Népújság, 1960. március (11. évfolyam, 51-77. szám)
1960-03-20 / 68. szám
1960. március 20., i'asárnap NÉPÚJSÁG A nagy család diákjai A Hatvani Cukor- és Konzervgyár személyzeti vezetője letette a minisztérium levelét,- maga elé nézett és azon töprengett, hogy melyik legyen az a négy fiatal, kiket jelöljön a gyár új ösztöndíjasaiként. ... öt gyereket nevel, szorgalmas, rendes munkás, évek óta itt dolgozik, de a fia, az olyan nyegle, komolytalan fiatalember. Az a másik fiú szorgalmas, jól dolgozott a nyári idénymunkán is, de a tanárok azt mondják, hogy aligha juthat be az egyetemre, mert nagyon össze kell magát szednie ahhoz, hogy „jó érett” legyen. És éppen matematikából gyenge. A Műszaki Egyetemen nem állná meg a helyét. Pedig kell a szakember, mérnök és technikus egyaránt, de vidékre nem nagyon igyekeznek ezek a mai fiatalok. Pesten szeretne a legtöbb állást kapni. Hát majd nevelünk magunknak, a mi munkásainkból, meg azok gyerekei közül. Kovács Kálmán, Hanti Tamás, meg Kovács János már a gyár nagy családjának diákjai. Tavaly szerződést kötöttek, hogy becsülettel tanulnak és tanulmányaik elvégzése után képesítésüknek megfelelő munkakörbe a Hatvani Cukorgyárba jönnek dolgozni és ott legalább annyi időt töltenek, amennyi éven át ösztöndíjat kaptak. így kétszeresen jól jártak a társadalmi ösztöndíjasok, mert a gyár anyagi támogatása nélkül aligha végezhetnének egyetemet és előre biztosították maguknak a munkahelyet, méghozzá odahaza, ami nem megvetendő szempont. A gyárnak igazán nem jelent anyagi megerőltetést, hogy havonként négyötszáz forintot kifizet társadalmi ösztöndíj címén egy- diákja után. Jó befektetés ez, mert ezzel megfelelő szakembereket biztosított magának. Hát olyan nehéz megfelelő szakembereket találni? Vessünk egy pillantást az újságok hirdetési oldalára. Külön címszó alatt szerepeltetik az álláshirdetéseket. Nagyon sok _helyen keresnek mérnököket, mezőgazdászokat és könyvelőket. Megyénkben is sok vállalatnál nincsenek betöltve ezek az állások és az ilyen munkakörben dolgozók nagy százaléka nem rendelkezik az előírt képesítéssel. Mindez azt bizonyítja, hogy gyárainknak több mérnökre, az állami gazdaságoknak és termelőszövetkezeteknek több mezőgazdászra. a vidéknek jóval több orvosra van szüksége, mint amennyit egyetemeink ma adhatnak. És még egyet nem szabad elfelejteni- A mi társadalmunknak nem közömbös, hogy kik kerülnek az egyetemekre és onnan fontos beosztásokba. Tovább kell javítanunk a munkás- és parasztszármazású egyetemisták arányszámát. Mégis kevés munkásgyerek jelentkezik az egyetemekre és ennek legfőbb oka az, hogy anyagi körülményeik miatt ezek a fiatalos minél előbb pénzt akarnak keresni. Éppen ezért rendkívül nagy jelentőségűek a társadalmi ösztöndíjak. Vajon élnek-e vállalataink és diákjaink a lehetőségekkel, megfelelően törődnek-e ösztöndíjasaikkal? Az apci Fém- termia Vállalatnak, a gyöngyösi MÁV Kitérőgyártó Üzemi Vállalatnak és az atkári Tangazdaságnak, valamint a megyei tanácsnak egy-egy ösztöndíjasa van, a gyöngyösi Építőipari Vállalat és a Mát- ravidéki Erőmű 3—3 diákkal szerződött. De mi van a többi vállalattal és hivatallal? Ott nem tudnak a rendelkezésről, talán nincs szükségük jól képzett szakemberekre? Vagy talán mindezzel senki sem törődik? A, Hatvani Cukor- és Konzervgyárban és a Mátra- vidéki Erőműbep a nagy család, az üzemi kollektíva diákjainak tekintik az ösztöndíjasokat, a gyár vezetői érdeklődnek a fiatalok iránt, figyelemmel kísérik tanulmányi előmenetelüket, emberi magatartásukat, a nyári szünidőben módot adnak nekik gyakorlati ismeretek szerzésére, az üzem belső problémáinak megismerésére és egy kis zsebpénz megkeresésére. A többi vállalatnál bizony nem sokat törődnek velük. Népgazdasági szempontból nem tartjuk kívánatosnak a gyöngyösi Építőipari Vállalat példáját. Felsőéves egyetemi hallgatókkal kötöttek társadalmi ösztöndíj folyósítására szerződést. Nyilvánvalóan ezt a vállalatot kizárólag az a cél vezette, hogy minél előbb biztosítsa saját részére a diplomás mérnököket, de államunk bőkezű adományában rejlő egyéb szempontokat és lehetőségeket, elsősorban a társadalom nevelő szerepét figyelmen kívül* hagyták. Meg kell mondanunk azt is, hogy építőipari ösztöndíjasnak kevés diák jelentkezik, és a többi szakmákon sincs valami nagy tolongás. Vajon nem fonák helyzet-e az, hogy a vállalat tálcán kínálja és keresgeti, hogy kinek is fizessen azért, hogy gondtalanul tanuljon, egyetemet végezzen és utána nyomban megfelelő álláshoz jusson. Ügy véljük, hogy a társadalmi ösztöndíjak létesítésének problémáit alaposabban meg kell fontolniok a szülőknek, a vállalatoknak és a fiataloknak, mert nem egyszerű szakkérdésről, nem valamilyen hatodrendű napi problémáról van itt szó. Az egyik országos ankéton a párt Központi Bizottságának képviselője figyelmeztette a jelenlevőket, hogy „a szocialista ipar, a már szocialistává alakuló mezőgazdaság egész továbbfejlődése most azon múlik: lesz-e elegendő jól képzett szakemberünk?” Ha szükséges, ne restelljünk a közösség érdekében társadalmi ügyet csinálni a nevelésből, a tanulásból és a nagy cél érdekében használjuk fel okosan a társadalom emberformáló erejét. Dr. Fazekas László 17/ eljárást dolgoztak ki a szövés nélküli textilgyártásra Két évvel ezelőtt a Könnyűipari Minisztérium megbízta a Budapesti Műszaki Egyetem szerveskémia technológiai és textil-technológiai tanszékeit, keressenek új eljárást, amely- lyel szövés nélkül lehet textíliát előállítani. Az eljárást kidolgozták, sőt, már elkészült az első gép is, amely egyelőre géptisztító-rongyot és háztartási törlőruhákat gyárt majd szövés nélkül. Nyolc-tíz ilyen gép az ország egész géptisztító-rongy szükségletét ki tudja elégíteni és ezzel jelentékeny behozatal válik feleslegessé. A gép köny- nyen átalakítható olyan finom textüiák előállítására is, amelyekből akár estélyiruhát is lehet majd készíteni. Az új eljárással készült kelmét az olaj és a különböző oldószerek nem támadják meg, az anyag könnyen mosható és vízfelszívóképessége is megfelelő. A szövés nélkül gyártott géptisztító-rongyok féléven belül forgalomba kerülnek. (MTI) I ígérni hasznosabb és könnyebb A közelmúltban Brentano nyugatnémet külügyminiszter kijelentette, hogy a Német Szövetségi Köztársaságban megkezdték a köztisztviselők múltjának kivizsgálását. A bonni hatóságok — tette hozzá —, habozás nélkül felhasználják az NDK-tól kapott bizonyítékokat... Milyen szépen hangzanak ezek a szavak. De sajnos, a szó az csak szó! Sokkal jobb lenne, ha inkább a tettek beszélnének a bonni politikusoknál. Köztudomású ugyanis, hogy azok a bizonyítékok, amit „felhasználnak, ha az NDK-tól _ kapnak”, jó ideje mindenki rendelkezésére áll. Oberländer — jelenlegi nyugatnémet áttelepítésügyi -miniszter — tevékenységéről Barna Könyvet adtak ki, filmet készítettek, amelyet a demokratikus Berlinben játszanak a mozik ... Vagy: Legutóbb a Csehszlovák Antifasiszta Harcosok Szövetsége dokument kiadványban állította össze azoknak a náci bíróknak a névsorát, akik a Prága- Pankrác-i börtönben és a megszállt Európa más börtöneiben tízezreket küldtek a halálba. A hitleri-rendszer taláros gyilkosai, ezek a „bírók” ma Nyugat-Németország igazságügyi szerveiben magas állásokat töltenek be. íme, tessék Brentano úr: Dr. Bellmann — egykor a prágai német különbíróság elnöke — ma a hannoveri tartományi bíróság vezetője. Dr. Bujnoch — egykor a brnoi különbiróság tanácsosa — ma a nürtingeni bíróság tanácselnöke. Dr. Donnegger — egykor a prágai különbíróság tanácselnöke — most a wiedenbrücki kerületi bíróság tanácselnöke, és így sorolhatnánk a dokumentumkiadványban felsorolt 237 nevet. De ha ez“ a dokumentum kevés, van Nyugat-Németor- szágban is elég, csak éppen nem tanulmányozásra használják, hanem elsüllyesztik. A helyzet ugyanis az, hogy a nyugati szövetségesek birtokában levő náci dokumentum anyag kutatás céljára — így döntött az Egyesült Államok — csak akkor hozzáférhető, ha ehhez a bonni kormány is hozzájárul. Ez a döntés gyakorlatilag lehetetlenné teszi, a hitleri idők történetének felderítését. Így van ez. A szó elrepül — ezért ígérget Brentano, mert ő is tudja ezt... (papp) A KÖZMONDÁSOK álta- t’ lános érvényű gyakorlatot rögzítenek le, s mint a tű használatához a cérna, hozzátartozik ehhez, hogy a kivételek csak megerősítik á szabályokat. „Aki nem tud arabusul, ne beszéljen arabusul” — figyelmeztet a közmondás. Csakhogy jöhetnek olyan helyzetek, amikor át kell hágni a szabályt, mint nekem is annak idején. Történt pedig ez éppen tizenöt évvel ezelőtt, MADISZ-mindenes koromban, amikor a hősi időkhöz illően, hősök voltunk, akkori fiatalok, akiket /az ifjúság Io- bogása mellett új megismerések, a jobbik világ ízének kóstolgatása, de sokszor csak a csillogó, vágyott és eltervezett szép jövő ellőtte tüzelt. Lelkűnkben gazdagok voltunk, pedig pénztárcánk — már akinek akadt ilyen — sovány kis bu- gyellárisnak minősült, mihaszna jószág volt. Kezdetben nem volt, csak egy szobánk, kopott, bútorok híján erősen visszhangzó falak között. íróasztalunkban a belépési nyilatkozatokat tartottuk, meg a befolyt tagdíjakról szóló elszámolásokat. műsorfüzeteket, röplapokat. Már nem tudom, öntevékenységünk, vagy felnőtt pártolóink segítségével-e, de sikerült nagyobb helyiséget szereznünk, ahol már klubszobákat is lehetett csinálni. Igaz, hogy székeink egy része három lábra támaszkodott, a felfedezett íróasztalok fiókjai foghíjasán árulkodtak poros, mihaszna iratokról, kopott huzatú karos- székekh il kíváncsi rúgok dugták ki fejüket, félszemmel hu- nyoro"tak a csillárok és csálé- ra álüak a lámpakarok, de ez •nar a mienk volt mind, s mi akkoriban nagyon tudtunk álmodozni arról, hogy milyen lesz majd, ha rendbe szedjük' e viharvert tárgyakat. Ha kellett, nyakunkba vettük a várost és felkutattuk a gazdátlan berendezési tárgyakat, vagy műsoros előadásaink jövedelméből sakkot, kártyát, sőt mikrofont vettünk arra az időre, ha majd zenekarunk lesz és több helyiségben kell hallatszania a talpalávalónak. Mert mi is éppen úgy szerettünk táncolni, mint a mai tizenhat-húszévesek. VT OLT NEKÜNK EGY kis pacsirtánk, tizenhárom esztendős, anyátlan, apátián árva, cipőgomb-szemű, cica- farknyi copfos kis dédelgetettünk. A vezetéknevére nem emlékszem már, de lehet, hogy akkor sem tudtam. Pannikának mondtuk valamennyien. Ö volt a kultúrcsoportunk üdvöskéje, aki gyönyörű gyerekhangján szép palócnótákat énekelt, de úgy, hogy kétszer-há- romszor is visszatapsolták a függöny elé. Ö meg, mint gazdag gyerek, ontotta öreganyjától tanult dalait. Hogy beköltözhessünk az új helyre, előbb persze rendbe kellett szedni a szobákat. Ahá- nyan voltunk, annyian hoztuk össze a nagytakarítás kellékeit. A fiúk a bútorok javítását, a villanyok reparálását, a zárkészítést vállalták, mi pedig a falak portalanítását, a padlósúrolást, beeresztést, fé- nyesítést, a virágok összehozását. Az volt a tervünk, hogy ünnepélyes keretek között avatjuk majd fel, amelyre a városi élenjárókat is meghívjuk. Műsorral is készültünk, de persze az volt a lényég, hogy miélőbb rend legyen az SZEMES PIROSKA: QjUuióűH WcUbouwo új termekben, a próbákhoz csak utána fogtunk hozzá. Pannika bejelentette, hogy sajnos, nem tud a takarítás elejénél segíteni, mert napszámosmunkát vállalt, három napig szőlőt kapál a nagyanyjával, de utána okvetlenül segít, nyugodtan számíthatunk rá. Sőt: egyenesen kikötötte, ne hagyjuk ki a munkából! (Ha ma bemegyek egy ifjúsági klubba, KISZ-otthonba, ahol naponta külön erre a célra alkalmazott takarítónő látja el a rendcsinálás teendőit, amikor magnetofonokról hallgatják a zenét, fotólaboratóriumokban hódolnak a fényképezés művészetének és technikájának, televíziós készülékük, lemezjátszójuk, süppedős szőnyegeik, kényelmes karosszékeik vannak, meghatottan gondolok a mi kis MADlSZ-szék- házunkra, kifoltozott karszékeire, elhasznált íróasztalaira, és lelkes tagjaira.) A nagy- takarítás alatt mi bizony megfeledkeztünk Panniről. Annyira. hogy amikor megérkezett, már a legmellékebb mellékhelyiség is ragyogott a tisztaságtól és a padlófényesítéstől, ajtótól ajtóig újságpapírokra lépkedve lehetett csak közlekedni. Talán ma már nehéz elhinni, viszont mi, a fültanúk tudjuk, hogy Pannika sírva fakadt^ — Legalább a vécét hagytátok volna meg nekem... Az elég kicsi és akkor én is csinálhattam volna valamit a takarításból ... PETXENETESEN nehéz 11 volt megvigasztalnom. Végül is úgy nyugtattam meg, hogy szavamat adtam: az avatóünnepségre szóló előkészületben komoly munkát kap. Itt jön aztán tulajdonképpen az, amiért az egészet írni kezdtem. Mert bizony a Pan- ninak tett Ígéretem meglehetősen könnyelmű dolog volt. Akkoriban ugyanis nem lehetett leakasztani a szögről egy kórusvezetőt, aki ingyen és bérmentve betanít egy énekkart. Sokfelé volt osztva a mi kis társadalmunk is, öt párt aktivizálta a város politizálásra hajlamos lakosságát. A felnőtteknek pedig sokkal nagyobb dolgokat kellett akkortájt elvégezniük, mint a mi kis Hatvani iskolaképek Tornaórájuk van a negyedikeseknek... A tornatanárai, Mátyás Edéné arra kíváncsi, hogy ki az erősebb?... Az előtérben Bolechláv Julianna és Bodonyi Magdolna küzd az elsőségért. Pillanatnyilag még döntetlenre áll a csata, de igaz az is, hogy bárhogyan is végződik — mindketten nyernek ... A sporttól erősek, izmosak lesznek.., A kémiai szertár felszerelése felér egy középkori alkimista műhelyével. A különös ve- gyületek, titokzatos rendeltetésű lombikok, pipetták között akár napokon át is eldolgozgatnának a diákok. Egyedül is, de szívesebben Pásztor Ferenc kémia tanár vezetésével ismerkednek az érdekes tárgy- gyal... Képünkön Pásztor Ferenc tanár és három nyolcadikos diák: Oravecz István, Zsigri Tihamér és Dányi József. ifjúsági kórusunk betanítását. Közöttünk viszont nem akadt egy sem, aki a kottával ellátott műsorfüzetek valamelyik énekét kívülről tudja, vagy akár eljátszaná a zongorán. Így történt aztán, hogy ez a feladat teljes súlyával, ahogy mondani szokták, rám nehezedett. Nem mondom, nagyon dalos kislány voltam én, amióta csak eszemet tudom. Még csak én tudtam igazán ízlelni az éneklés, a zene jóságát. Mennyire nekifeledkeztem, ha kedvemre való muzsikát hallottam a rádióban, s hányszor dudorász- tam csak magamnak, fenn feledkezve a padláson, vagy kertünk végében, lelkem minden rezdülésével beletemetkezve az éneklésbe. Akkor, hogy elvégeztük a nagytakarítást, odahaza eldudoltam magamnak az egész műsorfüzetet a kották alapján, gyönyörűséggel válogattam ki a két legalkalmasabb kórusszámot. (CSAKHOGY VOLT egy nagy hiba! Az ugyanis, hogy én hiába szerettem, ha nem tudtam énekelni. Hangom csak önmagámnak okozott gyönyörűséget, mindenki másnak azonban csak bosszanko- dást nyújt — ha ettől az élménytől nem óvok meg mindenkit. Ha sokan énekeitek, mint mankóra, úgy támaszkodtam a mások hangjára, s olyankor az enyém is hozzájuk igazodott és bosszankodtam, ha más hamis énekét csípte el a fülem. A saját hangommal, illetve hallásommal azonban magamban nem tudtam mit kezdeni. Hogy ez milyen kín, azt csak az tudja, aki szereti a zenét, de a botíülűség testi fogyatékossága következtében képtelen művelni. Én viszont erre is képes lettem! Nem tudtam ugyan arabusul, de részben a helyzet, részben próbára kívánkozó akaraterőm, kitartásom arra kény- szerített, hogy mégis beszéljek. Szóltam Pannikának, s amikor már mindenki elment, mi ketten odaültünk a zongora mellé, lepötyögtettem a dallamot, Pannikának pedig utánam kellett énekelnie. Nagyon könnyen ment, mert a kislánynak olyan hallása volt, hogy még aznap este mindkét kórusdal mindkét szólamát megtanulta. Így történt aztán, hogy irányításom alatt, Pannika előéneklésével elkészültünk az ünnepi számokkal. Én csak leütöttem a kezdőhangók magasságát megadó billentyűket, majd beintettem és karom lendületével diktáltam a dalok tempóját. Ügy éreztem, nagy magasságokban repülök, amikor társaim énekében ortopéd-fülem remek alkotását felismertem. A ZÓTA, VOLTAK az életben kisebb-nagyobb sikereim. Vizsgákat téttem szigorú tanárok előtt, több ízben az életkérdések is választ sürgettek, s ha lámpalázasan is sokszor, de feleltem. Mégis e kórus betanítása volt a legnagyobb erőpróbám. Az. ifjúság tette ezt, hogy vállalkozni mertem rá, vagy a kór, amelyben fiatal voltam? Talán a kettő együtt. Így történhetett meg az, hoey szabályt erősítettem a kivétellel: arabusul beszéltem, noha nem is tudtam arabusul. Viszont megértették....
