Népújság, 1960. január (11. évfolyam, 1-26. szám)
1960-01-10 / 8. szám
6 NÉPtJSAG I960. Január t#., vasárnap KÖLTŐK ES VERSEK FORGÁCS KÁROLY versei: Acél erdőben cttemele Az idő megidézett s vallom: Éltem s élek e forgatagban. Nem volt játék talpon maradni, De megíogództam s bentmaradtam A nagy körben. Bár ár sodort el Ismeretlen ember-szigetre, Hol új föld, új fa, levegő Zuhogott be ájult szívembe, Az új világ nem idegen: Testvér-szemek tüzei égnek Felém és kemény kézfogások Hozták közel a messzeséget Hozzám. Ügy vertem gyökeret E korban, mint a csemete Az Erdőben. Vihar nem tört meg: Véd szálfák acél-serege. ▼ : ELET Mily óriás világ a Föld A hangyának! S nekünk mi már? Alig találjuk meg helyünk A tengerek partjainál. A jegenye, mely egykoron Csillagot hordott a hegyén, Fává zsugorodott, amíg Szikár férfivá nőttem én. A földgömb a tenyeremen Elfér, szívünkben zúg, forog A naprendszer és véremen Folynak át múlt s jövő korok, Mégis, mint szélfútt falevél Ágról szakadtán földet ér: Eltűnők én és megmarad A föld, a fa, a hold, a nap. De míg szíven vér fut át: A holnap tégláit hordozom. Mert mit ember-ész teremt: Átlép a süppedt sírokon. MOLNÁR GÉZA: Tanítás és hit Tömték a munkás agyát avas-hittel, alázatról, égijókról papoltak, — s sírjaikban forogtak a holtak, s az élők pedig a súlyos bilinccsel. A mi igéink mást hirdetnek nektek, a földön kapd meg azt, mi téged illet, az örömet, a jót, az élet-kincset. Nem kellenek hozzá böjtök, keresztek. Az újhit kell, hogy fellángoljon benned, hozza izzásba a régi keserved, — ez legyen neked szentély, imaoltár. Legyél a mának hittel telt kohója, egekbe tűzött vérszín lobogója, de ne feledd soha, mi vagy! S mi voltál! FENYVESI ANDRÄS: Huszonötödik házassági évfordulóra Ember, akit a világ csak egymásért adott, köszötlek téged, mert ünnepelhetek. ... Örök hűséget biztosan remélve dobbant össze két szív huszonöt éve, hogy majd átadják a kapott életet nekem és húgomnak, kik áldjuk e napot. Szülők. akik az embert oly bátran akarják, titeket dicsér most egyszerű dalom. Anyánk és apánk is ott van köztetek, — ó, milyen tisztes, szép, őszülő fejek! Ök a gyermeküket szeretik nagyon, s mindegyik ölelőn nyújtja a karját. Munka, mellyel a szülő a gyermekekért fárad, negyedszázad alatt volt kevés és sok. Mindent megtett értünk apánk és anyánk, hogy szükség és hiány ne sújtson reánk. Betegség ellen is vívták a harcot, hegy mi nyugodtan járjunk iskolákat. Harcok, " melytől a munka is veszti ütemét, nem maradtak távol 25 évben sem. Néha belül is dúlt fájó lelki tusa, de ennek mégsem volt pusztulás a jussa; annál lázítóbban, gyilkos-mérgesen hozott külső harcot véres ellenség. Béke, amit a harcok vér árán adtak el, eljött már végre, hogy vigyázzuk féltőn; meg kell tartanunk, hisz drágán vettük át! Szülők és gyermekek, ne hagyjuk tovább, hogy gyűlölet-úrért folyjon vérözön; anyáknak, apáknak örök béke kell! Élet, — Ne panaszkodjon a hidegre, Kovács kartárs, Svájcban ♦ nyáron is zérusra süllyed a hőmérő. ♦ — Az semmi! \ ♦ — Mi a semmi? ♦ a* Hát a zérus! ♦ te a békességnek gazdag testvére, áldd meg kincseiddel minden népedet! Anyánk és apánk is éljen még sokáig, örüljenek mindig, szeressenek váltig. Boldog öregségbe ketten lépjenek, mert csak így jutalom mindkét gyermeküknek. FARKAS ANDRÁS 1552 (Részlet egy készülő eposzból.) És sorakoznak a jó katonák, végrvári vitézek. Hallgat a lárma. A tisztek, a nép, a vitézek, a nők ia, Mind-mind helyretalálnak. A kényes bástyafalaknál Megmarad egy-egy őr, csak azért, hogy a meglepetéstől Óva tehesse az esküt a várkapitánynak a jó had. Cgy, iparosformán, a kötény szíj fent a nyakakban* Almagyar ifjai, vénei is szaporán furakodnak, Bajszukat, ingüket, csizmájuk szárát igazítják, Mint a legény, ha a táncban a lány odahívja szemével, És maga sem tudhatja egészen, a lány mire kéri. Felnémetről többen akadnak, akikkel az asszony És a fiú, a leány is a várba inait, amikor már Nem lehetett sehová szekerezni. Az asszonyok állnak Félve-csomósan a népes főtér déli szegélyén, Pisla szemekkel, zárt szájukban a néma szavakkal: Mondsza, mi jön most? Istenem, érjük a holnapot itt még? Megjelenik most büszke Dobó. Jön a tér közepére. Ivét üde apród tejfeles arccal a várkapitánytól Pár lépésre megáll. Szemeikben a tiszta komolyság Apró mécsese ég. Zászló leng messzi magasban, Adja a hírt a töröknek: a várban a nép meg az ország Hű katonái maradtak, a harcot felveszik úgyis, Hogyha az ellenség ezerannyival érne idáig. Arca se, karja se mozdul, mintha szoborba faragva Állna e férfi. Szemében az őszi egek puha fénye Párásság nélkül viliódzik, s ezt csak az érti, Kit nagy ügyekre szemelt ki a végzet. Az arca redőin Méltóság, a parancsokat osztogató katonának Biztonsága. Ruhája a hollóé, de a csattok Ünnepi érzést keltenek. Észreveszik, hogy a szálfa Férfi kihúzza magát, a dobok riadóra peregnek, És ez a sziklaszobor szarvakat mond sziklaparancsban: Mind, aki itt van a várban, az elsőtől az utolsó Emberig, eszküszik! És nekem, általam áll a parancs most: Senki ne hallja meg azt, mit az ellenség kiabál ránk! Hogyha levél jön, balga ígéretrongy üzenet je, Senki ne kapja kezébe! A szolnoki példa mutatja, Mit tesz a félelem és buta alkudozás a szívekben. Hogyha pogány szavakat megadásra csúsztat a szellő, Dugja be mind a fülét, esze táján zár legyen arra! Hogyha a várat a gaz törökök végképp körülállják, És ha a völgyi utakról nem jön több darabont már, Senki ne kurjantson ki a várból! Néma a várás, Majd ha a zaj meg a lárma, a trombita, harsona-szó kell, Én adok arfa parancsot! Az ész meg az emberi törvény Elsőként kötelez mindenre ma engem e várban. Senki ne súgja titokban, a várnak lanyha zúgában, Hogy mit ígérhet a holnap. Annyi, de annyi a dolgunk, Hogy szavakon meg a kételyeken nem múlhatik élet. Hogyha a félelem elszegi bárki vitéz tudományát, Hogyha megingana-rontana bárki, akit idekértünk, S bárki, akit — menekülve a vésztől —, itt befogadtunk, Jajjal-bajjal, szóval csak gyengíteni merné Szent ügyeinket, a törvény s esküje sútjsa agyonra! Hogyha csak egymaga van, rövidüljön a balga fejével! Ámde ha többen igyekszik a várat eladni pogányul, Mind lakói úgy, ahogy ellenség kaphatja a bérét! És ha akadna a sorban, akit verítékbe csavarna Véres sejtelem árnya halálról, tudja meg itt, most: Nincs irgalma azoknak, akikben az élet a törvény! Itt csak az ellenség pusztulhat el és mi, a védők Fegyvereink erejével, a. lélek hű igazával Adjuk a példát sok-sok megfutamult magyaroknak. Két haza, messzi vidékek bíznak az egri hadakban, Császár és észak katonái ma, holnap is, egyre Érkezhetnek. A vár tele hússal, a bor meg a lőszer Bírja, lebírja a hónapokig verekedni kívánó Ozmánság rohamát.. Liszt, só megtölti a kamrát, Víz van elég. Az a fő, hogy az emberi szándék Álljon a bástyán. Ingadozás-remegés ne - zavarja Zárt sorainkat! A fáradtság laza vétkei ellen Gondoljon ki-ki arra, hogy éppen rajta feszül meg Végső szíjjá a súlynak. Az ozmánok sokasága Látszat, a tarka tömegben a harc üzlet. Nem is értik, Mért ad az isten, a sokszavú Allah ölni parancsot. Állnak a vár falai, mi kiállunk fegyvereinkkel Bástyáink élére, a zászlót védeni addig, Míg a lehellet, a lélek rendelkezni hagy engem. Tisztek, pattantyúsok, köznép, darabontok Adják esküjüket nekem! Áll az idő míg a napfény. S harsog az eskü az Isten, az ég segedelmét Kérve a harcra, de tudva-tudatlanul érzik e percen: Egy bizodalmuk a végső védekezés, az a szándék: Védeni minden erővel a várat a kontyosok ellen. MOLNÁR JENŐ: Forrást nyit a bánat Bányába megy Kovács Márton, de nehéz a válás. Hete nősült, láz a tavasz, piros tűz a bányász. Sötét az ég, sötét a föld, sötétek a tárnák... „Vigyázz, vigyázz, Kovács Márton, ki tudja, mi vár rád!’“ Nem hallja a fák zúgását, csak szerelmet érez, méz csurran a szerelemben szűkös ételéhez. Kivirágzik a bánya is, énekel a csákány, öt társa csak csendben hümmög nagy szerelmes lázán. Lendül a kar, pattog a szén, lecsapott a csákány s roppan a fa reccsen a csont, vigyorog a sátán. Fekete szén, fekete szén, gonoszak a tárnák, tört szerelmen apró manók a táncukat járják. Harmadnapra eltemetik, száz bányász kíséri; égő szemmel adják meg a tisztességet néki... És az özvegy rémült szemén forrást nyit a bánat: könny öntözi a síron a nyíló ibolyákat... kedni, s aki úgy lesz hű ön- J magához, hogy azt tagadja J meg, azt hagyja ott, akit leg-! jobban szeret. Megérti, hogy! szerelme nem két ember bol-! dogságát, de három-négy ember 1 boldogtalanságát jelenti. Meg- 1 érti, hogy szerelme nem két 1 ember ügye, de három—négy! emberé, sőt az egész iskola —' tehát számára az egész társa-' dalom problémája és az élet ; azt parancsolja, hogy ő dönt- ! sön, még akkor is, ha a férfi; karikagyűrűvel érkezik meg, vidéki útjáról. • Elmegy hát az iskolából is, ! ípeg a férfi életéből is, ezzel < helyrehozva egy már-már fel- ■ borulni készülő családi éle-; tét, visszaadva egy gyemnek • hitét. ; A család védelmében íródott,! végeredményben becsületes; emberek bukásáról és felemel-! kedéséről szól a Vörös tinta.; Merészsége, újszerűsége abban ! rejlik, hogy a mi életünk gaz-; dagságát, kendőzetlen problé-! máit. buktatóit mutatja meg,; olyan embereket szerepeltet- ! ve, amilyenekből nálunk a; legtöbb van: egyszerű, becsű-! letes, de halandó emberek, ; akik nem egyszerre, nem egy: csapásra győzik le önmagukat: — akik harcolnak, s a harc közben, ha sebet is kapnak, közösen, egymást segítve, győztesen kerülnek ki a küzdelemből. S mert a film erről szól, ez a merészség és őszinteség maga a művészet. Engedtessék meg utóhangként még e megjegyzés az egymást segítésről. Kohout, ez a nagyszerű cseh író az Ilyen nagy szerelemben már kimondta, de lényegében ennek a filmnek is második alapgondolata, nagyon finom terce, az az egyszerű igazság, hogy vannak dolgok az életben, amelyekhez csal: nagyon éretten, nagyon tapintatosan, s végtelen nagy szívvel szabad hozzányúlni, beleszólni. Ilyen a szerelem is. Az iskolaigazgató figurája hosszú ideig emléke-; zetes élményt jelent számunk-; ra. Mindenről tud, semmiről sem beszél, mégis úgy rendezi; a helyzeteket, eseményeket,; hogy a tanárnő lelkiismereté-; nek meg kell szólalnia. Bízik; az emberi intelligenciában, a; szocialista öntudatb. i. az em-; berben, akit, ha szembefordí-; tünk saját macival (anélkül,1, hogy ez látszódna, érződne),; előbb-utóbb belátja, hogy vé-! tett, s azután a kiláboláshoz! nyújt nagyon meleg szívvel se-! gítséget. ; A filjn szereplőiről külön és; még egyszer ennyit lehetne < írni, most meg kell eléged-; nünk annyival, hogy a Vörös! tinta szép és jó film, amelyet; végső fokon ők, a színészek! mutattak be nekünk. ; Suha Andor < lünk, fontos szembenézni ezzel a problémával, amikor a nő most válik igazán emberré, egyenjogú munkatárssá, amikor mindinkább megszűnik eladásra szánt vásári portéka lenni. S igen: amikor nemcsak őt választják, de ő maga is választ, választ, mert hovatovább megszűnik az anyagi függés. De ez nemcsak a nők egyik része, — mert a másik részét visszahúzza még a múlt, s konyhaszagúvá, elmaradottá es esetté torzítja őt. S a munkahely, ahol mindenki csinos, kedves, ókos és megértő, a munkahely, ahol egyéniségűn^ jobbik fele látszik, a munkahely ahová tiszta blúzban járunk, a munkahely, ahol nincs hagymaszag és nagymosás, óh a munkahely, az egészen más ... De csak ezt, ennyit észrevenni és megírni, vagy filmre- vinní nem nagy írói merészség. Nekünk, az embereknek, a mondanivaló másik felére is szükségünk van: hogyan tovább? A drámai konfliktus adva van: a fiatal, új tanárnő és a középkorú férfikolléga egymásba szeretnek. Szerelmük helyhatározója az iskola, közelebbről » szertár, ahol a férfi megmutatja azt a képet, amelynek megfestéséhez ambíciót éppen a nő adott. Ebbe az iskolába jár a tanár 13—14 éves kislánya is, aki szótlan tanúja apja és tanárnője szerelmének. A novella, a film szerkesztési nagyszerűségét innentől kezdve éppen az adja meg, hogy az eseményeket az apát féltő lelkileg depresszióba eső kamaszlány szemével látjuk és nézzük. — Szeresd az embereket, légy jó, légy őszinte, légy becsületes — hallja az apjától, tanáraitól a kislány, s amit lát, — nos az éppen ennek ellenkezője. A gyermek nagyon bízik a felnőttekben, minden jóban az abszolútnak tartja apját is, osztályfőnöknőjét is, s akkor ez az érzékeny, 13—14 éves leánygyermek, akiben már sejtések és megértések vannak, azt látja, hogy apja ott csóko- lódzik az eddig általa is imádott osztályfőnöknővel — Mária nénivel. Mit érezhet ez a gyermek? Erre is válaszol a film, s végeredményben e kérdésre való válasszal segíti a probléma megoldását is. Vádló félistenné nő szemünkben a kislány, amikor osztályfőnöknője szemébe mondja, hogy nem hajlandó tovább tanulni, mert az iskolában minden hazugság. A nő, a harmadik, ha féltérdre is bukott a szerelem csatamezején, de végső fokon mégiscsak ember, nagyszerű tulajdonságokkal is rendelkező ember, aki fel tud emelTsmét egy jó magyar filmet gyártottak a hozzáértők, azt hiszem, nyugodtan elmondhatjuk. hogy ez az ismét most már folyamatot jelent. Éppen ezért nincs is szükség kishitű óvatoskodásra, hogy jaj, el ne kopogjuk előre, mert az Álmatlan évek és a Kölyök után most a Vörös tinta bizonyítja, hogy a magyar filmgyártás ismét méltó régi hírnevéhez. A kritika évtizedek óta kitaposott ösvénye, hogy — általában — a jó és pozitív mondandók és értékek felsorolása után bonckés alá veszik a hiányos, negatív részeket, esetleg megmondva, hogyan lehetett volna jobban... Természetes, ezt a módszert el kell fogadnunk, hiszen az élet igazolta — de nem örök és mindenre kötelezően alkalmazandó érvénye. Hadd térjek le hát én is a megszokott útról. Mert hibái persze ennek a filmnek isvan- nak. De kicsik, elenyészőek, szinte észrevehetetlenek. Intézzük el hát itt rögtön az elején, és csak ennyiben őket, s beszéljünk arról, ami a filmet jóvá, n jyszerűvé teszi. Szabó Magda írt egy kis novellát (igaz, pályadíjat nyert vele), Gertler Viktor összeszedve a kellékeket, kiválogatta az embereket, s hozzáadta mindehhez azt a „kis” pluszt, amit úgy nevezünk, hogy művészet. A kiválogatott emberek — művészeink színe-virága — pedig úgy beszéltek, mozogtak, szerettek, sírtak, ahogyan az író megálmodta, s ahogy _ a rendező nagy ráérzessél, az író álmát továbbadta. S ők is, a színészek is, hozzáadták mindehhez a már említett kis pluszt: a művészetet. De ezt csinálták a többiek is, akik belejátszottak a filmbe. S hogy mit mondtak el ezek az emberek a film sajátos, művészi nyelvén. Semmivel sem többet, mint a szerelmet. Én már régen nem szégyellem a gombócokat, amelyek most is ott voltak a torkomban, s most. hogy elgondolkodom a filmen, arra sem vagyok büszke, hogy én nem könnyeztem, csak a szomszédaim. Szóval, a szerelemről szólt a film, de így. to- rokszorongatóan. Aztán már tényleg restellem leírni, hogy merész volt, meg hogy újszerű. Hát lehet szerelem nagy és egyszerre gyáva? Hát Antonius nem volt. merész Cleopát- ráért, hát Tristán, hát, hát... A szerelem — ha szerelem — mindig merész, és a szerelem nem új — éppen olyan idős. mint maga az ember. De a körülmény, az a társadalom, amelyben születik és él — ez a szerelem és, mindig új. Ez, csakis ez teszi mindig problematikusán újjá a szerelmet. Ez a film ma játszódi.c, nálunk, Budapesten (de akárhol!) egy iskolában s a szerelem intelligens tanárok között dúl. Nincs ebben semmi különös — mondhatnánk —, még akkor sem, ha a férfi nős. De hát nem ilyen egyszerű a dolog, mert itt nem a polgári megszokott háromszögről van szó. Itt nem élveteg, polgári dámák vagy kokottok jönnek- mennek és enyelegnek. Itt mind a három ember értékes, sőt talán a harmadik, az akaratlanul is csábító, a legértékesebb. Ezek az emberek nem vadásznak a szerelemre. Ezeknek különböző fokon ugyan, de elveik vannak, szeretik a családot, a hivatásukat. Ezeket az embereket, különösen s. harmadikat, aki fiatalon, frissen jött ki az egyetemről már a mi társadalmunk neveli. S ha nem is tudnak mindig róla. de mindhárman a szocialista erkölcs szabályai szerint élnek. És mégis, ezek a szó abszolút értelmében is felnőtt, a katedráról igazságot és becsületet. ezzel együtt erkölcsöt hirdető emberek is elbuknak — és lopják a szerelmet. Régen vége a jezsuita szemforgatásnak, s jól tudjuk, hogv a mi társadalmunkban is az élet a szerelemnek számtalan gazdag és színes változatát produkálja. S azt is tudjuk, hogy a hitvesi hűtlenség nem vall feltétlenül polgári származásra i— bár jóllehet ez az örökség nyilvánvalóan polgári jellegű. Különösen ma, ná9 Uj magyar filmsiker Jegyzetek a Vörös tintáról
