Népújság, 1959. március (10. évfolyam, 51-75. szám)
1959-03-08 / 57. szám
b képújság 1359. március 8., vasúmat» ■MI KÖLTŐK LOliih ARAGON: BALLADA űrről, aki dalolt a kínok között I ordította; PAPP MIKLÓS fis liogjha kezdeném újra Megint csak úgy kezdeném IMIinesuek csürren a hangja Vas-szava hozzánk beszél Őrei nyúl-szava így szól Vdd meg már végre magad Vem volt elég még a kínból S nem felel reá a rab filhetsz vár ezer éj fis jó hajnal öröm-friss Kiszabadulsz csak Beszelj S élhetsz ha térdelve is fis hogyha kezdeném újra Ismét csak úgy kezdeném Bilincsnek csörren a hangja Vas-szava hozzánk beszél Kgy szót csak s nyílik a cella fis vele minden a jó Nem lesz a hóhérnak dolga Szezám-csoda itt a szó lig y szó parányi hazugság Kinyílik az ajtó az ég Furcsa nekünk e konoksag filj élj a reggelekért fis hogyha kezdeném újra Megint csak úgy kezdeném Bilincsnek csörren a hangja Holnapi emberekért Henrik okos király volt S nekünk is egy Szó elég Kgy lóért országot kapott Párizs megért egy misét Kipusztul mert hiaba Jó szavakból nem tanul fiz volt az utolsó kárty a Kipusztulsz ártatlanul fis hogyha kezdeném újra Ismét csak úgy kezdeném Mert a vas csörrenő hangja Az én jövőm szaván beszél Meghalok, de nap ragyog S Franciaföld szerelmem él Barátaim ha meghalok Ti tudjátok mi volt a cél fis akkor elővezették 5 a tolmács német szavaival Fordít ueki Szólhatsz most még Nem válaszolt a rab fis hogyha kezdeném újra Ismét csak úgy kezdeném Ctésnek bilincsnek a hangja Már a jövőnek beszél Hogy feldörrentek a puskák finekelt Csak rajta a nép S újra dördültek a puskák Földre bukott de még figy másik francia ének Szállt ki szívéből nekünk Vmelyet mostmár teérted Kgyütt énekelünk PATAKI DEZSŐ: És nincs tovább?! kiég ajkad vart, de mar beszélt szemed, ha érzékeny sugár-körébe értem, mint távolt őrző láng, mely kinn a térben kihűlt csillag darabját lelte meg. Melegség volt édes tekinteted — és tűz szökött eldermedt érckaromba, pogány szikrák, villámok, sorba, sorba, s halkan percegték: „szeret! szeret! szeret! De messze vagy most! Két karomtól oly távol — mint a bércek!' Szívemre vastag ködcsomók fonódnak. Szürke bolyhú felhők hívják szemem: azt álmodtam, többé nem jössz velem tovább, tovább... De messze vagy most! Két karomtól oly távol — mint a versek-! Almomban is azt suttogtam: „szeretlek.” Elmondhatom egyszer még? Kém tudom. Előttem állsz, ha szemem lehúnyom. Ölelnélek... Hátulról földre löknek. Szidalmaznak s gvalázva szembe köpnek. Azt képzelem, kopott pádon ülök. Fényes pénzekért dalolok, fütyülök utcákon át. S nevetek még ifjú hetykeséggel és pálinkáért adom a ceruzám. A könnyeim arcomon leperegnek, mint gyöngy cseppek a vízhatlan ruhán és nincs tovább?! ES VERSEK FORGÁCS KAROLT: PAGONY LAJOS: 'bdiigAZßb(il) an Viíágénck Két sapadt sziklevelével a melegágy zsíros földjét törté at. hogy klorofil-dús felületére a nap rádobja sugarát. Gazdája gonddal adagolta a vizet, a fényt, a meleget, s a kert legszebb helyét jelölte ki otthonául, mikor a gyökerek az átültetésre már megértek. Futottak benne fel s le a nedvek, a gyökér-műhelyben versenyt csataztak a kémikusok. Ágakban, levelekben, rügyekben robbant ki belőle másnap az alkonyi fény, s a reggeli harmat, ünnepre készülőn feszítette tele élettel törzsét, s mit adni tudtak a gyökerek: mind, mind tolta előre, a csúcsra! S az ünnepen, mintha vad, kegyetlen ujjak fojtogatták volna, fájdalom vonaglott át testén, s az élet gyönyöreiben fürdött egyszerre: szétnyílt a bimbó burka, s a fény betoppanó szirmok derűs szépsége átfestette körötte a búsra hajló világot. Élete minden erejét fényre, színre, ragyogásra váltotta fel, s a szirmokba ágyazta, hogy sápadjon el a világ, legyen csak ő a színe, legyen körötte éj és ő legyen a hajnal. s ő legyen az örök. fejét magasba emelve hirdette a gyönyörűséget, s mire észrevette szirmai fakulását: ölében már csontosodtak a maghéjak, teste feszült izmai acélosodtak, hogy erős hordozói legyenek a magnak, a Célnak. Csalódva hullt halálba, mert virág volt: szépséggel akarta a világot megváltani és ezt a maggal tette. Az ember boldog halált hal, ha tudja, hogy élni kell a széppel, nem érette! FARKAS ANDRÁS: Ezerötszázötvenkettő Bevezető-ének (Részlet egy készülő eposzból.) Más művészek az egyszeri hőst, csak az egyszeri embert írják meg naggyá. A vitézség bronzba kiöntve; All magasan. Az eposzban is egy csak a mesteri minta,: Mintha az emberiség csak azért szaporodna vígabban,; Mert van a hős, van a név, van az isteni jellem a névben,: ö viszi vállain űjra-előbbre a kusza világot,! És én mégis a köznép, egyszerűek sokaságát Énekelem meg szürke szavakban: a népet, az emberi: Sok-sok ezernyi alakban, az ingek, a lajbik, : a csákók: Tarka viharját, úgy, ahogy éppen a vizsga szemükben I formálódik a sors, meg az élet, a cifra halál is.: Olyanokat cipelek fel a percnyi idő tetejére,' Kikben az ösztön, a hit, a vihar meg a kényszerű virtus; Hősi csodákat idéznek az ásó és kasza mellé,: S bár kétezren állnak a mésztufa vár kecses ormán,: Százezer ellen is élve maradnak — Lám, ez a példa!) Boldog nép ez az első embertől az utolsó ! Hírmondóig, akik közt büszke Dobó a legelső.) Ritka beszédű a bár szavait fukaron ki-kiinéri. • Jár az eszében a gond, gyorsabban a bükki szeleknél,; S őrii szívét buja gond és roppant nagy felelősség:; Veszteni mindent itt, vagy ellene állni a vésznek?; Itt van a vár. Köveit talián ész rajza emelte; Ügy, oda, hol dombok pici háta szorítja ; a földet,; Hol szőlőhegyeken muiatoz békében ; az ember.; Cent a patak mosogatja a keskeny völgy készé hátát,' És nyeli el a lidérces hajnali óra homályát, ) Hogy csak a nap süssön á letartott J nyári mezőre) És a pirosló szőlő tőkéjére sietve, í Mert jön a dér, deres ősz — _ Nem is ősz jön, nemcsak az ősz jön. < Jön török áradat, árvíznél rohanóbb fene tajték,; Híre szélnél is sebesebben eléri Egerben Büszke Dobó palotáját. Sürgős kémei ajkán ; Suttog a fontos szó. A tapasztalt fülnek ; a szóból; Érteni kell. Hidegen, csak a tényeket érteni kell már:) — Hm, hm. Szolnok alól gyerekes-kicsi < győzelem árán) Hömpölyög erre a félhold izzó áradatával, ) Mas seregek letaszítva Temesvárt régi helyéről,) itt, Eger ormainál adnak nagy harcra találkát.) — Mondd, Pista fiam. Milyen időben van az, hogy: Jóska bácsi motorkerékpárt vásárolt? — Ügy... zárszámadás idején-. badság, Népszava, Népújság*. Fogy itt minden. Szomszédom belekukkant a lapba, addig csend van. — No, — teszi le a Népszabadságot — jól saccoltam. Pofoszló termelőszövetkezeti község lett. Várta is ezt már a falu. Itt is, másutt is, Nem is ér az semmit egyedül. Negyvenötben szétosztottuk a földet, meg — vagy tizen — megcsináltuk a pártot is Poroszlón Én négy holdat kaptam. De hamarosan leadtam az államnak és elmentem Miskolcra a gyárba. Mégis: aki paraszt volt. visszakívánkozik a földre. Hazajöttem az állami gazdaságba, s most ott dolgozom. Látom, hogy mi a nagyüzem. Van traktorunk, gépünk. Jóval ezren fölül keresek egy hónapban, télen nyolc órát dolgozom, nyáron tizet. Nyertem a békekölcsönön egy kis házat. Disznókat tartok, illetményföldem van, És mégis azt mondom: nem ez minden. Ennél sokkal több a minden. Ezért mondtam' az eleién, hogy más ez most, mint régen. — Mi az a minden? — s mosolygok, mert értem, nagyonis értem, de jólesik az ő szájából hallani: — Ez; hogy most itt vagyok, pedig sokba kerül ez az államnak, mert Komoly bajom van, mégha nem is mondják. Amikor februárban elkapott a baj, beutaltak, 9 rapra 300 forint táppénzt kaptam, s hogy menynyi, milyen drága orvosságot, nem is hinné. Itt vagyok már hány napja, gondom semmi, ha kell, hónapokig maradhatok, a család semmiben sem szenved hiányt. Ha most egyedül gürcölnék, megölne a gond, a bánat, miből, honnan teremtsem ki a kórházat, meg az otthoniaknak a szájba valót Amióta csak ezt a kommunista eszemet tudom —- mer olvastam én vastag könyveket Marxról, Leninről — mindig arra gondolok, hogy nálunk az a minden, hogy itt olyan biztos. Nem tudom másképp mondani, egyszerű ember vagyok, csak így. Biztos. Érti-e? — Mi tetszett a könyvekben» Lajos bácsi — kérdeztem, s magamra húztam a takarót hogy ne lássa meghatódott arcomat. — Hogy mindig nekünk van igazunk. Nekünk! Én nem vagyok vitatkozó ember, a mérgemet is mindig lenyeltem. Tán ez is ülte meg a gyomromat De most mindig azt olvasom, hogy nekünk van igazunk. Nekem. — No, meg magának is — teszi hozzá bo csánatkérően. Ezért tudom azt is, hogy kigyógyítanak. Annyi beteget korholtam: legyenek türelmesek. Nézze, nekem itt fáj, meg amott is, de majd csak elmúlik. Amikor bejöttem, csak arra kértem a doktorokat, annyira gyógyítsanak meg, hogy a villa nyelét elbírjam. Ahogy az biztos, hogy a fizetésem megjön, a táppénzt megkapja az asszony, a fejadagot kiadja a magtár, az orvosságot megkapom én, úgy biztos az is, hogv meggyógyulok. Hisz gondoljon csak bele: a front óta lassanként minden elmúlt minálunk ami baj volt, vagy rosszaság, lassan már csak a jó marad meg. meg mi, öreg csontok. Most haljak meg? Egy fenét. Megint abbamaradunk, mert most ensem hívnak el, szurkolok: most tudom meg, mi bajom, mit szabad, mire várhatok. Szomszédom ezalatt a két- szersültet majszolja. Lógó orral jövök vissza. „Na — hunyorít hamiskásan — széna? Szalma?” — Sok a savam, befütyültek i borocskának, de még a jó íurkafélének is, pedig meg ikartam látogatni Poroszlón. — AffelŐl jöhet! Majd elmúlik az! Hisz mondtam, minden elmúlik minálunk ami rossz, csak hallgasson az okosabbakra. Azok tudják, mi keil, hogj jó. Bizodalom kell. A jó egészség magától jön. Üdvözlöm » kintieket. tűled?” No, akkor megtanultam. De azért három évig kitartottam nála, ámbár sokat vert — No, — mondom saontyo- lodva —, hogy ez, úgy látszik, mégsem afféle „igazi” cselédtörténet Kár volt belefogni. — ügy hát. Első évben két mázsa búzát adott, meg egy pár bakancsot. Akkoriban a- búza 16 pengő volt. A második évben felemelte négy mázsára, később nyolcra. A harmadik évben — úgy bizony — nyolc mázsa búzát kaptam. Szép, mi? — Az — mondom búsan —, hogy emberséges kulákra akadtam. — Az ám — ugrat be harmadszor is a 19-es kórterem kópéja, de a búza ára közbe’ lement 4 pengőre, a bolettáé meg háromra. Két mázsát pedig bolettában kaptunk. Vagyis pengőben számolva, összesen kevesebbet, mint az első esztendőben. Ott is hagytam őtet. A másik helyen legalább jó koszt volt De oda maga lett volna való dolgozni. A Z. Pistához. De elbírt volna-e 60 holddal, mert neki annyi volt! • — Mért éppen én? — Mer1 látom, hogy nem szeret aludni. Annál nem is lehetett. Tizenegy óra tájt végeztem a marhákkal az istállóban. Ledőltem a vackomra, de egy óra tájt az öreg már ott zsörtölődött fölöttem: „Lajos, puoold a lovat, és indíts. A másik béressel pity- mallat előtt kihuzakodtunk a földre. Nekifogtunk a szántásnak, vetésnek. De persze, látni is kellett. Hát szalmacsóvákat gyújtottunk, azzal világítottunk. — Szalmacsóvával? — csodálkozom és önkéntelenül a mennyezetlámpára pillantottam. — Be is akartam dobni egyszer a gazdát a kútba! Az apja — afféle tétlen öregember — mindig is biztatott: „Ne félj tűle, fiam, csak ne hagyd magad.” Nem is hagytam. De majd hogy baj nem lett belőle. A harmadik helyen már más volt. A gazdának akkora legényfia volt, mint én. Kellett neki a pénz borra, meg passziózni. így összetartott velem. Olykor este belopózott a hombárba, kihordott egy-két mázsát az apjáéból, ledobta a garád mellé, én meg fölkaptam, vittem eladni. így megvoltunk. A maradék búzát meg összeszurkáltuk a villa nyelével, hogy azt lúggye a gazda: macska járt odabenn. — Harminckilencben aztán egy nyárra lementem Mezőhegyesre summásnak. Ott jobb volt a kereset, havi 10 pengő, másfél mázsa búza, meg koszt, kvártély Is, csak ott meg a csendőrök abajgattak. Egyszer cukorrépa-kapálás közben véletlenül kivágtam egy tövet. Megesik. Odaront a brigád vezető, rámförmed: „Vigyázzon arra a répára, az anyjaistenit.” Mondom: ne szidja az anyámat, mert szá- jonvégom. Estére már ott volt az idézés a csendőrségre. Amit kaptam, az enyém volt. Félbeszakad a beszélgetés, mert jön az újságos. „NépszaFehér ágyakon, mozgó, fehér alakok közt bámuljuk a meny- nyezet sivatagját. A beszélgetés elakadt. Közeledik a vizit. A kiéheztetett gyomrok, sótól- borstól megfosztott vesék, ok- vetetlenkedő májak, berzenkedve jelezték: dél van. A „koplalásra ítéltek” sóváran nézik a levest kanalazókat. Jobboldali szomszédom, szikkadt, kemény kezű Tisza- menti parasztember, gúnyoros nyugalommal fekszik, és majszolja mindennapos kétszer- sültjét: — Azér’ jobb itt, mint otthon, akárki mit mond. Még nem ismerem, tehát ; csodálkozom. : — Két hízót öltem — nevet :ki —, s ha most otthon lennék, :fogyna. így megspórolódik. :Mert az asszony is itt van. A szülészeten. Most lett kicsinyünk, 48 éves fejemmel. Megesett, no. : A két hízó említésére meg- :berzenkedik a társaság. Élénk ;vita indul, afféle fölösleges, Ide jóízű lefetyelés, amiben [mindenki szenved, de mégis [mindenki részt vesz. Hogy hát ’a disznónál ez a jó, meg amaz, ■a hurka meg a sültkolbász. A ■kanalak megállnak a sótalan ; tojáslevesben. Szomszédom — iS. Lajos a Poroszlói Állami [Gazdaságban dolgozik — már hallgat, hagyja, hogy a maga elindította szópatak folyjon, csörgedezzen, hunyorgó, kékes :szemét a mennyezetre szegezi. »Csak nagysokára, vizit után »szól egyet: ; — Fáj a tomporom. Hát »igen, ez nem volt régen. Ez ;csak most van így. [ - Mi? A fájása? - próbál ; viccelődni valaki. ’ — A kórház, meg minden, ;hogy gyógyítanak, itt fekhetek, »orvosságot kapok. Ez nem volt írégen. ; A beteg ember ritkán filo- jzofál arról, hogyan volt, mint •volt, inkább csalt a jelen, a [pillanatnyi baj érdekli, meg ;az, hogyan is lesz? Érdeklődéssel sandítok a jobbfelőli [ágyra. ! — Mondja hát, hogyan volt? ; — Tudom is én — neveti el [magát —, hogy sikerült megint [beugratnia. Hogyan is tud- [nám, hisz fiatal voltam akkor, [kórháznak a hírét se ismer- [tern. Kilenc éves koromtól [dolgozom. Huszonegyben kezd- [tem a cselédeskedést. Ismerős [mifelénk? ; Bólintok, hogy meghittebb [közelségbe kerüljek vele s [próbálgatom felidézni a sohísem látott mezőket, a széles [alföldi utcákat, s a házat, »ahol lakik. [ — No, N. Antalnál kezdtem. [150 holdat bérelt, de volt neki [is. Amikor apám odavitt, még [nem éx-tem fel a jászolt az [etetésnél. Ketten cselédes- [kedtünk nála. ősz volt, ami- [kor kezdtem. Kimentünk a lovakkal, belekapaszkodtam az I istrángba, úgy bukdácsoltam h szántáson. A gazda az ekéinél. Egyszer azt mondja: „Fordítsd már arra, tifeléd a jószágot, he!” Én meg csak kiabálok: „Tűled, tűled!” Hát ierre kapok egy akkora pofont, hogy beesők a lovak alá, : csoda, hogy meg nem tapos- itak. „Te átok, hát még azt se | tudod, hogy a tűled — az
