Népújság, 1959. szeptember (10. évfolyam, 204-229. szám)
1959-09-20 / 221. szám
6 népüjsag 1959. szeptember 20., vasárnap PA'l'AKY DEZSŐ versei: ÖKLÖK ÉS TENYEREK FAZEKAS ISTVÄN: Nüansz EGY MUNKANAP (Részlet) Mint a folyóvíz — úgy iramlanak a percek éjek, nappalok futásával múlnak az órák. S ahogy nő az erőnk, úgy nehezednek a terhek; úgy szökkennek fel roppant magasságéba a betonfalak. A munkanap — héroszj életünkből — ''“rv jövőt teremtő tiszta pillanat. 1. ÖRA-CSÖRGÉS ... sietve masakor*;;; mar s felszisszensz — pengéd akadozva húz. Hajad fésülöd. S az első saroknál dudálva int feléd egy Ismerős busz. Az utca képe: ébredő, zsongó méhkas. A zaj megszokott: csengő- és dudaverseny, mosoly meg hangos „jóreggelt kívánok’*. S te káromkodsz, mert a Helyijárat elment. A kővetkező csak tíz perc múlva indul. —• Fent vagy már a túlzsúfolt kocsin: egy sandítás a mai újságba „Laosz és Algír! Jaj, mennyi véres téma!” Blokkolni kell, te is belépsz a sorba S gép mellett állsz, hogy felbúg a gyársziréna. S. \ AZ ELSŐ ÖRA... benn a gépteremben csapágyak zengő zümmögése közt. A vasdarab szennyes bőre lehámlik, forog a gép..a vídia sikongat: mélyebbre mart a kemény kés foga... Szeptemberi reggel Hajnali szél vetkőzteti ködből az őszi fákat. Reszket a fűz, belehajlik a Tárná vizébe. Csendes a part... idáig nyújtózkodnak a tengeri földek — s csak néha csobban a víz a mederben. Hol van most a folyó gondtalan, nyári futása, hová tűnt a halak játékos serege? Csendes a part... csak a gerlice krugat a fűz harmatos ágai közt, társtalan sírja az őszbe a reggeli énekeket. Mozdul a szél. Hangfoszlányokat terelget ide hozzám; lányok csapata jön, danoFszva az egyik dűlőn arcukon égnek a iós-agú hajnali álmok, s mint bontott szárnyú pille libben utánuk a dal. Elébük menetelnek a törésrevárő téesz tengeri-földek, kacagásuktól megremegnek kinyújtják derekukat a fűzfák, s nyíló melleikről asszonyi ízeket lop V % szellő. Talán ma!d egyszer... Sohasem csókolt csókok örömét keresem benned — s csak állok sután. Nem érinthetem tested köntösét, Karom mozdulna s béna, mint a lánc, Mert minden régi vágy hozzád szökik: Melleidre ül és barna szemed Lángjába hull — s mint váza eltörik A pillanat, ha hozzámér kezed. Talán majd egyszer.. jön egy furcsa nap. Csak én csodállak már. (S a szürkeség Lemállik rólam, mint a vakolat.) Leszek tán vérző, lázas-nyugtalan Te csak maradj meg tiszta, tünde-szép S akkor talán feláldozom magam ..: MOLNÁR BÉLA: Hontrészé# Te éltetsz!... A négy évszakot mint a Nap, kergeted bennem, ha nem jössz, jégesőt kapok a szívemben. Mint hegyen a szőlőtőkén a telt fürtökre hullanak, — csorog rólad a verőfény: a gondolat. Mit mondjak neked és hogyan? igazgatóm a nyelvemet; ez sem jó, hát ez sem olyan, mi kell neked! ízlelem számban a szókat, hogy neked is édes legyen: deres fürtről a bogyókat szemezgetem... MOLNÁR GÉZA: Egy őszi gondolat... Tegnap, mint sétáltam az alkonyi csendben, Hűvösen köszöntött reám a szentember, S a fákról sárgultan. némán hullott az ősz Nyár a morcos ősznek adta át a kincsét, Kincsével együtt az évszakok kilincsét. De nem' vigyáz semmire ez a lusta csősz. Az egykori dús, zöld lomb ma már ritka gyér S a csupasz ágakra ülni készül a dér — Míg fák alatt a szék holt levelet kotor. Az emberi élet is, mint az évszakok, Jönnek, elszállnak, már szemünk sem úgy * ragyog, És deresen villan, hajszálunkban a kor. Az országút mentén a rögök között, '• mint deli ifjú, a fa az égig hajol. Libbenő levelére Lángokat lehel a táj: gyöngy-ékszeres tűz-hajnalcsillagot. Vállra veti az ég a sáros reggelt. Útra indul a táj. hisz sarkunkba a tél. Áll a fal. Ballag az idő. Léptétől látod, földre hull a sok vetkőző levél! (1958) FORGÁCS KAROLY versei: ŐSZ A BÍJKKBEJS Sikolyt és sóhajt vert a hegy a hegynek, S a völgy mélyén hang-lavina*. gurult, Reszketve várta minden ág a hajnalt: Ki éli túl az éji háborút? S az egy ecsettel festett bükki táj, (zöld Bárányfelhők a hegyek oldalán) Hogy felszakadt a szeles, lila reggel: Tarkára öszülten dőlt a kaján Győztes ősz szikkadt karjai közé. A megölt nyár csillogó vércseppjei Vadrózsa bokrok ágain ragyognak Elnémult fénylő szikrákkal teli. Komló-füzérek hőszin virágai Permeteznek . dermedt ravatalra, A szél, mely tegnap szellő volt, szelíd: Édes ízeit az éjben hagyta. A gőzpöröly földrengetően sújt le, egymásután csattannak az ütések: ... Utolsót sír a vídia. És esönd lesz. A csend, mint hengerprés lapítja melled, ahogy megállsz a hús öntvények mellett. — „Száz százalék!“ — mondja halkan a mester és csodálkozol: ez nem lehet igaz! és félrenézel — lopva ásítasz ... ÉTKEZŐBEN... az edényzörgetésck már sejtetik a jo ebéd szagát. A felszolgálólány csak bókot kap ma, dícsérgetik. mert restelli magát. S az asztalnál, mig az új fogást várod, te átböngészed az újságlapot: lenn Szíriában üldözik a Pártot! S a Diósgyőr, jaj, megint kikapott! Az újságok festék s papír szagával a világ egy napját tálalják eléd; gyáradról olvasol — őrömmel tölt el és észre sem veszed, elfogy az ebéd. DÉLUTÁN az idő már lustán ballag. Lendületből folyik a harc tovább. Te a holnapi részedet csinálod: építed egy új cél lépcsőfokát! Tekinteted a bronz lombokra téved, hulló, keringő levél száll alá... .Megérted már miért becsülnek téged, mért építenek, mért számítanak rád; és minden, perccel tisztán, tisztábban érzed mért állít sorba minden munkanap. S ott állsz a tüzek piros tarajában, melyet az őszi alkony gyújtogat,.. 5. AZ UTCÄN lépdelsz. Frissen, tétovazva nyújtózkodik a macskaköves út. Megremegnek a karcsú, kamasz házak —- búcsúztatják az alkony borúi. Munkások tűnnek fel a város útján kemény és biztosléptű emberek, kik mindent tudnak, s már semmitől sem félnek — mert öklük vas, a tenyerük acél. AZ ESTI VAROS: színes forgatag, buja neonfény. díszes kirakat s ha félrelépsz tán jól vigyázd magad: ' egy ringó járás bája megragad. Rossz pillanat — már szétfoszlott a kép*— s te megfogod a hitvesed kezét, 7. ÉS HÜ SZERELEM ül a bontott agyon, pihensz vele a takaród alatt, ■» és szemed fénye elül a homályon, veled pihen a kép s a mo-du’at. Ha mindenr>ar,ek értelmét elemzed te a gende'aíed á*fon,a ma.’d az álom. l“'e*T~ésed teríted -á a csendre és Beké* álmodsz Békét a nagyvilágon... {Budapest, 1959 szeptember.) GYURKÓ GÉZA: Nem akartam A nagy mezőben kisfiú, mint pufók bárányfelhő a végtelen égben. S ahogy a felhők bandukolnak ott fenn, magasabban, mint a madár, ismeretlen tájak felé, úgy megy utánuk a hajladozó fűben, megy világgá a kisfiú. Maszatos keze zsebbe dugva — ki tud-, ja, milyen kincseket rejt az a zseb? —, tüskés haja alatt fájdalmasak a gondolatok. Nagy dolognak kellett történni, hogy Péter, elhagyva a szülői házát, nekivágott a világ első darabjának, ennek a selymes, zöld rétnek, amely elnyúlik, el egészen a messzi patakig, talán még onnan is tovább, odáig, ahol az Óperenciás tenger simogatja. lágyan a mező vuha füvű széleit. Mert a tejfölt a macska ette nieg. A macska elszaladt, fel a fára, onnan kukucskálva végig a tragédiát, amint Péter arcán elcsattant a pofon. Ilyen igazságtalanságot nem lehet eltűrni. Ilyen igazságtalanságot már nem lehet elkövetni egy akkora legénynyel szemben, aki már öt arasz is megvan a földtől, — különösen, ha nyújtózkodik is. A hirtelen kéz ujjai nyoma már nem vöröslik Péter képén, de lelkében ott izzik még a fájdalom és mélységes megbárttás, arcán pedig az elszántság: *- Úgyis világgá megyek... Majd sir otthon anyú, meg szaladgál. Átmegy a szomszéd nénihez, ott is sírni fog. Mindenütt sírni fog... És kereshet magának egy másik Pétert — dohog benne a gondolat, amint nagy serényen tapossa az ezer virágból szőtt illatos szőnyeget. Pedig a macska volt'és a pofont ő kapta. De már soha többé nem fog pofont kapni. Soha! — megsimogatja az arcát, ahol a gyűrű felsértette egy cicakarmolásnyit és nagyon szerencsétlennek, ugyanakkor nagyon büszkének is érezte magát ebben a pillanatban. Világgá megy. Megmutatja, hogy Péteri: nem lehet csak úgy megpofozni, mii\t a szomszédnéni mindig bajt csináló Juliskáját. Megállt egy pillanatra, illatos kék virágok libegtek előtte, a virágokat zümmögő bogarak röpködték körül, mintha fogócskát játszanának egymással. A virág csak elhajtani tudott hosszú szárán. Figyeli egy ideig ezt a játékot, míg végül letép egy szálat. Az egyik kis buta bogár zizegve röppen a letört virág kelyhére... — Nem mész innen... Az enyém — kiabál rá mérgesen, hogy az aranyló hátú bogár méltatlankodva zizegett tova fényes szárnyaival. Rengeteg a látnivaló egy ilyen réten. Odább, egy aprócska bokron, kis madár ül. Fejét félrehajtva, vizsgálgatja a világ folyását, sima tollán vibrálva futnak le s fel a nap sugarai. Zöld hátú gyík surran a fűben, megtorpanva egy pillanatra. Nagy, fehér szárnyú lepkék libegnek a mező felett, amely halkan zsong, susog, mint valami nagy tó felszíne égy aprócska csónak alatt. . A bánat, mint árnyék a delelőre emelkedő nap alatt, mind lejjebb és lejjebb kúszik a kisfiú szívéről, ahogy baktat a mező közepében. A városvég apró házai már lassan belemerülnek a füvek, virágok vizébe. — Né, madárkák — ujjong fel Péter, ök- lömnyi bokor alján, puha fészek mélyén néhány pihés madárka csillogtatja gombszemét arra az óriásra, aki most lassan leguggol a fészek elé. irtó boldogsággal, hogy ilyen \ nagyszerű dolgot talált. A kis madarak ijedten csivognak, topognak, forgatják mogyorófejüket, s mindez nagyon tetszik Péternek. Még soha nem volt kis madara. Kiskutyája se. Semmi se volt még az övé, ami élt, mozgott, amivel igazán játszani lehetett volna, nem úgy, mint a kockákkal, vagy a kis autóval, a dobozokkal, amelyek csak addig éltek, amíg Péter agyában meg nem fáradt az életet lehelő fantázia. Most ez a fészekalja kis madár kevesebb ugyan, mint amennyi ujj van az egyik kezén, de nem egy, lehet, hogy éppen három... Meg is számolja őket,.. Igen, három... Mind a .három az övé! Benyúl a fészekbe. XJjjait puhán simogat- j ják a fuvalatlcönnyű pelyhek, amint határo-'■ zottan helyet kérnek maguk számára az ösz- szebújó fiókák között. Érzi az apró kis körmöket, hallja a riadt csivogást és óvatosan kezébe veszi az egyiket. — Ó, be szép... Milyen pici ... Anyu, nézd, milyen pici — rikkant fel lelkesen, s ebben a percben nagyon sajnálja, hogy nincs itt anyu, vagy apu, akiknek meg lehetne mutatni, hogy mit talált a Péter. A kisfiú agyában zakatolni kezdenek a gondolatok. Hazaviszi őket. Mind a hármat. Eteti, itatja, simogatja, puha fészket csinál a számukra. Megnőnek. Mindig velük játszik, s azok vele. Úgy járnak majd utána, mint a kiskutya a szomszédék Juliskája után. Ó, hogy fogják őt irigyelni. Élő madara lesz, három. Jaj, de jó is lesz. ( A kis madár szíve ott lüktet Péter masza- tos tenyerén, úgy dobog, mintha aprócska kis kalapács ütögetne ott benn. Péternek tetszik az élet ritmusa, óvatosan simogatja a madarat, csucsujgat neki, emelgeti a fejét, hogy belenézzen a szemébe: — Madárka... kicsi madár... Én madaram, ne félj, nem bánt Péterke ... Eljössz velem te is, meg testvéreid is... Én leszek az anyv.kátok, meg apukátok is... Jó? — A madár aprókat csivit, a fészekből két hajszál torok visszhangzik rája. Péter forgatja a kis madarat, nézi jobbról, nézi balról,, félkézzel megpróbálja kinyitni a csőrét, vajon milyen lehet a torka. S egyszer csak észreveszi, hogy a madárka mozdulatlan, hogy ujjam nem érzi a szív lüktetését. Átteszi a másik kezébe 'a fiókát, ott fekszik maszatos ujjain, feje félrebillent, lába furcsán kinyújtva ... — Madárka... Jaj, madárka, ne halj meg... Meghalt a madárka... Ébredj fel... Nem akartalak bántani — futja el szemét a könny és kezéből halkan, huppanva hullt a fészek mellé az életet vesztett játék. A kisfiú még egy pillanatig riadtan nézi, mint hajladoznak a pihés test felett a dárda- hegyű fűszálak, aztán hirtelen megfordul és szaladni kezd ... szaladni, ahogy csak apró lábai bírják — hazafelé. Ügy érzi. úgy hallja, .hogy a fűszálak mind, a pillangók mind, az apró bogarak mind, a gyíkok, a madarak a bokrokon és fenn a levegőben, mind őt vádolják, suttogva, zúgva, csiripelve, zümmögve: megölted... megölted... megölted a kis madarat. Péter rohan, fut, menekül: haza^ Ahonnan világgá indult, s ahol most biztos menedéket kap és közben szipogva suttogja: — Nem akartam ... Anyú ... nem akar- : tam megölni a kis madarat... Az égen csendben, nyugodtan bandukolnak tovább, ismeretlen tájak felé a bodros bárányfelhők. A fészek mélyén megnyugodva a!°rtu két kicsi madár. Fűrész-fogával ágak közt kötöz, S rőt, szőke, sápadt, rozsdás levelek Hervadt csapatját tépi és veri Avarrá s űzi messzire. Szelet Terem a völgy lent s fent a hegyorom, Roppan az ösvény puha lépteidre, Ijedt, idegen ütem ver szívedben. Ha kalapodra érett makk esik le. Este az utcán Hátam mögött a sorompó lecsap az út vállára és megállj-t recseg. Egy mozdony szikra-esőt permetez és csillag-ár önti el az eget. A járda mellett halk petúniák guggolva alvó akácok alatt, az, estikék kis csengői csengnek s égig fújják kábult illatukat; egy lenge csík létrán magasba fut s mint jegenye, larcsún toppan elém: megállít. Fény gyűl az út könyökén s az akác-sor, mint riadt nyáj, szalad át testemen. A reflektor szemek réz-nyliai falra feszítenek, s míg ejsuhan a gépkocsi: reám dobja az est a kékszárnyú eget. A csend, mint szél-fútt zászló, teng, lobog, feszülő mellemből a sok konok gond megszökik s az árnyék-rácsokon mint lépcsőn, súlytalanul lépdelek az éj felé, hol vár a nyugalom. Köröttet! nrnden agitátor Vihar csak fát sodor, nem erdőt. Sok gyenge: együtt már erős. Frigyet kössetek, ti kesergők, A ma: a friggyel viselős! Ki földje végén áll: leomlik. Veri jég, eső és vihar. Nem érsz el csak az első dombig A holnapok gondjaival. Körötted minden agitátor. Szomszédod, bátyád és fiad. Kik' fölött feszül már a sátor: Alatta nem fél, nem riad, * f És fest szürkére kék eget... Néhány év még és a pimasz kor Ha zeng az ég, zápor ha paskol Csak mint rossz emlék, integet; Két kezet fogva, mélyre billen Az ekevas. És a kalász Kövéren ül magasban: ilyen Lesz holnap majd az arató* KÖLTŐK ÉS VERSEK
