Népújság, 1960. április (11. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-10 / 85. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE

A MEGYEI IRODALMI KÖR KIADÁSÁBAN

BBS

En nem fogom be pörös számat

Emlékezés József Attiláról

SZITA ZSUZSA:

Önéletrajz helyett

A szegénység sivatagát laktuk,

és reménytelen,

leszűkített kör volt az életem.

Az életem, mit úgy fogadtam én,

akár gyermek karácsony ünnepén,

dús ajándékát a felnőtteknek,

amit csak forgat, néz, de nem leli nyitját.

s a zárt dobozzal kezdeni

semmit se tud.

Ficánkoltam a napok felszínén; hittem, hogy télen nékem nyit a jég, kormos konyhánk ablakán szép virágot, s daloltam,

s karcsú bordáim mögül

girhes kutyákra mordult az éhség.

Miért... miért?! — kiáltottam a szélbe... s gyermek-dühöm csak önmagába mart. rossz dűlőn futottam, messze nézve, s kő várt talpamra lusta por alatt, de fényt csillogtatott felém a távol, más nevet formált dadogva szám, s az ég felé, ujjongó vágyaim emelték, lökték ujjaim hegyét.

Viadal minden lépés, de szól a dal,

s cserepes számon víg szavak villámlanak.

Játékos kedvem rímeket terel, markomba fognék röpke fényeket.

A mindenség is túl kevés nekem!

Súlyos vagyok, akár az emberek, és feszül bennem oly nagy akarat és eszme által ültetett erő, s ember-szerelmem oly határtalan, hogy bátran végigállom a sarat,

S mert századunknak gyenge védelem fogam, körmöm, asszonyéletem; szavam adom!

Már megtanultam élni és szeretni, szivem érlelő láng járta át, s féltem formálódó társadalmunk, mint anya, rugdaiódző magzatát.

PAPP MIKLÓS:

ARCKÉP

Én vagyok a vízcsepp s a kő is, bimbós tavaszban rámfagy a tél, öröm és sírás egyek: bennem a Mindenség egy nyelvet beszél; látom a napot s botlik a lábam, a szív okosabb, mint a kéz, jövőt hordok, megért az ember s fagyöngy-szemével visszanéz; bolygók, sorsok tüzelnek bennem, anyag vagyok, szárnyas lélek, ha nevetek, borzong a hátam: minden atomban benne élek.

Hátrafordulok. A vonat, a vonatunk lassan, kegyetlenül, mint valami gonosz, óriáskígyó kúszik kifelé. Rohanok a peronra és kiabálni kezdek:

— Állítsák meg!

Hiszen csak sípolnia kellene valakinek és megállna, gondolom, de senki nem fütyöl a vonatnak és ő komiszul, nevetve pöfög, majd vágtába kezd s én egyszer csak nem is látom már. Idegenek vesznek körül, mosolyognak, vigasztalnak. Végre meglátom édesanyámat és tőle várom a csodát. Ö pedig áll, nagyon piros az arca és azt mondja:

— Gyere, kislányom...

Könnyű, meleg keze érintésétől elsírom magamat és nem tudok megszólalni. Beszél nekem, csak a hangja édes, rí- kató zenéjét hallom, s belenyúlok kis kosaramba, kiveszek egy körtét, és fájdalmasan beleharapok. Édes ízére sós cseppek potyognak, nevetős, piros húsa velem sír, s amikor ránézek, engem nevet. Zöld héja alól csúfondárosan kuncog piros bélé, s én dühöd ten eszem őket egymás után. Csak akkor nyugszom meg valamennyire, amikor a kiskosár üres lesz. Amikor megettem a pirosbélű körtéket, boldog várakozásom csúfolódó tanúit.. i

Másnap persze elutaztam. Kiskosaramban almáslepény volt, azt kértem édesanyámtól. Azóta nem ettem pirosbélű körtét. Tavaly egy fáról leszedtem néhányat, hazavittem a gyerekeknek, hogy lássák, milyen a pirosbélű körte. Tetszett és ízlett nekik. Nekem változatlanul ellenségem maradt. Hiszen, ha valamire nagyon készülök, s az nem sikerül, én mindig, újra megeszem a pirosbélű körtét...

hoz szedték le nekem a fáról. Talán éppen nekem találták ki!

Az állomás jó messzire volt tőlünk. Vagy félórát kellett mennünk, de akkor jól szedtük a lábunkat. Anyám fonott utazókosarába csomagolta a ruháimat, maga hozta mellettem. Még most is hallom, hogy nyikorog a vessző, amint lépünk. Karomon kiskosár, benne a kövér, pirosbélű körték. Nem nyúltam volna hozzájuk semennyiért. A vonatra tartogattam, ott akartam megenni, ahol mások is látják, milyen piros a bélé.

Jó sokára tartott, amíg elértünk az állomás fehér kerítéséhez, de még a bejárat mindig messze volt.

— No, ezzel megyünk, látod? — mutatott a szomszéd néni egy pöfögő mozdonyra.

Csak már bent lennénk, gondoltam. De az épületig sokkal nehezebben fogyott az út, mint ahogy eddig. Annyira türelmetlen voltam, hogy előre szaladtam, s megálltam a nagy csarnokban, ahol Schmoll- paszta reklám volt, gyönyörű, piros kakassal. Amikor megláttam édesanyámat a bejáratnál, megnyugodtam, de szinte húztam volna magammal a pénztárhoz, ök azonban csak álltak elképedt tekintettel a peron felé nézve. A szomszéd néni egész derűsen összecsapta a kezét:

— Éppen az orrunk előtt megy el!

kor már szerintem mindent megvásárolt.

Nem tudtam megmondani. Én tulajdonképpen azt sem tudtam, kell-e nekem egyáltalán az útra valami. Hát nem elég az, hogy utazhatom?

— Veszek még egy kis pirosbélű körtét... — mondta és odébbhúzott.

Hogy tudta, mi illik az utazáshoz! Hiszen a pirosbélű körte nem közönséges gyümölcs, talán éppen az utazása reggelen, amikor utazáshoz bevásároltunk anyámmal, még a piac is kivirágzott. A zöldséges nénik kövér dáliákhoz hasonlítottak, az árus asztalok húsos paprikát termettek, s nekem minden nevetős volt.

— Mit vegyek még az útra? — kérdezte édesanyám, amiSZEMES PIROSKA:

& »irojíé/ií Izmir

megkérdezte volna, milyen szerintem a város, róla beszélek, aki hatemeletes házban uralja a rendet. Kis képzeletvilágom legnagyobb magassága a templomunk volt, úgy gondoltam, Pesten is minden olyan, mint nálunk, csak mindenből több van és minden nagyobb.

Apám barátja sokszor meghívott bennünket, mivelhogy ő nem ért rá hozzánk eljönni, viszont látni akarta régi társát és családját. Egyszer azt írta: ha másképp nem lehet, legalább a gyerekeket küldjék el szüleim. Bennem végsőkig feszült a reménykedés izgalma, hogy rám essék a választás, és egyáltalán: beleegyezzenek

abba, hogy valamelyikünk mehessen. Hugóm szóba sem kerülhetett, mert nagyon anyás volt, a bátyám ilyenkor nyári szünidőben az apám jobbkeze. így maradtam én, aki bár anyás voltam, de ha az került szóba, hogy elmehetek, ha akár a szomszéd faluba csupán, nem adtam volna egy fél garasért. Így esett hát rám a választás és megegyeztek a szomszéd nénivel, hogy felkísér, mivelhogy ő vasutas felesége lévén, ingyen mehet a vonaton.

Nagyon szerettem az ételek ízét, de a készülődésben ez egyszer még vacsorázni is elfelejtettem, s éjfél után ébredtem keserves sírással e mulasztás felfedezésére. Azon

Meleg augusztusban érik. Olyankor, amikor a felnőtt ember már látja a napsütésben, hogy kifáradt a nyár és gyönge meleggel még szeptember jön vigasztalni, hogy ne fájjon annyira az ősz. A gyerek viszont, aki beléharap a körtébe, még nem gondol az ;idő múlására. Neki nyár van, mesés, pirosbélű körtével dobálózó nyár, amilyen az én 1 tízéves koromban is volt.

$ Anyám vándor természete

I

lüktet bennem, aki rossz napjainkban legszívesebben felpakolt volna bennünket, hogy másutt próbáljunk szerencsét, ahol nem ismernek bennünket, nem tudják, milyen álmokból ébredtünk fel, milyen kudarcokból akarunk kilábalni. Es néha- néha mentünk is új, ismeretlen helyekre. Azóta is ünnep nekem a költözködés, az utazás. Ma is édes izgalom jár bennem, nyugtalan várakozás kísér az indulásig. Ha pedig ; elmarad az út, valami fájó bú- ínat nehezedik rám, amely tízéves korom óta a pirosbélű körtéhez kapcsolódik.

Én már akkor sokat utaztam vásárokra, lovasszekéren, sőt, költözködéseinkkor még teherautón is. De Pesten még nem jártam. Ott nekünk nem volt dolgunk soha. Az én képzeletemben ott úriemberek éltek, s nagyon büszke voltam anyámékra, hogy valamikor ők is Pesten laktak. Tudtam, hogy rokonaink is élnek fenn, meg egy jó barátja apámnak, aki rettenetesen nagy ember, valami irdatlan magas házban . igazgatja a rendet. Ö nyitja ki . a kaput mindenkinek és ezért . pénzt kap. Szerettem volna, . ha apám is olyan úr lehetne, • mint ő. Tulajdonképpen Ta- ,;más bácsi, a házmester jelenítette nekem Pestet. Ha valaki

nem is a haza bánt így a köl- i tővel, hanem a hazának akkori : urai, akik segíthették volna és ! nem segítették, akik kézen fog- ■ hatták és kivezethették volna 1 a nélkülözés és kiáltó nyomor, ! az üldözés szörnyű útvesztőjé- : bői.

De nem tették és József At- ' tila „lelkének léggömbjét el- j oldotta teste kosarától.”

„Mert élni nem lehet ily bölcsen !

és merészen, :

■Verh bírhat ennyi tisztaságot | e gonosz világ, '

Harminchét évig állt a földön ■ mennybe-készen, ]

Hát Istenem, most gyógyítgassad ( csókjaiddal József Attilát!” ,

Így zokogta el búcsúszavait : az összeroncsolt testet magába- | fogadó balatonszárszói sír felett egy költőtársa.

Verseit, ha olvasgatjuk, és 1 elmélyedtünk azokban, szere- ; tettel és büszkeséggel őrizzük egy-egy belénkrögződött sorának kiáltását. Emléke előtt tisztelegve, róla is elmondhatjuk Arany János sorait:

„Nem hal meg az, ki milliókra

költi

Dús élte kincsét, ámbár napja

múl,

Hanem lerázván, ami benne földi,

Egy éltető eszmévé finomul.”A sír felett most tavaszi szelek járnak. A feltámadás, megújulás friss szelei ezek és üzenetet visznek a költőnek a dunántúli alumínium-kohók munkásairól, a zalai olajmezők dolgozóiról, a sztálin- városiakról, akik a Duna menti kukoricaföldeken néhány év alatt nagy várost varázsoltak, a diósgyőri hengerészekről, Özd kohászairól, Csepel kékruhás vasasairól, s a széljárta Bükk erdeinek fát döntő, cserzett arcú favágóiról.

A z üzenetek hallatára Jó- zsef Attila bizonyára mosolyogva néz szellemtekintetével a „város peremére”, — ahová gyalog bandukolt ki annyiszor, mert villamosra sem telt —, s ahol oktatta, tanította, nevelte munkástestvéreit a tőke elleni harc kemény, sokszor embertelen küzdelmeiben, a sejtett, eljövendő győzelem reményében.

Csillag László

dásra ösztönzi az embert:

ez az a munkás,

mely osztályharcban vasba

öltözött.

Kiálltunk érte, mint a kémény: lássák!

És búvunk érte, mint az üldözött.” (Munkások.)

Y ersei, mint azok a bizonyos „pörölycsapások” sújtanak a társadalom lelkiismeretére. Sajnos, a társadalom mégsem érzi, vagy ha érzi is, mégsem teszi meg azt, amit meg kellene tenni, amit kötelessége volna megtenni.

A harmincas évelt gazdasági válsága József Attilát is érzékenyen érinti. Egyre több gondja lesz. Sokszor már nincs betevő falatja sem. Néha csekély alkalmi keresete akad, s emellett támogatásból fedezi létfenntartásának csekély költségeit. Már lakása sincs, — csakugyan az „utca fia” lesz. Legmegdöbbentőbb azonban mindinkább kifejlődő, súlyossá váló idegbaja, amelyet életmódja, s az osztályára nehezedő politikai helyzet okozott.

Irodalmi téren is egyre gyakrabban támadják. Mellőzik is és ez az, ami legfájdalmasabban érinti az amúgy is nagyon érzékeny költőt. Nem is csodálkozhatunk kétségbeesésén, ha megtudjuk, hogy az 1934-ben megjelent „Medvetánc” című kötetéből száz példány kelt el.

De mégsem hallgat el. Nem lehet elnémítani a hangot, amely kitör belőle és száll, mint a biztató remény, a hazai tájak felett1

,,Én nem fogom be pörös számat.

A tudásnak teszek panaszt...

Az idő múlik, s közben különböző irányzatok szegődnek melléje. Megkísértik, de ő nem inog meg. Változatlanul a munkásosztálynak és hazánk hű fia marad, amelyet édes hazájának vallott, pedig ez a haza mostoha volt hozzá. Hagyta, hogy perbefogják, üldözzék, mellőzzék, megvessék, s hagyta, hogy összeomlott lélekkel, gyönge testét a száguldó vonatkerekek alá, a halálnak odadobja. Igaz, —

szetből kellett vizsgáznia, megakadályozta ebben, mert szerinte „olyan emberre, aki ilyen verseket ír, nem bízhatjuk a jövő generáció nevelését”.

A „Tiszta szívvel” című vers volt az, amelyik felháborította a professzort, s amely nevezetes verssé vált. Cikkeket írtak róla, elemezték minden sorát, minden szavát, s megszerették. Egy tanulmányban ezt olvashatjuk erről a versről: „szeretem, lelkemben dédelgetem, simogatom, dünnyögöm és mor- molgatom egy versét: Nincsen apám, se anyám. Egy kritikusa pedig így írt róla: „Nincsen apám, se anyám” egymagában halhatatlanná tenné József Attilát, ha nem tanúskodna még vagy száz hibátlan tökéletességű vers, az ő naggyáavató pőrében.”

Magyar egyetemen nem volt helye József Attilának. „A következő évben — húszéves voltam ekkor — Bécsbe mentem, beiratkoztam az egyetemre s abból éltem, hogy a Rathaus- Keller bejáratánál újságot árultam és a Bécsi Magyar Akadémikusok helyiségeit takarítottam” — idézzük újra önéletrajzát.

11 écsben megismerkedik emigráns írók egy csoportjával. Marxista írásokhoz, könyvekhez jut, amelyek egyre mélyebb nyomot hagynak benne. Párizsba is kikerül, a fény városába, de már meglátja a fény mögött az árnyoldalakat, az óriási ellentétet, ami ember és ember között fennáll. Tanul, új és újabb ismereteket szív magába, miközben dolgozik és éhezik. A szocialista igazságok hirdetése lelke legmélyéről táplálkozik és egyre tudatosabban szólal meg benne a munkásköltő; forra- dalmisága egyre erőteljesebbé válik. Az „utca és a föld fia” ő és sorstestvérei villogó szeme biztatást int felé. Az ökölbeszorított munkáskezekből sugárzó erő bátorítást ad, lázadásra készteti. A munkás- osztályból nő ki, erőteljessé lesz, naggyá válik és ömlik ajkáról a vers, amelynek olvasása egyre inkább gondolkoJ

ózsef Attila életével, költészetével korszakos jelentőségének megfelelően, soksok könyvben, számtalan tanulmányban, előadásban és cikkben foglalkoztak már toll- forgatóink. E művek és előadások különböző nézőpontok szerint tárgyalták századunk .nagy költőjének munkásságát. E mostani megemlékezés megismétli és megerősíti azt a megállapítást, amely szerint történelmünk folyamán József Attila volt az a magyar költő, aki legjobban eggyéforrt a munkásosztállyal és élete végső percéig hű maradt ahhoz.

A munkásosztállyal való kapcsolata születésével kezdődik. önéletrajza a legjobb bizonyíték ennek a kapcsolatnak az igazolására. Egyszerű lakás 1 bölcsője a pihenőhelye, s a külvárosi szegénység nyújtogatja feléje sovány karjait. Hároméves, amikor apja, családját itthagyva, kivándorol, és ő falura kerül, nevelőszü- lökhöz. Falun élt hétéves koráig és már ekkor disznópásztor. Falusi legelőkön bámészkodik a messzi láthatár ismeretlen tájai felé. Ismerkedik a földdel, a természettel, a haza leheletével. Visszakerülve Budapestre. anyja, József Áronné, született Pőcze Borbála, beíratja az elemi iskola második osztályába. Anyja sorsa a munkásasszonyok sorsa. Házaknál mos, takarít, hogy eltarthassa Attilát és annak két nővérét.

A z első világháború kitö- ^ résével sorsuk napról napra rosszabbodik. Ekkor kezdődik a változatos életpálya. egy pesti proletárgyerek küzdelmes élete. Vizet árul a moziban, színes papírforgókat készít és azokat árulja, kosarat, csomagot hord a vásárcsarnokban. Újságot árul, bélyegekkel, kék és fehér postapénzzel kereskedik. Kenyeresfiú az Emke-kávéházban. Egy tengerhajózási vállalat vontatógőzösein szolgál, mint hajóinas. Közben elvégzi az elemi iskolát. Levizsgázik a polgári iskolából. A gimnázium felső osztályait végzi, társait tanítja. Aztán megint kukoricacsősz, mezei napszámos és házi- ; tanító. A gimnáziumból és in- \ temátusból kimarad, mert nagyon elhagyottnak és tétlennek érzi magát. Két kedves tanára rábeszélésére azonban újra tanulni kezd és kitűnő esze lehetővé teszi, hogy a gimnázium VII.—VIII. osztályából ösz- szevont vizsgát tegyen és egy évvel előbb leérettségizzen, mint osztálytársai. Így mondja el mindezt megrázó önéletrajzában. :

Világháború, forradalom, ellenforradalom kísérik életútját. A harc. a küzdelem benyomásai leikébe rögződnek. A fennálló társadalmi rend elleni gyűlölet érik benne, s lassan forradalmárrá fejlődik. Lázadása a régi rend ellen egyre tudatosabbá válik. Ady és Juhász Gyula költészetének hatása alatt. Juhász Gyula személyes segítsége mellett gyűlnek össze első kötetének versei, amelyekben az ifjúi lélek viharában, az egyéniség hangja már szólót énekel s a „Szépség koldusa” címmel megjelent első verseskötete 1922-ben már így mutatja be a 17 éves költőt:

Apáink mindig robotoltak hogy lenne enni kevés

kenyerünk,

bús kedvvel, daccal, de dologban voltak,

az isten se törődött velünk.

De fölnőttünk már valahára, kik nem tudjuk, mi az vígan élni, és mostan vashittel, jó barátsággal

sorsunk akarjuk fölcserélni.

(Fiatal életek indulója)

É

lete további sorsáról döntenie kell és elhatározza: író lesz. írónak, költőnek a sorsa, jövője sohasem volt fényes nálunk, de különösen nem az 1920—30-as években. Egyetemre iratkozik be Szegeden, hogy tanár lehessen, de a professzor, akinél nyelvé-