Népújság, 1959. június (10. évfolyam, 127-151. szám)
1959-06-21 / 144. szám
NÉPÚJSÁG 1959. i un ins 21., vasárnap KÖLTŐK US VUKSUK FARKAS ANDRÁS: FAZEKAS ISTVÁN: !GYURKÓ GÉZA: Az clmcllicdé»ckbdl i. Az ifjúság lobogva elszalad És integet, hogy visszahívjam. Kiitdöm neki lopott nyugalmamat. Mint régen, izzó álmaimban. És azt ígéri, hogy velem marad. Nem is megy cl, hogy bennem, itt van. Megél nálam szerény t'cdél alatt Száz, évet is mint régen, álmaimban. De már a messzeség fagyos szele Szalad közénk bölcsen-sudáran, S inkább barátkozom büszkén vele. Mert így megélünk mind a hárman Valami jót a pillanatból. Ami reményre-hitre hangol. II. Ha az, ember nem nyugszik a papucsnál. Mikor munkából hazamegy. Hanem hittel-tudással átkukucskál Azon, mi nemcsak egyszeregy, S a sejtéshez szól: Lássuk, merre hoznál. Ha végleg elmennék veled! Nézzük közelről, mert. mi. mérce ászkai Száguldva a fejünk lelett! S ha más se szól rá vissza, mint az árnyék, Amely minden napfényt lehűt Korholva: Nyughass, nyugtalan, szamár nép! — Még akkor is és mindenütt Lázadni kell a perc múlása ellen. Hogy a hitünk lehessen napközeiben! III. Az égre felkönyöklő cifra felhő Fényes szemekkel ránktekint. S ahogy látásunk az egekre felnő, A felhőn fényt látunk megint, És megkísért iük minden gondolatban, Hogyan jutnánk ma közelebb A naphoz? Délibábként visszapattan. Ami eszünkre felelet. De nem baj! Már agyunkban-cszközökben Bujkál a végtelen jelen Reménye fényességeken. S ha még ma visszahallunk széttörötten, De indul csillagokra győzcdchnünk, S minden titok igent fog szólni bennünk. KISS KAROLT: REGGEL... Először kelt a nap. Hiába ő köztünk a legöregebb. De sorra ébredtek utána a kakasok, a tehenek. Bodri kutya, a kopasz csirke, s a háp-hápoló társaság, * s hogy én is keltem, a szemembe nevetőt • „Mi van lustaság;!” Ébredt a táj: bontotta csöndjét a harang, s nyújtózott a rét. Az úton hozta már a rozsét egy kis szamár és két kerék. A villanydrót futott a háztól, messze zavarta a ködöt, a piacra indult kosarával Zsuzsi rréni a fák között. Ügy jött a reggel, mint a postás: Csak betért, s tovább sietett. Levélként hozott új napot, s már bontogattam: mit rejteget? .De lám, csak egy üres papír volt, — Sebaj, majd én írom tele — S míg mentem, a palán Kon szétfolyt a fények friss, fehér teje. Forgács karoly: * Gondolatok a pariiban Körül sűrűn — mint erdőben — a fák De ott egy-szín a virág és az illat És itt: ahány fa, annyi új világ. Hozót, dísz-cserje, szálfa, fiatal Derék sulianc-fák oxigént lehelnek. S eget, földet kötnek át, mint a dal. Virág cs dal: ez is mennyire egy'. Nincs: csak virág. Mi mellében piheg még: A mag az. melyért szirma ily remek! S a mag, ó, hány körpályán át kering. Hányódik, tisztul eget földre festve. Míg földbe hull hogy teremjen megint! Az éneknek a rim csak dísze: mez, Az íz, a mag: a szók mögött parázslik. A forma: illat. Rádkiált, jelez. S ki óv gyom-magot, termő virágot'.’ Letépve vázában még szép talán, de Dudva-kertészt, ép eszűt. ki látott? A dal: virág, mag-hordozó legyen. Feszüljön benne, hit, erő és eszme, S illata, színe, forrón, melegen. Szántson szívbe, agyba mély barázdát, Az igét jól magába fogadót, hogy Ne csak szánét, de hasznát is lássák! Sáros bakancsát levetették Százharminchárom napig volt távol küszködve '■egyfolytában, elvtársaival. Óh, egybefolytak akkor a dicső napok! Életet adott újat, s új sorsot szabott a jövő kínálkozó posztójába. De földre hullt az olló Orvul ütötték ki bitang, úri kezek .. Fejéről leesett az olajos sapka, Tüdejében kürtként sípolt a vér. Tudjátok,! Űj sebet harapott átlőtt testében az ólomlövedék, amikor halálra csigázva hazaéri és sáros bakancsát levetették. Semmit sem kérdett a felesége Csak elébe tette a gőzölgő étéit Kön nyes»zem me] csörrentette a tányért, Nem szólt! — — Félkézzel nyúlt kisebbik fiáért — Nem szólt! — Mert nem szólhatott Érezte: Most a beszéd nagyon fájhat! Szedett a levesből — átlátszó zsírt-nem-látott folyadék — Alig kortyolt — evett — Sírva szédült bele az ágyba — Csak ennyire teljesült volna a vágya? Nemi Nem! Nem! — Szegfűs kezek simultak barna hajára, és valahol legbelül: szíve körül újra biztatóvá lett az álom! ANTALFY ISTVÁN: Árok szélén Az árok szélén, ölelésnyi körben hamu szürkéllik. Hamvadt tűz nyoma. Tűz égett itt nemrég, lángok lobogtak, leperzselődött a gyep bársonya, A nyomról látom: többen is voltak, itt melegedtek tán az éjszakán, körülülték, szalonnát is sütöttek, jóízű, friss zöldhagymával talán, és megvidámította a tűz őket, ... vagy hallgattak tán, mert hallgatni jó, s míg elhamvadt az utolsó parázs is, mesét csobogott nékik a folyó ... Most már hol vannak? elmentek ... gyalog tán, szekéren, vagy csattogó vonaton De róluk mondja hangtalan nieséjéí... • egy ölelésnyi, üszkös, szürke nyom ... AKÁC ISTVÁN: Kiáll», »zoned! Ha a habom földünkön minden élőt veszett dühében kipuszlítana, milyen búsan bolyongna, jaj, az űrben a mindenség elárvult csillaga. . Bár ős belsejében tovább forrna forrón az anyagok kavargó tengere, , anyás testének ringató csodája emberek, már kit melegítene?!... Tavasz, nyár, ősz. tél hiába ontaná már adakozóan nagy értékeit: a föld magányos torz, meddő, nem terem. A nap, az űr vén csősze, zokogna árván, s borba fojtaná vad érzelmeit, — hát ezért kiálts, zengj, tiszta értelein! QjuJIojJcl ti /táró tu Iától Mesét mondok nektek. Hallgassátok, mint ahogyan én hallgattam, értő fülekkel, izgalommal szemetekben, kipirult arccal: próbáljatok meg újra gyermeknek lenni. A gyermekiélek ihászában formálódik a felnőtt acél jelleme. Mesét mondok néktek, amely talán nem is mese, hisz Aladdin lámpájának szelleme is igaz, élő: a csodát mivelő emberi akarat. Régen hallott rege, ím, szállj a papírra, betűk, ti szorgos, szapora hangyák, formálódjatok szavakká, igaz mesét mondó mondatokká, amelyek mint a májusi eső, kalászba szökkentik a csírázó gondolatokat. Mesét mondok, emberek. ★ Távol, ahp] a föld az éggiel összeér, ahol a Nap, ez a vörös tűzgolyó még egyszer erőlködve megkapaszkodik, élt egy öreg ember három fiával. Az öreg embernek annyi földje volt hogy egy varjú egy szárnycsapással általérte. és mikor földre ért. azt mondta: kár... kár, hogy ennyi föld csak lám az egész. De a föld éppoly dúsan termett, éppoly gazdagon, amilyen bőven öntözte az öregember, ó, nem vízzel: verítékkel. Már akikor is öreg volt, amikor a mese kezdődött, csak a három testvér, a három fiú volt még legényke, mint a ház mögött a három fácska, amelyet apjuk születésükkor ülteteti... Telt az idő, múlt az idő. A föld, ha nem sokat is, de any- nyit adott rendre, évre. hogy telt belőle új erőre, új munkára, hogy nőttek fele a legények, emberré nőtt mind a három. Szép legények voltak, oly sudárak, oly erősek, mint a három fa ott a ház mögött, amelyen mindig madár fészkelt, dalt danolva az öregember gyönyörűségére. — Ha meghalok, a föld tiétek, gondozzátok, szeressétek. A veri téliem és a föld, e kettő, ettől lettetek legények — mondta esténként munkájából hazatérve az öregember három fiának, és lament, a három fa lombjai alá hallgatni, mint énekel a fészkére tért madár. És ekkor a három fiú összedugta fejét, s így szólt az egyik, a legkisebbik: — Négyen vagyunk a kis földre... Sokan! — Hiába minden, terem a föld, de sok a száj! — így — a nagyobbik. — Apánk már csak a kapát fogia, de a kapa nem dolgozik! — mondta a legnagyobb, a harmadik. És másnap este az öregember újra mondta a három fiának, a három legénynek: — Ha meghalok, á föld tiétek, gondozzátok, szeressétek. vAAAAAAAAAA/vW ' gJjWá képreitvény-pályázala Melyik egri városrész í. Az elkövetkezendő hetekben Eger egy- egy részletéről rajzot közlünk. Olvasóinknak meg kell hatá- rozniok. hogy a rajzok Eger melyik részlegét ábrázolják és ezek leírását „Képrejtvény- pályázat” megjelöléssel, az utolsó kép megjelenése után a szerkesztőség címére be kell küldeniök. A megfejtők között értékes könyveket sorsolunk ' ki. A verítékem és a föld, e kettő, ettől lettetek legények — és lament a három fa lombjai alá hallgatni, mint énekel a fészkére tért madár. A három fiú újra összedugta fejét, s így szólt az egyik, a legkisebbik: — Szép a lány ám az, akit láttam... De hogyan hozzam ennyi földre? — Csak mi dolgozunk, még a föld is tudja — szólt a nagyobb. — De nemcsak mi szelünk karajt a kenyérből, és nemcsak mi messünk falásnyit a szalonnából! — mondta a harmadik. És egy este azt mondta az öregember, aki már olyan volt, mint az öreg tölgy, melyet nagy vihar döntött meg, de gyökerével még kapaszkodik a drága földbe, azt mondta az öregember a fiainak, akik körülülték az asztalt: — Felneveltelek benneteket. Erősek vagytok. Ott a föld, annyit mindig ad, hogy becsületes munkával megéljetek belőle... Megöregedtem. Eljárt a kor felettem, mint ahogy a felhő elsuhan a rét felett, uszályán hozva a közelgő telet. Időm lassan lejár, pihennék végre, mert sohasem pihentem... Holnap egyedül mentek dolgosmi, fiaim. Holnap és most már mindig. Életem, mi hátra van, már úgyis rövid... Másnap hajnalon a három fiú az öregember nélkül ment a földre, az öregember meg kiballagott a három fa alá és hanyatt dűlve, boldogan nézte a lebegő felhőket. — Felneveltem őket. Szépek, erősek és megértők. Bevégeztem, ami rám méretett, becsülettel — s öreg arcán lágy mosollyal elszundított. Teltek a napok, hetekké dagadták. A három fiú minden hajnalon elindult a földre, az öregember meg tett-vett a ház körül, boldogan nézte három délceg legényfiát ‘ és szívében béke, boldogság és megelégedés vert tanyát. — Kevés a kenyér, sok a száj — mondta egyik este a legidősebb, a másik kettő hallgatott. Az öregember letette kopott bicskáját és csak any- nyit szólt szelíden: — Ne sajnáld, fiam, ezt a karajt, az aratása tietek volt, de enyém a vetése ... Úgysem élek soká. « , — Milyen hosszú életű apám! — mondta másnap este a középső. Az öregember ránézett fiára, a másodikra és csak ennyit szólt szelíden? — Hosszú életemben mindig csak dolgoztam... A munka nyújtja ám az életet... Ami hátra van még, nem sok, azt pihenem. — Meddig él még apánk? — kérdezte harmadik este a legkisebb. — Amíg szeretnek, csak addig, fiam — mondta szelíden az öregember és felkelt, kiment a három fa lombjai alá vigasztalást keresni fájó szívének. A madár fáradt szárnnyal akkor vitt bogarat tátottesőrű fiainak. — Csak eszik... — Csak gond... — De soká él! — mondták sorba mind a legények, akik széppé és erőssé fejlődtek a verítéken és földön. — Fekszik a fák alatt egész nap — így az egyik. — Miatta nem jutunk előbbre — szólt a másik... — Ö, ha egyszer nem kelne fel már a fa tövéből — mondta sötéten a harmadik. Teltek a napok újra. csendben. Megért a búza, le is vágták, megőrölték, dagasztották, kisütötték, fel is szegték. Az öregember behúnyta szemét és úgy szelt vastagon az új kenyérből, amely fehér volt, mint a szűzlány orcája, és oly puha, mint anyánk derékalja. — Jó ez a kenyér, fiaim — mondta derűsen. Ez ad erdt, látjátok, ez ad életet Ez a kenyér — monetya és úgy ette a kenyeret, hogy király se jobban a dióval töltött kappant. — Megeszi az új kenyeret is — mondta a legkisebb, mikor az öregember kiment kedvenc fái alá. — Erőre kap, s még tovább él — dobta öklét az asztalra a középső. — Nem bírom már, hogy a nyakamon éljen, hogy az enyémet pusztítsa — túrt dús hajába a legidősebb. — Mit tegyünk? — kérdezték egyszerre hangosan, hogy a macska ijedten ugrott egyet és a fejsze, amely a sarokban állt, felborult. Most ott feküdt, a konyha földjén, nyele fényes, mintha drágakő volna, éle vékony, mint a hajszál. De sok tölgyfát döntött már ki, jó kezekben forgatva, pedig azok a tölgyek fiatalok is voltak, jól is kapaszkodtak a földbe. — Mit tegyünk? — mondta újra á'legidősebb és felállt... ... Az éjszaka sötét volt, súlyos felhők takarták el a Holdat, időnként könnycseppet sírt az ég is és riadtan csivitelt fel fészkén a madár. A három fa tövében gödröt ásott három ember, a gödörbe egy testet tett be, majd betakarta jól a gödröt, meg is taposott minden göröngyöt. És másnap este nem feküdt senki a három fa lombjai alatt. Csak a legkisebb jött ki az eget nézve, amelyen most se látszottak a csillagok. A szél zúgott, csak a fák lombjain, hogy fel-felnyögtek, mint terhet vivő asszonyok, az ágak. — Gyere ide... gyere ide... — Jaj, ki szólt? — rémült meg a legkisebb fiú és rohanni készült. — Gyere ide... Én szóltam... Én, a fá, amely egykorú veled. Én hívlak ágaim közéj hogy megöleljelek... Gyere ide ... Gyere ide ... Gyere ide! És a fiú, a legkisebb, mentj mert mennie kellett, mert a varázsos hívás olyan volt, mint a bűvötet. Aztán kijött a másik, a középső, hogy öccsét keresse: vaj’ hol van ily sokáig? Megállt a fák alatt és az eget nézte. — Gyere ide ... Gyere ide! — Ki vagy te, hogy hívsz* állj elő, hogy lássalak — mondta remegve, félve, de bátorságot mutatva a középső. — Gyere ide... Én szóltam, én, a fa, amely egykorú veled. Én hívlak ágaim közé, hogy megöleljelek ... Gyere ide .... Gyere ide... Gyere. ide... ! Aztán kijött a harmadik is, a három fa lombjai alá, hogy megnézze, hová tűnt öccse, kettő. Megállt a fák lombjai alatt és az eget nézte. — Gyere ide... Gyere ide...! — Gyere te, ha oly bátor vagy, — mondta hetykén a legidősebb és előbbre lépett, derekán megoldva szíját ö is... — Gyere ide... Én szóltam, én, a fa, amely egykorú veled. Én hívlak ágaim közé. hogy megöleljelek... Gyere ide... Gyere ide... Gyere ide...! A föld másik oldalán harmattal köszöntve a hajnalt, az égen tornászni ‘kezdte magát mind feljebb és feljebb a Nap. A varjú, amely a kis föld szélén ült és várta, hogy jöjjön a három szép. derék legény, kiket a veríték és s föld nevelt — hiába várt. A három fa ágán. három halott — a negyedik felett. • A ház lassan összeomlott, a földet felverte a gaz, a három fa is rég kidőlt már, és a csontok is oly rég porlanak. ★ Mese volt. Talán igaz mese. Gyermekként hallottam, de mégis elmondtam, néktek, emberek.
