Népújság, 1960. március (11. évfolyam, 51-77. szám)
1960-03-06 / 56. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE A MEGYEI IRODAI M! KÖR KIADÁSÁBAN AZ IGAZGATÓI SZOBA eléggé szerencsétlen módon, magán viselte minden jegyét az újgazdagságnak. A fal mellett régi, kopott, vitrint pótoló szekrényekben az iskola szakkörei áldásos tevékenységének számos és immáron poros dokumentuma szo- mcrkodott; a rossz barokk utánzaté íróasztal előtt kényelmes, modern karosszékek vörö- södtek bele a vastag falak őrizte állandó félhomályba. A hosszú, simavonalú tárgyaló- asztal mögött vénkisasszonyos merevségű, borozott székek sorakoztak; a padlón új, kicsit harsogó színű szőnyeg, a mennyezeten ósdi, öreg csillár. És mégis, talán a sok szobanövény, talán a valóban ízléses festmények a puritán fehér falon, valahogy egységessé, megnyugtatóvá, sőt még otthonossá is tették ezt az irodát. Az íróasztal mögött sovány arcú, idősebb férfi ült, valami füzetben lapozgatott, de szemmel láthatólag éppen a füzet tartalma érdekelte a legkevésbé. Szeretni Zsolt gimnáziumi igazgató ideges volt, — a leghatározottabb mértékben ideges, mint valahányszor mindig, ha valami nem éppen kellemes feladat előtt áll. Négy gyereket nevelt fel szerényen és volt idő, amikor nagyon is szerényen. mégis szerencsésnek érezte magát, hogy otthon, a szűkebb családi körbens szerencsére sohasem volt kellemetlensége. Legalábbis nem emlékszik rá. Az iskola az más. Itt mindig van 'gond, baj, emberi probléma éppen elég: több száz diák, majd harminc tanár. És vannak dolgok. amit hivatalból nem bízhat a helyettesére. Például, ha valamelyik diákjával any- nyira elszaladt már az a bizonyos csikó, hogy az iskolai rendtartás értelmében már az igazgató elé volt citálandó. Mindig jobban izgult, és kenyelmetlenebbül érezte magát, mint a fiú, aki sápadt kényszeredettséggeí pislogta végig az igazgató szigorúnak látszó arcét. L ZEKRÖL AZ ÉRZÉSEKRŐL soha és J senkinek nem beszélt, mégis mindenki jóformán már az első találkozás után tudta, hogy Szerem) Zsolt vajszívű ember, aki jobb volna ápolónőnek, mint iskolaigazgatónak. Ugyanakkor azonban azt is megállapították, hogy kár volna ezért az emberért, lenne bármilyen jó ápoló is, mert tanárnak, nevelőnek mégis és sokkal jobb. Az igazgató felállt, hosszú lábaival néhány lépéssel végigmérte a szobát, aztán gyorsan visszaült asztala mellé. Csengettek. Élesen, idegesítően, sokáig, mintha diák és tanár nem hallaná meg a még oly rövid pillanatra felberregő csengőszót is. Gyorsan ceruzát vett a kezébe, s úgy beledugta orrát az imént lapozott füzetbe, hogy hallani se vélte, amint kisvártatva nyílt az ajtó. Aki belépett, mar nem éppen fiatal nő volt. az a típus, aki sohasem volt szépt aki sohasem keltett titkos vágyakat a férfiakban, de aki valami olyan sajátos, megnyugtató légkört tud maga körül teremteni, hogy jólesik mellette megpihenni. Haja szigorúan lesimítva, szoknyája nem divatos, de j'ól szabott, és mindig magassarkú cipőben jár. Alacsony volt, s véleménye szerint egy tanárnak, ha már nem tud a természet döntése alapján egy fejjel magasabb lenni tanítványainál, legalább ne legyen egy fejj,el alacsonyabb az átlagnál. Mert Lovászi Anna történelem-tanárnak már akkor voltak elvei, még oly kis dolgokban is, amikor az elvek még nem tartoztak szorosan a női toaletthez. — Kerestél, Zsolt? — kérdezte néhány lépést előbbre lépve, kíváncsi tekintettel, hogy mit akarhat tőle külön, négyszemközt az igazgató, akivel lassan egy évtizede dolgozik együtt. Mert arról nem tud. Nem tudhat — még. — Khm ... khm..: — köhögött zavartan az igazgató, s egy pillanatra arra gondolt, hogy az lenne most a legjobb, ha valahová hirtelen, de azonnal elhívnák. Akkor nyerne egy napot. S aki időt nyer, életet nyer... — Igen, beszélni szeretnék veled. Anna - nyögte ki végül. — Dehát, ülj le, csak nem álldogálsz itt... — Hosszú lesz? — kérdezte tárgyilagosan a tanárnő, de leült, és most várakozóan nézett az íróasztal mögött ülő férfira. — Ö, nem, dehogy... Legalábbis én úgy gondolom, hogy nem... Hogy vagy? — Köszönöm. Ha ezért hívattál, közölhetem veled megnyugtatásul, hogy jól. Egészen Jól. I — Mintha egy kicsit sápadtabb lennél, mint szoktál. Nem? — aggodalmaskodott színészkedve Szeremi. — Lehet, kicsit meg voltam fázva néhány napig. De már megbocsátasz, végeredményben is egészségügyi ankétot rendezel itt most nekem? Nem hinném, hogy azért kellett volna leülnöm, hogy jobban lásd arcom sápadtságát — jegyezte meg Anna, de a hangjában mintha egy kis, ideges aggodalom bujkált volna. Túl bonyolult volt ez a bevezető ahhoz, mintsem hogy ne kellemetlen témáról lehetne szó. Ennyire már ismeri Zsoltot. Most már csak az a kérdés, hogy Zsolt ismeri-e annyira — őt? CZEREMI EGY PILLANATIG rajzol^ gatott valamit a füzetbe, aztán mérgesen odébb tolta. Dolgozat volt. Kétségkívül jól festett Madách Ember tragédiájának értékelése alatt a nagyhasú Paprika Jancsi. — Nézd, Anna — szánta el végül is magát. — Valóban, nem ezért kérettelek. Nagyon kényelmetlen és kínos nekem erről és pont veled beszélni. Ne hidd, hogy elítéllek..: GYURKÓ GÉZA: Válaszúton Anna már tudta, hogy arról lesz szó. Megtudta, már megtudták. Mindegy. Úgyse lehetett volna sokáig titkolni — Mondom, ne hidd. hogy elítéllek... — ... mert terhes vagyok? Köszönöm — szólt közbe és harcrakészen előredőlt a széken. — Én köszönöm, hogy kimondtad helyettem, s ezzel az egy szóval, hogy ezt a szót te mondtad ki, őszintébben beszélhetünk a dologról — magyarázta most már kissé megkönnyebbülve az igazgató. — Mit kell erről a dologról beszélni? — kérdezte élesen Anna. — Az én dolgom, az én magánügyem. Ha jól tudom, önálló ember vagyok, aki... — ... aki pedagógus... — ... és nő éfe ember. Honnan tudtad meg? — Honnan, honnan? A kollégáid is tudják, csak nem szóltak. Asszonyok, családos anyák is dolgoznak melletted, akik értenek az ilyesmihez, és bocsáss meg. nagyon roszszul fogod fel a kérdést —■ bökdöste ujjaival az asztalt a nagyobb nyomaték kedvéért Szeremi. — Te jó isten! Rosszul fogom meg a kérdést! Hogy tudsz így fogalmazni akkor, mikor végeredményben is egy új életről van szó — csodálkozott rá Anna. kicsit felháborodva. Szeremi legyintett. lé ÉRLEK, HA NEM CSALÖDOM, most mégsem az én fogalmazási készségemről van szó, hanem egyszerűen mondva arról, hogy lehetetlennek tartom úgy dolgozni egy pedagógus számára, hogy terhes, hogy nincs férje. .. Nem akarlak megsérteni, de azért ezzel etikailag semmiképpen sem lehet egyetérteni. Légy szíves, menj hozzá az illetőhöz, neki amúgy is kötelessége elvenni téged, gondolom, van is ilyen tervetek s akkor minden magától megoldódik — dőlt hátra megelégedetten, hogy ím, a korona feltétetett, a szertartás befejezést nyert. — Nem megyek! Semmiképpen sem, még ha tényleg feleségül akarna is venni, nos. PAUL ELUARD: Mindent elmondani Mindent mindent elmondani s szavaikkal birkózók Nincs időim se merészségem is kevés Álmodok és vaktában bontom Ki képeimet S nem ötvöződnek össze tisztán a verssorom Mindent elmondani sziklákat utat kövezetét Utcákat és járókelőit mezőket és pásztorokat A tavasz pihéit a tél rozsdabarna foltjait Hidegből és melegből születő egyetlen gyümölcsöt Az emberiséget s az embereket egyenként A lelkesedét és a kétségbeesettet egyaránt Gyereket felnőttet akiben ég a tűz Reményt s lelkűket történetüket vétküket Elmondani az óriás megosztott tömeget A tömeget melyet elzárnak az élettől mint a / temetőt A tömeget mely tisztább mint ahogy beszélnek róla S lerombolja a falakat s elűzi elnyomóit Elmondani a karok és levelek ölelését A személytelenül bolyongó állatot A termékenyítő folyót és harmatot A megnyílt igazságot s mindenki 'poldogságát És senkinek sem lesz kedve letipami a házakat Felgyújtani a városokat fölhalmozni a * holtakat Enyém lesz minden építeni akaró szó És jó forrásvízként biztatnak a jövővel Kacagás lesz egészséges kacagás Örül maid mindenki a testvéri kéznek Jók leszünk egymáshoz s megelégedett lesz Mindenki magával és boldog mert szeretik Különös kéjek helyett az öröm Hullámai áradnak mint a tenger Tudni fogjájs a kétkedők hogy e vers A tegnapot akarja feledtetni Fordította: Papp Miklós PATAKY DEZSŐ versei: Hí iszem a szerelmei. Hiszem, S hogy szilánkokra hasad majd minden bánat. Hiszem, hogy egyszer valakiben felébreszthetem a furcsa vágyat — s egy lány majd szeretni fog... Hí iszem a hűséget. Hiszem, hogy valahol majd énrám is nagyon várnak. Hiszem, hogy egyszer valakiben megtalálom újra anyámat — s egy lány majd ölelni fog ... Hí iszem az életet. Hiszem, hogy bennem a csókok mind Kenyérré válnak. S ha nem kapok csókot se már mint vad, melyet golyó talál a vér. a vér eláraszt..: S úttalan-úton megyek én. Virágok sziromlevelén keresem titkon a választ: szeretsz — vagy megaláztatsz? Hajad, szemed és az ajkad Szőke hajad, akár e vers a vérben: lobogva leng váltad fölött a szélben s illatterhével engem eltakar. Meleg szemed, akár a friss lehelet: becézve rebben feljebb, egyre feljebb: csillagok égnek pilláid alatt. Ajkad: fényes, puha rózsákat sóhajt, tüze kemény szavadnak és a csóknak, mert lángba fontad a villámokat. FARKAS ANDRÁS: * Aphroditéhez Ö, gyönyörű, arany Aphroditém, aki gazdag időkben Századok ősi mezőin, a pásztorok álmai ^ közben, Fák, füvek és ragyogó csoda-ég kosarában a Kedvest Adtad-igérted a pásztori fajnak, amíg legelészett Csendben a nyáj. — A szelekben a harmatos illat, a mámor Tincsei szálltak. — A lány kitakarta a teste csodáját És a fiú fiatal, buja-jó örömében a percet, Mint a virág puha szirmait asszonya ujja Tépni akarta, letépte. — Ez, Aphroditém, ez a láz volt. Mit csak az akkori pásztorok ajka lehelt a világba, S adta-kínálta a lány ajkát meg a tiszta szerelmet, Mintahogy épp te ígéred a verset az én szavaimban. Ejh, arany Aphroditém, ez a tűnt csoda rég odavan már! Nincsen a csend, se a harmat, a fű meg a lomb tetejében, Nincsen a táj üdeszép kosarában az ünnepi illat. Nem jön a lány, hogy a lábahegyén csicseregjen a dallam, Nincs fuvalom, hogy a szárnyaival szívesen simogasson, Csak van a zaj, meg a zajban a vaksi zörej milliója. Munka szalad, zakatol, lohol éles iramban az utcán, Gyári falak közein meg az új üzemek kapujából Rádköszön, érzi az arcodon azt, ami már idegesség, S mégis az új korokat kiabálva a gépeket adja, Küldi elénk, hogy a százas iramban a tétova lélek Szédeleg-izzad, a tétet a harcban elérve igyekszik Önmaga útja fölé utakat kitanulni a földön, S hogyha a föld nem elég, az egekben a képzeletével, Fürge eszével a végtelen útjait érti-beéri. Szökj ide most, arany Aphroditém, puha lábad az aszfalt Rossz szaga ellen is adja az egyszeri illúziókat, Fátyolodat kanyarítsd oda, házak, az utca fejére, Adj színeket, szíveket, üdeséget a vaksi morajnak. Adj örömöt, mikor alkony után pihenésre Ígérten Várja a testem, a lelkem a perc születő ragyogását, Hagyd az olimposzi bokrokat és vizeket kialudni, S szökj ide, hozd ide lelkedet annyi-amennyi időre, Míg az agyamban, a szívemen és buja ( képzeletemben Röppen a tánc meg a mámor a Kedves után. meg az illat, Hogy beterítse a test zugait-tereit csupa dallal. Mert ez a furcsa világ a miénk, zajosan meg a benzin Kanna-szagával, az utcai szenny meg a kancsali reklám Forgatagával — Ezért, arany Aphroditém. gyere hozzánk! kedves Zsolt, még akkor sem. Leszel szíves ezt közölni tisztes kartársaimmal is — mondotta olyan elszántsággal Anna, hogy semmi Kétség nem férhetett szavai komolyságához. — De... de hát, Anna! Ez... ez... teljességgel érthetetlen. Jól meggondoltad azt, amit mondtál? Értsd meg, hogy a pedagógusi, a nevelői hivatás fontossága ... — S az én boldogságom, az nem fontos? — Hát éppen erről van szó. A hivatásodról, a boldogságodról, hogy felemelt fővei nézhess kartársaid, és diákjaid szemébe — állt fel idegesen Szeremi és járkálni kezdett le s fel a szobában. — Ide figyelj, Zsolt! Elmúltam harminc éves. A gyerekek százait neveltem már fel pedagógus hivatásból. Mindig arról álmodoztam, hogy egyszer majd a magamét is nevelem — anyai hivatásból. A magamét, érted? Akit világra hoztam, akit dajkáltam, etettem, öltöztettem s ezernyi gyerek gondját is- tápoltam. Futó kaland, ha nem is vagyok szép és különösebben kívánatos, azért akadt volna. Elhiheted! De én vártam, vártam egy igazi élettársra, aKit szeretek, s akit gyerekében, amelyet neki is szültem, újraszerelhetek. Nem jött és nem jött, csak az éveK jöttek... Nagyon kérlek, most ne szólj Közbe, még egy kis türelmet, ha egyáltalán tudsz te most velem türelmes lenni... Es néhány hónapja megismerkedtem egy férfival, nem fontos, kicsoda. Nem volt egészen az, akiről én álmodoztam, csakhogy harmincon túl ne álmodozzéK egy nő. Igen, fér et akartam, hogy szüljek. Hogy gyerekem legyen, hogy én is anya legyek, hogy ne érez- zem olyannak a testem, mint egy üres és haszontalan gépet. Sokat beszélgettünk és végeredményben is értelmes embernek mutat- Kozott, aki maga is — így mondta — nagyon szereti a gyereket. Az övé lettem. Tudom, szerintetek ez nem bűn. Ugye, azt ki látta, ki tudott róla? De a gyerek, akit magamban hordok .■.; — Kérlek, Anna, ne idegesítsd fel magad, igyál egy pohár vizet — lépett Közelebb aggodalmaskodva Szeremi. ÖSZÖNÖM, NEM VAGYOK ideges, csak el akarom mondani mindazt, ami bennem van. Mikor megtudtam, hogy terhes vagyok, és olyan boldogan, de olyan boldogan újságoltam neki, bogy valóságos arculcsapás volt, amikor odavetette: ez baj, nagy baj. Tudja mi a kötelessége, ha ragasz- Kodom hozzá, kénytelen feleségül venni, de jobb volna, ha okos lennék és elmennék az orvosihoz..: Sarkon fordultam és otthagytam. Keresett még vagy kétszer, szóba se álltam vele. Hát ezek után hogyan mehetnék hozzá, mondd? _ — Te tudod, Anna, én nem akarlak rábeszélni, def;. hogy is mondjam — kereste a szavakat az igazgató s leült a másik karos- székbe, szemben Annával. — Igen, mint öreg barátod ajánlom, mégiscsak jó volna, ha elmennél az orvoshoz. — Soha, érted? .Soha! Nekem kell ez a gyerek, én meg akarom szülni, fel akarom nevelni, élni akarok érte. — És a hivatásod? — Hivatásom? Az még nem a teljes boldogság. — Nézd, Anna, értsd meg, hogy vannak az életben olyan szituációk, amikor — hogy- ismondjam — az ember egyéni boldogságát alá kell rendelni a hivatásnak, a célnak, a nemes feladatnak. Te pedagógus vagy, meg kell ezt értened. Hogyan néznél szembe a diákjaiddal, erre felelj? Anna töprengett egy pillanatig, aztán egészen halkan, szinte suttogva jegyezte meg. — Ezen még nem gondolkodtam;;. — Na, látod! — csapott le rá Szeremi. — Ezen még nem gondolkodtam, de nem hiszem, hogy szégyellném magam, mert boldog akarok lenni, mert fel akarok nevelni egy gyereket. O, én azt hiszem, hogy a tanítványaim talán soükal igazságosabbak és megértőbbek, mint ti vagytok! AZ IGAZGATÓ KINÉZETT az ablakon, egy pillanatig tűnődve figyelte az _ utca tompán beszűrődő zaját, s valahogy mély tiszteletet kezdett érezni a mindennel dacoló anyaság vágya iránt. Aztán odafordult Annához. — Sajnállak és sajnálom ezt a dolgot, de nem én tehetek róla, vannak olyan etikai, "vagy ha úgy tetszik. Közerkölcsi szempontok, amelyek felett, kérlek Anna, egyszerűen nem lehet elsiklani. Te sem tennél mást az én helyemben. Még egyszer végtelenül sajnálom... Azt hiszem, fölösleges erről tovább beszéni — sóhajtotta, mintsem mondta Szeremi. — Én is azt hiszem, meg azt is, hogy jogom van a gyermekemhez, jogom van a teljes emberi, asszonyi boldogsághoz. Ezt nem is hiszem, ezt tudom! Megyek. S lassan behúzta maga mögött az ajtót. A hosszú folyosó üres volt. csak az egyik teremből hallatszott ki, amint egy diák skandálva hadarta az Aeneist. Egyedül érezte magát, annyira rászakadt a végtelen magányosság érzése, hogy azt hitte: sírvafakad. Lehajtotta fejét egy pillanatra, mintha a saját testében sarjadó új életre figyelt volna aggódó hallgatással. Aztán hirtelen és magabiztos léptekkel, feltartott fejjel megindult végig a fényesre koptatott kőkockákon; Egész vidáman kopogtak léptei; i
