Népújság, 1960. február (11. évfolyam, 27-50. szám)

1960-02-20 / 43. szám

I960, febfuár 20., szombat NÉPÚJSÁG 5 Tisza nana, 1960 február Tavasz várás a Petőfi Tsz-ben MÉG CSAK FEBRUÁR van és az éjjel vékony jég­réteg képződött a barázdák tó­csáin. és most. amikor leül­tem az írógép mellé, lassú szállingózással hullni kezdett a hó ... De már február má­sodik fe'ében járunk és egyre gyorsabb ütemben peregnek a napok, közeledik a tavasz, érezni ezt a föld szagán, az egyre hosszabbodó nappalokon és azon, hogy az őszi veté-ek mind követelőbben ágaskod­nak Tiszánána határában is ... Február van és kopogtat a tavasz! Tiszanána négy termelőszö­vetkezete — Petőfi. Vörös Csil­lag. Új Élet. és Lenin — kö­zül a Petőfi a legrégibb és leg­nagyobb. Még 1948-ban ala­kult és csaknem hétezer hold földjén 762 család dolgozik Alakulása óta Tóth József az elnöke. Hata’mas a birtok, sok az ember — nagy a gond. A múlt év tavaszán még „csupán" 1197 holdas közös művelésű szántóföldön dolgo­zott az akkori tagság, a száz­ötven család. A múlt év so­rán aztán megtörtént a nagy felfutás. A mostani 4715 holdnyi szántóból csak az őszi vetés több. mint azelőtt az egész terület. Az egyik este összeüRünk Pruckner Józseffel, vagy aho­gyan itt, Tiszanánán mindenki szólítja: Józsi bácsival, aki a beszélgetés során elmondta, miként oldották meg a rájuk nehezedő problémákat, a szö­vetkezet hogyan készül a ta­vaszra. AM HADD IDÉZZEM, amit a szövetkezet főmezőgaz­dásza akkor este mondott: — Nehéz őszünk volt. Na­gyon nehéz. Most nemcsak ar­ról van szó, hogy az újak közt akadtak, akik nem támogatták a régi tagság terveit, munká­ját. Ez még a legkevesebb. Több gondot okozott, hogy a felemelt vetésterv teljesítésé­hez szükséges vetőmagot az új tagságtól nem kaphattuk meg ... — Vetőmagot pedig hoztak be, nem? — Hoztak igen, de ahány gazda annyifélét. Hétszáz új tag. s mind más magot adott. Ha összekeverjük, s ezt vet­jük el, elképzelhető, hogy mit aratunk. Mi csakis nemesített magot rakunk a földbe. Az első tehát a megfelelő minőségű és mennyiségű vető­mag beszerzése volt. — Á behozott földek is kü’ lönböző minőségűek voltak, ugye? — Természetesen. És főkép­pen: trágyázatlanok. — Mert az itteni gazdák is csak éppen hámozták a föld­jeiket, azaz. mélyszántást nem végeztek területükön már ki tudja mióta. A szövetkezetben szokásos 18—20 centi helvett csupán 10—12 céntis szántáso­kat kaptak az újonnan beho­zott táblák. Ezért sem szabad csodálkozni azon. hogy míg a szövetkezetben megterem a 14 mázsa búza, addig a gazdák 'egfeljebb 8 mázsát tudfak ter­melni ho’danként Nincs más választás. mint igyekezm. hogv ménné’ előbb egy szin­ten legyen a régi és az új terü­let. Erre csak ez a két lehetőség van: a gépimunka és a trágyá­zás. A régi, a törzstáblák talaj­szerkezete annyival jobb az új­nál. hogy amíg a régi táb!á- kon másfél normálhold, addig az újakon három és fél nor- má’hold gépimunika ráfordítás szükséges. A jövő érdekében azonban meg kell hozni ezt az áldozatot. Bár nem olcsó mu­latság. És műtrágyákból is 50— 70 százalékkal kell több az új területen, mint amennyi a ré­gire elegendő... De eltértünk a tárgytól... Mi volt a kér­dés? — A Petőfi Tsz felkészülése a tavaszra ... — Nos. igen... Végeredmé­nyében a szövetkezet már ősz­szel kezd a tavaszra készülni. Például a vetőmag: Időben kell gondoskodni róla. A kellő órában kötöttük meg mi is a szerződéseket a vállalatokkal, csak így lehet biztosítani a megfelelő vetőmagvakat. És hasonló a helyzet a műtrá­gyákkal is. A MÜNÖSZER - azért, mi­vel még az ősszel kötött szer­ződést a szövetkezet — má­zsánként négy forintos ked­vezményt adott. Jelentős ösz- szeg, hisz 3300 mázsa pétisót és 12 vagon szuperfoszfátot vásároltak. Ez az egyik előny. A másik az, hogy időben ki­szórhatták a műtrágyát. Egy részét még januárban. Az első olvadáskor. Géppel végezték a munkát, természetesén. — Milyen a munkaszerve­zés? — Sok a tagunk és hatalmas a földterü’et. Egy központbó’ ma már nehézkes lenne irá­nyítani a munkát A közgyű­lés tehát úgy határozott, hogy két üzemegységet állítunk fel. Élükön egy-egy főiskolát vég­zett mezőgazdásszal. Amint megtudtam, az egyes számú üzemegységhez 3214, a másodikhoz pedig 2820 hold földterü’et tartozik. Mindkét helyen három-három brigád dolgozik Megkapták a terület­hez arányosan szükséges lovas- fogat mennyiséget és b'zonyos önállóságot is élveznek majd. SOKKAL KEVESEBB lesz így az Improduktív mun­ka. nincs szükség arra. hogy a távoli központból járjanak ki munkahelyükre az emberek, sőt még egészséges verseny­szerem k'a’akulására is lehe­tőség lesz. — És a hátránya? — érdek­lődtem. — Rossz oldalát még nem látjuk. Legfeljebb az történ­het, ha az üzemegység szűk érdekét a közös érdek elé he­lyezik. De ezt okos szóval meg lehet előzni. — Milyen elvek alapján osztják be a tagokat az egyes brigádokba, üzemegységekbe? — A munkacsapatok az egyéni kívánságok szerint ál­lanak össize, a munikácsapat- vezetőket a tagok maguk vá­lasztják. A brigádokba való elosztásnál három fontos té­nyezőt kell szem előtt tartani. Egyik az. hogy ki-kivel akar, illetve nem akar dolgozni. Má­sik, az, hogy senki ne lakjék távol a munkahelyétől. Igaz, hogy amennyire a lehetőség engedi, szállítóeszköz rendelke­zésre áll. Harmadik szempont pedig, hogy ki mihez ért. — A nehéz és a könnyű munkát hogyan osztják el? — A cukorrépát, s más munkaigényes növényt terüle­tenként megkapják az egyes tagok. Prémiumrendszert' Ve­zettünk be: a tervezetten fe­lül termelt mennyiségből ré­szesedik a tagság. íme egy példa. A kukoricá­nál a plusz mennyiség har­minc százalékát, a cukorrépá­nál a tervein felüld mennyiség harminc százalékát osztják szét prémiumként. Egyébként pedig, aki a nehezet vállalja. az kapja a könnyű munkát tó. AllatAllomAnyukkal pillanatnyilag nem dicseked­hetnek. A régi szövetkezet ál- latsűrűsóge megfelelő volt. A felfutás során azonban itt is megváltozott a helyzet. Meny- nyiségileg talán nem is állná­nak rosszul, de a minőség! Már többségében 16—18 literes teheneik voltak. És most? ... — Mi a tervük? — A gyenge minőségű álla­tokat meghizlaljuk és eladjük helyettük tenyészállatokat ve­szünk. Marhákat és sertése­ket is. Az állattenyésztés ren­des körülmények között gyor­sabban hozza meg a ráfordí­tást, mint a mezőgazdaság. Most nálunk épp ellenkező a helyzet. A növény termesztés­sel előbb leszünk egyenesbe, mint az állatállományunkkal. — Az egész gazdaság mikor­ra éri el az ideális szintet? — Szerintem kell hozzá két- három év. Bizony, hol lenne már a Pe­tőfi Tsz, ha — mondjuk — há­rom-négy évvel ezelőtt belép­tek volna azok, akik csak most gondolták meg maguka:. Mennyivel könnyebb lenne a felkészülés a mostam tavasz­ra ... És még valami, ami a tava­szi felkészüléshez tartozik: a pártszervezet támogatása. Kasza János, a községi párt- bizottság titkára elmondta: — Az idén már 42 munka - csapatgyűlést tartottunk, ahol a világnézeti nevelésen kívül szó esett a tagságot egyéb, közvetlenül érintő problémák­ról is. — Például? — A közös vagyon védelmé­ről, a területek felosztásáról az egyes családok között, az öregekről való gondoskodás­ról, megmagyaráztuk a premi­zálási módszert... — Most jutott az eszembe, hogy valamikor azt hallottam: a falusi tél a pihenés ideje. Hát pihennek? Dehogy. Dol­goznak, készülnek a — ta­vaszra ..: SZÄNTÖ ISTVÄN Nyughatatlan öregek SZISZEGVE SZÖKIK a rőt vörös láng az olvasztókemen­céből. Hatalmas, domború alakja földhöz lapuló teknős­békához hasonlít, ahogy né­mán áll a Parádsasvári Üveggyár olvasztócsarnoká­ban. Az üveget merítő nyílá­sok gyermekkorom ijesztő ör­dögeinek tüzes szemét vará­zsolják éléin, hogy elrabolja­nak messze, a mesébe szőtt misztikus világba. öreg jószág már, a kemence oldalát többször is vékonyra koptatta a hőség és a tűzbe­hulló fahasábok hevítő lobo- gása, az üveget olvasztó láng lehelete. Az idő gyorsan múlt el felette, megöregedett és mély ránc ülte meg a körülöt­te dolgozó idős munkások ar­cát is. Eljárt az idő. Meg-megerősödő sziszegéssel lobog a láng és a tompa fél­homályban úgy néz ki, mint­ha vörös nyelvét öntené a kö­rülötte szorgoskodókra. Rég­óta ismeri ezeket az embere­ket, tudja szokásaikat, látta őket felcseperedni, míg a cse- nevész gyerkőcből, erős férfiak lettek. Nem haragszik rájuk, hogy monoton egyhangúsággal ra­bolják sárgás-fehéren folyó értékét, kincsét, bele-beleütik hosszú fúvópipájukat az ol­vadt üvegbe. Három idős munkás szorgos­kodik a tüzes szemű kemence mellett, idős munkások, nyug­díjasok. A kilencszázas évek elején, tízéves korában kezd­te a munkát: Venczel János. Fehérdi Béla és Kinczel János. Akkor még gróf Károlyi Mi­hály gyárában olvasztották az üveget, itt nézték csillogó szemmel, hogyan alakul, for­málódik az élettelen anyag a fürge kezek munkája alatt. FIGYELTÉK AZ ÜVEGET, fúvópipák egyenletes mozgá­sát, eltanulták az édesapjuk mesterségét. Először még csak lábatlankodó fiatal gyerekek voltak, akik nem sokat szá­mítottak a kezdetleges kis gyárban, de a gyorsan tova­tűnő idővel ők is felcsepered­tek, szakmai tudást szereztek maguknak. — Nehéz munkával keres­tük a pénzt és sokszor az atyai intelem is segített, ha félreléptünk a szakmában, — mondja Venczel János bácsi, miközben kezével helyére akasztja a fúvópipát. — Életünk nagy részét itt töltöttük a gyárban, fiatal gyerekként kezdtük, negyven évet húztunk le egyfolytában. Most nyugdíjba küldtek ben­nünket, de még mindig vissza­visszajárunk egy hónapban négyszer-ötször ide, a tüzes kemence mellé. Nehéz tőle el­válni. Beszélgetés közben tovább folytatja a munkáját, óvatosan merít a folyékony üvegből, kövérkés gömböt fúj a pipa végére. Kinczel János bácsi veszi át tőle a munkát, tovább folytatja és a formázóban lámpabura kerekedik belőle. Az idős, nyugdíjas munká­sok mellett fiatalok serény­kednek, igyekeznek ellesni a munka fortélyait. Az öregek szívesen magyaráznak a fiata­loknak, szeretettel tanítják őket, oktatják a helyesebb munkavégzésre. SZAKAVATOTT mozdula­tokkal folytatják a munkát az idős nyugdíjasok, percről percre rabolják a tüzes ke­mence folyékony kincsét. Pi­henésre hajló korral még min­dig pontosan dolgoznak, az el­múlt évek gyakorlata meglát­szik munkájukon. Sziszegve szökik a láng és bronzvörösre festi az idős ar­cokat. (—ács) Szagtalan hagyma Kanadában sikerült szagta­lan hagymát termelni. A szag­talan hagyma íze változatlan, mezőgazdasági szakértők sze­rint két év múlva már kivi­telre is kerül. Óriási előnye, hogy nem fakasztja könnyre a háziasszonyokat. li!li;liili!liiliilinninllllnliilMlilliiliil’ill!lliilil iiiiliilii,iiliilnl,:li!l l lülillMliililliililliiliiliiliilNlllliilIuilliilinnllllllllulllíilillliliill.llíliirilliliillilill — Az istennyila csapjon be­léjük! — káromkodott Iván s vadul a lovak közé vágott. — Nem elég a hóvihar, még ezek is! Doktor, maga csak lőjön közibük, én addig a lovakat bí­rom engedelmességre. A falka szétszórtan, színibe szabályos csatárláncot alkotva nyomult feléjük. Nem siettek. Jól látták, hogy a szánkó ne­hezen birkózik a hágóval. Két­száz lépésnyire lehettek, ami­kor az orvos megcélozta a leg­merészebb ordast. A lövés beleveszett a hóvi­har tombolásába. A vaikmerő felbukfencezett. Tihamér dok­tor biztos lövő, jó vadász volt. Ám a következő percben cso­dálkozva vette észre, hoigy a leterített ordas újból lábraáli és sántikálva előreszökken. El­hibázta! ... De a vérszag már felingerelte a falkát és a sebe­sültre vetette magát. Az orvos töltött. Aztán nyugtalan pil­lantást vetett az asszonyra: furcsa, dermedt nyugalommal feküdt a szalmán. Elájult?! ... De nem Volt most ideje Verá­val törődni. Rásütötte puská­ját a marakodó farkasitőmeg- re. A hóvihar most érte el te­tőfokát. Süvített, zúgott a je­ges szél. nagv tömegben hord­ta a havat, földig hajlította a fenyőket., A száruké utasai k: sem nyithatták szemüket. A lovak félelmükben fel-feüirúg- tak a szánkóra, prüszköltek, fújtak s csak vonszolták a szánt. A Z ORDASOK ISMÉT a szánkó nyomában trap- poltak. Tihamér doktor golyó­ja újfent leterített közülük egyet. De aztán két-három far­kas lassan cammogva megin­dult a szánkó után. A lóvak félágaskodtak, az­tán kifaroltak a szánkóval az átokhoz, Testük forrón gőzöl­gő tt. A hó itt már mély volt s a lovacskák nem tudtak meg­birkózni vele. A szánkó csak forgott, de tapodtat sem moz­dult. — A kutyafáját! — Iván már állt a szánkóban s úgy csapkodta a lovakat, de a szánkót szilárdan fogvatartotta a magas hó. — A farkasok!! — üvöltött a doktor és lőtt. — Fogja az asszonyt, _ dok­tor, a farkasokat bízza rám! — ugrott le a hóba Iván. Az orvos íelnyalábolta az ájult asszonyt és belegázolt a térdigérő hóba. Összehúzta a szemét és megpróbált felnézni a hágó tetejére: még száz mé­ter! Hosszú, végtelennek: tűnő száz méter. Érzi, hogy testén merő lucsok az ing. Arcán a megolvadt hóval együtt patak­zik a veríték. Karja zsibbadni kezd. Lábai ólomnehezek. Már alig bírja kihúzni őket a hó­ból. Mintha egy helyben állna. A szél ismét a szeme közé vágja a szúrós hószemcséket. Egész testével előredől, de csaknem elesik az asszonnyal, Minden erejét összeszedi, aj­kát véresre harapja. Megáll, kifújja magát. Erőt gyűjt. Ar­ca gőzölög. Szaporán szedi a levegőt. Lövés dörren mögötte. Aztán még egy és még egy. Iván se­rényen dolgozik!... Űjabb lö­vés. Hosszú, panaszos vonítás a válasz. Az orvos lódobogást hall. A két ló vágtat el mellet­te rémült nyihogással. — Dok- toor! — ordít Iván rémülten. — Az orvos hátrafordul. — Elfogyott a töltényem!! — Ti­hamér doktor látja, hogy Iván a puskájával csapkodja a rá­ugráló ordasakat. Mit csinál­jon? Tegye le az asszonyt és menjen Iván segítségére?... Iván már hátrál s egyre Köze­lebb jut hozzá. — Még van három tölté­nyem! — kiáltja oda neki. És Iván most még elkeseredetteb­ben csapkod maga körül és háttal botorkál feléje. A far­kasok már teljesen körülfog­ták. De Iván nem adja fél a harcot. Az a tudat, hogy négy életért küzd, megtízszerezi erejét: őrülten. vagdaliKozik. Végre felér hozzá. A farkasok, mintha csak új erőt akarnának gyűjteni, meg­álltak és égő szemekkel lesték a prédát: a három halálosan kimerült embert. Ezt a pilla­natot használta ki Iván: bele­túrt a doKtor zsebébe. — In­duljon, doktor... már nincs sok hátra ... Talán húsz mé­ter . ;. — Töltött és lőtt. Az orvos már csak vonszolta magát. Karját, lábát nem érez­te. Agya kábult. Kínlódva emelgette lábát. Szemét csö­könyösen a hágótetőre függesz­tette. De egy újabb szélroham a hóra nyomta az asszonnyal együtt. Eldördült a második lövés. A válasz: két panaszos üvöl­tés. De az egyik emberi hang. Iván! — nyilamlott az orvos szívébe s a rémület talpraállí­totta. Már csak tíz lépés ... Új­ra beledől a szélbe,.. Végre eldördült a harmadik s egyben az utolsó lövés ... Az orvos a hágó tetején állt, szemét éles fénysugár vakította el. De mint­ha sötét alakokat látna most a fényszóró sugárkévéjóben mozogni! Aztán elsötétült előt­te minden. Eszméletének utol­só szikrájával még tompa dör­renéseket hallott, mintha a föld morajlott volna... A ZNAP ÉJJEL a rikai ^ kolhozkórházban két orvos: dr. Tihamér belgyó­gyász és dr. Nyemec sebész vi­lágra segítette ifjabb Kompa- nec Ivánkát, a Kárpátukrajna kolhoz tehenészének kisfiát... Könnycsepp M1 ilyen csillogó, milyen fényben játszik... Ha megjelenik a szemünkben, meg­fényesíti azt, s fátyolén keresztül annyira másképp látunk mindent. Azután elindul las­san az arc bársonyán, lefelé. Űtja nem hosz- szú, de míg azon leér, úgy csillog, mint a drága gyöngyszem. Utasa is van, egyszer az öröm, máskor a fájdalom gördül benne. Könnycsepp így is, úgy is, csak az elindí­tója más: kacagás, vagy sírás. Az egyik for­rása a vidámság, a jókedv, a másiké a test vagy a szív fájdalma. Érzés mindkettő, az élet adja, nem kérdi tőlünk, hogy elfogadjuk-e... Pedig milyen jó lenne, ha választhatnánk, akkor nem szenvednénk sohasem. A könnycsepp már feloldás. Ha gyöngyözve kacag, a jókedv bennünk a csúcsokra ér, ha pedig a szenvedés sajtolja szemünkbe, a sírás­ban már enyhülést lelünk. Ajándék tehát, akár az öröm, akár a szenvedés adja nekünk. Ez a könnycsepp titka. Ha így látjuk, akkor nincs is rajta mit szégyellnünk. Mint drága gyöngyszem csordul ki szemünkből, hogy meg­mutassa, amit érzünk. Tegnap az iskolában csillogott fel. Az egyik kislány valamivel játszott óra alatt. — Hozd ki azonnal! — szóltam rá. Riadtan tekintett fel, szemében a szorongás bujkált. Aztán lehajtott fővel, égő arccal ki­jött a padok elé. Kezében pici kis mackót szorongatott. — Hát ezzel játszol óra alatt? ... — szóltam rá szemrehányó hangon, és elvettem tőle a félig felöltöztetett kis mackót. A szeme meg- fényesedett, s kibuggyanó könnye lassan el­indult halovánnyá változott arcán lefelé. Megsajnáltam. Éreztem, hogy a könnycsepp szívének a fájdalmát jelenti, mert azt akarom elvenni tőle, amit pillanatnyilag most annyira szeret... — Máskor ne játssz vele! — szóltam halkan és visszaadtam nagy kincsét. Valami köszö­nésfélét suttogott, aztán a helyére sietett. Györsan eldugta a kicsi mackót, majd kezét hátratéve, mozdulatlanul ült. Arca már újra piros volt, még ott csillogott rajta a könny­csepp, de már nem a fájdalom kis követe volt, hanem a boldogságé. Milyen jó lenne, ha minden fájó könny­cseppet ilyen könnyen a boldogság könny­cseppjévé tudnánk változtatni.., Száll a dal jüedden este a Gárdonyi Géza Tizenkét- -**■ évfolyamos Iskola vegytani termében nagyon kedves órának lehetett tanúja az a 60—70 nevelő, akik azért jöttek össze, hogy továbbképzéssel fejlesszék eddigi tudásukat. Korsós Nándor megyei énekszakos tanulmányi felügyelő tartott előadást „Esztétikai nevelés az énekórán" címmel. Az előadás maga ko­moly, mély volt, rámutatott a tanterv által előirt követelményekre, megmutatta a kézi­könyvek helyes használatát és hasznos gyár korlati útmutatásokat adott az órák megszerr vezésére és hangulatossá, kedvessé való tévé* s éré. Mindez azonban eléggé elszigetelt tér, amely inkább a nevelőket érdekli. Az a mód azonban, ahogy az előadás lefolyt, példamu­tató volt arra, hogyan lehet kedvessé, felejt­hetetlenné tenni egy ilyen tanfolyamba beil* lesztett órát. Előadó azzal kezdte előadását, hogy egy* szerűen kezébe vett egy harmadik osztályos énekkönyvet, valahol fellapozta, és már dalolt is a termet betöltő hallgatóság. Szállt a dal, a szöveget felváltotta a szolmizálva dalolás, s alig néhány perc múlva szinte „terülj meg, asztalkámként’ már kánonban szárnyalt az egyszerű, kedves dalocska. Pillanatnyi időt nem engedve, vitte tovább hallgatóságát, megmutatva az utakat, amelye- ken valóban kedvessé, felejthetetlenné válhat minden énekóra. Vonalak kerültek fel a táb­lára, betűk, látszólag érthetetlen összevissza­ságban, amelyekből azonban néhány pillanat múlva már csengőn szárnyalt a dal, szívek érzését hozva felszínre. Közben a hallgatóság felé elejtett egy-egy figyelmeztető megjegyzés nagyszerűen megmutatta a módokat, hogyan lehet fegyelmezni tömegeket, egyeseket, ho­gyan lehet azokban is elmélyíteni az órát, akik egyébként gyengébb hallási képességekkel ren­delkeznek. Az előadás végén azzal az érzéssel távozott mindenki, hogy az énekórák felejthetetlenné, kedvessé csak akkor válhatnak, ha azzal a lelkesedéssel, átérzéssel, jó felkészüléssel és biztos óravezetéssel vezetik le a szakos neve­lők, mint ahogyan az előadásból láthatták, átélhették. HÖRVÖLGYI ISTVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents