Népújság, 1960. január (11. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-17 / 14. szám
6 népújság 1960. január It vasára»» FARKAS ANDRÁS: Két téli vers Téli szelekben ... Fújta a szél a havat, lesöpörte az útról, Sálamon át a nyakamba kotort keze félig, Arcomban angyali rajzokat írt zizegése. Homlokomon nevetőn cicomázta a fázást, Szemtelenül szememet beporozta a hóval — És hunyorítva szaladtam az esti homályban. Céljaimat szidalomra fakadva dicsértem: Kell nekem innen-odáig a talmi eredményt Futva-taposni, ha unom a tegnapi hajszát És ha megunom a mát, a havat meg a szélt is? Jó, az a jó, ha az ember az esti szobában. Kályha tövében, a könyv igazát igazolva Olvas! — A télt, a havat meg a szajha szétecskét Hagyja azoknak, akikben az ősi parancs szól: Küzdeni, élni, haladni előré-előre! És ahogy így magamon dideregve dohogtam S futva loholtam a célok elé igyekezve, Tűrtem az arcomon és szememen a havas port, Tűrtem a szél idegen s ideges kacagását, S lelkemen új vigaszok heve-illata szállt át: Tegnapelőtt te bolond, ahogy egymagad ültél Kályha tövén, a melegben, a könyv a kezedben, Üntad a régi betűket is, egyre kívántad Hó közepében, a szajha szelekkel a sétát. Bántad is akkor, amit le nem írsz s ki se mondhatsz! Küzdeni, menni előre-élőre akartál. Mert az a hős, aki önmaga, tette felett úr, * S az csak a hős, aki tűr, aki tesz, te — bolondos! # Csak a tett szaporázza... Néha a szürke hetek közepéből a csendre szagolva Édesen ünnepi perceket alkot a sors akadozva. Ó. eleinte csak annyi a más, meg a furcsa, szokatlan, Hogy szavakat dudorász dalosan-kegyesen a mi párunk, Nyelve hegyén nem a régi, a lomha fogalmakat adja, Csak gügyögést-dúdoiást, ami több s ugyanúgy kevesebb már, Mint csak a szándék. — Mérheti éppen az óra a percet, Egy nagy egész a szobában a jó-puha emberi érzés, Hogy van az asszony, a gyermek. A bútorok éppen úgy élnek, Mint temagad. — Nem is érted egészen az ágasodó rém Kígyózó sziszegését, mint lopakodva tolakszik. Nyelve hegyén viszi, végzetesen viszi egyszeri mérgét. Még nem is ért sehová, csak az esti homály tetejéből Nyúlik elő laposan feje és feje pikkelyes ormán Rút unalom a szemében, a rút unalom odabentről, Szíve alól, ha a kígyóban szív éppen zakatolhat. Nincs, aki állna élébe, kimondana annyi kiáltást: Pusztulj! — vagy Takarodj! — Riadó szemeinket igéző Kígyószem ragadozva előrenyomul a sötétben. Gyújtjuk a fényt s lidérc odavan. De a félelem, emlék Nem szabadul ki belőlünk, bent az ágyunkban, a szívben Rátekerodik a csendre, a béke szelíd idejére, S vége az ünnepi-szép dúdolásnak, a fészki magánynak, És mire élvezem újra a néma homályt meg a percet, Melyben, mint kagylóban tűnt vizek és ezerévek Zengnek a tétova múlt szavai meg az átkok, Tátog a balga üresség és ki-ki munka után néz, Mert csak a tett szaporázza a lelkeket újra egésszé. SASS MÁRTON versei: Csip-csirip Madár osivitél csip-csirip. Maradj velem itt egy kicsit. Virág virágzik vadon is. Oly szép tőle a házam is. Csillag csillog az égen fenn, hogy neked minden szép legyen. Hadd kérdem még ! csip-csirip szeretsz-e te is, egy kicsit.;,? Hozzá Hozzád mentem. Magam másához. Belőlem fogant kicsiny ág. Kísértek mosoly-sugarak, s velem szaladt a sok virág. Üniíep rezgett a levegőben. Lehajtottak a zöld fenyők. Körülöleltek illatukkal, súgták, hogyan köszöntsem őt. S ahogy a hídon általléptem felkacsintott a kis patak: szaporítsam gyorsabban léptem. Versenyt futottak a szavak, elsőnek melyik is köszöntse, megelőzve a másikat, HOLTOK ES VERSEK HEDY MEDREA román költő verse: (Fordította: ANTALFY ISTVÁN) VénasszonyoJ* nyara Előtted, hullámzó dombvidék, patakokkal át-, meg átszegetten, a bükkerdö tarka peremét tűnni látod, messzi kék egekben. Nyáj legel itt. Messziről harang hangja szólal. A félig kiszáradt fűben tücsök cirpel. Itt, alant még napfény csillog. A hang kifáradt, az ember hangja; már nem elég... Késő nyári napnak búcsúperce... Végre, nincsen átkos kötelék, kívánságok, törtetés... ma messze! Panasz és öröm most egyesül! A levegő ezüst szálat ringat, a távol közel jön, mint az éj, száraz lomb, és fűszerezett illat, tarka színek, s árnyékok, — a fény csöndes mosolya komoly szemeknek, és kitárulva, mint a tudás, határáig legmesszibb egeknek! MOLNÁR GÉZA: Ó azért mégse nézzen.. Egy igen kicsi szoba, és benn a bútora, kedvesen egyszerű, már nem olyan fényes, nekünk mégis édes, ez otthon gyönyörű. Kettőnk titkát őrzik, s a perceket idézik, e bútorok s falak, féltőn őrzik itt, adott csókjaid, — mit el nem mondanak. De azért kettesbe’ ha leszáll az este, mikor csókod kérem, lámpánkat eloltom, s Neked súgva mondom, Ö azért mégse nézzen. SZEMES PIROSKA: Kevés írásjelünk van. Nincsen minden indulatra, érzelemmegnyilvánulásra, hangulatkifejezésre, s így meglehetősen gondban vagyok. Tulajdonképpen idézőjelbe kellene tennem a címet, hogy megközelítsem a jelentését. Azt, hogy nem olyan igazi hősiességről van szó, mint regénybeli kiválóságok tettei, inkább csak humoros, mosolyogtató, megindító hősiességről és főként: generációm ifjúságáról. Hogy hirtelenében farkasordító hidegre fordult az idő, s Heves megyében jártam, eszembe jutott egy történet, éppen abban a faluban, amelyen áteuhanva most vacogva ültem a fűtött autóban. Akkor Gyöngyösön laktam, s lelkes Titánként magam is meg akartam váltani a világot. E célból kultúrcsoportunk legjavával minden szombaton, vasárnap vidéki útra mentünk. Célunk kettős volt: anyagi bázist szerezni népes MADISZ (akkori ifjúsági szervezet, a mai KISZ őse) szervezetünknek, valamint a rendelkezésünkre álló kultúrát, rendelkezésünkre álló körülmények között eljuttatni a falura. Ez pedig úgy történt, hogy hét elején megbeszéltük egy-egy községi MADISZ-szervezettel, hogy ennyien, meg ennyien megyünk, tehát elegendő lovasszekeret küldjenek be értünk a városba, hogy műsort adhassunk. (Faluszínháznak, mai értelemben vett kultúrházaknak akkoriban még híre-hamva sem volt. Néhány alkalmi „színészcsoport” időzött a környéken, ízléstelen, művészileg „leértékelt” műsorral, amelyhez képest a mi József Attilát szavaló kórusunk is kultúrtett volt. Nem beszélve népdalszámainkról, a spekulánsokat, a romló pengőt, az újjáépítés ellenségeit pellengérező egyfelvonásosokról.) Elkényeskedtem azóta. Plédbe takarom a lábam, s így is fázom a kocsiban. Tizennégy évvel ezelőtt még a parasztszekéren sem éreztem a telet. Az emlékezés tette, hogy a tizenötfokos fagyban egyszerre csak felmelegedtem? ... Valamennyien önként vállalt kötelességből, egyetlen „bilpengő” haszon nélkül, őszinte és elszánt lelkesedéssel csináltuk hétről hétre a falujárást. A legnagyobb hidegben is énekeltünk, szavaltunk, vagy zenéltünk. A szekerek már kora reggel bejöttek értünk, ott gyülekeztek a piactéren, ahol ma az új autóbuszmegálló van. Amikor valamennyien együtt voltunk, hancúrozó jókedvünk fékezésére nótába kezdtünk. így kocogtunk le tíz, sokszor húsz kilométereket, s még akkor sem koccant össze fogunk a hidegtől, ha a lovak, nótás kedvünk hallatára vágtázni kezdtek. Azt hiszem, akkor nem is tudtunk fázni. Az egyik szekéren mindig üres hordót és tojásos ládákat vittünk. Akkoriban ugyanis nem bugyellárisba rakták a pénzt, hanem tojásos ládába és boroshordóba. Az infláció miatt nemesvaluta volt a belépődíj ára: tojás és bor. Három tojásért már megnézhettek bennünket. Láthatták Marikát táncolni, hallgathattak népdalcsokrot, vidám jeleneteket, verseket. Nem fukarkodtunk. Ha valakit kitapsoltak, még mindig volt a tarsolyában új meglepetés, vers, dal, tánc. Aztán be lehetett lépni teli literesüveggel is. Két pénztárosunk, Laci és Béla hozzáértéssel kezelték a kasszát, borunkból egy pohárnyi sem hiányzott soha, és a tojásbevétel is egyezett. Csak egyszer nem. És ez az, amiről írni akarok. Akkor lettem hős. (Sem előtte, sem azóta nem voltam többé.) Ez pedig így történt. Akkoriban több ifjúsági szervezet is volt, s nemcsak városon, hanem falun is békétlenül éltek egymás mellett. Miként történt, már pontosan nem tudom, tény, hogy sikerünket megirigyelték, s rávették fuvarosainkat, ne vigyenek vissza bennünket Gyöngyösre előadás után. Sikerben, tojásban és borban gazdag műsorunk után hiába kerestük a fogatokat, hiába kopogtattunk be a gazdák ajtaján. Vagy ki se kukkantottak, vagy kereken megtagadták a befogást. Majd reggel, mondták legtöbb helyen. Akik szívesen segítettek volna rajtunk, akkoriban nem tudtak. Még nem volt se lovuk, se kocsijuk, csak a karóval kijelölt föld, amelyet más igájával törtek fel. vetettek be, takarítottak le. Mindenütt azt mondták: majd reggel, addig aludjunk meg valahol. De hol? Hiszen harminc egynéhányan voltunk! Később találtak számunkra egy elhagyott, nagy házat, s azt ajánlották: húzzunk szénát a kazlakból, aludjunk azon. Szerencsénkre, az épület két helyiségében volt kályha is, így a sivárságot elviselhetővé tudtuk tenni azzal, hogy megetettük szalmával a kályhákat. Rólunk, illetve a mi etetésünkről azonban senki nem gondoskodott. Megpróbáltuk hát vacsora nélkül átaludni az éjszakát. Csakhogy könnyű ezt elhatározni, de hogyan lehet végrehajtani, amikor mindenkinek csak egy dolog járt az eszébe: enni, enni, enni! Egyszer csak átjött a fiúk szobájából két követ, Béla, a nagyétkű mackó, a pénztár egyik szakszerű kezelője, s társa, a kis Laci kinek étvágya aránytalanul nagyobb volt, mint kortársaié. — Éhesek vagyunk — közölték. — Egyezz bele, hogy főzzünk fejenként két darabot a bevételből, már forr a fazékban a víz... Ahogy beszéltek, gyűlt a nyál számban és nyeltem. Viszont ágaskodott bennem a hősi elszántság: lemondani! S őket is lebeszélni! Egyetlen vacsorát igazán ki lehet hagyni! Minél nehezebb helyzetben tudunk erősek maradni, annál nagyobb hősök ;vagyunk! Megvoltam győződve ugyanis arról, hogy abban a helyzetben hősiesség: vacsora nélkül lefeküdni. Talán olyanokat is gondoltam, hogy igazi harcban vívott hősiességgel is felér. Mert hiszen barikádon meghalni könnyű, de milyen nehéz lemondással megvárni a reggelt! Ez az igazi! Kereken elutasítottam tehát őket, s közöltem: — Ha én kibírom, ti is. Ezzel a lemondással tartozunk a MADISZ-nak és magunknak is. A kéttagú követség még megpróbált érvelni, de aztán meghátrált azzal, hogy igazam van. Ezek után lecsavartam a petróleumlámpát, s halvány pislogása mellett megpróbáltam a lányokkal együtt elaludni. Kezdetben még zavart, hogy a lányok ki-be mászkálnak, de a fáradtságtól, álmosságtól hamarosan elaludtam. Reggel feltűnt, hogy a szalma között meglehetősen sok a tojáshéj. Átmentem a fiúkhoz. Ott nem a szalma között, hanem a kályha mögött, kupacban tomyosodott az áruló jel. Béla nagy, busa fejét meliere szegte, é a szoba távoli sarkában gubbasztott. Csak fél szemét engedte rám egyszer, de mindjárt el is fordult és láthatóan kibuggyanó nevetésével küzdött. — Mi ez? — kérdeztem a tojáshéj-kupacra mutatva. — Tojáshéj... — válaszolta szemrebbenés nélkül, mintegy a felesleges kérdésen csodálkozva Laci. Minden további beszélgetés csak hiábavaló lett volna. A lelkem mélyén kissé igazat adtam nekik. Fiatal, jóétvágyú kamaszok voltak, amilyen magam is és olyan lelkesek, hogy a világ végére is elmennek, ha ott kell fellépniük. Arra a hősiességre azonban, amelyet én kívántam tőlük, nem voltak képesek. így hát sajnáltam őket gyávaságukért. Mert akkor még inkább annak tudtam be az egészet. Aztán magamat és Margitot sajnáltam, aki egész éjszaka mellettem feküdt a szalmán, s csak azért nem tartott a többiekkel, mert közeli zörgése esetleg elárulta volna a többieket. Azt azonban nem értettem meg, hogyan került át a vacsorának való a fiúk szobájába, amikor az egész bevétel nálunk volt. Aztán ez is kiderült. A ki-be járkáló lányok vitték át. Sokszor eszembe jutott azóta: tulajdonképpen idézőj eles kis hősök voltunk mindnyájan. ök azért, mert haditettet vittek végbe az éhség ellen. És én is... mert éhesen bírtam le az éhséget. Miért mondtam el mindezt? Mert ifjúságom legkedvesebb emlékeinek egyikét őrzöm benne, s jólesik róla vallani. Jó visz- szagondolni, hogy volt idő, amikor nem fáztunk még hidegben sem, és élelmet szereztünk, amikor azok hagytak magunkra, akiknek kedvéért „világot váltani" ültünk szekérre, s le tudtunk mondani, amikor éhesek voltunk... És talán a mai fiataloknak akartam kissé eidicsekedni vele... FORGÁCS KAROLY: Emberek között Fává nőttem a zord évek alatt, Nehéz lomb, termés friss ágaimat Feszíti. Mert a toll, az íróasztal Óh, jaj, de elválasztott tőletek, Embertársaim! Ha jöttetek Hozzám: ünneplőbe öltöztetett Volt szavatok és én csak a paraszttal Ettem egy tálból, kit a gyermek-mélyből Testvérként hoztam még magammal; De így, hogy én is vándorútra keltem S irányvonat visz minden hétfőn reggel A gyárkémények füstjeibe, vagy Oda, ahol a bányák mélye nagy, hogy hétfőn én is sápadt-keserűn Csókolom meg nőm és lányaim És nyolcán alszunk szombatig sivár Legényszállások kemény ágyain, Hogy együtt főzzük lebbencs-levesünk És este, a napi munka után, Ha ágyainkon végigheverünk, A villanykörtét feketére oltjuk És csak a holdvilág virraszt velünk: A cigaretták mélyen mellreszívott Füstkígyójára meresztve szemünk. Sokszínű, de egy-katlanban-főtt Gondolatok és vágyak bokrát Együtt sóhajtjuk bele a világba; A keserűség láncaira fűzött szemgolyók Százkilométeres távolságokon át Bús szeretettel kísérik nyomon A feleségek fáradt lépteit, Apró gyermekek csoszogásait; Meg nem mért hullámhosszú Titokzatos sugarak táncain át Hallgatjuk a kicsik gügyögését S az édesanyák altató szavát, és számolom a sok hosszú napot, Pénteken már csomagolgatok És szombaton: hátamon hátizsákkal Egy órával az indulás előtt Ott topogok az állomás előtt És várom, hogy a jelző karja Felrepüljön, hogy jöjjön a vonat És lássam vágyott kis otthonomat. Az életem már nem egy-vizű tó, Mert minden-ember-életek vize Folyik bele. Mindnek más a színe, De íze egy: mind, mind emberi szó: S e szivárvány-vizeket gyűjtöm én: Szívem folyó-delták ölelik át, ömlik szívembe sokszínű regény, Tanúja s része gvőzelmes időknek, Hogy dallá csendülve megsimogassa Homlokotokon, embertársaim, A gond-szántotta bús redőket.. i MOLNÁR GÉZA: Beszélgetés a kisfiámmal... Megfognám kezed, kisfiam: Mindenem, de nem, nem, mégsem — aludni hagylak, Veled leszek őrző gondoiatnak, mosolyogsz... átléptél az álomhegyen. Felébredsz s nyúlsz máris... az óra kell, miért ketyeg? Miért jár a lába? kérdéseid szállnak, mondom... hiába, úgy csodálkozik a szép kis buksi fej a tudós szavakat még nem fogja fel. Ha nagy leszel, majd választ ad az élet, s megmagyarázza ezt a sok miértet, felelem; meglátod, nincs itt csodaszer. Hiába oktatom: — újra felveti, Apuka mit tehet: Magyaráz neki. PAUL ELUARD két verse: (PAPP MIKLÓS műfordításai) Nem ismerhetnek meg („A termékeny szemek” c. kötetből.) Jobban senkisem ismerhet meg Ahogy megismertél engem Két szemedben álmodunk együtt Tőlük kaptam emberi fényem Jobb sorsot a sötét világban Szemed fényében utazom Tőlük kaptam erőt a hőstettekre S ők adták ezt az égi érzést Szemed tüzében feltárult A mi végtelen, jó magányunk Ennyire még senkisem hitt Jobban senkisem ismerhet meg Ahogy én ismerlek téged. » Tavass („A főnixmadár” c. kötetből.) Tócsák ülnek a lapos tengerparton Az erdő fáin bohó madarak Hó hull a hegyekben Az almafák ágán csillog a sok virág Hogy menekül a sápadt nap A vad világ e téli éjszakáján Hozzám tavasz száll szívedből Világos napok futnak felénk Semmisem veszhet el ajándékaidból Tudom, szereted a rügyeket. A mi tavaszunk szép, mint a holnap.
