Népújság, 1959. december (10. évfolyam, 282-306. szám)

1959-12-19 / 298. szám

1959. december 19., szombat NEPÜJSAG 5 GYERMEKKOROM A NYAM a tizedik gyere- Két hozta a világra, atrukor apámat az első háború­ba vitték. Kereső nélkül ma­radt a család. Anyám ki sem mozdulhatott a házból, a tíz gyerek közül. Egy lánytestvé­rem volt a legidősebb, tizenkét éves, én tíz voltam és így sor­jában egy-egy évvel fiatalab­bak a többiek. A jó Isten úgy szaporította nálunk a családot, hogy az egyiket szoptatta anyám, a másikkal teherben volt. A nagyanyám, aki el-el- jött anyámnak a házimunká­ban segíteni, mindig úgy mon­dotta, „ne félj, lányom, ha adott az Isten báránykát, majd ád hozzá legelőt is". De ez a mondás biztosan csak békeidő­re vonatkozhatott —- amit nagyanyám elfelejtett, mert se­hogyan sem akart számunkra legelő teremni. Embertelenül koplaltunk. Sok puliszkát, kukoricamá­iét, görhét, zsír nélküli, rántott levest megettünk, ami nem foghatott ki rajtunk. Csenevé- szek, soványak, sápadtak vol­tunk és rühesek. Fekete kát- rányszagú kenőccsel kentük magunkat minden este. Reggel pedig nagy mosakodáshoz fog­tunk. Szappan nélkül persze nem jött le a zsiradékom ke­nőcs, csak még jobban szétken­tük magunkon, Egy napon anyám a szom­szédasszonnyal falura küldött. Egy ismerős molnártól húsz ki­ló tisztet kaptunk, gyönyörű szép, hófehér lisztet. Gyalogo­san kellett háton hazacipelni a kenyérnekvalót mert a vona­ton elrekvirálták volna. Nagy volt az öröm, amikor hazaértem a liszttel. Anyám mindjárt lángost készített be­lőle, másnapra meg kenyérsü­téshez készülődött. De megint hiába volt, mert nem volt fa, hogy betiltsuk a kemencét. En voltam már ekkor a család anyagbeszerzője. Már jóval előbb elhordtám egy félbema­radt építkezéstől az összes áll­ványzatot. Felmentem hát a padlásra, hogy szétnézzek, mi van ott tüzelni való. De már az is Ki volt takarítva. Elvág­tam néhány szarufát, csak ami­kor recsegni kezdett a tető, ak­kor ijedtem meg, hogy le is szakadhat. Mire megköt a ké­nyér, már meleg kemence fo­gadta. Igaz, a kenyérdagasz- téssal volt egy Kis baj, mert anyám a nagy teknő tésztát nem bírta bedagasztaná. Ne­kem szólt hát, mint aki a csa­ládban a legerősebb: — Gyere fiam, dagaszd! «■* é'k K LELTEM is én vígan a " langyos tésztát, még őrültem is. hogy rám bízta anyám, de amikor már sokáig tartott, bizony én is eluntam­— Mikor lesz ez jó? — kér­deztem. — Ha majd gyöngyözik a ge­renda — mondta anyám. De hiába nézegettem én a gerendát, bizony nem gyöngyö­zött az. Én azonban annál job­ban megizzadtam, szakadt ró­lam a verejték. — Látod, most már jól van, fiam! És tényleg nagyon szép, dom­bos kenyerek kerültek ' ki délfelé a kemencéből. Lakásunk közelében volt egy ipartelep, ahol bevonulása előtt apám is dolgozott. Itt szállá­solták el a bevonuló Katoná­kat. A telepen csak rossz ízű víz volt úgyhogy gyerekek hordták az ivóvizet a katonák­nak. Én is beálltam Vízhordó­nak a többi gyerekkel. A ka­tonák pénzt adtak a vízért. Anyám örült, hogy pénzt is ke­resek. Egy vízhordó fiú elmon­dotta, hogy a vasútnál több pénzt lehet keresni csomag­hordással. Ki is mentünk a cimborával csomagot hordani a vasútállo­másra. Csakhogy itt külön tör­vények voltak. Itt már egy szervezett csomaghordó gyer- megsereg volt. A vezetőjük egy nasvobb suhanc — nyilván a legerősebb fiú a csapatban —■. akit Lajosnak hívtak. Csoma­got csak annak volt szabad vinni, aki Lajosnak a kedvé­ben járt. Akinek a banda, il­letve Lajos nem engedte meg a csómaghordást, ha rajtakapták, elverték. De mi, hamar össze­barátkoztunk Lajossal. Az első napon ott állt egy dinnyés ko­csi a pályaudvar előtt. A sok­sok asszony állta körül a kocsit, mi meg egyenesen felmentünk a kocsi tetejére, a dinnye közé. de a megszerzés körülményeit is figyelembe vette Lajos és ez is biztosított valamilyen cse­kélyke elismerést előttem. HA ESŐ ESETT, vagy so­kat késett a vonat, akkor bebújtunk a vasúti szálló lép- csőzete alá, ahol azután Lajos kioktatott bennünket a csomag- hördás szabályaira és a viteidíj alakulására is. De tartott az il­lemről is előadásokat, amit eb­ben a foglalkozási ágazatban tudni kell. így például, ha azt mondjuk az utasnak, hogy „El tetszik kérem vitetni a csoma­got?”, akkor nem kell megvár­ni, amíg azt mondja, hogy „igen”, vagy „nem”, hanem már meg is kell fogni a táska foggantyúját és udvariasan át­venni a táskát. Mert az utas — szerinte —, nem akkor hatá­roz, amikor kérdezik, hanem akkor, amikor megemeli a cso­maghordó a terhet és a meg- könnyebülés érzése alatt mond­ja ki a határozott „igent”. Ha viszont nem magyar az illető, akkor pedig azt kell mondani: „Bitte schön taki csomag?" Mi szót is fogadtunk Lajosnak, be­tartottuk az utasításokat, sza­bályokat és egész szépen keres­tünk. Csak cipelni kellett kilo­méteres távolságokra a nehéz katónakufferokat. Egy napon egy egésznapos utasra akadtam. Utazó volt és egész napra megfogadott. Ci-' peltem üzletről-üzletre a nagy láda mintakollekciót. Amikor bementünk egy üzletbe, az uta­zó letétette velem a csomagot és kiküldött. Én az üzlet előtt vártam rá. Amikor sokára jött, leültem a kirakat előtt és a melegtől, meg a fáradtságtól elaludtam. Amikor szólt, hogy gyerünk tovább, felébredtem és az arcom, mellem tele volt köpdösve — a konkurrens csa­pat, akiket Lajos nem engedett csomagot hordani —, ieköp- döstek. A szégyenéjizet és a megalázottság érzése, a tehetet­len düh annyira erőt vett raj­tam, hogy fojtogató sírás köz­ben otthagytam az utazómat és hazarohantam. Édesanyám mosdatott és vigasztalt meg, JJE AZÉRT tovább is hordtam a csomagokat, egészen addig, míg egy napon vörösképű. tisztisapkás tábori lelkészt szólítottam meg. — Bitte schön taki csomag? — mondottam és meg is fogtam kezében a táskát. A pap mosolygott és áten­gedte csomagját. A kaszárnyá­ig vezető utat végigbeszéltük, már amennyire értettük egy­mást. De megértettük. Amikor megérkeztünk. kimagyarázta, hogy neki kell egy ministráns- gyerek és szeretné, ha én len­nék az. Megfizet nekem. Ez rendben Is volna — mondogat­tam —, csak az a baj. hogy én nem tudok ministrálni. A pap­nak azonban ez nem volt kifo­gás, majd ő megtanít. Reggel hatkor már misézett a cseh pap. Nekem télen-nyá- ron fél ötkor kelni kellett, hogy a mise kezdésére ott legyek. Óránk persze nem volt — az még luxusnak számított abban az időben. Anyám, ha az éj­szakai csendben hallotta, hogy sűrűbb a kocsijárás, abból meg­állapította, hogy virrad és szóit nekem, hogy keljek fel. De azért néha-néha elvétette, mert volt úgy is, hogy fázósan ban- dúkoltam a térdig érő hóban és mire a székesegyházhoz ér­tem, hármat ütött a toronyóra. Fordulhattam vissza és mehet­tem aludni, hogy másfél óra múlva újból felkeljek. A cseh paptól minden héten kaptam egy- koronát. Ez nagy pénz volt abban az időben. Amikor már jól tudtam mi­nistrálni, még egy misét vál­laltam egy másik paptól, ami hét órakor kezdődött. Itt reg­gelit is kaptam, és minden hé­ten hatvan fillért. Anyának így minden héten egy korona hatvan fillért vittem haza. Nagyon büszke voltam, hogy mint gyerek, ségíthettem anyá­mat. AMIKOR eljött újból a **■ nyár, még nagyobb volt a szegénység és nyomorúság, mint az előző évben. Az ud­varon levő eperfa tetején ta­nyáztunk és egész nap az ep­ret ettük. Dolgozni jártam, ha akadt munkám, kőművesek rftellé napszámba. Maltert vagy téglát hordtam. A két térdem összevertem, mint az ökör, mert nagy volt a teher és gyenge a gyerek- Vagy csép- léshez jártam pelyvát hordani. Aki csinálta, ezt sem kívánja. De úgy is volt, hogy csak dél­utánra hívott el egyik-másik parasztgazda egy háti gyümöl­csöt hazahozni a szőlőből. Ekkor nyáron került egy fe­kete, szürkefoltos kutyánk. Hogy honnan, már nem em­lékszem. Petárnak hívtuk. Anyám haragudott érte, mert nekünk sem volt mit ennünk. Mit adjunk a kutyának? De azért megmaradt a kutya hosz- szú évekig. Petár rendkívül ki­finomult érzékű kutya volt, Mindig tudta örömünket, bá­natunkat. Egyszóval, velünk éhezett és velünk érzett. Kis kocsit szögeztem össze, hámot készítettem Petárnak és be­fogtam a kis kocsiba. A köz­ellátásból lisztet, vagy tíz-húsz kiló tüzelőt elhúzott vele. Történt, hogy mindenből ki­fogyva, éhesen gubbasztott a család a ház folyosóján. Petár is ott ült közöttünk, ö ismerte a szomszédokba való járáso­kat, tudta, hogy hol, mi ta­lálható. Volt úgy, hogy ron­gyot húzott haza az óljába, de úgy is volt, hogy pár kolbász- szál jött haza. Ekkor is elin­dult olyan búsan, mint ami­lyennek minket látott és nem­sokára visszatért egy oldal re­mek szalonnával. Olyan nagy volt a gyermeksereg között az öröm, mintha legalábbis apám jött volna meg a háborúból, vagy még nagyobb, mert a sok éhes száj csillapíthatta éhét. Anyám volt ilyenkor a leg­boldogabb, amikor enni tu­dott adni a családnak. EG¥ ÜRINÖ is lakott a szomszédunkban. Ma­gas, cvikkert viselő, szép nő volt. A férje akkor már el­esett. Az asszony örökké fe­ketében járt és tagja volt jó­tékonysági egyesületeknek. Két nagy, atléta termetű fia volt. De ha nem volt tűzifája vág­va, nem a fiaival vágatott, ha­nem anyámhoz jött, hogy a nagyfiát —• már mint _ engem — engedjen át fát vágni. Anyám nagyon haragudott ezekért a favágásokéit, mert nekem nagyon sok és megeről. tető munkám volt. Az asz- szony fiai pedig semmit sem dolgoztak, pedig erősebbek vol­tak nálam. No, de úri gyere­kek csak nem vágnak fát, Anyám mégsem szólhatott, hogy nem enged, mert karácsony­kor, mint sokgyermekes anya, ennek az úrinőnek révén ka­pott segélyt. Így kaptam egy­szer én is karácsonyi ajándé­kot. Kaptam egy hegyes orrú tiszti lakkcipőt, aminek a sar­ka hátulján egy kis szegletes lyuk volt, a sarkantyú helye. A cúgja annyira ki volt tá­gulva, mint egy harminc és feles torka. Ehhez kaptam egy tiszti bricseszt és egy lábte­kercset, de sehogyan sem tud­tam a cúgot a lábtekerccsel el­tüntetni. Kibuggyosodott a láb­tekercs alól és vastagabb volt, mint a combom. Kaptam még egy napszítta, prémes női ka­bátot és egy angol sapkát. Én neveztem ugyan angolnak — nem tudom, milyen nemzetisé­gű volt —, mert olyan volt, mint az angol admirálisok díszcsákója, elöl-hátul sitije volt. Ebben az agyusztírung- ban nevetségesnek nézhettem ki, mert mindenki röhögött rajtam. El is vágtam a sapkát, hogy csak egy sitije maradt, a kabátot meg anyám átalakítot­ta. Még úgy sem volt valami híres, de megjárta, nem lehe­tett benne megfagyni. fLYEN volt „Bitteschön”, 1 a háborús évek alatt a proletárgyermekek élete. Mi, akik akkor1 gyerekeskedtünk. nem énekeltük a költővel, hogy „Szép gyermekkor, jöjj vissza egy szóra”, csak mindig boldog örömmel emlékeztünk az elmúlására. És ma, amikor már az unokáinknak mesélhet­jük szomorú gyermekéveinket, még nagyobb öröm és boldog­ság tölt el bennünket, hogy ők már nem ismerik az ínséget és önfeledt, boldog életük van. O. ML Zárszámadás a fiataloknál „itt már vo’tunk?" Sáros, lucskos, hideg az idő. Jó az ilyen is, az ember se­hová sem kívánkozik, otthon marad családi körben. De kivel lehet agyonütni az ebédutánnal kezdődő hosszú téli estét? Már elbeszélgettünk a napi kérdésekről, a gyére­kek is ki lettek elégítve me­sével. Előveszem az újságót, és másodszor is végigolvasom. A két gyerek pedig a képes le­velezőlapokon gyönyörködik — ismerkedik szép hazánkkal Lacika még aprócska, Kati Ol­vassa fel a címeket: — Budapest, — látkép a Gellérthegytől. — Balatonfüred ** sétány, — Lillafüred — Palotaszálló a Hámori tóval. — Lacika figyelmesen nézi, s felvillan a szeme, ha már látott képet tesz elé nővér­kéje. Néha-néha azonban bi­zonytalankodva kérdi: — Itt már jártunk? — Jártunk bizony — hang­zik a, kioktatás. — Nem em­lékszel, kis vonaton utaztunk, meg őzikét is láttunk. — Ja, csakugyanl Kati türelmesen magyaráz öccsének. Egyszer csak azon­ban nevetve mutat felém egy képet: — Tessék csak nézni, édes­apám, Lacika erre is azt kér­dezte: „itt már jártunk?" Nézem a képet, először ma­gam is mosolyogva kérdezem: — Ejnye, hát már Egert sem ismered meg? Aztán... aztán magam is belátom, igaza van a. fiúnak. Hol van már a mai Eger et­től a húsz évvel ezelőtti vá­rostól. Az akkori eredeti mi­voltukból kivetkőztetett mű­emlék-épületek ma már ere­deti állapotukban visszaállítva idézik a hajdani évszázadokat. Döcögős utak helyett sima asz­falt tükrözi a tündöklő neon­fényt. Igazad van, kisfiam. Han­nát ismernéd te azt a hajdani Egert... a régi életet? Ne is ismerd meg soha! HALASY LÁSZLÓ (Tudósitónktól) Szöszke kislányok, kócos ha- iú fiúk sáros kézzel ballagtak be az Iskola udvarára ezelőtt körülbelül egy hónappal. Ha az utcán látta őket valaki, talán rosszallóan tekintett rájuk: mi­csoda rendetlen gyerekek. De halljuk, mi volt a véle­ménye Bódi Lacikának, Ko­vács Pistikének, Mirkóczi Sa­nyinak, Ország Rózsinak: „Mi, ahelyett, hogy az iskolai tankönyv után előszedtük vol­na játékainkat, a futballt, vagy a babát, dolgoztunk. Nem úgy akartuk takarékbetétünket növelni, hogy a szüléink által adott cukorra valót összerak­juk, vagy esetleg valakitől ka­pott ajándékot beváltjuk bé­lyegre. hanem a lecke mellett termelőszövetkezetünkben me­zőgazdasági munkát végeztünk, és ebből várjuk a jövedelmet. A zárszámadás nieg is mu­tatta az eredményt. A 27 tagú kis csopórt fáradtságot nem kí­mélve —, a tanulás elsőbbren- dűségét figyelembe véve —. a játékból egy kis időt elszakí­tott és móst 6185 forlhtot oszt fel egymás között, Bódi Laci 5Ö2 forintot, Kovács Pista 528 forintot, Órszág Rózsi 213 fo­rintot kap, amiből egyikük ke­rékpárt, másikuk korcsolyát, a harmadik vízíéstéket vagy ép­pen töltőtollat akar vásárolni. Érdemes ezen elgondold '/ni a többi iskolában levő fiatalnak Visszatért Moszkvába az a szovjet-kínai paleontológiái expedíció, amely kutatásokat végzett Közép-Azsiában. A tu­dósok 3 Góbi- és az Alasan- sivatagban sok ősi állat ma­radványaira bukkantak. Mala­ien, a Szovjet Tudományos Akadémia paleontológiái inté­zetének Igazgató-helyettese, az expedíció tagja, a következő­ket mondotta: — Az ásatások enadménye minden várakozásunkat felül­múlja, Az expedíció 4 és fél hónap alatt körülbelül 200 ősi állat maradványára bukkant. A leletek között 35 millió és a vezetőknek. Ezek a gyere­kek metszették a gyümölcsfá­kat, bekapálták, eggyelték á cukorrépát, szedték a paradicso­mot, hordták a cukorrépát, szabad idejükben. Megtanulták a munka jelentőségét, de meg­ismerték azt is: mi a közös. A „Ságvóri Endre” Ifjúsági Szövetkezet működésével az egri Földművesszövetkezet Igazgatósága, valamint a dol­gozók a VII. pártkongresszus tiszteletére Indított verseny ér­tékelő termelési tanácskozáson hosszant foglalkoztak és elis­merésüket fejezték ki az ered­ménnyel kapcsolatban. Hogy mi a további tervük? Jövőre ismét vetünk kapás nö­vényt — mondja nevelőjük, Petróczi József tanár —, de szeretnénk galambot, nyulat. baromfit nevelni. Az iskola fiataljai közül az eredmények láttán már több ielentkező Van, azonban csak akkor tudják termelőszövetke­zetük létszámát emelni, ha a Városi tanács mezőgazdasági osztálya még fokozottabb mér­tékben megadja a segítséget az­zal, hogy földet biztosít szá­mukra, A Földművesszövetke­zet Igazgatóságától is várnak segítséget, hogy a kezdeti lépé­seknél pénz hiányában nehogy me» kelljen állniuk. A támoga­tás csak kölcsönként kell, zár­számadások után a Pénzt vlez- szafizetik. évvel ezélőtt élt és a tudomány számára eddig Ismeretlen orr- szarvú egészben megmaradt csontvázai vannak. Ezeknek az állatoknak egyelőre még nevük sincs. Hatalmas, körtti- fce'ül 4,5 méter hosszú, és 3 méter magás állatok voltak. Az Alasan-sivatagban a tu­dósok kétlábú dinosauruszok épen maradt csontvázaira buk­kantak, Ezek az állatok 100 millió évvel ezelőtt éltek. A lelet valóságos paleontológia! szenzáció, mivel Közép-Ázsia területén most bukkantak elő­ször dinosauruszok maradvá­nyaira. ............ ^vw,i ni .................. Sz ázmillió éves dinosamw-csontvizat találtak Közép-Azsiában Mackó A mi erdeinkben már nem él. Az Allat- kertben találkozhatunk még vele, vagy nagynéha a cirkuszok porondján cam­mog elő, hogy valami furcsa mutatványt mu­tasson be nekünk. Lomha teste, barna bun­dája, mormogó hangja előlép a mesék biro­dalmából is, hogy elhozza hozzánk a mesz- sze fenyvesek csöndjét, bükkösök rengetegé­nek homályát, sziklás hegyoldalak rejtett barlangját. Szinte látjuk magunk előtt, amint cammogva leereszkedik a mély szakadékok­ba, felszuszog a vágások napsütéses hegyhá­taira, és két lábra állva, átkarolja a málna­bokrokat, hogy gyönyörrel csámcsogja befelé az illatos málnát. Talán azért szeretjük annyira, mert olyan rejtett az élete. Játékboltjaink hosszú pol­cain is sok hely jut neki, mert tudjuk na­gyon jól, hogy mennyire szeretik a gyerme­kek. Játszanak vele, beszélgetnek hozzá, sze­rető szavakkal babusgatják. Talán elromlik kicsi testében a szerkezet, amely a morgó hangját megszólaltatta, talán lekopik lassan selymes, szép bundája, kificamodva lóg a lá­ba, mégis megmarad mackónak, akit kopot­tan is csak szeretni lehet... Milyen szép példáját láttam ennek az egyik délután. Csatakos volt az idő. Az asz­falton lépések nyomait őrizgette a lucsok, amelyben vigyorogva gyülekezett a hideg sár. A felhős ég csaknem leereszkedett a füs­tölgő kéményekig, talán hogy könnyebben szitálhassa lefelé a ködöt a házak közé. Egy kislány állt a latyakos járdán az egyik kirakat előtt. Piros kabátkáját fázósan húzta össze magán. Jobb karjában szoron­gatta kedves mackóját, Báljával még be is ta­kargatta. Hogy félthette a csátakos időtől!... Bizony, már kopott volt szegény mackó, sely­mes bundáját szinte teljesen leszedte az idő. Mégis megmaradt „kedvesnek”, akit elhagy­ni soha nem lehet... Ki is hozta magával egy kis sétára, hogy megmutassa neki a sok- sok szépet, a mackókat is, amelyek selymes bundájuk üdeségéve! mosolyogtak ki a kira­kat homályos üvegén át. A kislány vágya­kozva nézett rájuk, aztán — mintha hirtelen elszégyelite volna magát — jobb karjából ko­pott kis mackóját hirtelen a kabátkája alá bújtatta, s szive melegéhez szorítva, gyors léptekkel elindult hazafelé. Talán nem is tudta, hogy milyen szép dolgot cselekedett: hű maradt ahhoz, aki neki kopottságában is annyi sok örömet, bol- idogságot adott... Hegedűszó Az egyik tanítványom megfázott, otthon **■ maradt. Édesanyja bejött hozzám és elmondta, hogy kislánya miért hiányzik az iskolából. Másnap nem értem rá megláto­gatni, de harmadnap, tanítás után, utam hoz­zájuk vezetett. Az udvaron mentem át, amikor valahon­nan hegedű hangja szűrődött felém. A lép­csőhöz érve, erősödött a hang, fent a folyo­són pedig zengve engedték át a falak. Meg kellett állnom. Talán a dallam volt olyan szép. amely megállásra kényszerített, talán a mesteri játék. Mindegy. Álltam és hallgattam. A hegedű szólt, a dallam szállt, volt benne valami, ami a szívbe markolt. Nem panasz volt az, nem kesergés, de nem is az öröm vidámsága. Valami magasság zen­gett benne, amely tiszta volt, mint a hegyor­mok levegője, meleg, mint az aranyió nap­sugár. Álltam és hallgattam. Mit is tehettem volna mást... A szépség megállít, a gondo­latokat érzésbe viszi át, megtisztítja, mint a gördülő kavicsot a patak vize. Csillogóvá teszi, amelynek fényében visszatükröződik a hang, az arc, a táj. Csak hallgatunk ilyen- kor, csak nézünk, a szívünk kitárul, önma­gunkról szinte megfeledkezünk. Már nincs előttünk más, csak ami eltölti szívünket, a kitáruló szépség.,. Így jártam én is. Most a hang fogott meg, a dallam, amely olyan szép volt. Sosem hal­lottam, de úgy éreztem, hogy a szívemből zendült fel minden hang. A szövegét sem tudtam, de ilyen dallam csak szép Szávákat köthet csokorba, gondo­latokat, amelyek a szívről beszélnek, a szeré­téiről, amely tiszta, mély, mint a hegyi tó. Azután elhallgatott a dal. A szobában vas laki letette a hegedüvonót. Bekopogtattam én is kis tanítványomhoz. De a dal elkísért Még az utcán is a fülemben zengett a hege- düszó. A szépség ereje ez. Bennünk marad, nem tud elhagyni. Lerakódik a szívünk mé­lyén, hogy ottmaradjon, hogy gazdaggá te- gyen, hogy megszépítse az életünket... Kezembe került, a dal szövege is. Két versszakból áll, mind a kettő az édesanyáról szól... HÓRVÖIGYI ISTVÁN

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents