Népújság, 1960. február (11. évfolyam, 27-50. szám)
1960-02-14 / 38. szám
A NÉPÚJSÁG IRODALMI MELLÉKLETE-----------------------1 MEGYEI IRODALMI KÖB KIADÁSÁBAN : PA TAKY DEZSŐ: PAPP NÁNDOR: SASS MARTON: pierre Maurois — így hív- ták ... A háborúról alig tudott valamit. Csak a vonuló bombázók zúgására, a sziréná- zasra emlékezett, meg arra. hogy egy-egy szirénázás után a kertek alá szaladtak Anniéval, a nővérével, és ott feküdtek a kert fái alatt sokáig. Míg zúgtak a gépek, Pierre Annie karjába kapaszkodott. Ez a kapaszkodás védelmet és biztonságot jelentett akkor. A legtökéletesebb biztonságot amit valaha ismert. Most ott feküdt a drótok alatt... Nna! Testének súlyát jobb könyökére támasztotta, így bal lábának feszes, merev görcse elmúlt. Sóhajtani szeretett vol- r t. vagy pihentetőn hanyatt dőlni a nyirkos füvön. Hátát felsebezte a drótok éles szöge, s minden apró mozdulatnál mélyebbre kullancskodott húsába. Arrébb kellene csúsznia, úgy jobb lenne. Csöndes, nyirkos, szeptemberi éjszaka volt. 1943 ősze... Ott feküdt a négysoros vezeték között. Időérzékét teljesen elvesztette. Agya elzsibbadt, s mint valami összevissza rángatott kaleidoszkóp tükrei az apró papírszeletkék ábráját, úgy váltogatta az emlékek halványult, tovairamló képeit. Tekintete, mint egy filmfelvevőgép érzékeny lencséje, egyetlen kockára sűrítette össze az elmúlt esztendők élményeit, a régen látott tárgyakat, tájakat, embereket. A gondolatok láncszemei akadoztak... 1940. Tizenkilenc éves volt. Párizs egyik külvárosában. Ivry-ben lakott. Mindennapos utak jutnak eszébe... Magas, rideg, bérkaszárnyák otromba orma feketén olvadt a sötét égboltba. A Diadalív két oldalán német őrszemek jártak föl s alá ... Hatalmas, elhagyott, fekete térség... A letarolt helyet csak sejteni lehetett, ahol valaha házak emelkedtek. Omla- dékhalmok, kavics- és tégladombok töltötték meg a térség egyik felét. A térség mélyében, a csatorna felé. hosszú vaskerítés vezetett mindkét oldalt a homályba ... A csatorna partja felé tartott. A heves szélben repdestek kabátja szárnyai. Meggörnyedt, szorosabbra vonta magán a ruhát és meggyorsította lépteit. Majdnem szaladt már: árnyalak a téli éjszakában, ebben a siralmas rom-tájban... A kerítésen túl vaskorlát szegélyezte a partot. Valósággal futott mellette. A gyárból jött. Látta, megerősített német őrség toporog a vaskapukon belül: A németek tartanak valamitől. Raymond-hoz szaladt a hírrel. Raymond szervezett munkás; azt beszélik róla, hogy kommunista ... Együtt vizsgálták meg a gyár környékét. A hulladéklerakodó telepnél nem állt egyetlen őr sem. Később visszatértek, festékes vödrökkel. „NON FASCISMEÜ” Ezt írták a kerítésre ... Vörös volt a festék... IVAost ott feküdt a tábort •*-*-*• körülfogó drótszálak alatt. A drótszálak szögei már több helyen testébe hatoltak. A hátamra kellene feküdnöm. Akkor jobb lenne! Nem lehet. Ki kell bírnia. ... Nem vette észre, hogy követik. Futott a korlát mellett. A korlát meg-megszakadt néha. Elgörbült, rozsdás rudakat lehetett látni. Keresztbetett deszkák takarták a lyukakat. A deszkák alatt baljósán locs- csant a fekete víz. Végül feltűnt a durva fahíd, amely átszelte a csatornát. Pierre megállt egy pillanatra ... és ... Táborba zárták. Nem állították a kivégző osztag puskacsövei elé. Dolgozik a németeknek. három éve. Pokol és kínszenvedés volt minden perc és minden óra, amit itt töltött, Vizes, átázott volt a barakk, átfújt rajta a szél. De sok barátja van. Octave a legbátrabb, legelszántabb. Háromszor kikötötték, ö fordítja Lanciára a kommandó acsar- kodását. A ma esti létszámellenőrzésnél, mikor a sorakozó- ról vonultak vissza a barakk- ba, Octave a fülébe súgta: „Ma éjjel, fiú!” Megszökni! Vajon sikerül-e? Riasztóak a drótsövények, szövevényesek, ember aligha juthat át rajtuk élve. Át kell, hogy jusson ...! Octave is azt akarja... „Minden betű fontos ... Egy szót se felejts el! A szerszámraktár mellett, balra, tizenegy órakor... talán akkorra leszáll a köd... nagyon vigyázz! Paul Farge kovácsműhelyét keressed ... sárgára festett, aprócska ház... át kell öltöznöd ... a St. Michel szurdoknál várnak rád ...” LGönd. Aztán lépések zaja. Puskaszíj csattan, bakancs koppan egymáshoz. Tisztelgés. Néhányperces. lefojtott hangú beszélgetés. Igen, az őrségváltás. A felváltott őrszem ballag az őrszoba irányába. Csak most ne tegyen semmi ostobaságot, csak most el ne siesse a dolgokat. Türelem... türelem! Indulni kéne. Most. Nem! Muszáj mozdulatlan maradni, várakozni. Az őr léptei szabályos egyenletességgel kop- pannak a kövezeten. Körüljárja a bódét, hogy az őrszoba álmának ólomsúlyát lerázza gémberedett tagjairól. Nehéz a várakozás. De most nem lehet cselekedni. Az őr túl éber, minden neszre figyel, egy gyanús mozdulat, elhamarkodott moccanás és már lő. Tekintetével nyomon követi a mozgó _ fénypontot, fénypászmák útját, fürkészi az éjszakát, rést keres a drótsövény gubancos falán. Várni kell, míg az éjszaka véget nem érő csöndje szokottá, álmosítóvá válik, s a nyugalom zsongító, zsibbasz- tó révületébe zuhan az álnok. Bénító lassúsággal vánszorognak a másodpercek... Talán számolni kellene egyesével százig, ötszázig, ötezerig, tízezerig, millióig. Vagy elismételni újra és újra az üzenet szavait: „szeptember tizenhetedikén ... délután háromkor... a St. Michel szurdoknál... ismertetőjel munkássapka, jobboldalt félrecsapva, jelszó: „A Notre Dame harangjai meg- kondulnak!” ... 900 ember életéről van szó ... cselekedni...” Az őrbódé mellett megcsi- kordul valami. Megcsörren a lánc. — A kutya! A lánc csörgése megborzongatta, a csikorgás, a kutya hallható, viszketős kaparózása rémítette. ... A felvillanó gondolatok Párizst juttatták eszébe... Mennyi idő múlhatott el a váltás óta? Minden idegszálát megfeszítve figyelt és várt.. . Az őr szabályos, egyenletes lépésekkel járt a bódé körül. A lanccsörgés teljesen megszűnt. A kutya elszenderült. Az égen egy csillag sem látszott. Mintha valami füstokádó szellem keringene a láger fölött és föld felé szállna a nehéz tust, olyannak tűnt a köd szi- tálása. A legjobb idő... A negyedik sor drótot már nem is látta ... Csak a hangok, az apró neszek jelentették Pierre számára a létezés, a tájékozódás háromszögelési pontjait, a menekülés bizonyosságát. Valami tompán koppant. Aztán mintha valami kaparást hallott volna, valami olyasféle hangot, mint mikor vaspálca karcolja végig a deszka rostjait. Semmi kétség: az őr elunta a járkálást. behúzódott a bódé faköpenyegébe. Fegyverét nekitámasztotta a bódé oldalának s a fegyver eldűlt, az karcolta végig a deszkát. Ez volt az a különös zaj. T1 ehát most... Gondolatai _ • többé nem voltak képesek követni mozdulatait. Az a fogoly, aki a drótok legalsó szálát felemelte és nagy-nagy erőkifejtéssel. fájdalmát visszatartva magasabbra akasztotta fel. — az az ember már nem pierre Maurois volt. Egészen másvalaki... Ö csak figyelte, kicsit kívülről, kicsit messziről figyelte ezt a másik embert, ellenőrizte a százszor is átgondolt mozdulatok fegyelmezettségét, pontosságát. És az sem ő volt, aki szorosabban a földhöz lapulva. tenyerét előre nyújtva, kísérteties, idegölő lassúsággal átpréselte derekát a hirtelen támadt résen. Araszonként, centimétereket kúszott előre. me°szenvedett minden milliméterért, minden röggel külön megverekedett. Egyvonalba ért a bódéval, ahol az őr szunyókált. Csak most, néhány másodpercig ne történjék semmi. Elérte a második kétsor drótot. Túljutott rajta. Még néhány métert kúszott előre, aztán felegyenesedett. Ekkor hangzott fei a kutya vad és veszett ugatása. Ügy várta már ezt az ugatást, mint valami megváltó jeladást, mint valami előre megbeszélt parancsszót. Az őr felijed ^ az ugatásra... kirohan a bódéból ... körülnéz és akkor fog lőni. Lőjön csak... Riadót fütyül. Észreveszik a rést a drótfalban. Eloldják a kutyát... De ez sok-sok időt jelent, ő addigra már messzebb lesz, bele- vész a sűrű homályba, eltakarja a köd. Menekülhet... És eldördült az első lövés. Aztán sorozatok szaggatták az éjszaka köpönyegét. A golyók fütyülését nem hallotta füle mellett. A golyók másfelé suhantak visítva. Pierre rohant, rohant lélekszakadva, arra felé, amerre a folyót sejtette a völgy mélyén, a hegyek mögött. Ügy érezte, nem is fut már, a talaj fogy él lába alatt szédítő sebességgel; úgy érezte, mintha már meg sem tudna állam, le sem tudná fékezni tehetetlen száguldását. De aztán egyszerre valami zsongító er- nyedettség hálózta be tagjait, izmait égették a kifejtett erő végső fellobbanásai. A fenyegető morgás ekkor reccsent fel háta mögött. A farkaskutya. A lánccal, éhséggel, embervérrel idomított véreb. Lassított. Távolról, nagyon messziről kiáltások hallatszottak. A riadóztatott legénység. Előrántotta a réznyelű tábori zsebkést, de érezte, hogy minden maradék ereje kiszaladt uijaiból, mint a teljes sebességgel, nyitott motorcsappal száguldó autó motorjából a benzin. Kétségbeesett düh fogta el a farkaskutya, az Ober- leitnant, az egész fogcsattogtató. szöges-nyakörves világ ellen. És évek óta, most először, lei nem számítottan, szinte ön- tudatlanul. de életét, védelmezve sújtott keiével. ★ R eggel felszállt a köd. ' Az SS-rohamlegények minden igyekezete csődöt mondott. Az öreg révész minden kérdésre csak a fejét rázta. Nem. ő nem látott errefelé senkit, hetek óta nem járt emberfia e tájon. A fiatal rohamvezető-tiszt toporzékolt. Nem tudta, hogy higgyen-e az öregnek, nem tudta, hazudik-e vagy valóban az igazat mondja. Nem tudta, hogy akkor válik-e nevetségessé, ha más nyomon indul eL vagy akkor, ha a közeli faluba cipeli ezt a száraz emberkét. Az öreg révész pedig egykedvűen hallgatott és óvatosságból még csak nem is tekintett a folyóra, jobbfelé. Amerre hajnalban az a különös beszédű, pelyhes állú. agyonhajszolt kamasz eltávozott. Pedig a legjobb csónakját adta neki,. • KOSZORÚ Ahogy csákányuk sújtott le nemrég még a szénre úgy ért a hír. Váratlan robbanás: a sors ágyúja csattant; egy csille sírva oldalára fordult, s erős kezükből aztán a fúró fájón megcsikordult, kihullt a szerszám. Konok láng hamvasztott harmincegy életet. Perzselve járta a táncát, és a föld felett is mély sebet égetett. Meghaltak. Kihűlt testük melegét megőrzi lent a bánya: egy-egy darabka szénnek melegebb lesz a lángja; szemük fénye rebben ha gyűl a villany; a gyárak kéményéből verejtékük párája illan. A kerek-egész megcsorbult bennünk — Emlékezet virraszt majd felettük, FARKAS ANDRÁS: Vitatkozás közben Mit ér a szó. ha hajlik, Ha nincsen éle, gyenge, Ha nincsen suhanása, S nem vág úgy, mint a penge, Mit ér a szó, ha kér csak Szemérmesen esengve, S tartalma nincsen ahhoz, Hogy szent jogát kicsengje. A szó jó. tiszta fegyver, A harcban kard, acélos, Ellenfelére vág csak, Hazug célokra céloz, Saját fényében érti. Hogyan jut el a célhoz. S nincs olyan gondolatja, Hogy harca majd babért hoz. Akad szó — erre-arra, Félig nyílt szája suttog, És folyton csak kacsingat, Mit szólnak majd a suttyók, S ha hangos válasz éri. Gyanútlan gyanút fog. Hátat fordít magának S morog: Semmit se tudtok! A szóban éljen érzés, Lovagias nemesség. Hogy a vitatkozásból A jószándék kifessék. Az érett indulatból Szavaljon egyenesség. Hogy célját és okát is Hevülten éljenezzék. A szó szép ékessége Az értelem. Ragyogja Körül a nagy vitákat Szenny nélkül és lobogva, Mint napjaink hős napja vagy éjszakáink holdja, A szó szánkban-szívünkben Az őszintét dalolja. Azért mesélem ezt el, Másoknak és magamnak, Mert szám-szívem csikói Néhányszor elszaladnak, S mikor a gyors ítélet Igaznál hamarabbat Diktál, későn, de mondom: Szamárnál szamarabb vagy! S valami még: A jóság Lakótárs életünkben. Javulunk innen-onnan, Újulunk mindenünnen. A jóság és igazság Győzelmet hoz szívünkben. Elbukhatunk vitákban? Mi igen, de ügyünk nem! FORGÁCS KÁROLY: Bűvös ég Ábrándozó leánytekintet a felhők mögül ki-kitekinget, szőke haja bodrosan, lágyan megfürdik a táj párájában. Kékgyapjas bárányok a füvet lustán harapják. Talán ünnep van fent. A csend ezüstbe olvad, cseppjei hangtalan omolnak le rám s a fákra. Lomb se rezzen, tűri, hogy rá lepermetezzen a némaság. Dallama átfon mint pehelypaplan fehér ágyon, csónakba hív: csillanó hullám ringat, nem feszül meg vitorlám. mégis a csónak halad ingva és belevisz az álmaimba. GONDOLATOK a fasizmus legyőzésének 15-ik évfordulóján. Nyárrá érik a tavasz vetése. Zöldellő, viruló, szép házsorok. Futószőlöként szalad a sok gyermek, s vidám dalt zeng a sok öblös torok. A gyermek immár felnőtté serdül; komoly gond ül az ifjú homlokon, s míg karja a munka lázában perdül, gondolata messze jövőbe oson ... Lassan a csodák valósággá válnak. Nem ismeretlen az ég, tengerfenék; és minden egyes pörölycsapással formálják az ember új életét. De fényben nagyobbra nőnek az árnyak, az elfelejtett múlt még itt kísért. Emlékezem ... tizenöt év telt azóta, mikor egy munkást .két csendőr kísért... Piros a pipacs, mint volt akkor régen! Vértől pirosán hajoltak az útra ... Most ifjú rügye pattant ki pirosra, míg ifjú leányka korsót visz a kútra. A mezőkön békés nyájak legelnek, de ne nyugodj! Éledj emlékezés! Jövőd mellett gondolj mindig a múltra: Nem irtja a gazt ki a feledés. PAPP MIKLÓS versei: Téli vallomás A Mátra tövén élek: kék hegyek s meleg karok őrziK a sorsom, bársony-neszük magambahordom, minit az anya, aki úgy szeret, hogy nem magának él: a gyermekek léptét lesi — s én is ha dolgozom ölelő gondolat-hullámokon hozzájuk szállók; fű, fa, rengeteg s a visszanéző csúcsok hó-szeme kacsingat és hív: gyere, jöjj ide: dobbanását szívemként hallgatom: s ha az áradt óriásokra nézek magábafog a csodás hatalom s meredten állok, mint egv megigézett. A mi szerelmünk Csókos bokrok ölelő mélyén reánkfonódnak égő álmok, lüktetnek a levelek s forró vérünkbe nyílnak tűz-virágok, egymássá gyűlő testünkön áram lihegő láva száguld végig összeborulnak sikongó lombok s pámás, gömbölyű, szerelmes égig röpít az izzó csók-sátor, ájult, megtelt asszonyom illata, s bársony ruhával öleli mellét öröm-víz, sok csepp: gyöngy ima. E L U A R D : Ford.: PAPP MIKLÓS iVem ismerhetnek meg Nem ismerhetnek engem jobban, Mint ahogy te ismersz engem Két szemedben alszunk mi együtt Tőlük kaptam emberi fényem Jobb sorsot a sötét világban Szemeidben utazom veled Ök adták sorsom nagy tetteit s ezt az égig szárnyaló érzést Feltárult szemeid tüzében A mi végtelen, jó magányunk Ennyire még senkise hitt Nem ismerhet meg senki jobban Mint ahogy én ismerlek téged. PATAKY DEZSÓ: CICEL Ölelni kergette a vére, ráesudáltak két szép szemére. Hívták a hárs-illatú esték — s a bűnért adta fehér testét. Elégett, mint lángban a lepke, földbe omlott ártatlan lelke. ' Sírja előtt, ha most megállók — szívére tűzök kék virágot. (Bp. 1958, dec.)
