutatott a szomszéd néni egy pöfögő mozdonyra. Csak már bent lennénk, gondoltam. De az épületig sokkal nehezebben fogyott az út, mint ahogy eddig. Annyira türelmetlen voltam, hogy előre szaladtam, s megálltam a nagy csarnokban, ahol Schmoll- paszta reklám volt, gyönyörű, piros kakassal. Amikor meg­láttam édesanyámat a bejárat­nál, megnyugodtam, de szinte húztam volna magammal a pénztárhoz, ök azonban csak álltak elképedt tekintettel a peron felé nézve. A szomszéd néni egész derűsen összecsap­ta a kezét: — Éppen az orrunk előtt megy el! kor már szerintem mindent megvásárolt. Nem tudtam megmondani. Én tulajdonképpen azt sem tudtam, kell-e nekem egyálta­lán az útra valami. Hát nem elég az, hogy utazhatom? — Veszek még egy kis pi­rosbélű körtét... — mondta és odébbhúzott. Hogy tudta, mi illik az uta­záshoz! Hiszen a pirosbélű körte nem közönséges gyü­mölcs, talán éppen az utazás­a reggelen, amikor utazáshoz bevásároltunk anyámmal, még a piac is kivirágzott. A zöld­séges nénik kövér dáliákhoz hasonlítottak, az árus asztalok húsos paprikát termettek, s nekem minden nevetős volt. — Mit vegyek még az útra? — kérdezte édesanyám, ami­SZEMES PIROSKA: & »irojíé/ií Izmir megkérdezte volna, milyen szerintem a város, róla beszé­lek, aki hatemeletes házban uralja a rendet. Kis képzelet­világom legnagyobb magassá­ga a templomunk volt, úgy gondoltam, Pesten is minden olyan, mint nálunk, csak min­denből több van és minden nagyobb. Apám barátja sokszor meg­hívott bennünket, mivelhogy ő nem ért rá hozzánk eljönni, viszont látni akarta régi társát és családját. Egyszer azt írta: ha másképp nem lehet, leg­alább a gyerekeket küldjék el szüleim. Bennem végsőkig fe­szült a reménykedés izgalma, hogy rám essék a választás, és egyáltalán: beleegyezzenek abba, hogy valamelyikünk me­hessen. Hugóm szóba sem ke­rülhetett, mert nagyon anyás volt, a bátyám ilyenkor nyári szünidőben az apám jobbkeze. így maradtam én, aki bár anyás voltam, de ha az került szóba, hogy elmehetek, ha akár a szomszéd faluba csu­pán, nem adtam volna egy fél garasért. Így esett hát rám a választás és megegyeztek a szomszéd nénivel, hogy felkí­sér, mivelhogy ő vasutas fele­sége lévén, ingyen mehet a vonaton. Nagyon szerettem az ételek ízét, de a készülődésben ez egyszer még vacsorázni is el­felejtettem, s éjfél után éb­redtem keserves sírással e mulasztás felfedezésére. Azon Meleg augusztusban érik. Olyankor, amikor a felnőtt ember már látja a napsütés­ben, hogy kifáradt a nyár és gyönge meleggel még szep­tember jön vigasztalni, hogy ne fájjon annyira az ősz. A gyerek viszont, aki beléharap a körtébe, még nem gondol az ;idő múlására. Neki nyár van, mesés, pirosbélű körtével do­bálózó nyár, amilyen az én 1 tízéves koromban is volt. $ Anyám vándor természete I lüktet bennem, aki rossz nap­jainkban legszívesebben felpa­kolt volna bennünket, hogy má­sutt próbáljunk szerencsét, ahol nem ismernek bennünket, nem tudják, milyen álmokból ébred­tünk fel, milyen kudarcokból akarunk kilábalni. Es néha- néha mentünk is új, ismeret­len helyekre. Azóta is ünnep nekem a költözködés, az uta­zás. Ma is édes izgalom jár bennem, nyugtalan várakozás kísér az indulásig. Ha pedig ; elmarad az út, valami fájó bú- ínat nehezedik rám, amely tíz­éves korom óta a pirosbélű körtéhez kapcsolódik. Én már akkor sokat utaz­tam vásárokra, lovasszekéren, sőt, költözködéseinkkor még teherautón is. De Pesten még nem jártam. Ott nekünk nem volt dolgunk soha. Az én kép­zeletemben ott úriemberek él­tek, s nagyon büszke voltam anyámékra, hogy valamikor ők is Pesten laktak. Tudtam, hogy rokonaink is élnek fenn, meg egy jó barátja apámnak, aki rettenetesen nagy ember, va­lami irdatlan magas házban . igazgatja a rendet. Ö nyitja ki . a kaput mindenkinek és ezért . pénzt kap. Szerettem volna, . ha apám is olyan úr lehetne, • mint ő. Tulajdonképpen Ta- ,;más bácsi, a házmester jelen­ítette nekem Pestet. Ha valaki nem is a haza bánt így a köl- i tővel, hanem a hazának akkori : urai, akik segíthették volna és ! nem segítették, akik kézen fog- ■ hatták és kivezethették volna 1 a nélkülözés és kiáltó nyomor, ! az üldözés szörnyű útvesztőjé- : bői. De nem tették és József At- ' tila „lelkének léggömbjét el- j oldotta teste kosarától.” „Mert élni nem lehet ily bölcsen ! és merészen, : ■Verh bírhat ennyi tisztaságot | e gonosz világ, ' Harminchét évig állt a földön ■ mennybe-készen, ] Hát Istenem, most gyógyítgassad ( csókjaiddal József Attilát!” , Így zokogta el búcsúszavait : az összeroncsolt testet magába- | fogadó balatonszárszói sír fe­lett egy költőtársa. Verseit, ha olvasgatjuk, és 1 elmélyedtünk azokban, szere- ; tettel és büszkeséggel őrizzük egy-egy belénkrögződött sorá­nak kiáltását. Emléke előtt tisztelegve, róla is elmondhat­juk Arany János sorait: „Nem hal meg az, ki milliókra költi Dús élte kincsét, ámbár napja múl, Hanem lerázván, ami benne földi, Egy éltető eszmévé finomul.”­A sír felett most tavaszi sze­lek járnak. A feltámadás, meg­újulás friss szelei ezek és üze­netet visznek a költőnek a dunántúli alumínium-kohók munkásairól, a zalai olaj­mezők dolgozóiról, a sztálin- városiakról, akik a Duna menti kukoricaföldeken néhány év alatt nagy várost varázsoltak, a diósgyőri hengerészekről, Özd kohászairól, Csepel kék­ruhás vasasairól, s a széljárta Bükk erdeinek fát döntő, cser­zett arcú favágóiról. A z üzenetek hallatára Jó- zsef Attila bizonyára mosolyogva néz szellemtekin­tetével a „város peremére”, — ahová gyalog bandukolt ki annyiszor, mert villamosra sem telt —, s ahol oktatta, ta­nította, nevelte munkástestvé­reit a tőke elleni harc kemény, sokszor embertelen küzdelmei­ben, a sejtett, eljövendő győ­zelem reményében. Csillag László dásra ösztönzi az embert: ez az a munkás, mely osztályharcban vasba öltözött. Kiálltunk érte, mint a kémény: lássák! És búvunk érte, mint az üldözött.” (Munkások.) Y ersei, mint azok a bizo­nyos „pörölycsapások” sújtanak a társadalom lelki­ismeretére. Sajnos, a társada­lom mégsem érzi, vagy ha érzi is, mégsem teszi meg azt, amit meg kellene tenni, amit köte­lessége volna megtenni. A harmincas évelt gazdasági válsága József Attilát is érzé­kenyen érinti. Egyre több gondja lesz. Sokszor már nincs betevő falatja sem. Néha cse­kély alkalmi keresete akad, s emellett támogatásból fedezi létfenntartásának csekély költ­ségeit. Már lakása sincs, — csakugyan az „utca fia” lesz. Legmegdöbbentőbb azonban mindinkább kifejlődő, súlyos­sá váló idegbaja, amelyet élet­módja, s az osztályára nehe­zedő politikai helyzet okozott. Irodalmi téren is egyre gyakrabban támadják. Mellő­zik is és ez az, ami legfájdal­masabban érinti az amúgy is nagyon érzékeny költőt. Nem is csodálkozhatunk kétségbe­esésén, ha megtudjuk, hogy az 1934-ben megjelent „Medve­tánc” című kötetéből száz pél­dány kelt el. De mégsem hallgat el. Nem lehet elnémítani a hangot, amely kitör belőle és száll, mint a biztató remény, a hazai tájak felett1 ,,Én nem fogom be pörös számat. A tudásnak teszek panaszt... Az idő múlik, s közben különböző irányzatok szegődnek melléje. Megkísér­tik, de ő nem inog meg. Vál­tozatlanul a munkásosztálynak és hazánk hű fia marad, ame­lyet édes hazájának vallott, pedig ez a haza mostoha volt hozzá. Hagyta, hogy perbefog­ják, üldözzék, mellőzzék, meg­vessék, s hagyta, hogy össze­omlott lélekkel, gyönge testét a száguldó vonatkerekek alá, a halálnak odadobja. Igaz, — szetből kellett vizsgáznia, meg­akadályozta ebben, mert sze­rinte „olyan emberre, aki ilyen verseket ír, nem bízhatjuk a jövő generáció nevelését”. A „Tiszta szívvel” című vers volt az, amelyik felháborította a professzort, s amely neveze­tes verssé vált. Cikkeket írtak róla, elemezték minden sorát, minden szavát, s megszerették. Egy tanulmányban ezt olvas­hatjuk erről a versről: „szere­tem, lelkemben dédelgetem, si­mogatom, dünnyögöm és mor- molgatom egy versét: Nincsen apám, se anyám. Egy kritikusa pedig így írt róla: „Nincsen apám, se anyám” egymagában halhatatlanná tenné József At­tilát, ha nem tanúskodna még vagy száz hibátlan tökéletessé­gű vers, az ő naggyáavató pő­rében.” Magyar egyetemen nem volt helye József Attilának. „A kö­vetkező évben — húszéves vol­tam ekkor — Bécsbe mentem, beiratkoztam az egyetemre s abból éltem, hogy a Rathaus- Keller bejáratánál újságot árultam és a Bécsi Magyar Akadémikusok helyiségeit ta­karítottam” — idézzük újra ön­életrajzát. 11 écsben megismerkedik emigráns írók egy cso­portjával. Marxista írásokhoz, könyvekhez jut, amelyek egy­re mélyebb nyomot hagynak benne. Párizsba is kikerül, a fény városába, de már meg­látja a fény mögött az árny­oldalakat, az óriási ellentétet, ami ember és ember között fennáll. Tanul, új és újabb is­mereteket szív magába, miköz­ben dolgozik és éhezik. A szo­cialista igazságok hirdetése lel­ke legmélyéről táplálkozik és egyre tudatosabban szólal meg benne a munkásköltő; forra- dalmisága egyre erőteljesebbé válik. Az „utca és a föld fia” ő és sorstestvérei villogó sze­me biztatást int felé. Az ököl­beszorított munkáskezekből sugárzó erő bátorítást ad, lá­zadásra készteti. A munkás- osztályból nő ki, erőteljessé lesz, naggyá válik és ömlik ajkáról a vers, amelynek olva­sása egyre inkább gondolko­J ózsef Attila életével, köl­tészetével korszakos je­lentőségének megfelelően, sok­sok könyvben, számtalan ta­nulmányban, előadásban és cikkben foglalkoztak már toll- forgatóink. E művek és előadá­sok különböző nézőpontok sze­rint tárgyalták századunk .nagy költőjének munkásságát. E mostani megemlékezés megis­métli és megerősíti azt a meg­állapítást, amely szerint tör­ténelmünk folyamán József Attila volt az a magyar költő, aki legjobban eggyéforrt a munkásosztállyal és élete vég­ső percéig hű maradt ahhoz. A munkásosztállyal való kapcsolata születésével kezdő­dik. önéletrajza a legjobb bi­zonyíték ennek a kapcsolatnak az igazolására. Egyszerű lakás 1 bölcsője a pihenőhelye, s a külvárosi szegénység nyújto­gatja feléje sovány karjait. Hároméves, amikor apja, csa­ládját itthagyva, kivándorol, és ő falura kerül, nevelőszü- lökhöz. Falun élt hétéves korá­ig és már ekkor disznópásztor. Falusi legelőkön bámészkodik a messzi láthatár ismeretlen tájai felé. Ismerkedik a föld­del, a természettel, a haza le­heletével. Visszakerülve Buda­pestre. anyja, József Áronné, született Pőcze Borbála, beírat­ja az elemi iskola második osz­tályába. Anyja sorsa a mun­kásasszonyok sorsa. Házaknál mos, takarít, hogy eltarthassa Attilát és annak két nővérét. A z első világháború kitö- ^ résével sorsuk napról napra rosszabbodik. Ekkor kezdődik a változatos életpá­lya. egy pesti proletárgyerek küzdelmes élete. Vizet árul a moziban, színes papírforgó­kat készít és azokat árulja, ko­sarat, csomagot hord a vásár­csarnokban. Újságot árul, bé­lyegekkel, kék és fehér posta­pénzzel kereskedik. Kenyeres­fiú az Emke-kávéházban. Egy tengerhajózási vállalat vonta­tógőzösein szolgál, mint hajó­inas. Közben elvégzi az elemi iskolát. Levizsgázik a polgári iskolából. A gimnázium felső osztályait végzi, társait tanít­ja. Aztán megint kukorica­csősz, mezei napszámos és házi- ; tanító. A gimnáziumból és in- \ temátusból kimarad, mert na­gyon elhagyottnak és tétlennek érzi magát. Két kedves tanára rábeszélésére azonban újra ta­nulni kezd és kitűnő esze le­hetővé teszi, hogy a gimnázi­um VII.—VIII. osztályából ösz- szevont vizsgát tegyen és egy évvel előbb leérettségizzen, mint osztálytársai. Így mondja el mindezt megrázó önélet­rajzában. : Világháború, forradalom, el­lenforradalom kísérik életút­ját. A harc. a küzdelem be­nyomásai leikébe rögződnek. A fennálló társadalmi rend elle­ni gyűlölet érik benne, s las­san forradalmárrá fejlődik. Lázadása a régi rend ellen egy­re tudatosabbá válik. Ady és Juhász Gyula költészetének hatása alatt. Juhász Gyula sze­mélyes segítsége mellett gyűl­nek össze első kötetének ver­sei, amelyekben az ifjúi lélek viharában, az egyéniség hangja már szólót énekel s a „Szép­ség koldusa” címmel megje­lent első verseskötete 1922-ben már így mutatja be a 17 éves költőt: Apáink mindig robotoltak hogy lenne enni kevés kenyerünk, bús kedvvel, daccal, de dologban voltak, az isten se törődött velünk. De fölnőttünk már valahára, kik nem tudjuk, mi az vígan élni, és mostan vashittel, jó barát­sággal sorsunk akarjuk fölcserélni. (Fiatal életek indulója) É lete további sorsáról döntenie kell és elhatá­rozza: író lesz. írónak, költő­nek a sorsa, jövője sohasem volt fényes nálunk, de különö­sen nem az 1920—30-as évek­ben. Egyetemre iratkozik be Szegeden, hogy tanár lehessen, de a professzor, akinél nyelvé-

Next

/
Thumbnails
Contents