Népújság, 1959. november (10. évfolyam, 257-281. szám)
1959-11-08 / 263. szám
6 NEPÜJSAG 1959. november 8., vasára»* c.v o s / "“j ^l/VEI '///rs,,. ■'///////.SZITA ZSUZSA versei: Este Pihenhetek. Egy munkanapnak vege. Szobánk sarkán megmozdul a homály, s csillár felé lép, de résen áll s tűnik, ha gyűl a villany fürge fénye. A bútorok pislogva összenéznek, és elgurult gyűszüm felémragyog. Az asztalon könyv, szétnyíló lapok fehéren kínálják maguk a fénynek. Varrógépem fáradt, megállt pedálja. csúszik egyet a görbénhajló-kar. és tengelyén, a reszkető olaj fénylő kis esöppje csordul. — Mély az álma. Am szemrehányón szurkainak felém a kötőtűk, s árván vár a ceruzám; ma nem tapogatódzhat rím után. —- Hunyt, zöld szemév el rádióm is néma. ölébe zár az ej. .Viszik a fény is. Csak órám üt, szu rág az ágy alatt, és összeáll kusza sok gondolat, míg felkelek vacogva, írni. mégis. MOLNÁR GÉZA versei: Isi mond jak . ,. Azt mondják gyakran, goromba a hangom, S ami szívemen — számon, mért kimondom. - Sokan bizonygatják, kérdőn felvetik Vers egy volt munkástól? Mégsem születhetik! Hogyan jött neked e bizarr gondolat. Hogy leírod versben a munkás sorsokat?; Hogyan foghattál tollal a kezedbe, — Munkásból lett költő? No. mi jut eszedbe?! V régi korszak is teremtett magának, Nem is egy költőt, tízet, húszat, százat. De én miben élek, már új emberöltő. Verseim születnek igaz tartalommal, 8 ha nem is tetszem goromba hangommal Mégis írok... es maradok munkás költő. I» is fiam na k .születésnap jár a Szép .szemad az égből két darabka, Hajad, mint a sárguló kalász, — ' Még nem tudod, hogy Te vagy így magadba. Életünk értelme: Gond s a simogatás. • Pici lábad, már nem járhat göröngyön, , Előtte^ nem lesznek zárt kapuk, s falak. Tudatod ablakán a vígság dörömböl. Mert tettek már a kimondott szavak. Es ha két karodban érzel már erőt. Tanuld meg óvni azt, mi azóta nőtt. Dolgos emberek kérges kezenyomán. Tanuld meg majd szeretni e népet. Iáik eléd hozták mindezt a sok szépét. S életet teremtett a romok halmazán. SZABOLCSI ÉVA: Faluvég A B C A fáradt ég sötéten dűl az útra és rábólintanak a jegenyék. A szélduda már altatóját fújja, s az égalja mint őriás-nyakék, viliódzva ég a sötétkék határra, hol lépteimet villanyfénnyel várja a terpeszkedő, pőre faluvég. Púpos tetők árnyékában szunyókál a szélső utca. Leszűkült terek. Pár szorgalmas kémény még füstöt csóvál, eljátszadóznak éber kis neszek, s egy táruló ablak kénsárga fénye, mint sör, ömlik a szomjas útközépre A kertek alatt kútgém nyekereg. Vakolás nélkül állnak itt a házak, Kövek, homokdomb, mészgödör virít, falat ölel állványok karcsú váza, szél becézget zörgő tengerit, s ahogy az este érte: szerte-széjjel, hever sok szerszám elnyújtózó nyéllel. A moccanó éj álmokat terít. . A hanyatló nap sugarai fáradt, töpörödött öregasszonyra esnek. Ölébe ej tett kérges, vas- tageres kezed hosszú, dolgos életről tanúskodnak. Szikkadt teste, hajlott háta nehéz évedet idéz. A zsámolyon összekuporodva maga elé tűnődik. Fogatlan szája mormol. Megszokta már. Az ajtó mögül hat év körüli kisfiú tűnik elő. Maszatos szójacsíráját jólesően nyalja végig a hatalmas karéj zsíro&sc- nyér után. Hóna alatt foci, s a kerítés mögött levő pajtások zsivaja már nagyon türelmetlenné teszi. Hirtelen megtorpan. Mostanában nagyanyó olyan különös, alig szól egy szót, nem is mesél soha. Visz- szafordul a "'konyhába, s Előveszi az asztalfiőkból féltett kincsét, az olvasókönyvet. Par szökkenéssel kint terem, az öregasszony mellé telepszik. — Gyere, nagyanyó. tanuljunk együtt olvasni! — Az öreg tétova szemei felcsillannak, gyenge mosoly fut végig arcán, s keze szeretettel simogatja a boglyas fejecskét, — Olvasd, Palkó, olvasd! — biztatja, s ő is nézi a könyvet, de mindhiába. A gyerek nekirugaszkodik. Először a képet nézi, majd elkezdi az olvasást. Birkózik - a .betűkkel. Nehezen illeszti okét egymás mellé. A színtelen, öreg szemek fáradtan rebbennek a maszatos kis mutatóujj nyomán1 a papíroson, megakadva egy-egy betűben. A gyérek olvas, hangosan énekelve: ló... olló... holló ... Sípolva tör elő a lélegzet a rokkant bordák közül. Talán nem is lélegzet, talán sóhaj. Sóhaj, amiben múltnak, régen elkopott éveknek keserűsége, szegyeire éled újjá. Az írás, ami mindig varázslat volt. Levél a régi harctérről. A fiú írt, s a szomszédasszonyhoz Kellett menni, ő olvasta feL De itt van ez a gyerek, kicsi még, alig éri el a kilincset, de a szája már formálgatja szóvá az írott betűt. Olvas. ÍVIegroppan a zsámoly, s az öreg csontok, nagyanyó kösz- vényes ujjai beletúrnak a gyerek borzas hajába, keze, szava küldi a kis írástudót a futballozó gyerekek közé. — Eredj, fiam, öreg vagyok én már ehhez. A {gyerek fut, nagyanyó utána néz, ahogy szökdécselve eltűnik az utcahajlatban. A kifakult szemeket meglepi a könny. Az összes évszakok- közül.,. Az összes évszakok közül, Legjobban Tavaszt szeretem. Zöld erdő bokrai mögül, A madárdal cseveg velem. • Lankán patak fut sebesen. ♦ Partján a tarka virágok, Ne kérdezd tőlem kedvesem. A Tavaszban mit imádok. Arad az élet köröttem, Lenyűgöz e tavaszi kép. Felhőt kerget szél felettem, I .gnt fodrokat a tó vizén. Elnézném ki tudja meddig. Természet, tarka színedet. Hajnaltól, talán napestig, Míg csillag gyűl fejem fedett. Mennem kell! Engedjetek el. Tarka virágok, kék hegyek. De nem szól, egyik se’ felel, Visszahív bár, ha elmegyek. Megyek, hisz bosszú még az ut. Virág bókol illatosán, Amott akácos int búcsút. Susogón, nagy bánatosai. PAPI* NÁNDOR; Lelki vonat*lÓB • („Modern“ irányban, szabadon.) ,Vagy-égett érzéstarisznya szívemen, kétség-hurok szorít vadul, zsibbadó telkemen penész-virág terem, s akarat-rubintom messze elgurul. Elszórt Spóráimat kikelve nem lelem, — Elsorvadlak. Nem élték túl a perzselő asztályt. Hiába ültetem őket lélek-humuszba: Tűz-eső hall az új barázdákba. Mások folyondárt vetnek inig körülöttem elmálik az idő és agyamban kín-dalok születnek. Vonaglö lelkemmel függök szédítő mélység felett megpattant remény-indán, s netn tudok csíingni. sem leesni immár. ŐSZI HAJNAL PAPP MIKLÓS: Megmosakodtam. Jólesett a hús víz, az álmokat kitöröltem a szememből is felöltöztem. Torkomból, mellemből forró, citromos tea mosta ki az éjszakát S mikor az óra mutatója hatra figyelmeztetett] felkaptam táskámat és futva indultam az autóbtiszhoz. Álmosak voltak mind a levelek és tomposán nézegettek; meleg, dunna-szagú volt a föld és tétován egyenesítették derekukat a fák, ólmos-szemü tyúkok ■nem találtak még egy bogarat sem. Egy pillanat alatt ötlött mindez a szemembe. Futottam, hogy el ne késsék, frissült szellők dolgos napra hívtak. Látszólag olyan nap volt, mint a többi. Az autóbuszmegállónál ismerős arcokba néztem, köszöntöttem őket, álmosan FIAfttHOZ Az udvaron most egyedül tipeg mint régen én, próbálja lehet-e magunkban állni, s füst-fogó keze semmit szorít s támaszért liheg; a forró lábas, azt hiszi: hideg, s hogy minden jó itt, így gondolja, de kis kavicsok buktatják, mert szeme a célt nézi csak. S felgügyög: „tied”, s mondom én is: tied minden Ut. karácsony-szülők játékaid mind neked hozzák s megfogják kezed, mint apádét majd az emberek: egy-szá.iuhkból száll igaz szavunk: nehéz az út, de együtt haladunk. P. M. még, de ébresztő szóval: napos reggel volt, s a munkába indulók együtt várakoztak. Kicsit sápadtak voltak az arcok, a kezek is ritkán mozdultak; botladozó szavak indultak, kissé sután: még fogta őket az ágy melege; öregasszony-lábak totyogtak a reggeli tejért, hogy kinyitották a sarki boltot; Ütött már láttám egy-két fürge iskolást, amint vidáman összekacagva mentek az úton; talán egy korai futbalnieccs hívta őket, vagy bogár gyűjtés, kis kötelességek, vagy apró rosszaságok: néztük őket és felvidultak az arcok, s tisztábbak, szebbek lettek a szemek... Megfordult a busz, felszálltunk, s máris szaladtak eléftlc a fürge útkövek. Későn érkeztem, vagy tán tovább vizsgáltam az embereket, mint kellett volna: hely már nem akadt. Ott álltám a széksorok között, s az ablakon át néztem a tájat. Az út mellett utolsót mosolygó fák örültek a kék levegőbe, friss bányászbuszok húztak el mellettünk; lassan pirosodni kezdtek az arcok, s halk beszélgetés indult: „Nagy műszakot csinálok ma” — szólt mellettem valaki és megsimogattam a szememmel; a kalauz kinyitotta a rádiót; pezsgő tánczene és friss indulók hangja szállt a fülekbe: frissebbek lettünk és viták kezdődtek, ■mindenkinek volt mondáiúvalója- a munkáról és az életről... Látszólag olyan őszi nap volt, mint a többi. De hívőbbek lettünk, hogy megtárgyaltuk „közös dolgainkat”, s hogy leszálltunk az autóbuszról, már tudtam én és barátaim és ismerőseim, hogy mit kell tenni: szorgos, alkotómunkába indultunk, s a nap arany fonállal, szövőnőként fonta be utunk... Az cíiz-tcwcuz (Lieiéide L aradtan érkeztem n\eg a *- napi munkából, s hogy benyitottam az ajtót, valami kedves meleg ölelt körül. Letettem a táskám, jólesően, hogy otthon vagyok; szememmel megsimogattam az ágyunkat, a rendetlen, hajtásos párnákat, s az éjjelilámpa diszkrét ernyőjét: leültem az egyik fotőjbe, elővettem kedves újságjaimat... Négy óra volt, s az őszi nap még olyan tékozlóan szárta arany-pénzeit a szobába, mint egy korlátlan gazdag, örökké élő nagyúr. Kacagott gondtalanul, csillogó-haladó kedve átvilágított az ablakon, villogó oldatával bepermetezte az újságot és engem: nem maradhattam benn a szobámban. Közel az erdő, néhány lépés az út. Átmentem a kék-hűvös patakon és megcsodáltam pa- rány csobogóit. Friss buborékok futottak a homok-ágy felett, mint akik utoljára, még egyszer örülni akarnak, mielőtt jön a dermesztő hideg... és néhány méterrel arrébb már szétpattantak, formás testük összefolyt a siető hűvösséggel. Elszaladt a patak a híd alól... Megindultam fölfelé. A bokrok, sziklák közt bujkáló ösvény hívott, mint • anya gyermekét, vonzott magához, mint vasat a mágnes és arra gondoltam, hogy ott fönn talán melegebb lesz a világ. Nedves, 'őszhozó szellők surrogtak a le-' vegöben, s levél-lányokat gyászoltak a gallyak. Egy elszáradt fücsomón akadt mep a szemem. Eszembe jutottak a küzdelmek, a holnapérti mai harcok, a nyárörömöket teljesítő órák (boldog megállásai a szálló időnek) egy-egy gyerek- arc, amit sikerült megformálni a holnapra, a sok gond, a kár- baveszett akarások: egyedül voltam. Egy szürke kövön parányi hangya szorgoskodott fölfelé. Lehajoltam hozzá, megsimogattam a szememmel és mintha büszkén, boldogan nézett volna rám. Elhessegettem fázó gondolataimat, s a dolgos élet minden öröme felmosolygott a szívembe: nem bántam, hogy fáradt levél-tengert taposnak lépteim, hogy madár se szól a szerelemről, hogy nem kacagnak a virágok és nem szólítanak az öreg tölgyek, hogy az ősi kövek mohos szemökkel nem 'is figyelJ nek rám, s egy fűszál se mondja meg a névét... Es akkor, nem tudom, hogyan történt; egyszerre egybe- láttam mindent: a hulló tobozok, a fonnyadt levél, a halódó főpamacs; holnapi virágok szirma, a fásult rögök tavasz- hangyák útját mutatják, a botladozó bogár-pontok holnapi életek szülői, a mai, fehérzok- nis csemetefákból erős törzs lesz majd a jövőre... űsc van. Sokat tudva és megteljesülve botorkálok le a hegyről. Megkerülök egy sziklát: piros'virág nyílik szemembe, rám néz, megszólít és beszélnek a rögök, mondja a föld meg a szikla: sose lefelé, egyre följebb', ősz völgyekről a tavasz-csúcsra. Hz erdő filozófiája Az 'erdő életforma: hűs zene mámoron-íúli, teljes és kerek, •lehiggadt lázú, megelégedett, s viz-nyugodt csendjének nincs neve: embernél több és messzibb: élete az ősi lété, ami elveszett, de benne együtt élnek a nemek s feloldhatatlan — maga — jegyese a sok gyűrűs fa, á arany karika helyett testükbe formáit törvény: a. kettő együtt: "nincs:, nem; nem lehet még félig adni sem; az életet csak ők* tudják úgy egészen, ahogy jó volna s ahogy nem formálhatod. P. M.
