Népújság, 1960. április (11. évfolyam, 78-101. szám)

1960-04-24 / 96. szám

A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODA! Ms KÖB KIADÁSÁBAN GYURKÓ GÉZA: A lator a A LATOR OTT ÁLLT az akasztófa alatt, búcsúz­va a napsugaras világtól, feje felett, mint valami furcsa gló­ria, ott hintázott a kötél. Egy­szerű, de erős, sok szálból ké­szült kötél volt, amelyet alko­tója különös gonddal font, hogy hirdesse mestersége és céhe tisztességét, becsületét. A kötélgyártó hatalmas hajókra gondolt, izmos lovakra és meg­pakolt társzekerekre, amelyek a világ minden áruját viszik, hozzák, ezekre gondolt, amikor a kötelet fonta. Az egyik végé­ből nyakravaló lett egy lator számára, a másikkal ugyan iz­mos lovakat fogtak be, de lo­vak mögött szekér helyett, ágyú döcögött a harcmezők felé. A hóhér ott állt már a bitó mellett, keresztbefont karok­kal, elszántan, hogy méltó le­gyen ama kötélgyártóhoz, aki ilyen tisztességes munkát vég­zett, mellette a két segéd, akik még csak tanulták ezt a mes­terséget, amelynek sikeres mű­veléséhez nem kevés ráter­mettség, ügyesség és sok-sok gyakorlat szükségeltetett. A bitófa egyébként ott állt az útkereszteződésnél, hogy majdan a világ minden tája felé hirdesse: ím így jár a bű­nös, aki semmibe veszi a tör­vényt. Távolban a város ház­tetőin bukfenceztek a Nap su­garai, a messzire nyúló mező­kön pacsirta szólt, a fűben ideges bogarak mászkáltak nagy serényen, mert rengeteg dolga van bogárnak, ember­nek, hogy tovább tartson az élete. A latornak már semmi, de semmi dolga nem volt. Az ő dolga elvégeztetett! mert nem is adhatok. A tör­vényt én hoztam és nem is volna helyes, ha megváltoztat­nám, vagy kivételt tennék... Ezt remélem, belátod? — ma­gyarázta a király és nem lát­szott észrevenni, hogy udvar­béli emberei mennyire helyes­lik bölcs szavait. — De utolsó kívánságod, ha teljesíthető, teljesítem... Én, a király! A LATOR ELGONDOL- ■f*- KODVA nézte a fényes urat, a díszes udvaroncokat, akik között, mint valami rút fekete bogár, izgett-mozgott a bíró. — Miért kérnék éppen tőled kegyet? Hisz te bűnösebb vagy, mint én? — mondta dacosan a lator az urak nagy felhördülé­se közepette. Volt, aki a kard­jához kapott, volt, aki rögtön rá akart rohanni a szemérmet­len felségsértőre, a bíró meg elkiáltotta magát: — Lásd, uram, királyom, már ezért az egyért halált ér­demelne ... Ne szennyezd be magad rút leheletétől! — Álljatok meg, jó urak, s hallgass te is, bíró ... Hogy merészelsz uradnak, királyod­nak ilyet mondani, te lator, ki loptál és raboltál, öltél, a világ csavargója vagy? Nekem, ki­nek híre túl jutott a hatalmas óceánon, akit bölcsnek és nagy­nak mondanak, akinek intésé­re ezrek rohannak győztes harcba, akit — és itt kihúzta magát a király — a kései ko­rok krónikásai is alázattal emlegetnek majd? A lator megrázta fejét. — Nekem már nem vagy ki­rályom, sem uram. Nekem már veled és neked velem már nincs mit számadást tenni. Én bevégeztem, amire szület­tem, rajtam beteljesült, amivé tettek... De amit mondtam, jól mondtam. Te bűnösebb gyermek voltam és nem lehet­tem anyám támasza, sem vé­delmezője. Csak nézője lehet­tem, amint kalodába zárták a város főterén, mert koldult, hogy enni adhasson nekem. A szégyen őt is sírba vitte. Ma­radtam egymagámnak, akit ki­vertek házból, tanyáról, alud­tam temetőárokban, s alud­tam illatos szénakazalban. Ahogy nőttem, úgy láttam egyre jobban, hogy nekem so­hasem lehet házam, kertem, hogy én mindig és egyre min­dig süveget kézben tartva szólhatok, járhatok, élhetek. y HES VOLTAM. Kenye- rét loptam. Börtönbe zártak és levágták az egyik fülemet. Kijöttem a börtönből, elindultam neki a nagyvilág­nak, hogy valahol mégis ott­honra, életre leljek. Elfogtak csavargásért, levágták a másik fülemet. Raboltam aztán, most se bánom. Attól vettem el, hogy éljek, aki tőlünk vett el mindent, hogy meg ne éljünk... öltem is. Egy embert. A pén­zéért! Nem mert bántott, nem mert védenem kellett magam. A pénzéért, amelyet ő is véren szerzett. És most itt vagyok. De mi van velük? S mi van veled, ki­rály, ki a törvényeket hoztad? Apám a te csatádban halt meg, te ölted meg őt, s a töb­bieket is, ezreket,, tízezreket, ákik az Ür Jézus nevével, meg a te neveddel indultak csatá­ba, hogy elvegyék másoktól azt, ami nekik van, hogy ne­ked még több legyen. S az, akit megöltem, csak egy volt azok közül, király, akinek te adtál a véren szerzett pénzből. Csak egy volt azok közül, ki­rály, akik a te törvényeid alapján verik ki a pusztába, mint egykoron Jézust, azokat, akiket nem védenek a te tör­vényeid ... — Nevetséges vagy ... Ami­Ott, ahol a nyárfasor hajla­tából egyenesre húzza derekát az út, kürtszó harsant, majd lovasok tűntek elő, s nyomuk­ban hat ló vontatta hintó. A hintón címer, fénylő, a hintó­bán a király, akinek neve még fénylőbb volt, mint a napsugár tüzelte arany címer, a fekete lakkhintó oldalán. A lator egy­kedvűen nézte a fényes mene­tet, számára a király olyan keveset jelentett már, mint az, hogy bocskorát még néhány nap csak, és szétmarta vol­na az út köve. A király van, ő néhány pillanat múlva: volt! A BÍRÓ, TALÁRBAN, nagy papírral kezében, amelyre az ítélet íratott volt, földig hajolva sietett tisztele­tét tenni a fényes úrnak, aki hintójából kitekintve kíván­csian figyelte a képet, amely legalább annyira riasztó volt, mint amennyire nem illett eh- h 'z a békés, napsugaras táj­hoz ... — Uram, királyom, eridj to­va ... Fenséges szemednek nem méltó alantas látványban lenne részed — tárta szét kar­jait a bíró. — Ezt a bitang lat­rot adjuk át az ördögnek, amelynek ^ddig is cimborája volt. — Jól van, bíró, megyek to­vább — intett a király únot- tan a jóakaratért, aztán gon­dolt egyet és mégis kiszállt a hintóból. Szőnyeget terítettek lába elé, hogy ne érje saruját az út pora, úgy lépegetett a lator elé. — Hogy hívnak? — kérdez­te a király. — Halottnak! — mondta tö­mören a lator. — Mi a bűnöd? — faggatta tovább a király kíváncsian. — Megér egy halált, tán’ többet is. Loptam, raboltam, öltem ... Semmi több. — Hát ezért törvényeink szerint halál jár és a kötél mindjárt a nyakadra is szorul — bólintott komoran a király p sok és fertelmes bűn halla­tán. — Kegyelmet nem adok, vagy, mint én... Sokkal bű­nösebb ... Dehogyis alázom meg magam annyira, hogy a nálam vétkesebb adjon életet számomra. Most vezekelek bű­neimért és végül is tisztán ha­lok meg, úgy meg hordanám a magam bűne mellett a szé­gyent, a te kegyelmedet is ... Szó se lehet róla. AZ URAK MOST MÁR ^ megdermedve hallgatták a lator szavait, a hóhér fel­emelte karját, hogy intsen le­gényeinek, de a király gőgös gúnnyal vetette oda: — Várjatok ... Beszéljen még ... Lássátok, hogy kirá­lyotok még a szennyből is tisz­tán tud kiemelkedni, hogy ki­rályotok oly végtelen jóságos, hogy még azt is meghallgatja, akinek már csak a szél beszél­hetne a lába alatt... Mondjad, lator, miért vagyok bűnösebb, mint te ... Mondjad, mert míg beszélsz, azzal is hosszabb az életed ... Hallgatom hát. A lator keresztbefonta kar­ját, egy pillanatig bocskorát nézte, amely éveken keresztül vitte, menekítette üldözői elől, s amelyet most ő hagy el hűt­lenül, aztán így szólt. — Ha beszélek, nem azért teszem, király, hogy életem hosszabb legyen. A folyó, ha a tengerbe ömlött, már nem folyó többé, mégha egy dara­big követni is lehet habjait... Életem folyója már beleömlött a nemlét óceánjába. Azt kér­dezted, miért vagy bűnösebb, mint én, akit most itt vár a hóhér és a kötél... Hát hall­gasd, király: Apámat megölték a harcme­zőn, tisztes takács volt, dolgos és istenfélő és az Ür Jézus ne­vével ment a harcba is. Ki öl­te meg? Honnan tudjam én azt? Egy másik ember, a má­sik hadseregből, kit talán egy pillanat múlva a mi hadsere­günkből ölt meg éppen egy másik takács. Akkor még óta a világ világ, mindig volt háború, mert az dicsőséget, hírt hoz az uralkodónak, gaz­dagságot a népnek... S illő. hogy akik az úr akaratából a nép urainak születtek, azok rangjukhoz méltóan részesed­jenek a javakból. Szegényeké a mennyek országa... — szólt közbe a király, de nem tudta folytatni. — Tehát akkor én most a mennyek országába jutok ... Talán jó is, mert ott egyetlen gazdag sincs. Mert ha lenne, tán’ ismét gyilkosságra vete­mednék és az ottani úr paran­csára ismét bitó lenne osztály­részem ... Nem, király, nem jól mondod. Megraboltál or­szágokat, megloptál embere­ket, népeket, nem is egyedül, hanem sokadmagaddal, öltél, oly sokat öltél, hogy megszá­molni is nehéz, hogy csilláé kevesebb van az égen... Te vagy a bűnös és én vagyok az elítélt. Mert te hozod a "’törvé­nyeket! Dehogyis kell a te ke­gyelmed! — Az ördög beszél belőle... — Még most sem tér meg az úrhoz... — Felséggyalázó ... — Látod, uram, királyom, kár volt szóba elegyedned ez­zel az elvetemülttel... Még a földbe se szabad tenni, mert megmérgezi teste a magot... — kiabáltak az urak, kapkodta kezét fejéhez a bíró, csak a hóhérok vártak és hallgattak, — Vigyétek! — kiáltott dü­hösen a király. Í'S A KÉT HÓHÉRLE- •Lj GÉNY vitte a latrot a kötél alá... És a hat paripa vitte a ki­rályt fénylő, tündöklő palotá­jába. Az ítélet végrehajtatott! MOLNÁR JENŐ: Salgótarján A hegyek most is a régiek: Salgó, Karancs, Pipis, Pécskő, tűnődhettek, láthatják, hogy mi maradt a régiségből? A hegyek most is régiek, ámulva nézik a várost, megalázás, nyomor után emberkéz alkot csodát most! Ott kezdem, hol legjobban fájt: bent, a városunk szívében, szembeköpve a századot, fészkelt a bús múlt kevélyen. Szilárdy-udvar... ismerik keserűn a tarjániak: földbesüppcdt cselédházak sírtak a fukarság miatt. Fő-utcán tanya a múltból, udvarház, magtár és akol, dörgő parancs és árva nép, mely hangos szóért meglakolt. A szomszédban kormos falak, füstölt hódítón a tőke, itt egyhelyben állt az idő s hátra nézett, nem előre. Űj kor kellett és friss erő, mely nem hord hályogot szemén: tanácsháza épült büszkén a szolgaság fülledt helyén. Körötte házak, házaink, szűz földből nőnek, mint gombák, piros téglák százezreit az if jak dalukkal hordják! Mozog itt minden, frissen él! Kacagó szemekkel nézem: boldog házak, vidám lakók a volt marhavásártéren... Nagy volt nálunk a bölcsesség! Bár lakásért sírt sok szegény: itt éktelenkedett ez is a város kellős közepén... S ahol nemrég szomjas barmok bőgtek a hűs vályú után, ott lesz legszebb a városunk: emlék marad a múlt csupán! Minek mondjam? Hosszú lenne... Bármerre jársz itt, láthatod: nem lesz kuckó és homály, a földre hozzuk a Napot! Érte nyúlnak az állványok szédítő magasba, ahol boldog ifjak büszke ajkán már napfényes jövőnk dalol! Jövőnk dalol, új az ember, de azért még emlékszenek sötéten a sötét tárnák: átok vágta itt a szenet. Kisemmizett volt a bányász, lenézett senki, pária, nappal is az éjben élt csak, mert nem volt szabad látnia. Befelé ömlött a szó is, horkolt a jog csak valahol... Aki nem bírt a nyelvével, bánhatta — mindig meglakolt. De sok rideg börtöncella tudna még beszélni róla, hogy mit fizetett e korért a bányász drága adóba! Kora-vénség, vézna gyerek, kit a szellő szárnyra kapott, a vaksi konyhák tűzhelye nyomort forralt és haragot. Tárnák mélyén és erdőkben izzott csak pirosán a szó, hová nem látott vizsla szem, s nem ért el mindjárt a bakó. Tizenkilencet idézték a régi vörös katonák, mikor kemény kezük fogta az ember elorzott jogát! Mikor az ajkukra mézet csókolt a drága szabadság, fényben ragyogott a bánya, cserébe lelkűket adták s életüket, mert nem szóval, fegyverrel védték ők e kort s fekete fehérek kezén büszke mártírok vére folyt. Sötétbe hullott a bányász, : útját tövissel fonták, nem szánta meg se föld, se ég keserű, fekete sorsát... Jogot durván elvehettek tőlük, de soha a szívet: az emlék hideg években piros tűzként melegített... Lobban a tűzben a szalma, de keményebb lesz az acél, megedződik ■? kikerül újra fegyver lesz, újra él: így lettél szilárd városom, fegyver, s amikor végre jött ragyogó fényben a hajnal, készen talált már negyvenöt! Ő alkotó, ó duzzadó embertformáló nagy idő: mint mesében, varázsszóra nőtt az élet semmiből. Tüzelt és feszült a város, folyóként áradt a munka, s verítékünk nem bankba folyt: áldása visszahullt magunkra! Hogy nőtt az ember, a proletár, bimbót hajtott az öntudat: a szem nem a múltba réved: bátran a jövőbe kutat! Nem húz a sárba szürke gond, messzire tágult a határ: százmilliók, a jobb világ sorsa boldog jussunk ma már! Kezünkből sarjad az élet, hű, kemény kezünkből, amely simogatja a holnapot, de ütni is tud, hogyha kell! Salgótarján! Hogy zeng a szó! Fénylik, mint Nap az ormokon frissült reggel. Űj hajnal vagy büszke, harcos, szép városom! «FORGÁCS KAROLY: Kovácsoljunk ekevasat a kardokból (Amit egy szobor mond nekünk) Néma vagyok és mozdulatlan? Igaz. De némaságom messze hangzón szól, mint a havasi kürt: rikolt, riaszt, s hogy megrepessze a közöny vastag falait: van benne elég hit, erő! Nem hazudhatja senki se, hogy többet mond a fecsegő. S bár fém-izmaim meg nem remegnek s a kalapács csak ütni kész, szemem nem jelzi: jö a tett: kivárni mégis oly nehéz a nem-várható mozdulatot; látom: ki szívvel rám tekint, indul, a lába megfeszül, ökle a kalapácsnak int. De visszaszáll. Nem sújt le még. Fülében cseng a néma hang, s a kérdésekre úgy felel, mint messzezengő érc-harang, melynek a nyelve én vagyok. Hirdetem: törjük össze mind a kardokat. A fegyverek vasára kalapácsaink ütése zuhogjon le zúgva! A lárma álmokat űzzön el, a világ vak csöndjét ölje meg s ha égre csap is a dörej, ha dobhártyánk fáj is bele, ne csituljon a hang-vihar, csak ha már minden harci vas ekévé szentült s harci dal helyett pacsirta énekel... Ekkor zuhanjon ránk a csend, az éltető, simogató, mikor már tudjuk: mit jelent, ha virágot tükröz ránk a tó; s ha ágyú helyett csak ég dörög, vércse vijjog, nem akna száll, ha tank helyett traktor dübörög, s halál helyett kombájn kaszál, ha nem emberbőrt hasít a kard, de vasa nyomán fordul a hant, ha csak földrengés dönti le a házak meleg falait: akkor már tettünk valamit az emberség serpenyőibe! De amíg látok valakit, Ki ekéből kardot alakít, amit elmondtam: csak ige. Szálljon szívetek mélyibe, öklötöket feszítse meg, ujjaitok ne remegjenek a puska hideg ravaszán; vártán álljatok őrködőn, keresztüllátva a ködön, kézzel a kard markolatán ... SZITA ZSUZSA: Tócsába léptem ... Tócsába léptem, s felvillant az arcod — óvó tenyér, Te, nem fogtad kezem. A gondolataimmal vívtam harcot, elfáradtam, s nem fáradtál velem. Talpam alatt felsírt a nedves úttest, s tükrében képem mélyen elmerült. — Elvesztettél — s hogy rámtalált a vén est, mint kóbor szél úgy lengtem, egyedül. Szólásra nyílt a szám... Te nem figyeltél. Vacogni kezdtem — nem fáztál velem? ... Megbénít lassacskán e meztelen tél. Közös kabátunk volt a szerelem. Jobb lesz — bár hangod őrzöm még remegve — ha közénk áll sok, gazdag pillanat, s kihűlt párnámon illatod keresve, nem fáj majd oly nagyon, hogy messze vagy.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents