Népújság, 1958. december (13. évfolyam, 267-289. szám)

1958-12-24 / 285. szám

1958. december 25., csütörtök Nf PÜJ A G ^JfiiUlÁ ázúx mejUqje. Van ami széppé teszi életüket K iskarácsony, nagykarácsony, Kisült-e már a kalácsom...” Negyvenhat gyerek énekel az óriási kará­csonyfa alatt, amelyen az imént gyulladtak ki a rózsaszínű és fehér gyertyácskák. A fenyő egészen a mennyezetig ér csillámló, hegyes kúpjával, s tömve van minden jóval. Kisült-e már a kalácsom... Negyvenhat gyerek énekli meghatóan ezt az együgyűen bájos, kis karácsonyi dalt, s közben szemük mohón issza be a hófehér ruhába öltöztetett szaloncukor sokaságát, az ezüstös diókat, a csokoládéhalat, meg a piros hegedűt, a sztaniolba csomagolt trombitát, amelyen nem lehet trombitálni, csak rém jó­kat harapni majd belőle, az aranylón csillogó díszeket, a leheletfinom angyalhajat, a színes üveggömböket és a bódító illatot árasztó apró piros almákat. Kiskarácsony, nagykarácsony ... Negyvenhat gyerek énekel és három fel­nőtt könnyei hullanak, akik most tanúi ennek a meghatóan szép estének, itt, Mónosbélen, a fővárosi tanács gyermekotthonában. Karácsony este van. Kint besötétedett már, hideg köd lapul a házak tetői fölött, de itt bent. a szobában, forrón dobbannak a szívek az elhagyott, árva, apró gyermekpalántákban. Még mindig úgy állnak, ahogy a csen­gettyű hívó szavára beszaladtak a sejtelmes fényű, fenyőszagú nagy szobába, görcsösen fogva egymás kezét, kővémeredt lábakkal. Nem tudnak betelni a karácsonyfa varázsá­val ... Aztán az óvónéni intésére előlép Tóth Jó­zsika és szavalni kezdi a „Télapó bácsit”. De úgy, hogy' közben a világ minden kincséért sem venné le szemét a piros szikrákat hányó csillagszóróról. A kék—fohér-pettyes ruhás, fehérgalléros kislánvok most bájos körtáncba kezdenek, s úgy csilingel a hangjuk, mint a karácsonyi csengő: „Rózsa, rózsa, labdarózsa.. Száll az ének, folyik a tánc, vidám a han­gulat. Dévényi Laci meglöki a mellette álló Szabó Zolit: — Nézd már, de sok meséskönyv van a fa alatt... — Meg karkötő... — Meg játék... — hangzik az elragadta­tott felkiáltás innen is, onnan is, s amikor az óvónénik szétosztják az ajándékokat, lete­lepszenek a leterített pokrócokra, és vége- fogyhatatlan játékba fognak. Karácsony este van, s én azon gondolko­dom: vajon van-e szíve Nagy Sanyika anyjá­nak, aki tavaly kitette őt egy vadidegen állo­máson a vonatból, vagy a másik, a harmadik, a harmincadik anyának, akik elhagyták, megtagadták a földi élet legszebb, legszen­tebb ajándékát, a gyermeket. Van-e hát szí­vük? Nem! Nem lehet! Nincs szívük, mert ha volna, már régen megszakadna a fájda­lomtól. Játszanak a pöttömnyi fiúk, pöttömnyi lányok, akiknek most új, hatalmas, szerető édesanyjuk van: a társadalom, amely gondos­kodik róluk, bearanyozza, széppé teszi életü­ket. Játszanak és utána jó étvággyal fogyaszt­ják el az ünnepi vacsorát: a töltött fasírozot- tat burgonyasalátával, majonézzel, s a finom süteményt. Az óra későre jár, a karácsonyfán kial­szanak a fények. A meséskönyvek, a mackók, kardok, dobok, babák aludni tértek már, s aludni készülnek a gyermekotthon apró lakói is. Belebújnak fehér ágyaikba, a soros „ma­ma” betakargatja őket, megigazítja párnáikat. Aludjatok, drága kis Till Anna, Kresz Ottó, Túróczi Eta, Kocúr Zoli és ti, többi angvalszőke, hollófekete csöppségek. Álmodjatok a „Lili babával”, a pirosszemű nyuszikával, álmodjatok békességben. Embermilliók szíve dobbanása vigyázza álmotokat Somody József Árvák szép karácsonya... Mennyi gyermek, kisfiú és kislány arcára csal boldog örömet a karácsony este. „Te szép zöld fenyő, Köszöntünk mi téged, Hc~z örömet boldogságot És boldog új évet” — hangzik a kedves kis karácsonyi ének az egri Kertész utcai gyermekotthon egyik szobájából. Bent a szobában hatalmas ka­rácsonyfa, a meggyujtott csillagszórók szikrá­zó fénye megvilágítja a boldog gyermekarco­kat. Árva gyerekek, vagy a szüleik taszították el maguktól őket. Éppen úgy vágynak a szü­lői szeretetre, a karácsonyfára, mint annyi más gyermek. Talán azt hitték, nekik nem is lesz karácsonyfájuk, nem kapnak szép aján­dékokat. De nem feledkeztek meg ró­luk sem. A menyezetig érő karácsonyfa tövé­ben ott állnak az otthon kisebb és nagyobb lakói, s a karácsonyfa alatt számtalan játék, tarkaruhás babák, nagy pirospettyes labdák várnak kis gazdáikra. A bútorgyáriak hintalovakkal, az Észak- Heves megyei Sütőipari Vállalat játékokkal, a többi üzemek dolgozói is valamivel kedves­kedtek ezekuek a gyerekeknek. Öröm sugár­zik arcukon, mikor Milák Gézáné, a városi Nőtanács szociális bizottságának elnöke, és Rátkai ferencné országgyűlési képviselő át­adták az ajándékokat. A gyermekek köszönetét tolmácsoljuk mi is Milák Gézánénak, amiért oly lelkesen járt üzemről üzemre, hogy karácsony napjára a gyermekotthon lakói se érezzék magukat ár­váknak. Hogy boldog karácsonyuk legyen! — kiss — Nyugtalan szél kószált a fák között, s a megcibált kopár gallyakról nagy cseppekben hullt a víz. Furcsa egy tél ez. Ahol más években már tíz­húsz centis volt a hó, most híg latyakba süpped a láb. Beázott a fiatalosba eldugott kis zúg is, amit néhány nappal ezelőtt szemelt ki egy szarvastehén. A szarvas mama idetér visz- sza borjával minden hajnalban, amikor ébred az erdő ura, — az ember. Mert a vadaknak a nappal az éjszakájuk, s az éj, a nyugodt legelgetés ideje. Most itt aludtak egymást me­legítve. Valami távoli zörej riasztotta meg őket, s. mikor a szél elhozta az ember szagát, felkapva fejüket beleszimatol­ták a levegőbe. Pár perc múl­va, csak a letiport avar mutat­ta, hogy nemrég még ott jár­tak. Egy ideig futottak, aztán csöndes, füves helyet kapva az egyik hegyoldalban, legelni kezdtek. A jeges-kásás hó alól még kilátszott a fű, kínáltatta magát a makk. A fiatalos másik részén őz­suta ébredezett. Hiába, nincs már a nyár terített asztala, s a gyomra kora délután felza­varta. Feljebb, az oldalban, ahol az enyhe idő nem tudta eltűntetni a hetekkel ezelőtt hullott havat, vörös folt villan. Indul a róka, estére kelve ott lesz őkelme valamelyik va­dásztanya körül. Odacsábítja a csirkepecsenye. Még enyhe az idő, még nem takarja félméteres hó az erdőt, oda se néznek hát az etetők fe­lé, ahová az ember, — a vad legnagyobb ellensége, és legna­gyobb barátja — ennivalót tesz ki. Pedig már készen áll­nak az etetőhelyek. Rendbe­hozták még akkor, amikor le­hullott az első hó. hiszen itt so­ha sem tudni, milyen lesz a tél. Sokszor októbertől májusig sem tűnik el a fehér takaró. Most az eső, a meleg elvitte, Az idei esztendő nagy ered­ményeket hozott a termelő- szövetkezetek közös vagyoná­nak növelésében is. 1958-ban a szövetkezetek fel nem osztható közös vagyona 13 millió forint­tal nőtt. Komoly eredményként kell elkönyvelni azt, hogy az ál­csak feljebb fehérlenek ritkás hófoltok, de lehet, hogy két nap múlva már csak a sítalp lesz az egyetlen közlekedési eszköz. S ha beköszönt a hideg, nehéz az embernek is, de még nehezebb a kiszolgáltatott vad­nak. Ezért hát a segítség, a vad váltókhoz közel állított etető, friss szénájával, a sózó­helyek, az itt-ott lerakott vá­lyúk, ahová zab kerül. Az erdész, az erdőkerület gondozója és ura, felkészült a télre. Nagyon változó az idő. Egyik percben még sűrű köd gomolyog elő a szomszédos csúcs mögül, beburkolja a fá­kat,- az orráig sem lát el az ember. A másik percben elő­bukkan a nap, szelíden és csú- fondárosan mosolyog. Ilyenkor ezernyi színben tündököl a hegyoldal. A rozsdabarnától a vörös színig csillog az avar. Amott mély barna, kicsit ar­rébb havas folton vet szikrá­kat a fény. Megyünk, s ahogy haladunk feljebb, messziről zúgást hoz a szél, és benzin­szagot. Zúg a fűrész, szinte só­hajt a százéves bükkfa, aztán lassan hajlik lefelé. Csattanva ér a földre, s a hangot tízsze­resen verik vissza a hegyek. Közben már új fához állnak a favágók. Fiatal, meleg-vattás ruhába öltözött emberek. Fel­zúg megint a fűrész, — azaz, egyszer csak elhallgat. Gyer- tyaslu6sz! Kék overálos fiú bontja máris a gyertyát, tisz­títja, két perc, s megy tovább a munka. Motoros fűrész, ag- regátor, — s gépesített favá­gók. Hol van már tőlük a régi idők papírtalpú bakancsba, rongyos ruhába öltözött favá­gója, aki boldog, ha hetenként két napot dolgozhat az uraság erdejében. Zeng a fűrész, most hatal­mas sóhajjal fa dől ki, aztán szinte vidáman dalol, ebből lóeszközök értékének több mint fele már a fel nem osztható szö­vetkezeti alaphoz tartozik. Ez azért jelentős, mert ebből is le­mérhető, hogy a szövetkezetek jelentős beruházásokat saját erőből oldottak meg. deszka lesz, bútor, a leányok« nak, abból vasúti talpfa, me­lyen messze röpül a vonat, a másikból bányafa, hogy biz­tonságosabb legyen a bányász munkája, míg felhozza a föld méhéből a szenet. Megint eltűnik a nap.. Mintha szomorúbb lenne egy­szerre a tájék. De úgy látszik csak játszik az emberekkel, mert újra előbukkan, s fényé­ben szinte megszépül a mun­kásszálló szürke fala. Beko­pogunk. Bent barátságos me­leg. A tűzhely mellett, meg a sarokba felhalmozva a fa; öreg, ősz bácsika darabolja, ő táplálja a tüzet is. Igyekszik, több fát darabolni, mint amennyi egy-két napra kell, mert ha jön egy hóvihar, s a szigorú fagy beparancsolja az embereket a szállásra, szükség lesz rá. Telik az idő. Indulunk ha­zafelé. Közben még betérünk az erdészékhez. A konyhában pirosképűj gömbölyű asszonyka sürög-fo- rog. Mellette kerekarcú ko­moly kisfiú. Szégyenlősen hú­zódik odább a simogató ke­zektől, aztán lassan megbarát­kozik. Nem csoda ha félénk* — magyarázza az anyja. Mi­kor beáll a tél, a hó elzárja a külvilágtól az erdészházat. Sokszor hetekig nem látnak senkit a családon kívül. Csak a rádió, és a meg-megcsörrenő telefon hoz egy kis hírt a nagyvilágból. Lassan sötétedik. Az ország­út kígyózó vonala egyre szür­kébb lesz. A nap mintha meg­gondolta volna magát, végleg magára húzza a ködtakarót A sötétedő estbe még belefüty- tyent a kis hegyivasút mozdo­nya. s mintha búcsút intené­nek a magas csúcsok is a vá­rosi látogatónak. Eltelt egy nap. Egy-két óra, s felébred a vad. A szarvasok csoportokba indulnak legelő után, a másik csanáson disznó igveksz’k a makkos felé. Könnyű Lábán iramodik az őz, és sompolyog­va lopakodik tova a róka. Neszekkel telik meg az éj, A munkásszálláson k’alszik az utolsó fény, az emberek ál­mukban ott járnak talán az asszony mellett. És a téli éj­szaka fekete köpenye alá ve­szi a csúcsokat, a völgyeket.;. Deák Rózsi 13 millió forrnia^ nőtt a fel nem osztható alap Karácsonytáji éjszakák FINOM, hosszú ujjaival a lőcsbe kapaszkodva lépett le a szekérről. Fehérre festett, görcsös borókabotját maga előtt tartva tapogatta az utat. A fagyott föld biztatóan kopogott a bot alatt, aztán puhára toppant a kutató-fa. Ez volt a híd, az ő híd- juk. Befordult. Nem sietett. Otthon nem várta senki... Lahctt Sámuel 12 éves korában vesztette el szemevilágát. Látta már a napfényt, látta a tavasszal fész­ket rakó fecskét, a komor viharfel­hőket, látta az élet minden szépsé­gét, de szemére hályog borult. Ta­pintotta a falat, tudta hófehérségét, de nem láthatta. Leszakította a szil­vát, kékségét nem csodálhatta. Nem gyönyörködhetett abban, hogy mint váltanak át üdezöldből — aranysár­gára a paphegyi búzatáblák. . Anyja elhagyta egy férfiért, aki­nek nem kellett a vak fiú. Azóta él egyedül a falu kenyerén. Két éve szóltak a községházáról, vonatra rakták és Pesten betűve­tést, lakatossá.got, kefekötést, s más hasznos szakmát tanult. Ott jól érezte magát nem bántották. Most karácsonyi szünetre jött, mert még­is vágyott haza, egv kis táskával, benne egy cím. a Kedvesé, ez volt jóformán minden vagyona, meg a kis írószerszám. mellyel a raizpapír- ra pántokból értelmes szavakat le­hetett kopogni. Lahott Sámuelt meglegyintette va­lami különös érzés, ha erre a cím­re gondolt: a nevelő azt mondta ró­la. szőke ö nem láthatta, csak vé- gigs'mította arcát. Csak finom új­jal látták a Kedvest, de ha ezer arcot kellene végigsimítani, akkor is megismerné. Ezt az arcot nemcsak az uj'ával érezte, hanem a szívével is. A cí­me: a remény. Remény arra, hogy valaha egymáshoz köthetik életü­ket, és senkitől sem csúfolva — sajnálva élhetnek majd. Az ajtó zárja berozsd^sodott. Mi­lyen jó, hogy tanultam lakatocságot is, suhant át arcán egv aorócska mosoly, s bicskájával szakértő moz­dulatokkal igazította helyre a szer­kezetet. Már késő este volt, ezt on­nan tudta, hogy a szomszéd Nagy- éknál visongtak a lányok, kacarász- va havazkodtak a legényekkel. El kellene menni a fonóba, ott leg­alább meleg van, töprengett a hideg szobában, aztán elővette a címet. Milyen messze van ö, talán már haza is ért Muzsikált a hideg szo­ba. Sami — így hívta őt a lány — zenére vágyott, rádiót akart hall­gatni, mint ott az intézetben a Ked­vessel szokták. ELINDULT a falu felé. A falu közepén megtorpant. Egy kutyauga­tás megtévesztette. Várt egy kicsit. De nem... a kutya a léckerítést kaparja, itt kell befordulni. Á legényegylet zárva volt. Lakat függött rajta, s bennt ott volt a világvevő rádió. Kettő volt csak a faluban, a jegyzőé, meg ez. Ügy hitte, éjszaka nem veszik észre ha bemerészkedik. A drót és az ügyes kéz megtette a magáét. A lakat nyelve kicsat­tant. Tapogatózva haladt előre. A sakk-asztal mellett van a rádió, a szekrénytől jobbra hacsak el nem vitték azóta, — morfondírozott ma­gában. A rádió a régi helyén volt. Zenét keresett, s a zene ő hozzá szólt. Sami dúdolt és a tüzesebb rit­musnál lábával és a térde közé szo­rított fehér bottal dobogott is. Bol­dog volt, mint ott, az intézet szo­bádban. mikor együtt hallgatták a zenét. Nekíbátorodott. felerősítette a készüléket, és most már biztos volt, elhangzik talán a Kedvesig is, — hisz ő küldi. Zörögtek az ajtó előtt. Nem látta, hogv a fonóból hazatérő legények kilesték az ablakon, összerezzent a zajra kikapcsoHa a rádiót, s hall­gatott. Félt. Félt a gazdaleg^nvek­től, mert nekik ő csak „a Samu“ maradt, akit mindenki bánthat. Aki elé fát raknak, hogy elbukjon, s lélegzetüket elfojtva elé állnak, va­jon nekik megy-e. Vagy ha éppen kocsival zörögtek végig a falun ké­nyeskedve, féllépésre állították meg előtte a lovat, hogy halálra rémül­jön. Üjabb bosszútól félt. De csendes volt minden. Lenyomta a kilincset, kilépett, s abban a pillanatban egy vödör víz zúdult a nyakába. Nem sírt, mert nem tudott. A szemüre­gek szárazak maradtak, csak ádám­csutkája járt sebesen fel és alá. Vézna volt és 17 éves, a gazdalegé­nyek meg erősek. DIDEREGVE indult haza. Éjszaka hánykolódott, nappal aludt. Az egyik éjszaka újból felkerekedett. A düh, bosszú, a tehetetlenség érzése haj­totta. nyakában érezte a hidegvíz fagyát. Csak azért is... be a le­gényegyletbe. Bekapcsolni a rádiót. Az utat már ismerte. A lakat ki­nyílt. Mohón nyúlt a kapcsoló után, de a rádió nem zúgott. A biztosí­tékhoz botorkált. Kitépték belőle a vezetéket — állap-'tóttá meg. s új- jai villámgyorsan dolgoztak. Né’.-á.ny perc múlva széket döntve sietett vissza a rádióhoz. Zúgott Hajnalig maradt Hazafelé vígan lóbálta a fehér botot a fagyos föld felett. Mit szólnak hozzá a legények? — jó a rádió... Két nap múlva levél jött a Ked­vestől. Hosszan sípogatta az első szót. Sanrkám! Igen, így írja és felette a dátum. Mily sokat tudnak mondani a pontok, szerteszéjjel préselve egy rajzpapíron. A levél betöltötte a szobát. Hal­kabb ketyegésre szólította az órát, csendet parancsolt. A duruzsoló kályha szinte zenét árasztott nagy igyekezetében. A hosszú, finom új­jak a levélen pihentek, a száraz szem most szívesen préselt volna ki könnyeket, örömkönnyeket de nem lehetett. Samunak nem lehetett sír­ni, még örömében sem. A szomszédból ünneprontó erős zsivaj áradt a szobába, Ádám, Éva napja volt, éjféli misére készültek a lányok, diótörés, öröm és évődés hangjai áradtak a fonóból. A lányok már öltözködtek az éj­féli misére. Az utca csendes volt, mint a pusztaság, csak a telefon­póznákon citerázott a szél halkan, ünnepélyesen. A LEGÉNYEK Karos Gyuriéknál jöttek össze. Ünneplőben, cigaret­tázva. — A Samu megint bent volt... — vetette oda a többieknek a Pó- csik Nagy fia. — Kicsavartad a biztosítékot? — kérdezte tőle Karos Gyuri. — Minek? — Hát... a Samu miatt. — Nem is a biztosítékot — húzta nevetésre száját a legény. — A vil­lanyóra fedelét vettem le. Ha bele­nyúl, úgy vágja a földhöz, csaK úgy nyekken. Aztán lerakták az imakönyvet maguk mellé, a zsebüket megtöm­ték dióval és beszélgettek tovább. Samu elindult a levéllel. Szere­tett volna emberekkel találKozni, hogv eldicsekedjék vele, szereti öt a Kedves, jön is tavasszal, de aho­gyan zsebében tapogatta a többiek­nek értelmetlen pontokat, elkedvet- l^Ö^^tt. Ügysem hinnék, nem hin­nie, hogy szem nélkül tudok olvas­ni, hogy ezt ö írta. Lábai az egylet felé vitték, zené­ben keresni vigasztalást. A rádió megint nem szólt Pedig a biztosí­ték is rendben volt. Akkor az órá­nál lehet a baj, ötlött az eszébe Az itt van kicsit jobbra a kép mellett Felállt a székre, előrenyújtva kezét hogy az órát megkeresse, de amint hozzáért, valami láthatatlan eró préselte új;ait a vezetékhez felordi- tott fáidaiméban. Ügy érezte, mint­ha könvökét óriás rázná és égetné a kezét. A fehér, görcsös boróka­bottal még odavágott az órához, s lezuhant a színpad előtti betonra. Fehér, hosszúd jjú keze, mintha mésszel rajzolták volna a piszkos betonra, világított a sötét teremben, nem messze hozzá, mintegy kezé­nek folytatásaként, ott feküdt a bot, vádolva mutatva az út felé. Ott párafellegeket fújva, prémes­kabátjukba burkolózva ballagtak Karos Gyuriék. Harangzúgás töltöt­te be a fagyos levegőt. Beharangoz­tak. Az éjféli misén lökdösődve, pusmogva, a lányok felé kacsingat­va hallgatták a prédikációt a kar­zati legények. Emberségről, békes­ségről, szeretetről beszélt a pap és a karzaton gyakran törte meg az állítatott egv-egy dióhéj reccsenése...­Samu nehezen tápászkedott fel hosszú kábulatából. És remegett.;? de nem a hidegtől. Az emberek... hát ilyenek az emberek? Védtelent bántanak — keseredett el a szíve hazafelé menet. Odabotorkált az ablakhoz, ahol a kulcsot tartotta, de kutató kezét ijedten kapta vissza. Valaki szúrós gallyat tett oda. Fenyőt Most már óvatosabban nyújtotta kezét az ab­lakhoz és idegesen vibráló ú:jai al­mát tapintottak ki a kis gallyon, aztán néhánv szaloncukrot Míg a kulcsot kihalászta, kezébe akadt a két kis szál angyalkolbász is amit éjféli mise után szoktál? megsütni, hogy nagy legyen az egészség jö­vőre is. S a gally sem szúrta már úgy, amelyre a cukrot, meg az almát kö­tözte — biztos a jó Line mama a felső szomszédból. ölbevéve az ember ajándékát lépte át a kü­szöböt. A FENYŐBŐL a gyantaillat és a szeretet melegsége sugárzott, de mert Lahott Samu nem tudott sírni örömében sem, csak magafeledten mondogatta: az emberek... mégis csak emberek. S a gyalult, testetlen asztalra ra­kott fenyőfát hosszú, finom ujjal simogatva fonták körül. Kovács Endrt i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents