Népújság, 1959. január (10. évfolyam, 1-26. szám)
1959-01-21 / 17. szám
1959. január 21., szerda NEFOJSáG $ Lassan hajts, as úttest jeges! ÖREG NÉNI igyekszik át az úttesten. A kerékpáros, hogy el ne üsse, egy ici-pácit fékez, s máris az út közepén hever. Férfiak igyekeznek átjutni az út egyik oldaláról, a másikra, egy vigyázatlan lépés, a vasalt bakancs máris kiszalad, s tulajdonosa a Kerékpáros sorsára jut... Ilyen az út Gyöngyösön, az első nagyobb hóesést követő napaken. Óvatosságra int mindenkit, aki az utcán jár, akár gyalog, akár járművel. Ám úgy látszik, mégsem minden gépjármű vezetőibe szól a kötelező elővigyázat. Egy kis P. TO-es gépkocsi robog végig a Jókai utcán, s amikor a megyei rendőrkapitányság közlekedési csoportjának rendőrei megálljt parancsolnak, alig tud lassítani. Mégis a kérdésre: miért hajt ilyen rossz úton nagy sebességgel, — így válaszol: — Nem vettem észre eddig, hogy jeges az út. Nem vette észre — mentegetőzik, úgy, mint társai, akiknél eddig nagyobb szerencséje volt, mert még nem teke- redett fel kocsija valamelyik útezéli eperfára, de ki tudja meddig... Gondolkodásra azonban most nincs idő. Ilyen időtájban nagy a forgalom ezen az úton, s rengeteg a szabálytalanság. A YD 669-es rendszámú jászberényi TEFU kocsi a következő „páciens”. A Csepel teherautó rakterületén nyolc ember álldogál. Ez még akkor is szabálytalan, ha száraz, rendes az út, így a síkos, jeges időben még életveszélyes is. — Miért nem ülnek le, kérem? — kérdezi a rendőr, s * válasz: — Á, minek? Hiszen csak ide megyünk a közeibe... — Akkor is. Az önök épségéért a gépkocsivezető felelős. Figyelmeztette önöket, hogy üljenek le? — Igen. Szólt... — Hát akkor miért akarják minden áron börtönbe juttatni? MORGÄS, vállvonogatás a válasz. Ezek az emberek nem értik meg, mit jelent jeges úton gépkocsit vezetni. De Eperjesi József sem kivétel. ö meg a biztonságos vezetésről, az óvatosságról nem hallott eddig, úgy látszik LU 82b-es rendszámú Danú- viájával úgy száguld a lovas- szekerek között, hogy rossz nézni is. — Hová siet ennyire fiatalember? — kérdezi a rendőr. — Nem sietek én sehová.:. — Akkor miért hajt olyan gyorsan? — Nem hajtottam én nagyobb sebességgel, mint 30— 40 kilométeres. — És mennyi a megengedett legnagyobb sebesség, a jeges, síkos úton? — Hát.». — Nos, mennyi... ártana ugyanez. Ahelyett, hogy azt mondogatja: nem nyugszik bele a közlekedési járőr intézkedésébe, nem hagyja, hogy a szabálysértési feljelentés alapján megbüntessék. Az ő számára ugyanis ezek szerint nem jelent sokat, hogy a minimális követési távolság betartása nélkül húzott kiskocsijával egy hatalmas hét- tonnás teherautó mögött, mégpedig nagyon veszélyes anyagot tartalmazó rakománnyal. Akkor mi lett volna, ha a nagy tehergépkocsi, amely teljesen eltakarta Pálhegyi Ferenc elől a kilátást, hirtelen fékez, és a kis kocsi, amely sokkal erősebben csúszik az ilyen úton, belaszalad. A vezető úgy látszik ezzel nem törődött. SOK A GONDATLAN gépkocsivezető. Ez azonban nemcsak a városokban, lakott területeken bizonyosodik be, hanem kint, a nyílt országúton is. Eger—Gyöngyös—Hatvan között közlekedő farmotoros IKARUSZ autóbusz vezetője — Horti Kálmán — hatalmas kocsijával úgy száguld a jégen, mintha a lehető legszárazabb úton haladna. — Óh, kérem, én már esztendők óta járom ezt az utat — mondja — s soha sem történt semmi haj, hiszen minden emelkedőt, gödrét úgy ismerem, mint a tenyeremet. Meg aztán előírt menetidő is van a világon... — teszi hozzá mentegetőzve. Amint később kiderült, Horti Kálmán a gyöngyösi Autóközlekedési Vállalat egyik legjobb gépkocsivezetője. Számtalanszor kapott már dicséretet, elismerést, s minden értekezleten, gyűlésen jó példaként emlegetik nevét. Mégis jó lenne, ha nemcsak ő, hanem társai is elgondolkoznának néha azon: nagy értékekkel, s ezen felül még a legfontosabbal, emberéletekkel is el kell számolniok, útjuk végén. Éppen úgy, mint a Heves megyei Vas- és Műszaki Nagykereskedelmi Vállalat 3T 427- es rendszámú gépkocsivezetőjének, aki ugyancsak nem gondolt arra, hogy Egerbe érkezésekor be kell számolnia, sikerült-e rakományát épségben elszállítani, s akinek a lejtős, felszóratlan jeges út, mitsem számított, a fő csak a sebesség, a gyorsaság volt. A RÁDIÓ MINDEN reggel figyelmezteti a gépkocsivezetőket, hogy az utak jegesek, veszélyesen csúsznak. A tapasztalat azonban azt / mutatja. hogy nagyon kevesen hallgatnak az óvatosságra, az intő szóra, s a balesetek — amelyek száma az utóbbi napokban éppen a vigyázatlan hajtás következtében erősen megszaporodott — ugyancsak nem eléggé visszarettentőek. Pedig érdemes lenne megfogadni a tanácsot: lassan hajts, az úttest jeges! — ger A közös vagyon őre Kaszás Sándor a nagyrédei Kossuth Termelőszövetkezet ellenőrző bizottságának egyik tagja. Tíz éve tagja a termelőszövetkezetnek, s mint ő mondja, ebben az évben fog jubilálni. — A mi ellenőrzési bizottságunk három tagból áll, és feladatunk, hogy minden erőnkkel megvédjük a közös vagyont és vigyázunk arra, hogy minden fillér oda kerüljön, ahol annak a legjobb helye van — mondja Sándor gazda. A munkaegységek bejegyzése, jóváírása, a jószágok takarmányozása, az abrakadag okos és célszerű felhasználása mind olyan feladat, amelyre nekünk figyelni leáll. A mi termelőszövetkezetünkben azonban nemcsak az ellenőrző bizottsági tagok, de mindenki vigyáz a közös vagyonra, éppen úgy, mintha sajátja lenne. Elsősorban ennek köszönhető, hogy ma már másfélmillió forintos vagyonnal rendelkezik a nagyrédei Kossuth Termelő- szövetkezet. Ebben a szövetkezetben nyugodtan elmondhatjuk, hogy elégedett a tagság, hiszen az elmúlt évben is 63 forintot fizettünk ki egy munkaegységre és ami a legfontosabb, korábbi adósságainkat az utolsó fillérig rendeztük. Előfordult már olyan eset is, hogy valamelyik tag kéréssel, vagy panasszal fordult az ellenőrző bizottság valamelyik tagjához. Ilyenkor igyekszünk az igazságot kideríteni és megnyugtatóan rendezni a dolgokat. Ez a bizottság biztosíték arra, hogy termelőszövetkezetünk a jövőben még tovább fog erősödni és virágozni. — Ez mindnyájunk véleménye — fejezte be szavait Kaszás Sándor. Megvitatták az új tervet A hevesi járásban már megkezdték a termelőszövetkezetek az 1958—59-es gazdasági évre készített tervek megvitatását. Elsőnek a kiskörei Űj Élet Termelőszövetkezetben készítették el a tervet, s már jóvá is hagyta azt a tagság. A jelek szerint a hét végére a hevesi járás valamennyi szövetkezetében megtartják a tervjóváhagyó közgyűléseket. — 20—25 kilométer. .. — A KRESZ nem alkuszik, azt tudja jól. Nem 20—25, hanem mindössze 15 kilométer... A vége feljelentés lett. A fiatalember legalább egy kicsit elgondolkozhat azon, hogy hátha jobb lett volna betartani a közlekedési szabályokat. Talán Pálhegyi Ferencnek, az FA 16—79-es rendszámú kis teherkocsi vezetőjének sem Soron kívüli előnyben részesülnek a biztosítást kötött háztulajdonosok tűz- vagy viharkárt szenvedett épületük helyreállítása alkalmával az építőanyag beszerzésénél, az Állami Biztosítónak és a Belkereskedelmi Minisztérium Tüzelőszer és Építőanyag Főigazgatóságával és a Mezőgazdasági Eszközöket Értékesítő Országos Szövetkezeti Központtal kötött megállapodása értelmében. A kárt szenvedett felek soron kívüli anyagellátást akkor kapnak, ha azt az Állami Biztosítóval igazolni tudják. lavulnak a könnyűipari dulgazók munkakörülményei A régi üzemekben dolgozók gzóvátették, hogy még sok a Javítani való munka az egészségügyi körülményeinken. Az MTI munkatársa megkérdezte Nagy Józsefné minisztert, hogy a határozat szellemében milyen intézkedéseket tesznek a könnyűiparban. — Népgazdaságunk erőforrásaiból kormányunk 320 millió forintot juttatott a könnyűiparnak a különböző beruházásokra — hangzott a miniszter válasza. — Ebből 11,6 millió forintot fordítunk a dolgozók munka- és egészségvédelmének javítására. Ezenkívül a vállalatok saját erőforrásaikból is terveznek üzemegészségügyi beruházásokat. A minisztérium rendelkezésére álló ősz- szegből 78 millió forint jut a régi gyárak épületeinek korszerűsítésére Az 1959. évre tervezett fontosabb üzemegészségügyi és kulturális beruházások közül említést érdemel a Tisza Cipőgyár Művelődési Házának befejezése. A pápai Textilgyár vállalatfejlesztési alapból épít új konyhát és étkezőt. Régebben egészségügyi szempontból a len- és kendergyárak voltak a legelmaradottabb üzemek. Ezért 1959-ben is tervhitelből por- és pozdorja- elszívó berendezést kap a Tisza- rost tukai és nagyhalászi és a Délrost Vállalat eperjesi telepe és a Nagylaki Kendergyár. A dolgozó nők otthoni munkájának a második műszak megkönnyítéséért is eredményes intézkedéseket tesznek az üzemek vezetői. Sok helyen mosodát állítottak fel a gyárak közvetlen szomszédságában. Néhány gyárban az üzemi bizottság vásárolt mosógépeket és kölcsön adja a dolgozóknak. Kezdik megszervezni egyéb elektromos háztartási gép kölcsönzését is. Több üzem öltözőjében szereltek fel hajszárító burákat, hogy a zuhanyozás után megszáríthassák hajukat az asszonyok. A családanyák gyermeknevelési gondját segítik az óvodák, a bölcsődék, hatvankét gyár napközi otthonában hatezer gyermeket gondoznak. Egyik-másik gyár üdülőt is vásárolt a gyermekek számára. Több üzemben a vacsorafőzés gondjaitól is mentesítették a háziasszonyokat, amióta önköltségi áron vihetnek haza ételt az üzemi konyháról — mondotta befejezésül a miniszter. (MTI) j SUHA ANDOR: Derékbatört egzisztencia Egy téli estén, amikor a sok irodai munkától fejfájósan, idegesen és dühösen kimentem a szobámból, a hideg utcán eszembe jutott az az ember, aki délelőtt keresett fel a szerkesztőségben, de nekem nem volt időm végighallgatni a panaszát. Ismertem őt — kisvárosban kit nem ismer az ember —, s most, hogy eszembe jutottak szavai, elfogott a kíváncsiság. Gondolkodtam, de a lábam már önállósította magát és elindult az illető lakása felé. Kopogtam, beléptem szegényes kis szobájába, amely közvetlenül az udvarra nyílott. Vaságy, testetlen szekrény, egy szék. pici vaskályha — ebből állt a szoba. Ő maga ott ült az ágyon, teát ivott egy zománcozott bögréből, s közben cigarettázott. Hogy beléptem, nem lepődött meg, halkan fogadta a köszönésemet, cigarettát tartó kezével intett, hogy üljek a székre. — Nem haragszom, hogy délelőtt nem fogadott — kezdte minden átmenet nélkül. — Gondoltam, ha nem ma, hát holnap úgyis elmondom magának ... S hogy miért ép- oen magának? — szakította félbe saját magát. — Nos, talán ez nem is fontos, csupán arra kérem, hogyha már elhozta a kíváncsiság, hallgasson végig... Hangjából, szemének réve- teg kifejezéséből megértettem, hogy ez az ember semmit sem akar. Csupán arra van szüksége, hogy valaki végighallgassa. Hogy ne egyedül beszélgessen, hogy legyen egy élő fal, amely megérti s visszaveri csapongó, fájdalmas gondolatait. Rágyújtottam, kényelembe helyezkedtem — ezzel is jelezve, hogy hallgatom őt. S ő elkezdte: — 1956. november 29-én az üzemi forradalmi tanács nem engedett be abba a gyárba, ahol akkor már 20 éve dolgoztam. Reggel, rendes időben, egy percet sem késve, benyitok a nagykapun, s ahogy lépek a bélyegzőóra felé, két géppisztolyos fiú elém áll, s szenvtelen arccal tudomásomra hozzák, hogy N. polgártárs, az üzemi forradalmi tanács elnöke üzeni: keressek más munkahelyet magamnak. Szé- delegve mentem haza, otthon ... nem, sajnos, ezt a lelki- állapotot nem tudom leírni. Odaálltam a tükör elé, hajkefe a kezemben, s csurogtak a könnyeim... Este az egyik barátom eljött hozzám, s megtudtam mindent. Kommunista értelmiséget nem alkalmaznak az üzemben, már pedig én, mint főmérnök, a pártvezetőségnek is tagja voltam. — „Rákosista” — mondta a barátom —, ennek vagy kikiáltva, öregem — s még hozzátette —, jobb lesz, ha az utcán sem mutatkozol. — Nézd, — hajolt közelebb hozzám —, mi új, tiszta magyar szocializmust akarunk. Beláthatod, sok embertől meg keli tisztítanunk az üzemet. Te eléggé kompromittáltad magad, s a diplomád is, de minek mondjam, hisz te is tudod. Megsértődtem: miért vagyok én rákosista. Mérnök vagyok és a pártnak tagja voltam. Igaz, hogy csak technikusi képzettségem volt, de öt évvel ezelőtt megszereztem a mérnöki diplomát. Rákosista vagyok? Haha, hát én nem az újat, a jobbat, a tisztábbat akarom? Én sem értettem itt mindennel egyet. Nekem sem tetszett, hogy az igazgatómnak hat elemije van, hogy önkényeskednek, hogy ... A legnyomasztóbb a feleségem volt. Nem korholt, de mikor ránéztem, úgy éreztem, hogy domború tükörbe nézek, mely az én torz másomat veri vissza. Hol rontottam el, hol? Miért nem vagyok én ezeknek jó? Mihez kezdjek magammal? Negyvenkét éves vagyok, feleségem, s két gyermekem van. S ha letisztulnak a hullámok, vajon a diplomámat elismerik-e majd? Szomorúságomat vad kétség- beesés váltotta fel, a második percben pedig a reménykedés: Hátha nem dobnak el, hátha, hátha...? Így telt el két-három nap. Az egyik este a feleségem szokatlanul vidáman jött haza. Szeme fénylett, sokat beszélt és a szájából borszag áradt. Emlékszem, amikor bement a szobába, utána néztem, csípője épp olyan bakfisosan, de kihívóan vonaglott, mint házasságunk első hónapjaiban. De ez csak egy villanás volt, vagy inkább egy vaksi pislogás az agyamban, amelyet el sem kellett hessegetnem. magától elszállt. Ülj ide mellém, Béluskám — hívott. — Nincs semmi baj. hétfőtől kezdve újra dolgozol. Most beszéltem erről Jánossal ... János, távoli ismerősünk, nagy népszerűségnek örvendő fiatal férfi. Foglalkozására nézve művész. A felesége egykor gazdag szülők lánya. IVÍa sem mentek a szomszédba kenyérért és borért —, sőt, mint láttam, az én feleségem ment hozzájuk borért és protekcióért —, merthogy János a városi forradalmi tanácsban nagy valaki. És ha minden jól megy — mesélte a feleségem —, visz- szakapják a vagyonukat is. Feküdtem az ágyban és bámultam a sötétbe. Sehogyan sem tudtam eldönteni, miért nem vagyok mégsem boldog. Másnap bejöttek az oroszok. Kora délután János és a feleségem együtt jöttek be az udvarról, ismét némi szeszszagot hozva magukkal. Nagyon fel voltak háborodva. — Remélem, Béla, tudod mi a kötelességed? — szólt a feleségem. — Holnap bemész az üzembe és arra kérünk Jánossal együtt, légy aktív. Próbálj bekerülni a vezetésbe, harcolj a ruszkik ellen. Most a te szavad hiteles lesz, hiszen te párttag vagy. Reprezentálnod kell, hogy a magyar kommunistáknak nincs szükségük az orosz imperializmusra. Legalább bebizonyítod, hogy nem vagy és nem voltál rákosista! — tette hozzá. Hétfőn beléptem a gyárba és mindenki szeretettel fogadott. Örömömnél csak a meghatottságon volt nagyobb. Beleszippantottam az üzem levegőjébe és csak akkor éreztem, hogy mit jelentett volna elveszíteni a gyárat, a boldogságot, az életemet. Végigjártam a műhelyeket a gépcsarnokot, az udvart. Vidáman köszön gettek és fogadtam a köszönéseket Tele voltam vitalitással, s úgy éreztem: a világot ki tudnám fordítani sarkadból. Az iroda ajtajánál egy pillanatra megtorpantam, aztán beléptem. Éppen üléseztek. Visszaléptem, de N. mérnök, a forradalmi tanács elnöke, egyébként a helyettesem, rám szólt, hogy csak maradjak, hiszen éppen rám vártak. — Polgártársak — mosolygott széles arccal N. mérnök. — Végre itt az ideje, hogy átszervezzük a forradalmi munkástanácsot. Mi egy kissé már elfáradtunk, s az oroszok bejövetele is új helyzetet teremtett. Friss erőkre van tehát szükség. Javaslom, hogy válasszuk meg elnöknek T. Béla mérnököt, akit —valljuk be — ez idáig érdemtelenül mellőztünk. — Nekünk most — folytatta — a nemzet értékes erőit ösz- sze kell fognunk a szent cél érdekében. Nem szabad megengedni holmi apró-cseprő pártvillongásokat. A kommunisták jobbik része is szabad, önálló, független Magyarországot akar — oroszok nélkül. Éljen T. Béla szeretett elnökünk. Mindenki tapsolt, én lehajtottam a fejem, örültem s elfogadtam a megbízatást. No, végre — gondoltam — bebizonyíthatom, hogy nem vagyok hazaáruló, értéktelen korcs ember. „Aktivizálódtam!” Éjjelnappal üléseztünk. Szerkesz tettem a „pontokat“, megmagyaráztam • munkásoknak, miért nem szabad dolgozni, amíg az oroszok bent vannak. Felszólaltam a városi nyilvános gyűléseken. Vitatkoztam' szovjet tisztekkel, Pestre jártam a nagybudapesti munkástanácshoz beszámolóra. Büszkék voltak rám. Csak a kommunisták egy része nem tetszett nekem. Próbáltam nekik megmagyarázni az igazságot, de ők nem hittek nekem. Otthon is dicséri a feleségem és János. Igaz is. Janos ... Letartóztatták, da megszerveztük az embereket, s olyan tömegtüntetést rendeztünk, hogy kiengedték őt. Teltek a napok, a hetek, a munka újabb és újabb változatosságot hozott, de valahogy mégsem voltam se nyu godt, se megelégedett. Aztán egy napon engem ti letartóztattak. Ez azután történt, hogy megtámadták i börtönt és a karhatalmistákat felgyújtották a szovjetek zászlaját. Három napig tartottak benn, azután elengedtek. Megkönnyebbülve s kissé elgondolkozva tartottam az est: szürkületiben hazafelé. Benyitok a konyhába: senki. Belépek a sötét szobába, fel- kattantom a villanyt, ott fekszik a reeamién feleségem és János. Aludtak, meztelenül, t hogy a fényre felijedtek, ideges ügyetlen kézzel kapkodták magukra a lecsúszott plédet. Ahogy megláttam feleségem ismert meztelenségét, egy másik férfi mellett, olyan fájón furcsának tűnt, de ebben a percben én is éppen olyan pőrén álltam saját magam előtt. Istenem — gondoltam — hiszen ezek becsaptak engem, megcsaltak, rútul rászedtek. Én meg azt hittem, hogy..: Aztán már nem is tudom, hogy mit hittem, mert szédültem. Elindultam a gyerekek szobája felé. Beléptem, leültem az egyik ágy szélére, s akaratlanul is a feleségemnek az a furcsa, magát kellető vo- naglása jutott az eszembe, ahogyan először jött haza, bor- szaggal a szájában —• Jánostól. Nem tudom mennyi ideig ültem a gyerekeknél. Amikor kijöttem, nem volt ott egyik sem. Akkor vettem észre, hogy rajtam a kabát és a kalap. Ez jó, gondoltam rezig- náltan, nem kell újra öltöznöm. Visszamentem újra a rendőrségre és elmondtam mindent, amit az utóbbi hetekben tettem, őszintén, kertelés nélkül. Tulajdonképpen a rendőrségen történt beszélgetés alatt értettem meg mindet: magamat, a tetteimet, a becsületemet dobtam oda — egzisztenciámért, egy nőért. Egy nőért, aki engem dobott oda, mint egy megunt kalapot:.. Két napja szabadultam a börtönből. Már van munkám is: idomszerész vagyok, s talán .:. egyszer ah’ mindegy. Ennyit sem érdemiek. Ja, igen, elváltam, a feleségem hazaköltözött a szüleihez. Ügy hallottam, hogy a fiú az pedig több évet kapott. ★ Elhallgatott. Furcsán éreztem magamat ebben a szobában. Időközben a tűz is kialudt, s most olyan szag volt benn a sok dohányfüsttől, mint a harmadosztályú várótermekben. Nem tudtam, szánjam-e. vagy mit csináljak vele? Mintha csak megérezte volna a gondolataimat, a ki nem mondottakra válaszolt: — Természetesen semmire sincs szükségem, semmit sem akarok kérni, legfeljebb bocsánatot azoktól az emberektől, akiket megbántottam. — önnek módjában áll ezt tolmácsolni! — mondotta. Ügy jöttem el tőle, hogy egy vigasztaló szót sem tudtam kimondani. Mindeneseire amit kért, megtettem - szóról szóra úgy, ahogyan $ elmondta nekem
