Népújság, 1959. március (10. évfolyam, 51-75. szám)

1959-03-29 / 75. szám

h

NÉPÚJSÁG

1959. március 29.,

MOLNÁR BÉLA:

Nyíljatok virágok

A tél Királynője a Kedves.

Mikor megtörik a tompa fén\ a sok prizmán: a hó permetez olyan ő, mint égi tünemény.

Csak a tavasz, égő orgonák kacéran ringó kankalinok fagyasztják ajkára mosolyát.

— Milyen megtört, üres mosolyok:

Nyíljatok hát virágok, kéket, boruljatok szivárvány-szépbe, szórjatok sárga irigységet liliomok, ledér szívébe!

Lelkében törjön szét a varazs. szegfű-illat, rózsa-fakadás feszítsétek a kínpadra őt,

ne azt lássam: a merev szobrot, a másik Asszonyt, ki két csokrot könnyével öntöz: a. szenvedőt..

I'AB KAS ANDKÄS:

Hogy észrerenssük . . .

Hogy észrevesszük, már tavasz van.

Öröm fütyül a kiskamaszban,

A szürke-megfontolt tanár Kemény lábbal lágy dalra jár.

És észrevesszük, ha leányok Nevetnek. Úgy megyünk utanok. Minthogyha lábaink alá A szél a felhőt tartaná.

S a lányok? — Istenem, nevetnek. Szagát idézik a szeleknek,

Szavukban vágyak illata,

Zengő hajnal, mély éjszaka.

S e tarka-barka szívverésben Hová megyünk? Szabad lekésnem? Lekéshetek, ha mámoros Arcával a nap záporoz?

Ö, nagy-nagy összeesküvés ez!

A test, a lélek célra éhes,

És öntudatlan hajt neki,

Mert ösztön s mámor kergeti.

S hogy észrevesszük önmagunkon;

Nincs senki, hogy minket megunjon.

Mert törvény az, hogv így legyünk.

S mi állhat Itt meg ellenünk?!

AMALFFV ISTVÁN:

Az öreg gesztenyéit a'att...

Alom ennél szebb nem lehet Virágos gesztenyék alatt áldott nap áldott percein sétánk emléke ottmaradt..

Jönnek majd új, s újabb napok, hányszor jövök majd erre még, hányszor rovom majd ezt az utat, hányszor hoz erre majd az ég .. S eztán már, legyen bár tavasz, gesztenyék virágozzanak,

' vagy jöjjön tél, emléked él az öreg gesztenyék alatt.

MÓLNAK JENŐ:

I zfiit a t»»aw

üzenet érkezett:

nem mondott senki, semmit, senkinek, szavas szózatot úgyse érti meg a télbe temetett rügylégió.

Csak valami moccant. Régi, jó sejtések valósággá értek egy tűnő perc alatt, vidámabban szaladt a Nap, ébredező szeméből elsuhant az álom s a téli. reszkető földhatáron végigömlöttek tűzfolyamai.

Jégabroncsok pattogtak. Zajlani kezdtek a megduzzadt erők, himnuszt harsogtak, vidám ébresztőt s ezerfeíol megindultak a vízerek, hogy útjukban mindent életre keltsenek a bilincsben született szabadságkönnyek. Jönnek! Jönnek!

Hozzák a tavaszt, a frissült életet, madarak torkára vidám éneket.

Illatot rejt már a szunnyadó virág, tágul az élet, tágul a világ!

Fel, fel a hegyre! A házak felett énekel, fütyül már a kikelet.

Nézd: egy vén paraszt fogja az eket es minden, minden, minden csudaszép'

SZITA ZSUZSA:

\ehés . ., nehéz

Ülök borzongva, lázban asztalomnál, fortyog, s kitörni kész a gondolat, miket agyam, ha szókká összerak,

(hiába kín); nem lesz több tarka lomnál.

I-’eljajdulok, a szavak égnek, fájnak, mint vak festőnek eltűnt színei, s rabnak, ha börtönkulcsát nem leli, s rácsok mögül üzen, dalol a tájnak.

Ülök, mint sápadt-arcú, bolond részeg, akit becsaptak, s míg nevet merészen, tudja: szívét ő már nem kapja vissza.

De pecsétes abroszra dobban ökle, s megbotló nyelvét lágy szókkal gyötörve nótázni kezd, amint borát kiissza.

Üzent a tavasz

SZITA ZSUZSA:

Március

FORGÁCS KAROLA:

Tavaszod! k

A márciusi eső zuhog.

A tiszta árral együtt futok.

Rohan a lábam, rohan a szél, Végigseper az utca kövén,

Fröccsen a víz, és reccsen a gát. minden tócsánál ugrik a láb.

Lebben a szoknyám. Rebben a fény. ezüstpénz gurul ég peremén.

Apró cseppeken összetörve, szivárvány bámul föld-tükörbe. Bomlik a felhők szürke raja, ömlik a sápadt nap sugara, gyúlnak a színek, tarka lángok, tetőn, ablakon, mint virágok, olvad a tárgyak körvonala.

Dúdol a szellő, trallalala. s eső-illatot hintve szerte, apró csókokkal permetezve oson a tájon, ágról-ágra, rügy-borzolgató sikoltása. Szellő-kamaszra kacsint az ég: ..Cinkosom! Csókból sohsem elég"

S nyargal a fáknak bőre alatt, bimbó-fakasztő, nedv-zuhatag.

— Utcán csavargók, tüzek űznek, elbolondítanak s tovatűnnek.

Őseim hangja bennem dalol: forradalom! Szent forradalom.

Fáradt szívünknek tavaszi juss: Március, Március, Március.

Százhúsz ablaknyíláson át fújja a szél a harsonát, a rozsdaport mint rőt havat habbá veri fel a huzat, s a fülbe fájó dalt hasít, míg konzolra húzzuk a sínt; a vöröstégla-hegy előtt reggelre ősz borosta nőtt a szögvason. A sarubakok pofáján a dér felragyog, mikor az elektróda-vég lila szikrákat dobva ég és összeforr két idegen hideg, kemény acél-elem. Sziszegve fúj az oxigén a vágópisztoly réz-hegyén, kék lángja pillanat alatt átszúrja a vastag vasat s míg rőt cseppekre vágja szét: a köd elé szökik az ég, hogy lássa: beton oszlopok, gerendák közt sürög, forog az építők friss serege; még falat rak az eleje, de mögöttük már szerelik a kötélpálya sínjeit a vasasok. Kint még havas a hegytető, de a tavasz a szél ízében benn rezeg, már nem fest lilára kezet: a téli munka sóhaját növő fű-illat járja át s bár bokánk veri a hideg: a szemeink már szelídek.

KARIKÁS FRIGYES:

A péterrásári frontáttörés

\ z öreg Korbély János nálunk rekedt. Valahogy megtalálta a helyét, meg a kommendánsát is. Sárai-Sza- bóval kegyetlenül összebarátkoztak. Az első időben fölhasználtuk mi az öreget mindenre a világon. Hol katonákat szedett össze a nagy Hortobágyon, hol menetzászlóaljakat szervezett Poroszlón, míg végre megtalálta a végleges helyét, és parancsnoka lett a hadosztály lovaskülönítményének. Vagy 750—800 lovasa lehetett, mihez ; a lovakat is ő maga szedte össze valahol a Hortobágyon. Egy sereg régi huszártiszt szolgált nála századparancsnoki, meg szakaszparancsnoki minőségben, de én igen jól tudom, hogy az öreg képességeit ezek a tisztek (abban az időben) i egy pillanatra se vonták kétségbe.

A pétervásári frontáttörésre mi igen nagy alapossággal készültünk. A támadás tervét együtt dolgoztuk ki Lukács népbiztos elvtárssal, s ma sem tudom, hogy miért nem úgy történt mégse, mint ahogyan mi azt magunknak olyan szépen kifundáltuk. A terv az volt, hogy már Egertől erős tüzérségi előmunkálatokat vég- I zünk, a lovasságtól fedezve, a ' híres cseh ütegünket egy előretolt állásba vetjük, amely egész közelről lövi Pétervásá- rát; a lovasság a jobbszárnyon nyugtalanítja az ellenséget, míg én meg Lukács elvtárs öt, esetleg hat zászlóaljjal átverjük a balszámyát és elfoglaljuk Pétervásárát. A közép pedig Sárai-Szabó parancsnoksága alatt, a lovasságtól támogatva, üldözőbe veszi az ellenséget. Szóval a terv kitűnő volt. Forró májusi napra virradtunk. Mi a nagy vezérkari felkészültségünkkel igyekeztünk Pétervására alá, hogy minden akciót közvetlenül és gyorsan irányítsunk,' a parancsnak megfelelően. Útközben egy egész sereg előkészítő, sőt fegyelmező munkálatokat is végeztünk. (Tormási zászlóalj.) Nekem és Lukácsnak a Peinlich-féle zászlóaljjal együtt kellett volna előrenyomulni, Sárai-Szabó a központban volt. A lovasok már régen kint jártak. A tüzérség is lőtt, úgy- ahogy, de a cseheink sehogy se tudtak állásba kerülni a kemény ellenséges tűzzáoorban. Mi idegeskedtünk. Peinlich' olyan közel került az ellenséghez, hogy kénytelen volt rohamot csinálni. A csehek megfutamodtak. Mi tüzérségi látcsővel vizsgáltuk a terepet: Pétervására szélén cseh lovasokat láttunk cirkálni, a közép meg lemaradt erősen. Lefutottam a völgybe, Sárainak akartam telefonálni, hogy a közép sebesebben nyomuljon előre, mert mi Peinlichékkel igen kellemetlen helyzetbe kerülhetünk.

A telefonnál a telefonista kínlódott, hallottam, ahogy kérdi:

— Pétervásáran, a huszárokkal?

Kikapom a telefonista kezéből a kagylót és beleordítok a telefonba:

— Halló, ki beszél?

— Korbély beszél, Pétervá- sáráról!

— Megbolondult kend?

— Nem én, kérem.

— Mi az istent keres kend Pétervásárárt?

— A.nyavalya tudja, kérem. Idetévedtünk. Itt zavarnám a cseheket Disznód felé. Minden rendben vőna, csak az a marha Pejndlik ne lőne olyan kegyetlenül. Tessék már megmondani neki, kérem, hogy hallgasson. Micsoda disznósag az, hogy a cseh nem bánt bennünket, szalad, mint a bolond, ettől a Pejndliktől meg nem tudunk lúra ülni.

Jelentő lovast küldtem Pein- lich-hez, Peinlich tüzet szüntetett. A tüzéreknefk telefonáltam, hogy ne lőjék többet Pétervásárát, Sárainak is telefonáltam, az istentelenül káromkodott. Végre valahogy beci- helődtünk Pétervásárára. Egynéhány halott, öt—hat sebesült, ennyi az egész. Az öreg Kor- bélyt ott találtuk a város szélén, borzasztóan szidta a segédtisztjét, Győrfi hadnagyot. Ha jól emlékszem, azért, hogy igen drágán vette Egerben a zabot. Mikor Sáraival odaértünk, az öreg takarosán vi- gyázzba vágta magát és jelentkezett.

Sárai-Szabó nem szerette, akármilyen jól végződött is valami, hogyha nem parancs szerint jártak el, s rákiáltott az öregre:

— Mi az isten vöt a parancs?

— Nyugtalanítani az ellenséget, jelentem alássan.

— Kend meg elfoglalja Pétervásárát?

— A parancsba nem vót, dan- dárparancsnok elvtárs, hogy meddig kell nyugtalanítani. Csak avvót benne, hogy nyugtalanítani kell. Mit tehetek én róla, hogy 4 cseh túlment Pé- tervásárán?

— Hogy a nyavalyába nyugtalanította kend az ellenséget? Rohammal?

— Igenis, dandárparancsnok

elvtárs.

— Tudtam én — mondja Sárai. — Kiküldik kendet mászkálni, lövöldözni kicsikét előttünk, kend meg, vén marha, nekirohan, mint bolond tehén a fának.

ü

andárparancsnok elvtárs, hát mit tehetek én róla, hogy a cseh nem nyugtalankodott. Ahogy a tisztásra kiértünk, kérem, elszaladt. Én meg a parancs szerint mentem utána, nyugtalanítani. Ő meg szaladt, kérem. Igv értünk, kérem, Pétervásárára

Fiam, a múzsa

— Alin tetszik gondolkodni? — kérdi a

; fiam, semmiféle áhítatot nem tanúsítva : irántam.

■— Hogy:'mit írjak? - mondom, hátha ennyiből is megérti.

— Lottót — ad taná- ; csőt —, de lehet totó : is — teszi hozzá rögtön, hogy lássam, van benne jószándék

; irántam.

Eszembe jut vala- ; mi, kopogtatni kéz- : dek az írógépen, a : srác nézi egy ideig, ! újból megszólal

— Gondoltál ki valamit, apu?

— Igen, kigondoltam valamit — mormogom a fogam alatt, s ebben a pillanatban egyszerűen elfelejtem, hogy voltaképpen mi is az, amit kigondoltam.

— Jaj, az nagyon jó, hogy kigondoltál valamit... Meséld el, akkor nem nyúlok a géphez.

Jól nézek ki, most mesélhetek. Mesélhetek és fogalmam sincs, hogy mit, mert

elfelejtettem, mert éppen miatta felejtettem el. De mesélnem kell, egyrészt a tekintély, másrészt a nyugalom miatt. Gon. dolkodom megint egy pillanatig, s mesélni kezdek valamit, amiről fogalmam sincs, hogy mi, még kevésbé, hogy voltaképpen miről is szól majd a történet tanulsága.

Mindegy mesélek. A fiam néz és csodál, ö engem és én magamat. Kezd valami derengeni bennem.

Így születhetnek a világirodalom legnagyobb alkotásai.

— Kisfiam ... kisfiam, ne menj el... hadd meséljek... Kisfiam, gyere vissza, kérlek ...

A kisfiam nem jön. Borzasztó, egy makacs gyerek miatt nem született meg a világirodalom új gyöngyszeme. De legalább valamit most tudok írni: békén hagy már végre ...

(egri)

FORGÁCS KAROLY;

Az első tavaszi munkanap

Úgy fekszik a vasoszlop az erdőirtás csonkjai között a völgy felé csúszó hegyoldalon, mint Góliát hevert a rét szagos füvén a parittyázó harc után: hányát, szétvetett lábbal, vesztesen, /

Szerszámainkat lerakjuk köré, s munkába kezdünk: ki-ki a helyén, hogy megemeljük vásott vállait, süppedt derekát, zsibbadt lábait,

nyakára kössük drótköteleink, s talpra állítsuk, mint testvéreit

Hévéreink csikorogva emelik, a szögvasakról a rozsdás avar pereg,

szakadnak a ránőtt szíjjas füvek,

egy lapult béka —, hogy felszabadult —

nagyot ugrik egy kőrakás közé

Az édesedő áprilisi nap

reáborul a nehéz vas alól

kibúvó földre, s remegő-vígan

fülébe súgja a gyengü't füveknek

az életet: hogy már forog a nedv

a faágakban s a rügyek hegyén

ágaskodik a bimbókat nyitó

Erő.

Lábbadoző kis sápadt bogarak bújnak elő a nedves árnyékokból, s hogy rájuk süt az éltető sugár: szárnyuk mozdít iák, testük árama feltöltődik és szikra ég szemüli tükrén.

Párás a terhes és bizsergető lég. Satupadhoz görbült csigolyánk f roppan, s hogy ráakasztjuk a szemünk S a hegygerincre: elsimul a ránc S homlokunkon. Izmainkban új s rostok indulnak, új erekbe fut | új vér s a szív megérzi hogy az ég s az erdőre bomlva úgy piheg,

> mint szerelmesek nászuk éjjelén.

S FAZEKAS ISTVÁN:

í S zuhtlmn p.k&r

A biológia már béklyóba köti

< az ifjú csikó topogó, izgága

? port felverő patáit...

> Az évek új tollvonással írnak arcára

< letörölhetetlen, furcsa színeket,

$ elfeledteti a lázongó vágyakat,

< és a napi gondokban lerombolja

> a színes mesék kirajzolt

í bálványfiguráit.

> És nem tehetsz ellene — és gyűlnek.

< leülnek acélmetsző fogadba az évek

> meghordott, idegen iszapjai...

Mint fejed a pelyhet, emlékként őrződ a forró nyarak, hidak alják titkát. i és hogy voltak ifjúságodnak

< csalfa, balga, teljesíthetetlen

> arany vágyai,

s i

Élsz tovább, anyád karjából nő, mint

> virág,

< gyarapszik és dolgos óvakodással virul

> az egyszál ingben futó ifjúság.

< Átüt rajta sárgabarack tested virága, az akarat bő tarisznyája kinyílik.

s S belemarkolva még egyszer utoljára,

< mint egy jóízű emlék, megborzol

| a legelső csók, a legelső vágy.

s A szemed a kék, vagy barna patakban í úszik,

a könny, mint harmat, arcod bársonyán

> • gurul.

Megcsókolnád anyád munkától kérges,

> de tógysimítású, doromboló kezét.

És ott, annál a forrásnál, hol az őz nép ráébredt merész,, kacér vékonyságára,

< utoljára felpillantanál pirulva anyádra

< s oly szavakat repesnél, susognál:

< Anyám, hogy gyermek voltam — már

s csak emlék!

JPAPP MIKLÓS:

Tar ti szí vUlantíttoli

i.

Zenélő hegyről víz szalad, buborék-hajót futtató, pereg a nyelve: fürge szó. s ha kőbe botlik: felkacag: rádné?' meglibbent hajával s akár a rossz, úgy elszalad.

II.

Csacsogó ereszekből: az élet piciny patakocska szaladt, összesimultak a cseppek, ölelő-sok: egy akarat, s a dermedt fű örömében nyújtotta már szét gyökerét, s ámuló kis bogarak közt pirulón nekik adta szívét

III.

Madár-torok lett: friss a fölü dalol a fű, a szív. a mag, pöttöm-gyerek fut az utcán s futball-labdája a nap.