Népújság, 1959. március (10. évfolyam, 51-75. szám)
1959-03-15 / 63. szám
N ß P Ü i S A G 1959. március 15., vasárnap &OLTOK ES VERSEK * SUHA ANDOR: narcius urzsuj: állj! lt az akadály, zászlót bontott, felpiroslott: jnala! k túlerő, tson, merő ; újra minket, a nép fia! becsülettel ett az ára, bujdoklása. alál... .k visszaadta új erőnk, ásza összedőlt! rti — félre hát! . — ki útba állt. jött, szembeszállt: árja ránksöpört, v s a jövőt? az árulást, aálj pusztulást!!! regije1, Hevesen hajnalban, bennünket a sötét: delták a doboz olajban. benyírtak a térbe, kent és megállóit: tolongtunk a szélbe’ száll fel a sötét, iktól borzas tér: any hűlt tüzénél, köldökét. szelek acsarognak. füsthaját. ak imboljognak: ről az éjszakát. dl ingsző riasztja, gyek mögé. a kúton a gazda óbálja a méh. ili ég fenn, ■y surran itt. yoglya a réten rög a híd. i meg az éger zsgyén megáll ízda szemével . a határ. ásmberekbeit tép a táj, is talán, szebb az ember, ibért zengem! a Ikotott jogot, karunkban, óta buggyan. á harsona, , mely soha áradása zúgása. gyre megy . mberek, ívem, lelkem, emberekben! beszélek a gallyakat, zúg a nád, meg szavamat. Imelódiát. tg napfény, se vihar, olyra figyelek: tem hű szível ütemet. nem hajolt, ? volt szava, rta élne még. Oltana.., FORGÁCS KAROLY versei: P'ilágs izgulj! Vila#: igazulj! Szemünk a büszkeség, a gőg szikráit ragyogtatja fel, néhány év, s mi ma akadály: már nem lesz az. Bő donga-mell kora korunk. Ki gyalog jár: már maradi. Gyors eszközök száguldanak szemfényt verőn messzi világrészek között. Otthon vagyunk a föld alatt, a tenger-mély sem idegen és elvillanőn suhan át testünk a magas légeken. Fülünkbe súgja rádiónk Afrika távol sóhaját, s a bécsi Práter képeit televízió hozza át. Az ember-ész már felüzen a Holdra és a Nap körül Földről kilőtt bolygó kering, szívem tisztán mégsem örül még, mert mi fényévekre van: ember-közeibe kényszerül, de két ember-szív távola jaj, oly hosszú még! És a fül a Kozmosz hangjára figyel. az! Ür zajára megremeg a dobhártyánk, s ember ha saoi emberit: jaj, nem érti meg! Öh, fordulj, Élet perdülj Ész! Ember! Ember legyen a cél, ne zuhanjon rá delelőn a napra a borzalmas éj: ne csak eget. de földet is hódítson az Eszme, az új! Vihar! söpörj és te, Világ: tisztulj, ragyogj, és igazulj! Fillér Szemének mézes sugarán Ma is hintái még rám a hűség. Mint akkor, elbágyadt Apám Oldalán, ha a derűs ég Rázizzent az ablaküvegre. S kihívta párnái közül A beteget, s leheveredve A babszárra, nézett körül: A portán mi, hogy züllik elv Fehér szőrén fekete foltok, • Tenyérnyi nagy füleivel Takart pofája felvigyorgotf. Ha megveregette Apám Szeretettel vén. bús fejét.. Látom a koporsó után Ballagni: á vak, deres ég Minden keserve rajta ült. A viaszgyertyák gyászos füstje V sűrű ködben megkövült, Fillér csak ment, fejét lesütve A sír széléig. Ott megállt. Minden hullt rög, mely a koporsón feldobolt: a szívére szállt, S hogy belénk is hűséget oltson: Napokig őrizte a sírt; Mikor az éhség hazaverte: Reám nemcsak a szeme sírt. De egész vén, megapadt teste. Apám után mellém szegődött. Őrzött, játszott és elkísért. Ha hordoztam a vizes vödröt, Vagy boltba mentem fűszerért: Míg egy: reggel nem kapart ajtót. Meredt testére nyílt a nap. De hűsége tovább kitartott. V télben kísérőm maradt: Tímár s cipész kezére adta Bőrét Anyánk, s új lábbelink lett: Magát holtában sem tagadta Meg: melegítette szívünket. FAZEKAS ISTVÁN: Megbízhatóan-Lassan iszapja leül bánatomnak és megbízhatóan újra egyre bennem mérleggel súlyoz a világ. Óh, bár — emlékszem míg — szavam hányán nyíllal ostromolták mégsem temették el vad viták, mert élek, harcolok, küzdők újra négyzetre emelt erőim szerint, úgy mint egykor — akkor hajdanán - mező-virágból dal-illatosan... Buzogva majd minden sarokkőre leülnek lelke-jóra intő szóim, s tervem eredményeit bontogatják — Nem halnak bele részleteibe, Csak belém öntőnek tenger-bizakodást. hogy én is lássak hát őszinte-tisztán' józan ésszel követve az értett boldogulást. És én látok! — Nyitott szemmel az évek küszöbéről megismert hatalmat, összefonódó öklökben dolgos bizalmat, feszes igét komoly indulatok mögött. S így a legjobb! Olykor pihenni fölötte meg is állok — Szemembe villogó szorgos litániák — S elgondolkodom... Ilyenkor ki súgja még nem tudom, csak sejtem, érzem: Hozzám gond-terhek alatt munkálkodók, ■ szükséges nap mint nap többet cselekedni, mert csak így vághat oly hatalmassá ő. mint ahogy én azt annyi kedves, nagyon fontos éjjelen át megálmodtam Signora Klara Rubelka Az alábbi kis történet úgy ; jutott eszembe, hogy amikor ; hazamentem, asztalomon egy : esküvői meghívót találtam, ! melyben arról értesít Signor | mittudomén kicsoda olasz fér- ; fi és Rubelka Klára magyar ; kislány (Signora), hogy ekkor ; és ekkor Milánóban tartják í esküvőjüket, melyre szeretet* tel meghívnak. • —•' Elmegyek, hogyne men- | nék — mormogtam magam* ban, hiszen végtére is valami- » lyen rokoni szálak fűznek eh- I hez a kislányhoz. S mit ne- I kém egy ilyen kis út. Pénte- I ken éppen hazajövök Pestről. ♦ addigra hűséges és okos titká- l rom ezüst-tálcán hozza az- út♦ levelem, beülök a saját TU— • 1-es gyártmányú helikopte* rémbe, s hipp-hopp, leszállók í a gyönyörű szép, napsütéses ; Itáliában. Azúrkék ég, vakító l fehérség, ragyogó barnaság, • citromsárga és kárminpiros l síinek, s a Scala zenekara, ó, ♦ be csodás! De nem, nem, sok♦ kai szebb a harangszó. Mi- } lyen melankolikusan szépen. I lélekbemarkolóan zeng-zúg, ? cseng-bong és csillingel Prím. tere, kvint — milyen művészien játszanak iraita a jó öreg Quasimodók. Vidám lakodalmas népség, a boldog ifjú pár, dúsan terített roskadozó asztalok — jelentek meg lelki szemeim előtt a képek. De a kaleidoszkóp hirtelen fordult, s megjelent a másik kép. ★ Abban az időben Budapesten dolgoztam és Csillaghegyen laktam ismerőseimnél, illetve rokonaimnál. Rubelká- f ék, így hívták őket, sokkal ♦ szegényebbek voltak, mint a 5 templom egere. Egy nap még- } is úgy hozta jó szerencséjük. | hogy kakas került a fazekuk- í ba. Ez aznap történt, amikor « őf Öméltósága Nagybányai Horthy István lezuhant repülőgépével „valahol” a Keleti♦ fronton. A két dolognak ter* mészesetesen semmi köze sem $ volt egymáshoz, mint ahogy { annak sem, hogy nálunk már I évek óta a bableves és a grí- zestészta jelentette a változatosságot, csirke pedig akkor került az asztalra, ha a mama, I szegény, faluról küldött egy | párat. De a két nagy esemény ♦ a sors különös iróniájánál fog- {va. mégis csak ugyanaznap { történt, sőt, ha jól emlékszem. * éppen augusztus 20-án volt, * Szent István napján. | Szóval ünnep volt Rubelká- ♦ éknál, a szomszédék rádiója ♦ meg csak mondta a szomorú ♦ hírt, hogy az ifjú őfőméltósága { így, meg úgy. De a Nap seho- X gyan sem akarta tudomásul X venni a szomorú hírt. mert X hetedmagával sütött. Rubel- káék se nagyon pirongtak, hogy éppen ezen a napon ke- ♦ rült a nagy boldogság s fazék- ♦ ba. Ott settenkedtek — apraja- ♦ nagyja — a tűzhely körül, s t amikor Dezsőké, a nagyfiú ♦ megjegyezte, hogy szegény, az { édesapja, aki a nyitott kony- X haajtó küszöbén ült, felnézett X a „Nemzeti Sportból”, melyet I szintén a szomszédoktól szokott kölcsönkérni volt. — Szegény kakas, még tegnap nem tudta, hogy ha meghal, milyen örömet okoz nekünk, — .mondta Dezsőké, s ezen mindannyian nevettek. Apa tovább olvasott, anya meg már a finom nokedlit szaggat- • ta. A párolgó illatok, a kelle- | mes idő, az ünnep tudata, | meg a fiatalság nem hagya ? békében a gyerekeket. Mintha | ördög bújt volna beléjük, egy- ♦ mást lökdösték. viccelték, lop- • kodták a félig kész sós uborka- X salátát, csak úgy kézzel nyul- í va a tálba. Kukorékoltak, kot- X kodácsoltak, úgy, hogy apa X megint felnézett, de nem rosz- i szallóan, inkább megértőén, ♦ örömmel vegyes szomorúsáa- j gal. Ránézett asszonyára, egy J kicsit megpihentette szemét { felesége még mindig fiatalos, í szép arcán. » — Istenkém, egy kis hűs — * gondolta, de rögtön össze is | rezzent, szorongás fogta el Si- } került a meglepetés, az öröm. * csak hát ő azt mondta asszo- } nyának. hogy kifizette a ka- í kast ífrkis külön pénzéből. PeV dig, valójában, hétfőn el kell adnia a jobbik ünnepi cipőjét, hogy ki tudja fizetni. Hogyan magyarázza meg Annuskának. hiszen a cipőt tőle kapta karácsonyra, talán még háromszor se volt a lábán. Körülbelül idáig jutott gondolataiban, amikor egy hangos jónavot. szervusztok gyerekek, köszönés felriasztotta. Pali állt ott, az öccse. Huszonnyolcéves., villanyszerelő, munkanélküli. Bár benne is nagy hiba van. sehogyan se állja a munká*. Mert a villanyszerelő még ebben a cudar világban is elkelne, dehát... — Szervusz — mondta ő is és felállt. — Kerülj beljebb öcskös. Na mi van a híres Frad;ddal? Kikapott vasárnap — bökte oldalba a fiút, s már bent is voltak a szobában. — Hagyd el Dezső — válaszolt amaz — a te csapatod, a VASAS se jobb, hiába pénzelik és nyomják a zsidók... Itt kezdték a futballnál. s egy percen belül már a háborúnál, az oroszoknál és a németeknél kötöttek ki veszekedve, hangosan, legfőbb érvként a hülye, a marha jelzőt használva. A gyerekek elcsitultak, az asszony homloka is redőkbe szaladt, de őt nem a foci, mégcsak nem is a nagyvilág eseményei érdekelték. Óh, ő csak a kis világát, meg egyetlen ritka kincsüket, a kakast féltette. Nem, nem volt irigy. Hogyan is lehetne egy szegény ember irigy. De ismerte Palit, egyedül megevett volna egy lócombot, hát akkor ez a madár? Három gyerek, s most már három felnőtt, hogy fogom én ezt elosztani — sopánkodott magában. A sógor meg, mintha csak kitalálta volna titkos gondolatait, abbahagyta a politizálást, s máris kérdezte: te Ancsurka, (mindig így hívta az asszonyt, ha vasárnap délben jött hozzájuk) nincs valami kajátok? Képzeljétek, gyalog jötterh át Újpestről hozzátok, nagyon megéheztem. Jaj! — sajdult az asszony szívébe, de már terített is. Körülülték az asztalt, a gyerekek csak szemükkel jelezték, hogy értik, nagyon is értik anyjuk bánatát. A kis Klári el is nevette magát. Csak apa tett úgy, mintha mindez a világ legtermészetesebb dolga volna. No meg Pali, ez a lator, aki már a levesből annyit szedett, hogy tányérja a frissen csapolt sörös kriglihez volt hasonló. Hanem a kakasnál az asszony nem bírt az idegeivel Megfogta Pali tányérját és maga adott neki. A nokedliből ió bőven, a húsból is emberesen, de vigyázva. Amikor mindenkinek kiosztotta a maga porcióját és a saiát tányérjához jutott, már alig volt egy-ké* húsmoszat a 'áhasban. de ezt nem bánta, örült, hogy ilyen jól sikerült elosztani Pali. amikor bepakolta a sok ételt, még kért a nokedhből, rá egv kis lecsós zaftot. A gyerekekét ismét a nevetés ördöge csiklandozta. Erősen maguk elé néztek, de Klári megint gyöngébbnek bizonyult a többieknél, nevetett és megjegyezte: Pali bácsi, neked nálunk mindég olyan jó étvágyad van. Próbálj meg egyszer villamossal jönni hozzánk. hátha akkor nem eszel olyan sok nokedlit. — He. hehe — méltányolta Pali a kicsi szellemeskedésé* és zavarta1 anul tovább evett De nem úgy a szülei. Szégyenében anya pofonvágta, apa meg csak nézte, nézte úgy, olyan bánatosán szomorúan és mégis keményen, ahogyan csak az ő édesapiá tudott nézni. s ami sokkal jobban fájt, mint az anyától kapott pofon Elsírta magát és kiszaladt. — Hát ez is megvolt, mea- sincs este — szellemeskedett Pali, s kért a bátyjától egy Levente cigarettát, merthogy neki mindene nem lehet. Az asszony már a mosogatás vége felé tartott, amikor a fiú elköszönt. Rosszkedvűen viszonozta a köszönést, nagyon dühös volt a sógorra, de nem mert szólni, mert a férje nem enged rosszat mondani Paliról. Pedig tudja Dezső is. hogy munka helyett a Nyilas-pártba jár, onnét remél szerencsét, de amíg az nem jön. időnként az ő ebédiüket eszi meg. Elmúlt a vasárnap, s a hét is. Most ismét vasárnap van. Az egész család ott ül a falusi nagymama birsalma szagú szobájában. Nagymama, apa édesanyja, nagyon jó asszony, ^kedves és aranyos. Szegény ő is, csakhogy falusi szegény, amin azt lehet érteni, hogy az udvaron azért szaladgál néhány csirke az öreg körtefa alatt., hogy a sublótban mindég van egy kis lisztecske, hogy a szekrény tetején mindég van befőtt és alma. Özvegy asszony az édes és most egyedül művel meg azt a kis földet, amelynek termése az élethez kevés, a halálhoz sok. Régen voltak már itt. Tavaly nyáron. Akkor is éppen olyan jól érezték magukat, mint most. A gyerekek egész nap hancúroztak, szaladgáltak nagymama „birtokán”. Lopkodták a fáról a gyümölcsöt és Klári, óh’, ez a Klári, már megint vele esett baj. Fölmászott a fára, letört vele a gally, összezúzta az arcát, s ráadásul este, amikor haza indultak, nem tudott elszámolni egyik szandáljával. De nem verték meg. Nem volt hozzá szívük, mert csupa horzsolás volt. Amikor elérkezett az indulás ideje, apa odasettenkedett nagymamához, s valamit szégyenlősen motyogott neki, éppen úgy, mint kisfiú korában tehette. — Jól van, Dezsőként, odaadom én a legszebbiket — tudták meg nagymama válaszából •azt is, amit apa mondott — A héten itt járt Pali, vele akartam beküldeni egy pár tyúkot nektek, de azt mondta, haggya csak, mama, Dezsőnek olyan jól megy, múlt vasárnap is csirkét ettek, Kár volna a Dunába vizet önteni. Én meg akárhogy,. erősködtam. hogy azért jól jönne nekik, sok a gyerek, nem vitte el..„ Csak magának vitt egy párat — fejezte be nagymama Nés jóságos szeme kérdően nézett rájuk. Az asszony már szóra nyitotta a száját, hogy no, most mindent kitálal, de a férje ránézett, — és elhallgatott. Amikor már a vonatban ültek, s a gyerekek álmos feje kókadtan pihent anyjuk ölében és apjuk vállán, az asszony lopva, hogy a kicsik fel ne ébredjenek, megszorította a férje kezét. Az ránézett nagy, komoly, szürke szemével, melyben most egy kis huncutos melegség vibrált és erős kezével, melyet az asszony mindig is úgy szeretett, visszaszorította felesége kezét. ★ Az a lány, aki' akkor hétéves volt, s azon a nevezetes napon azért sírt, mert az anyja arcul legyintette, az a lány most Milánóban férjhez megy. De az a lány, akit ugyan bablevesen és grízestésztán, de szülei mégiscsak fölneveltek, iskoláztattak és öltöztettek, az a lány most is sími fog, ott az ételektől roskadozó asztal mellett, csinos olasz vőlegénye mellett. Sírni fog, mert ápolt, tiszteskülsejú anyósáról agyondolgozott édesanyja, zsakettbe öltözött apósáról az öreg lakatos édesapja jut majd az eszébe. S ha majd az étkezésnél a salátákhoz érnek, melyből az olaszok oly bőségesen fogyasztanak nem a húshoz, de az ételek után, akkor úgy érzi majd. hogy nem megy le a torkán egy falat sem attól a nagy gombóctól, mely az elérzéke- nyüléstől került oda. Nyeli a könnyekeí, s azokra a ritka, de nagyon meleg hangulatú, szóval ki nem fejezhető csirkehúsos ebédekre gondol. Tudom, hogy így lesz, mert láttam már sírni, távol a hazától, nehezebb fajsúlyú embereket is, ha egy kicsit hazagondoltak. Annyira biztos vagyok ebben a sírásban, hogy elhatároztam, most nem utazom Milánóba, nem szeretem a női könnyeket. Magam helyett e pár sort küldöm, s engedjék meg, Signor X. Y. és Signora Klára Rubelka, hogy innen, hazai földről gratuláljak Önöknek. i
