Népújság, 1959. május (10. évfolyam, 101-126. szám)
1959-05-10 / 108. szám
■ SEf USAO 1959. május, 10., vasam«* KÖLTŐK ES VERSEK iGYUKKÖ GÉZA: FAZEKAS ISTVÁN: jcgmati, ziendu íjlsuoI Ha nem mondtuk ra semmi rosszat — jogosan, csendes szóval szeretném megélni munkáin diadalát. " Mert nem nektek írom e versel kik a könyvtárak mélyén molyként gubbasztotok témák után. 8 ügy jártok utat két mondat között, mint lyukba szorult egér, — S így szórtok fényt, tündöklőt holt emberekre. Barátaim! Ti komoly emberek! .Munkástestvérem, te, aki olajos kézzel emeled napjában magad fölé a gyárat és formálsz acél-szörnyeket. — mondd, vajén olvasod-e versemet, fontos munkád közben? Érzed-e, hogy egy vagy ok veled, s hogy szívünk egy ritmust dalol? Mondd, szeretett öcsém! Te. aki élelmet varázsolsz a földből tikkasztó napfényben, izzadtság-pemyevel ráncos homlokodon, érzed-e hogy ekénk egy barázdát hasít. hogy egymásért élünk és halunk? M<^1 ez a lényeg; a lélek! Mert e nélkül cicoma csak minden betűm, bár lehet, hogy a sor szép is meg. jó is. de megöli az .enyészet, penész-halál, ha konyhád telt asztalán hagyod déli ebéded zsírjába fojtva minden sorom. Ismerj meg hát, mert én már Ismerlek, hiszen a fát te vágtad ki, melyből csináltál nekem ceruzát, s ott a bányák titkos mélyén a fekete por is a te tüdődet marta, hogy legyen mivel írni dalom, mely először a tiéd, s csak aztán másé, Mindenért neked kellett megdolgozni Gömycszteni hatad, feszíteni melled, vívni száz és száz győztes csatát, trisd be, minden mozdulatod az enyém, , Igaz! Versemért szokott pénzt hozni a posta mégis nem, mégsem ez az én jutalmam, bérem annyi átvirrasztott, átírt éjszakáért... Hisz költő élve meghalt, ha elfeledik, ha sorait nem melengetik, bár dolgozhatott ezer évig, vagy írhatott annyit, mennyit a földgolyó el sem bír — Mégsem él, mert az ő munkájáért fizet az az óra, amikor kezed a lábast félretolja és sorai közt találkozol önmagáddal ANTALFY ISTVÁN: Május 1. Köszontlek, munka! Jó látni: épül, szépül a világ; Hidak, utak, lakások, iskolák ... Ahol még tegnap kunyhó álldogált, ma ragyogó neonfény hirdeti az emberkéz csodáját, erejét. Ö, emberkéz, emberi munka! Ö, munka édes öröme! Téged dicsérlek, jelen, múlt, s jövő évszázadok teremtő lényegét! A te verejtéked a drágagyöngy, melyen szivárványra bomlik a fény . Z. Május , Mem kerdez senkit az idő, jön és megy, nap a nap után. Tavasz kondult, s kigyúlt a fény . lányok szívében, ifjak arcán, s tudom, az öregek szemén is. es a májusi fényben ringó ágon mér egy kis lepke hintái/. 8. Eső után Megöntözte a varost, és most a csillogó utak frissen mosott kövén vidám gyereksereg szaladgál kergetik, űzik vidám kedvüket s az elszökött léggömb .után. .— eléri tán, ha jól siet! — hangos kiáltozásuk száll a légbs. I. Bogár .Megmozdult a homok a cipőm mellett: pillanat, s a föld alól, tavaszi fényre, tán sütkérezni, vagy kíváncsiságból, vagy ünnepelni vélünk, — nem tudom de egy feketehátú kis bogár előbújt, és míg én a pádon ülök, őt nézem; nem zavartatja magát, két első lábával, — álom után .. szemét dörzsölgeti, s mosakodik S. Koncert Kotta nélkül. és hegedű, és harmonika nélkül, és karmester nélkül, a fák alatt . ezer madár rendezte meg nekünk az ünnepélyes, mégis vidám szabadtéri, nagy, ingyenes hangversenyét, hogy szebb legyen az ünnep.-;. FORGÁCS KAROLY: Egy kosár szőlő Az érintetlenség üvegharangja csengett ki a kosárból, hogy a fürtök egy más mellett feküdtek hamvasam a márciusi ibolyák színe, az akácerdők mézes illata, a júliusi tűz aranypora, s az alkonyati csókok édességé üzent a párás szemekből beiéin, mégis, mikor nyelvemen szétömölt az elfakadt szem cukros, bő leve. keserű íz villant át testemen: a szőlőszemek tükrözték felém Anyám kapanyéltől tört tenyerét, a fájdalmat, mely derekába bújt. míg karóhoz kötözte a zilált .szőlővesszőket és a venyigék meddő hegyét késével vágta le; fáradt, öreg vállait, hogy lehúzzák a vödrök! Viszi a permet-Ievet Apám hátán a gépet tölteni , (tőrömet süti a gálic-marás, mely kicserezte Apám kézfejét, s az aggódások is mind most verik fekete felhőiket rá szívemre, hogy keserű legyen a must léve. De felnézek s a felliő-gomolyag fölött ream süt Anyám szép szeme, s mondja: végy csak belőle és egyél. Mi keserű: a széllel messze ment, s mi megmaradt: e szivárvány-gyümölcs, ez édes, mézes tükröző bogyó legy en tiéd. Es ne a keserű FARKAS ANDRÁS: i* nj top puncéltuipaS , . . Az új kor páncéltalpai Száguldva dübörögnek Újabb mesgyét kiszántani .4 ránkváró időknek. Vakság elébe állani! Hiába is dörögnek A tegnap kék villámai, A holnap kell a Többnek! Gép nélkül már hosszú az út S fáraszt. Gyalogmenetben .4 végtelenség is hazug. Mint cél s elérhetetlen. Mért van sebesség, hogyha mi Magunkba-hullva lassan Igyekszünk célrahajtani. Bár sorsunk kürtje harsant.’ Zavar a nagy jelen zaja? Megszokjuk majd fülünkkel! Holnap megérkezünk haza S lesz dal, ami nekünk kell! Hogy nem zene a robbanó Motor lelkén a zaigás? De szép a lelkesült hahó. Amely nem tűr nyaválygast! Testünk, lelkünk és szellemünk Indít, s nem. fog megállni. Amíg egészen fenn leszünk. Ahol a nép királyi! Atomtöltésű ez a kor, Üljünk fel hintájára. f> minden távolság egybeforr Eszméinket bezárva! .Az új kor szárnyas hírei Száguldva dübörögnek Minden mesgyét felszántani .4 ránk váró időknek. Atomtöltésü ez a kor S lesz békés robbanása Miből az új szellem kiforr Izzó-nagy pirkadásra! PATAK? DEZSŐ: Pasztell A tájhoz most már számítsd hozza magad, ki utat építettél erre s házakat és árkot vontál karcsú vascsöveknek, vibra áramnak emeltél oszlopot. A tájhoz most már számítsd hozzá az . embert... megnőtt kemények kapcsos tégla-törzsét a szeszélyes rajzú szürkén gubancos füsttel, a csupa-ablak munkacsarnokot a gyár ormán felgyűlő csillagot, a Bükk alján a munkásházakat, a házak előtt elnyúló kertes parkot (virgonc, zsivajgó gyermekek hadával) — n a békéltető. nyugodt arányokat . Nyíló akácok omlo illatához, a völgy opálos ködpáráihoz, minden szénnel telt zörgő vaskoraihoz (melyektől a tetőn messzire zendül az égbolt), a madárdalhoz. tücsök cirpeléshez, omló szénfalak durva zajához, a csákányhoz, s itt minden egészhez — a tájhoz most már számítsd hozzá a munkást. Utolsó köniiYem története A kkor már hetek óta, nap- jában kétszer is kilóg- !tam a konyhába, hogy a fű- ! részpor ízű, millió morzsára ! hulló kukoricakenyeret ujjaim ! között összepréselve megfor- Igassam a tökmagolajban. Há- ! rom-négy falat — istenem, mi- Ilyen mennyei íze volt, s hogy '.fuldokoltam tőle — aztán ár- ! tatlan pofával visszabaktattam I a szobába, könyveim közé. ■ Furdalt a lelkiismeret, hogy I megloptam a családót, de az > éhség, a kamasz test soha le > nem gyűrhető éhsége még > jobban kínzott, s e két kín > között úgy hányódtam, mint > kormányt-vesztett hajó a szir> tek és zátonyok között. Anyám az asztal mellett ült, I valamit varrt. Vékony kezé- Iben úgy járt a tű, mint vala■ mi varázspálca, egy ügyes bű> vész ujjai közt. Az is volt. Hi> heteden rongyokból próbált és • tudott is ruhát, inget formál> ni. Formálta, alkotta és nem > varrta ezeket a rongyokat, > zokszó nélkül, majdhogynem > költői áhítattal, miközben kinn >az utcán napóleonról, dolláréról, máshol bili-pengőről folyt ; a szó, mondani sem kell, hogy > e pénznemek nevei nem [ ugyanazon társaságban merül- ;tek fel, mint beszédtárgy. Apámat vártuk, fizetés napija volt. Egyébként is otthoniülő ember lévén, sietett haza I mindig, de most, hogy a pen- ígő napról napra rekordtempó- Ival tornászta fel magát acsil- I tagokig, s talán még azon is ítúl, szinte futva tette meg az lutat hazáig. Ültem az asztal ’mellett, egy könyvet bújva,de > láttam, úgy láttam, mintha I most jönne velem szemben az I utcán, hogyan siet kopott ak> tatáskájával, furulya-nadrág> iával, amelyen már a vasaló > se nagyon segíthet. Arca so> vány, mint mindannyiunké, > zsebe dagadt a pénzkői, amely. > nek csali súlya van,, de értéke ;nincs és fut ... fut versenyt a [pénzzel, bár tud-a, hogy e > versenyfutásban úgyis lema> rad. Jöhetne már apád! — nézett fel anyám és I hajában megcsillant az utca > fénye. Őszült. Hirtelen, gyor- Isan, mintha korai tél lepte > volna be fekete haját. —Más- I kor ilyenkor itthon van — ; tette hozzá és ölébe ejtette a I varrnivalót. — Ne izgulj, anyu... Haza- ! .aiál az öreg, biztos tovább ; kellett maradnia... I — Mondtam már, hogy -ne ; beszélj így apádról... Mi az, hogy öreg? — csattant fel anyám, aztán megmerevedett egy pillanatra. Í7 n is hallottam. Apám lép- teit hallottam, a zsivajból, az utcai lármából kihallatszottak cipője csusszanásai, amelyek csak nekünk voltak jelentősek, amelyeket csak mi ismertünk meg. Ki e titok tudója, hogy lépteikről megismerik egymást, Kik egymáshoz tartoznak? — Apád jön — állt fel anyám és már szaladt a sarokba, ahol a kosara volt. Ismertem már ezt a váltófutást. Apám jött. átadta a pénzt, anyám szaladt és egy félóra múlva letört arccal, vékony rászorított szájjal tért vissza. Ránézett apámra, apám pedig csali megrántotta a vállát. Mit válaszolhatott volna? A Következő pillanatban kinyílt az ajtó, anyám már indult is... — Várj, ne siess... Már bevásároltam — mondta apám és sovány arcát a győztes férfi kicsit mindig fintorba torzuló mosolya öntötte el.,. — Te jó isten ... Vásároltál? Mit? Honnan tudod te, hogy mi kell a házhoz? — ejtette le a kosarat anyám olyan .kétségbeesett arcca', hogy egy pillanatra apám. is bűntudatos képet vágott. — Húst... húst vettem, meg krumplit... Hoztak <a hivatalba és... és hát vettem. ennyiért? — Mindért — suttogta apám most már ijedten, mert látta, hogy anyám sírva- fakad. — Mindért? Nincs itthon kenyér... Hagyma is alig... Tudtam volna kapni babot, meg lencsét... Mennyi húst vettél? — sopánkodott anyám, én meg kicsit ijedt szemmel néztem a vitát, amelyből végül is csak egyet értettem meg, hogy húst..; húst hozott apám. — Másfél kiló marhát, meg öt kiló krumplit... fis egy velőscsontot — vágta ki büszkén apám. — Hurrá, húst eszünk, pörköltnek lesz, ugye, anyu?... Hurrá! — ugrottam fel nem bírva magammal és lelkesedésem pontot tett az ügy végére. Kenyér csak lesz vala- .hogy, különben is messze van még a holnapután, s oly közel a ma, amikor, ha olajjal :s, de pörkölt készül, krumplival ... Illatos. ízes pörkölt, amelynek levéből, mintha repülőgépről M‘ tlaf/o Rajzolta: Varga Gabriella, az egri V. számú ált. iskola Vtl. osztályú tanulója. nézné az ember, úgy kukue*- kálnak ki a barnára főtt kit húshegyek. Apámmal rögtön nekiláttunk fát vágni. Egyformán útáltuk ezt a munkát, es a* apám tagadta és mindig olyan arccf vágott hozzá, mintha élete legnagyobb gyönyörűsége lenne, hogy a csorba fűrészével nekilásson az éktelen görcsös fának, aztán folytassa ugyanezt a műveletet a lötyögős fejű baltával. Én még akkor őszinte ember voltam,, s ha nem is toporzékoltam, de elég hangosan adtam tanújelét irtózásomnak, ami -a favágás nemes mesterségét illeti. Ebből természetesen mindig vita támadt, mert én nem tudtam megérteni, hogy miért nem tud apám nélkülem, apám meg, hogy miért nem akarok vele fát vágni, mikor más gyerek egyedül végzi otthon ezt a munkát. A vitából törvényszerűen rendre jómagam húztam a rövidebbet..'. A vitából, amelyről most szó sem volt, illetőleg csak arról, hogyan is lehet a legjobban elkészíteni az igazi marhapörköltet. A fűrész nyüszítése közben apám kifejtette, hogy füstölt szalonna nélkül elképzelhetetlen az igazi pörkölt, csak arra' kell vigyázni, hogy a hagyma... Folyt a diskurzus, Vágtuk a fát, anyám meg hámozta a krumplit, mosta a húst, szeletelte a hagymát... ...és nem telt bele két óra, ott ültünk az asztal, a kicsit furcsa ízű pörkölt körül, amelynek még az illata sem egyezett azzal a recepttel, amelyre apám tanítgatott a favágás közben. I [ iába, »az olaj — 50- Li hajtott apám. — Mit csináljak, ha nem tudok zsírt kapni?... Vagy adjam oda az egyetlen jó ruhádat? — sértődött meg anyám. Ettünk. Apám meg én, meg-. pakolt tányérról tömködtüfc í magunkba a drága húst. megbékélve a világgal, az egésa élettel. Apám vicceket mondott, rosszakat, anyám sapadt arcán felvillant egy kis mosoly, amely inkább jó étvágyunknak, mintsem apám vicceinek szólt. — Anyu, te nem eszel? — kaptam fel a fejem, mert láttam, hogy anyám tányérján néhány szem krumplin kívül semmi se volt. Apám is felnézett, aztán rápillantott a saját tányérjára, amelyben még meist is kétszer annyi volt, pedig anyám még nem is evett... — Mi van veled? Beteg vág}-, hogy nem eszel? — kérdezte apám is értetlenül a pörkölt lázában. — Semmi bajom ... Csak hirtelen megcsapott az olaj szaga... Majd később eszem... Nyugodjatok meg, nem tömök mindent belétek ... Nekem is kell néha jó falat — mondta anyám kicsit nyers hangon és vékony ujjaival csipegetni kezdte a kukoricakenyér morzsáit a térítőről... Este megint pörkölt volt. Másnap délben megint pörkölt. — Érdekes — morfondírozott apám a tányér felett — ilyen sok másfél kiló hús? Sohse gondoltam volna, hogy három ember két napig eheti... Ugye, anyu, milyen okos volt tőlem, hogy • megvettem a húst... Kiadós étel ára, most már te is látod, igaz? — Igaz — hagyta helyben tömören anyám és felkelt az asztaltól, mondván, hogy kimegy a konyhába mosogatni. Valamiért utána mentem. Talán csak hogy megnézzem, nincs-e még a lábás alján'va- lami pörköltmaradék. Anyám a konyhaasztalnál ült, s mikor benyitottam ijedt dühvei szólt rám ... — Mit mászkálsz itt? — ►róbált eldugni ölébe valamit. \f ár Késő volt. Már megláttam a kis tálon az olajat és kezében a fűrészpor- ízű, millió morzsára hulló kukoricakenyeret. Azt hiszem, akkor sírtam utoljára!
