Népújság, 1959. április (10. évfolyam, 76-100. szám)

1959-04-04 / 79. szám

A E P O J 8 A G 1959. április 4., szombat b Ö­) t napja meneteltünk már az ország­úton. Háromszáz éhes, agyonfáradt gyerek verte \a port és megkopott levente- sapkánk alól csörgött az izzadság. Jóformán csak éjszakánként álltunk meg valamelyik faluban, ahol holtfáradtan dűltünk el a szal­mával bealjazott iskola padlóján. Az ágyúk tompán duhogtak a hátunk mögött és a háború szele felkavarta a lel­keket, Egy cingár birgeri-csizmás főhadnagy esténkint „lelkesítő” beszédeket tartott és az oroszokkal rémítgetett bennünket. — Emberek, magukra még számít a haza' — ordította furcsa orrhangon és lovagló kor­bácsával idegesen verte csizmája szárát .. Emberek? Micsoda emberek lehettünk mi, akik a hazulról hozott pokróc alatt minden este megsirattuk az édesanyánkat? Másnap reggelre öten inegszöktek és még aznap agyonlőttek egy hevesi gyereket kö­zülünk. — Hazaárulóóók! — ordította a cingár fő­hadnagy és szinte tajtékzott dühében. Két nap múlva harmadrhagammal egy szalmakazalban ébredtem. Szökevények vol­tunk, akikre vadásztak a németek és a ka­kastollas tábori csendőrök. Este az éhség bekergetett minket egy falucskába. Óvatosan lopakodtunk a házhoz és halkan megkopog­tattuk az ablakot. Egy negyven körüli,'so­vány, vézna asszony nyitott ajtót és riadtan tekintett ránk. — Kit. keresnek? — kérdezte. éhány perc múlva már ott ültünk az asztal körül. Kenyeret, friss házi kenyeret ettünk és meleg kecsketejet ittunk, miközben az asszony könnyes szemmel leste, figyelte minden mozdulatunkat. — Csak Dorka néninek szólítsatok — biz­tatott, és beszélni kezdett: , — Az uram katona, szegény, elvitte tő­lünk a háború... ki tudja, mi van vele? Itt vagyunk árván — és a rózsaszín ^dunnák felé nézett. — A legnagyobb fiúnk tizenhat esztendős, elhurcolták őt is, mint leventét, de az a jő Isten majdcsak hazasegítí... sovány, vékonypénzű szegénykém. Kondás volt az uraságnál, de mióta az apja ittha- gvott minket, mondhatnám, ő a kenyérkere­sőnk. Egy szöszke hajú leányka felsírt a dunna alatt. — Cs... csuu... esuu — tente, tente, — babúsgatta, altatgatta Dorka néni és lejjebb csavarta a rossz szagú petróleumlámpát. — Itt a Jancsi fekszik, a búbos mellett — mondta suttogva. — Mindig dicséri a tanító úf, azt mondja, olyan esze van, mint a bo­rotva. Kár, hogy nem járathatom iskolába rendesen. Majzáth tekintetes úr birkáit őrzi szegénykém, korán nyakába vette ő is az életet... Megaztán, minek is? Úgyse bír­nánk taníttatni, nem akad itt a szegénynek oártfogója!... Van még egy hétéves fiam, a Feri. Ha látnátok, milyen eleven, tűzről pattant gyerek, szakasztott, mint az apja Volt gyerekkorában ... mért ismertem már akkor is. Mindig megette a birsalmámat a táskámból. - Egy halvány mosoly futott Dorka néni Dorka néni arcán az emlékezésre, aztán to­vább folytatta: — A legkisebb, ez a kékszemű angyal, akkor született éppen, amikor megjött az uram behívója. Még nem is ismeri az apját a lelkem... De mit is beszélek annyit, hiszen ti fáradtak vagytok, pihennetek kell. — mondta jóságosán és végigsimogatta meg­szakadt, poros ruhánkat. — Hátha az én Pistámat is gondjaiba veszi valaki — rebegte csendesen és megint csak elöntötte szemeit a könny, Dorka néni összeszedte a maradékot, letörölte az asztalt, aztán felénk hajolva, mondta: — Azt mondják, nem tart már soká. Máma elhurcolkodott a faluból a méltóságos báró úr intézője is... úgy mondják, elment a gazdája után .. futnak, szaladnak. ^ z éjszakát a padláson töltöttük. Ki­merültén aludtunk reggelig és felő­lünk akár a fejünket is leüthette volna az ellenség. — Nagyon elpihentetek, gyermekeim — köszöntött ránk Dorka néni. — Most tnár sehová se mehettek estig és legjobb, ha itt, a padláson várjátok be a szürkületet. Egy kis kenyeret, sült krumplit hozok majd, ne féljetek ... egyebem nincs, de ezt igazán Szívesen adom. Délfelé már egészen közeiről kerepelt a gépfegyver. Egy óra felé hatalmasat rob­bánt valami és a kastély kiugróját .szétvágta egy akna. Lehurcolkodtunk a padlásról és elhúzódtunk a kertben. Félóra múlva ékte­len lövöldözés kezdődött a falun kívül és fejünk fölött fütyülve röpködtek a golyók. Mire leszállt az este, a falut elfoglalták a szovjet csapatok és a Gilice-dombról lőt­ték a németek állásait. Az éjszaka békésen telt el és örömmel nyugtáztuk, hogy rólunk különösebben nem vesznek tudomást és most már szabadon jártunk-keltünk a ház körül. Néhány nap múlva elindulhattunk haza­felé. Elbúcsúztunk Dorka nénitől. Jól megnéz­tük még egyszer a szalmafedeles kis faluszéli házat, ahol Dorka néni eldugott minket, enni adott és ahol szerencsésen átszaladt fejünk fölött a háború. Szovjet teherkocsikon, gyalog, szekéren tettük meg az utat hazáig és amikor haza­értem, gyűrött zubbonyomról az utolsó por­szemet is lecsókolta anyám. ★ rJMzennégy hosszú esztendő telt el azóta. A múlt hetekben valahogy arra vetődtem, Dorka néniék faluja felé. Gondoltam, meglátogatom őket. Egyenesen a falu vége felé vettem az irányt, arra, ahol Dorka néniék szalmafede­les házikója állt akkoriban. Csupa, csupa új ház mindenfelé, és sehol se találtam az F elszabadultunk FODOR JÓZSEF: r/ ». — A­Hotoro A nyár-nőben nézd a kőtörőt. Ruhája letéve a földre; Csillog a kő, s lángol, mint üti És szökken a szikra belőle. Amott meg az új ház helye, im, Négyszögéivé, mérve alapban: Víg gerendákká omlik a fa, Bánya bőg, szikla-tábla robban. Rajta, föl! Harsánj, ős bányáméi} Mintha az éj Istene mormog, Válj, sziklatábla, ormótlan új, És illeszkedjenek a sarkok: S hol nem Illenék, kőtörő, vágd Vad göcsörtjét, zagyva récéit, Füstölve s nyögve kongasson a Görcs: zúzhat is az, aki épít! Villanj a légben, bárd, kalapács, S míg éllel levágsz, mint a villám Hasadj kő, széppé,'Iránt a tükör S mint lágy gyümölcsnek magja, nyílván De rengjen a fold, s nyögjön a lég Ahogy szerszámoddal levágod: Mutassa: ész, terv illeszti, bár Erő épít itt új világot GELLERT OSZKÁR; S&y-őkm* Egyik otthonom leomlott Budán. Fölépül majd. ami ma puszta rom. Másik otthonom pesti egy szobám, Benne könyveim, íróasztalom. V harmadik e százhúsz négyszögöl. Gyümölcsösében nyári üzemem: Ha olykor költő — mondhatnék gyötör, E soroksári kertből üzenem. Egy kis Duna-ág erre is folyik. A házban egykor egy nyilas lakott. Idelátni Csepel kéményeit, S a Gelierten az emlékoszlopot. Egyik otthonom a szülőhaza,, De túl a Dunán s kéklő hegyeken A második a földteke maga, S a harmadik: a világegyetem. Úrrá lettem az őskáosz ködén, Az istenekkel vagyok egykorú. Kétmilliárd társammal leszek 6n Győztes fölötted, atomháború! apró bogárhátú házikót. Megszólítottam <a®r embert. — Mondja már. kedves bátyám, hol is lakik?... — Akkor jutott eszembe, hogy én bizony a vezetéknevét nem is tudom... — Hol lakik „Dorka” néni? ' \ , — Ott feljebb vagy tíz házzal, — magja- rázta az ember, — vaskerítés van az udva­ruk előtt. — Tizennégy esztendeje jártam erre, ak­kor még a legszélső ház volt a faluban — mondtam hitetlenkedve, de az ember csak biztatott: — Akkor az volt, de azóta mar épült vagy százötven új ház a falúban, aztán a falu vége se ott van, mint ezek előtt... Dorka néni éppen az udvaron Üldogált és szakajtóval a kezében hívta a szép hófe­hér, bóbitás galambokat. — Tubu ... tubuuu . tubukám... és azok egyszerre ellepték az udvart. \f egálltam a kapu előtt. Dorka néni-L rámnézett, észrevette, hogy eppen ide jönnék, letette hát a szakajtót a folyosó­ra, leseperte kötényét és a kapu felé indult.. Nem ismert meg. Nézett, nézett csak rám idegenül. — Dorka néni! Kedves Dorka néni,- hát nem ismer meg? — kérdeztem, — és ekkor Dorka néni egyszerre összecsapta kezeit. — Szent Isten! Hát ugy-e maga az a fiú... az egyik a három közül, aki a háború , alatt... Sokáig, nagyon sokáig beszélgettünk Dél­ben hazajött a gazda is. Tóth Mátyás, az 0 j Barázda Termelőszövetkezet elnöke. Poha- razgatás közben azután esztendőket „beszél­tünk meg". :— Matyi, a legnagyobb fiú, bányász lett, hazajött ő is néhány nap után, ahogy maguk elmentek, — újságolta Dorka néni. A Jan­csi, — tudja, akinek olyan jó esze volt már gyerekkorában is, — most mérnök. Ügy írt haza a múltkor: „Dárga, aranyos Édes­anyám!" — Valami nagy terven dolgozik most, azt mondják, szeretik az üzemben, * munkások is. j s Aztán a Feris nagy betyár Feri ..5 az apja fia, ő most katona... Látná csak Hülyén... a repülőknél szolgál. Egy lányunk férjhez ment, már csak a legkisebb van itt« hon. — Gyere csak elő, Verőn ka, — kiáltott Tóth bácsi. — Tizenötéves már a lelkem, a legjobb kertészek egyike a szövetkezetben, — dicsekedett apja és megsimogatta kis lá­nya szép, barna haját. restére járt. Búcsúzni kellett Dorka né- niéktől. Amikor kikísértek, szóvá tett tem a piroscserepes házat, az új vaskerítést; — Bizony, lelkem, minden megváltozott itt tizennégy esztendő alatt, — mondta. —•> Minden... minden. Mi megöregedtünk. & gyerekek megnőttek. A szalmazsúpos házikó rég nincs már, a kastélyból iskola lett. — így van ez jól, — mondta Tóth Ma» tyás és megigazította Dorka néni vállán a lecsúszott kendőt.,« Szaiay István A szikrázó napsütésben, az épület sarka tövében, guggol­va, ülve három gyerek kártyá­zik. Römikártyával: zsírt. Nem pénzre, csak nevetésre. Az egyik fején éktelen szuty- kos sapka, különben mindhá­rom ruhája, ha nem is éppen elegáns, de rendes, tiszta, nyil­ván a sapka inkább valamifé­le tradíciót, jelent a gyerek fe­jén, mintsem a ruházkodásra jellemző állapotot. A háromból kettővel később bent találkoztam az irodában, a sapkás nem áll kötélnek, ami a beszélgetést illeti. Az iroda a lőrinci József Attila Ifjúsági otthoné, a két gyerek az otthon lakója. Ülök velük szemben, s régi lelenctörténe­tek jutnak eszembe, még in­kább. régi újságcikkek hamis érzelgőssége, s ebben az érzel­gősségben is akaratlan önle­leplezése. Most is egyéni tra­gédiák hordozói ezek a gyere­kek, csak most már egyéni tragédiáké, s nem egy társada­lom kortünetei, most is „inté­zetben” laknak, de mennyire más körülmények között. Nem arról van szó. hogy ez az otthon valamiféle kacsalá­bon forgó várkastély, hogy az itt élő gyerekek régi fogalom­mal élve holmi máriagyere- kek... De zömükben minden bizonnyal egész emberek lesz­nek, 18 éves koruk után, szak­mával a kézben, fegyelemre, közösségre, öntudatra nevelve _ Nem lelkileg és fizikailag meg­taposottak kerülnek ki innen, hogy az élet és a társadalom vaddá nevelt rétege tovább ta­possa őket... Csavarogtam a városban — Mészáros László vagyok — mutatkozik be jól nevelten a Balassagyarmatról idekerült értelmes arcú, kerek képű kis parasztlegényke... — Tetszik tudni, csavarogtam a város­ban, s behozott a rendőrség. — És miért csavarogtál, hát nem vagy te már kisfiú? összehúzza egy kicsit a sze­mét. töpreng, hogy őszinte le­gyen-e egy vadidegen ember­rel szemben. Aztán dönt: — Tetszik tudni, kanászok voltak a szüleim, mindig ve­lük kellett lennem. Nem en­gedtek iskolába, kettőt jártam csak, s nem tudok se írni, se olvasni, pedig 16 éves vagyok már... Meg vertek is ott­hon ... Mindig teszi hozzá nyomatékkai... — Ajaj, engem is — sóhajt fel a kellemesnek aligha mond­ható emléktől a hosszúra nőtt, vékony Kuglics István. Mi ketten jöttünk el ám hazul­ról ... Bementünk a bátyám­mal a tanácshoz, hogy minket állandóan vernek otthon, mea enni se adnak, csak dolgoz­tatnak ... Se iskola, se barát, se evés — fejtegeti nagy ko­molyan — hát milyen otthon Ketten, — az, mivé lettünk volna? Nem igaz? Akaratlanul^ is bólintok: va­lóban, ilyen körülmények kö­zött, mivé lett volna a két gyerek... A vagányok megt épnek Beszélgetünk még erről, ar­ról, a gyerekek mind őszin­tébbek. Kuglics már a beteg­ségét panaszolja, merthogy sú­lyos izületi gyulladást kaoott. úgy kellett hordani még a tisztességes helyre is. A szíve is gyenge, mindig pihennie kell, de most már azért egé­szen jól érzi magát. Különben is jó hely ez, megvan a koszt, aki dolgozik, annak pénze is akad, a gyerekekkel is ki lehet jönni, csak... — Csak, tetszik tudni, van itt néhány vagány — szól köz­be a kis Mészáros. Azok néha csuda dolgokat csinálnak, s ha szól az ember, hát, megtépik ezek a vagányok ... Árulko- dás itt nincs ... Pedig előfor­dul, hogy bejönnek ide része­gen, s az is elég, hogy kisebb az ember, már verik .. En­gem is kiosztottak egyszer. — Én még megúsztam — nevet megelégedetten Kuglics — inkább elhúzódom... — hallgat egy ideig, aztán kicsú­negyvenből szik a száján. — Tetszik tud­ni, az a baj, hogy lányok nin­csenek ... Ebben a korban az ember már unatkozik lányok nélkül... Elnevetem magam, Kuglics elvörösdik... — Ne tessék félreérteni, nem úgy gondoltam én.. Csak a lányok olyan kedve­sek ... — Lányok, lányok — le­gyint Mészáros — ráérünk mi arra még. Nem igaz? Nem nyilatkozom, igaz, hogy nem is nagyon várják erre a választ. Szó esik még arról, hogy egyikük géplakatos, a másik esztergályos szeretne lenni, de ahhoz bizony tanulni kellene. A községben indult volna általános iskolai oktatás a magunkforma számára, de kevés volt a jelentkező, nem lett belőle semmi... meghogy most már egyre jobb az ott­honba, saját konyhájuk is lesz, van televízió, lehet dolgozni is... jaj, csak szakmát kap­hassanak a kezükbe! Ezzel a szakma utáni sóhaj- ial búcsúzunk, s rövid idő múlva újra járja a kártya a fal tövében. Negyven gyerek otthona Halmos János nevelő — ő van most csak itthon — szé­r m rendre beszámol az is­kola életéről, inkább egv ki­csit a számok, tények, mint az érzelmek nyelvén. Szavain lát­szik, hogy szereti hivatását, megérti azí a sok, sok egyéni tragédiát, amely idejuttatja, s végeredményben jó helyre jut­tatja az otthon jelenlegi la­kóit. — Negyven gyerek otthona ez, s jól megvagyunk. Igaz, va­lóban van néh'ány vagány, olyan nehéz fiúk ezek, akik talán valahogy így akarják megmutatni, hogy voltaképpen ők már férfiak. Egy-kettő azonban javíthatatlan a mi eszközeinkkel, szívesen ven­nénk, ha állami nevelőinté­zetbe vinnék őket. Rossz ha­tással vannak a többiekre... Elmondja azt is, hogy itt minden gyereknek saját „pénz­ügyi kartotékja” van. Ruhát, lakást kapnak az államtól, dolgoznak üzemben, állami gazdaságban, a pénzt beadják az irodának... Ha kell valami­re pénz, kapnak, abból fize­tik a kosztot (keveset fizetnek érte) s mikor elmúltak 18 éve­sek, elhagyják az otthont, pénzt visznek magukkal. A falakon kimutatások, onnan olvassa Halmos János, hogy például Partéig Mihály 1000 forint készpénzt vitt magával — az üzemi legényszállásra mert rögtön munkát és szál­lást kapott. — Nem elkallódott emberek ezek, kérem... Csak a hely szűk már itt, nem is korsze­rű Valamikor az uradalmi in­tézőé volt, hát neki egymagá­nak elég lehetett a hat szo­ba, konyha. De bizony ne­künk már kevés... Reméliük, ezen is segítenek — teszi hoz­zá bizakodóan... Szárnak az évek A közelmúltban e sorok író­ja beszámolt a mónosbéli gyermekotthon négy-ötévé^ la­kóinak életéről... Szállnak az évek. a négy-ötévesekből 14— 15 évesek lesznek: de mi lesz velük? Ez az írás erre pró­bált válasz-1 adni. Számos ilyen ifjúsági otthon van szerte az országban, túl a Fóti Gyer­mekvároson. Szebb. jobo. kor­szerűbb. hol az egész társa­dalom neveli azokat, akiket az élet magára hagyott, akikért mindenki felelős, aki már fe­lelős lehet a h. nap, az or­szág sorsáért. Nem kacsalábon forgó vár- kastélvban jártam — mondtam már. De otthonban amely, ha nem is a szülői há'» de nem i le'encház: '-“kés. nyugodt életet, munkát emberséget ad az egyéni traPA^iák hordv tol­nak... Hogv ne érezzék, hogy örökre elfeledjék tragédiáju­kat. Gyurkó Géza

Next

/
Thumbnails
Contents