Népújság, 1958. november (13. évfolyam, 240-265. szám)

1958-11-20 / 256. szám

1958. november 20., csütörtök NÉPÉ.IS AG o MÉG ALIG HASADT a haj­nal, de túl a dombokon már megszólaltak a cseh fegyve­rek. Jól hallották ezt a beköl- cei vöröskatonák, hisz az éjjel mindnyájan talpon voltak és megfeszített munkával ásták a bunkert a Köpüvár tetején. — Halljátok, - szólalt meg Dorkó s. Antal és kezével a domb felé mutatott. — Föléb­redtek a szomszédok — mond­ta halkan, inkább csak magá­nak és elindult, hogy végig­nézze a fedezékeket. Az emberek arca gyűrött volt és szemük vöröslött az álmosságtól. Holló b. István a kulacsából vizet locsolt a mar­kába, aztán csak úgy fél kéz­zel megmosta a szemeit. Dor­kó elmosolyodott, hogy meg­látta a legényt, mondani is akart valamit, de egy cseh töltény elsivított a feje fölött és be kellett ugrania a fede­zékbe. — Az anyátok keser­ves ... — sziszegte fogai kö­zött és most már a futóárok­ban folytatta tovább az útját. Pétervására irányából is pus­karopogás hallatszott és vala­hol, túl a hegyeken megdör­dültek az ágyúk. A bekölceiek — lehettek vagy negyvenen — az éjszaka befejezték a mun­kát. A bunkerek, a futóárkok elkészültek és innen, a Köpü- var tetejéről messzire ellen­őrizhették a környéket. Az érintkezést tartották Egerrel, hisz az út mindenütt a vörö­sök kezén volt. Lent, a Köpü­vár alatt, látszólag békésen húzódott meg a kis falu: Be- kölce. A kakasok nagyokat kukorékoltak, a kutyák ugat­tak és az ébredő falu zaját elhozta egészen a lövészárko­kig a hajnali szellő. A borsodnádasdi lemezgyár már a csehek kezén volt és állományilag oda tartozott a Köpüvár alján beásott század is, azzal a megbízatással, hogy foglalja el Bekölcét és tegye ártalmatlanná az ott harcoló vöröskatonákat. Dorkó s. An­tal nagyon jól tudta, hogy nem kis feladatot vállaltak, amikor negyvenen szembeszálltak a mintegy századnyi cseh gya­logsággal. Tudták, de azzal is tisztában voltak, hogy itt, a Köpüvár tetején, óriási hely­zeti előnyük van és a faluból mindent megkapnak, amire csali szükségük van. Ügy tíz óra felé erősödött a lövöldö­zés, de Dorkóék fegyverei né­mák maradtak. — Takarékos­kodni kell a lőszerrel, embe­rek — magyarázta a katonák­nak, hisz Egerből még nem ér­kezett meg az utánpótlás. És a bekölcei vöröskatonák fegy­vere csak akkor szólalt meg, ha ellenség bukkant fel a lát­határon. Dél felé elhallgattak a csehek és csak szórványo­san, félóránként lőttek egyet- egyet, de ha valaki kilépett a fedezékből, vagy valami moz­gást észleltek a Köpüváron, akkor sortüzet szórtak a ma­gaslatra. Holló b. István vö­röskatona egyik alkalommal játékot is űzött velük, mint ő mondta, „kipróbálta a puská­jukat”. Karóra sapkát akasz­tott és kidugta a lövészárok­ból. Ebben a pillanatban ro­pogni kezdtek a fegyverek és csakhamar szitává lőtték a „bábut”. Sokáig nevettek a fiúk ezen a játékon, de egy­ben azt is megértették, hogy a megfigyelők állandóan szem előtt tartják a magaslatot és figyelik minden mozdulatu­kat ... A NAP ARÄNYLAG ese­ménytelenül telt el, de az éj­szaka nyugtalannak ígérkezett. A támadók már a sötét beáll­ta után azonnal rakétákat lőt­tek fel és élénkült a tűz is. Dorkó s. Antal csak nézte, les­te egy darabig a csodálatosan szép tűzijátékot, aztán kevés gondolkodás után magához szólította három emberét. Bó- ta István, Csuhaj gy. János és Dorkó Kálmán álltak elej- be parancsra várva. — Nem tetszik nekem ez a szép játék — mondta az em­bereknek. — Ezek itt valami­ben törik a fejüket, csak ép­pen azt nem tudom, miben spekulálnak. Jó lenne, ha ti hárman megnéznétek őket, ha egészen leszállt az este. Harc­ba ne bocsátkozzatok, kerül­jetek minden feltűnést és még éjfél előtt térjetek vissza! A három katona valamivel kilenc óra után útnak in­dult. Civilben voltak, hátú-, kon hátizsák, s vásárból haza­térő parasztnak látszott mind a hárem. Indulás előtt Csu­haj gy. János gondosan meg­igazgatta nadrágját és egy kézigránátot áttett a másik zsebbe. — Ez még ide tarto­zik, — mondta nevetve, aztán észrevétlenül eltűntek az éj­szakába. A Köpüvár oldalán megáll­tak, suttogva haditanácsot tar­tottak. — Háromfelé kell men­nünk, — magyarázta Dorkó Kálmán, — de úgy, hogy el ne szakadjunk egymástól. Hallgatódzunk, figyelünk és egy óra múlva a lyukas vad­körtefánál találkozunk. — A három embert elnyelte az éj­szaka. Csuhaj gy. János egy vízmosásba ereszkedett bele és ott próbált lassan, lépésről- lépésre előre haladni. Sötét volt, mert egy hatalmas fel­hődarab eltakarta a Holdat. Csuhaj gy. János úgy ismerte ezt a terepet, mint a "tenyerét és a sötétség ellenére bizto­san jutott előre. Ügy ötven lépés után megállt és hallga- tózott. A völgyben szekerek vonulhattak, mert ropogtak a kerekek és jól hallatszott a lovak dobogása is. TÁVOLABB, BORSODNA- DASD irányában megdördült egy ágyú és torkolattüzétől egy pillanatra fényes lett az ég alja. Csuhaj újra megin­dult. Lassan, lépésről lépésre haladt, amikor halk beszédre lett figyelmes. Hallgatódzott, figyelt, de a hangok távolod­tak. Űjra lépett előre néhá­nyat a vízmosásban. Most már jól hallotta a beszédet. Valaki csehül beszélt és szavaira időnkint többen így válaszol­tak — Rozumir. — Csuhaj gy. János lehasalt a földre és még közelebb húzódott egy bokor mögé. — Ha most tudnék jól a nyelvükön, — gondolta ma­gában és szemeit tágra nyitva látni próbált valamit. Nem si­került. Az volt az érzése, hogy egyre többen és többen van­nak előtte és a beszéd is han­gosabb volt. Ebben a pillanat­ban egy nyomjelző rakéta röp­pent a levegőbe a szemben levő domb mögül. Csuhaj szinte odatapadt a földhöz, de szemeit előre szegezte. A né­hány pillanat világosság elég volt, hovy tisztába jö’tón a helyzettel. A vízmosás torkola­ta, amelyben ő haladt, egy széles mederré tágult és ki­tűnő fedezékül szolgált az el­lenségnek. Itt osztott paran­csot egy tiszt, mintegy har­minc negyven főnyi ember­nek és magyarázott egyre hangosabban. A katonák fel­szerelve hallgatták a paran­csot. Az ég újra elsötétült. — Ezek valamit akarnak az, éj­jel, — gondolta magában Csu­haj és borzalmasan bántotta, hogy a tiszt szavaiból alig ér­tett egy-egy szót. A Hold elö- bújt a felhő mögül és néhány perc múlva újabb rakéták, zöld, sárga színűek röppentek a magasba. Most már látott mindent és megfigyelte a tiszt önkéntelen mozdulatait is. Ke­zeivel a Köpüvár irányába mutatott, aztán bekerítő moz­dulatot, félkört írt le a kar­jával a levegőben. Egyszerre megértett mindent. A csehek az éjjel támadni fognak! — Ogyinadszáty. — kapott el még egy szót a tiszt beszédé­ből. Tudta, értette, hogy ez tizenegyet jelent. — Szóval tizenegykor, — gondolta és máris visszafelé akart indulni a hírrel, amikor befejeződött a beszélgetés és a katonák el­vonultak, hátrább, távolabb kissé. A HOLD AZON AZ éjjel bújócskát játszott, újra sötét lett. Egy árny közeledett felé, aztán a bokortól, ahol ő fe­küdt, vagy öt-hat lépésre meg­fordult és újból oda és vissza sétált. — Ez az őr lesz — gondolta Csuhaj és halkan a fogai között elkáromkodta magát. — Ha megmozdulok, abban a pillanatban észrevesz, — latolgatta az eshetőségeket, de a tizenegy óra közeledi k és a hírt mindenképpen ei kell juttatni a Köpüvárba. Az őr újra közeledett. Megállt újra a bokor előtt és állt, figyelt, hallgatózott... Csuhaj hallotta saját szívének verését. Mozdulni nem tudott és úgy érezte, kegyetlen játé­kot akar vele űzni a sors. — Meg kell szabadulni ettől az embertől — gondolta —, hisz támadás készül és... — Az őt' újra távolodott. Csuhaj hatá­rozott és előhúzta csizmaszá­rából az ólomvégű botocskát. Még közelebb kúszott a bokor­hoz és várta, számolta a lépé­seket. A katona egészen a bo­korig jött, majd lassan meg­fordult és várt néhány pilla­natot. Csuhaj lassan felegye­nesedett és az ágakon keresz­tül hatalmas ütést adott a katona fejére. A katona, mint egy zsák, úgy dűlt el eszmé­letlenül. — No, ez sikerült — gondolta, aztán, hogy semmi neszt nem hallott, gyorsan le­fegyverezte a legényt, és most már egyre élénkebben igyeke­zett vissza a Köpüvár felé. Vissza a vadkörtefának került, ahol nem sokkal később talál­kozott két társával is. — Tá­madni fognak — vélekedtek mind a hárman, aztán hogy meglátták Csuhajnál a puskát, érdeklődni kezdtek. Csuhaj azonban nem szólt, csak vál­lára kapta a fegyvert és elin­dultak visszafelé. DORKÓ S. ANTAL meghall gáttá a hh’szerzöket, aztán gyorsan, határozottan paran­csokat osztott. A három gép­puskát és a golyószórót úgy helyezték el, hogy körben véd­je a magaslatot, majd a kato­nákat is úgy, hogy észrevehes- sék, bárhonnan is kísérletezik az ellenség. Dorkó s. Antal pa­rancsnok felkészült hát a vé­delemre. Egy dolog bántotta csak, az, hogy az utánpótlás még mindig késett, és a gép­fegyverek tölténykészlete ugyancsak fogyóban volt. Az emberek elfoglalták az álláso­kat és a sápadt holdfénynél lesték, figyelték a vidéket, a- mely most olyan csendes és néma volt, mint a legnagyobb nyugalom és béke idején. Vitéz Béla, Bóta István, meg Dorkó Alajos . már ott feküd­tek a géppuskák mellett, ami­kor a parancsnok sorra jár­ta mindhármukat. — Csínyján a tölténnyel fi­úk! Inkább engedjétek száz lépéssel közelebb az ellensé­get, mint hogy vaktában lö­völdözzetek. Mondom, enged­jétek közelebb, aztán neki a sűrejinek. — Meglesz, parancsnok elv­társ! — így a fiúk, aztán iz­gatottan várták az ütközet kez­detét. Pontban tizenegy órakor je­lentették a megfigyelők Dorkó s. Antalnak az első mozgoló­dást a Köpüvár alatt. Tíz perc­cel később már mindenki lát­hatta a „várból” az ellenség csatárláncát, amint lassan, észrevétlenül húzódnak szét és fogják körül a magaslatot. Ne­gyed tizenkettőkor piros raké­ta röppent a magasba és meg­kezdődött a támadás. Szólt, ropogott a puska, hurrá... hur- rááá... — kiabáltak a támadók és egyre inkább közeledtek a magaslathoz. Megszólaltak a védők fegyverei is. Az ég ki­tisztult és teljes pompájában ragyogott a Hold. Fiiuüü, fi- üüü — füttyentek a golyók a fejek fölött, de az emberek biztos fedezékből puskáztak kifelé az ellenségre. A csata­zaj erősödött, ropogott a puska rendületlenül. A támadók kö­zül többen jajgatni, kiabálni kezdtek, itt is, ott is fölbukott egy-egy ember és kihullt a sorból. A csehek már a Köpü­vár derekán jártak, amikor előszedték a gránátokat. Ezt megelőzően kék rakéta kúszott a magasba és erősödött a hur­rá is. Fenn a „várban” forró­sodtak a puskacsövek és az emberekről szakadt a verejték. — Pá, páá, pá ... pá ... ppá — kezdett el ugatni a géppuska és Vitéz Béla nekilátott ka­szabolni az ellenséget. — Tel­jes tűz!!! — ordította a pa­rancsnok és megszólalt a többi géppuska is, ontani kezdte a halált a golyószóró. Hullott az ellenség, de közeledett is. Az egyik gránát már alig öt méterre robbant az állásokhoz. — Álljatok meg, az anyátok keserves!!... — üvöltötte Bóta István és új hevedert húzott a golyószóróba. A TÁMADÁS szemmel lát­hatólag gyengült. A vöröska­tonák a pompásan elkészíteti fedezékből lőtték az ellensé­get, akik kitűnő célpontot nyújtottak a jól megvilágított JÓZSEF ATTILA : SZOCIALISTÁK | Le a kapitalizmussal! Hatalmat, húst a dolgozóknak!... t A töke szennyében gázolunk, kedves fegyverünk böködi J tomporunkat. — < Böködj. böködj csak szüntelenül, kedves fegyverünk, hadd tudjuk meg újra és újra, hogy véletlenül, tusa i nélkül csatát nem nyerünk. ; Nem sietünk, erősek vagyunk, rengeteg az elevenünk, a > halottunk, > tanácsot állunk a dombon, melyre pincéből, bányából. í kubikos gödörből feljutottunk — l viszi az idő a ködöt, tisztán meglátni csúcsainkat. ' iszi a ködöt az idő, s az időt mi hoztuk magunkkal, ? hoztuk harcunkkal, tartalék nyomorunkkal, l a kenyérrel, mely megpenészedett, amíg a munkás meg- l szeghette. a kásával, mely megdohosodott, amíg a munkás meg­főzhette, a tejjel, amely megsavanyodott, amíg a munkás köcsö­gébe belecsobbant, a csókkal, amelyből cafraság lett, amíg a munkás fiata­léba beledobbant, a házzal, amelyből omiadék lett, amíg a munkás bele­költözött. a ruhával, amelyből rongy lett, amíg a munkás bele­öltözött, a szabadsággal, mely elnyomás lett, amíg a munkás megszületett, a bőrszivarral, mely bagó lett, amíg a munkás felnöve­kedett, — a tőkével, mely munka lesz. míg megnő az Inas, s kala­pácsával odavág, világ! ahol legfehérebben izzik a vas !... Vers, eredj, légy osztályharcos! a tömeggel együtt majd felszállsz !... Te délre mégy. te nyugatra, én pedig északra, Elvtárs! hegyháton. A géppuskák éppen elhallgattak, amikor a csehek megkezdték a visszavonulást. Bent, a lövészárokban szájról szájra adták a parancsot: — Rohamra! — Az emberek ki- ugráltak a fedezékekből és szuronyos puskákkal az ellen­ség után vetették magukat... A felkelő Nap kormos, sá­ros, izzadtságtól morcos embe­reket talált Köpüváron. Volt ugyan néhány könnyebben se­besült, akiket beszállítottak még hajnal előtt a faluba, de nagyobb veszteség nem érte őket a csata alatt. — Pihenjetek valamit — mondta a parancsnok és csu­pán néhány embert hagyott maga mellett, hogy figyelje a környéket. A délelőtt folyamán erősö­dött az ágyúzás Észak felől. Dorkó s. Antal messzelátóval figyelte az utat. Erősen dél­utánra hajlott már az idő, amikor vágtató lovas verte fel a port az országúton. Húsz percen belül már a parancs­nok kezében volt a levél. — A borsodnádasdi cseh zászló­alj komoly tüzérségi erősítést kapott. Amennyiben belőnék a Köpüvárat, vagy erős lenne a túlerő, vonuljon vissza Szúcs, Hevesaranyoson keresztül _ Si- rok felé! Aláírás: Dohány, századparancsnok. — Dorkó s. Antal megnézte jól, még egy­szer elolvasta a levelet, aztán elbocsátotta a hírhozót. Estefelé megeredt az eső. Sűrű, hideg zápor áztatta a földet és vért mosott alá a Köpüvár oldalból. A hírszer­zők újra elindultak és néhány óra múlva visszaérkeztek az­zal, hogv az ellenség ágyúkat vontat Borsodnádasd felől és újabb gyalogsági összevonást is észleltek a dombok mö­gött. Dorkó s. Antal parancs­nok ekkor már jól tudta, hogy az éjszaka elhagyják a falut és ezt közölte az emberekkel is. Nyolc óra tájban megkez­dődött a „puhítás”. Az ellenség ágyútűz alá vette Köpüvárat. A FUTÓAROK ÉS A bun­ker, amilyen hasznos volt a puskatűz idején, olyan rossz- nak és veszélyesnek bizonyult az ágyúzás alatt. Az emberek visszahúzódtak hát a magaslat falu felőli részébe és az ellen­ség most már csak az üres fe­dezékeket lőtte kegyetlenül. — No, még mielőtt elmen­nénk, egy kis búc 6út intünk nekik, — mondta Dorkó és el­vonuló kis csapatával a sötét leple alatt hátbatámadta a csehek balszárnyát. A várat­lan támadásra nagy volt a zűr­zavar, a fejetlenség az ellen­ség között. A rögtönzött harc­ban több puskát és egy golyó­szórót sikerült zsákmányol- niok, majd jó dolguk végezté­vel a maroknyi csapat meg­indult Szűcs felé. A következő nap hajnalán már a sxroki magaslatokon foglalt állást Dorkó s. Antal csapata. Ezen a napon 1919. április 26-át mutatott a nap­tár. A Mátra felöl enyhe ta­vaszi szellő fú.jdogált és ibo­lya nyílott a sirokí hegyek oldalán. A fákon duzzadtak már a rügyek és a réteket üde. zöld gyepszőnyeg borította. A katonák megmosakodtak a friss harmatban és ibolyát szedtek a Sapkájuk mellé... Csak az első nap telt el itt is aránylag eseménytelenül. Másnap már újból szemben álltak a támadók előőrseivel Holmi portyázások, csatározá­sok folytak egy-két napon át, majd egyre keményebbé, el­keseredettebbé vált a harc Dorkó s. Antal nyugtalankodni kezdett és két ízben küldött már üzenetet az utánpótlás miatt, de érthetetlen módon se ember, se utánpótlás mind ez ideig. Április harmincadikán már egészen közelről dörög­tek az ágyúk. A vörös csapat órák óta harcban állt az el­lenséggel, de töltényhiány mi­att egymás után hallgattak el a gépfegyverek és "invi tö’- tény maradt csupán, hogy időnként megszólalhatott egy- egy géppuska, inkább csak ijesztőnek, hírmondónak. A harcok szünetében Dorkó s. Antal összehívta az embe­reket. Ismertette velük a helyzetet és kíváncsi volt a véleményükre. — Kitartunk! — Ezt határozták a fiúk, a bekölcei vöröskatonák. A pa­rancsnok végignézett a fiúkon. Arcuk fáradt,, sápadt volt az elmúlt hét kemény harcaitól, de szemükben rendíthetetlen elszántság tüze lobogott. Meg­nézte őket jól, m-'otha most látná őket először, aztán ki­adta a parancsot, amely ke­mény volt és határozott. — Az utolsó töltényig harcolunk, elvlársak! A cseh fegyverek szinte okádták a tüzet. A vöröskato­nák időnként vá úsztat! ók ál­lásaikat, aztán hol itt, hol amott bukkantak elő, megza­varva az ellenséget. Harminca­dikán délután két óra tájban magasan fent egy repülőgép ielent meg az égen. Körözött, lei.ieb ereszkedett, aztán még lejjebb, majd egv iratcsomót dobott alá a magasból. — Elvtársak! Tartsatok ki! Eger irányából komoly erősí­tés indult! Dorkó hangosan ol­vasta fel a parancsot, majd az. akkori „katonatávirón” futó­tűzként terjedt el a hír. Jön az eröskés. jön az utánpótlás! A fiúkban újra pezsdült a vér. nem ismertek többé fáradtsá­got és egészen újjászülettek az örömhír hallatára. — Jön a/, utánpótlás, ezt. üzente a pa­rancsnokság. ESTEFELÉ MAR SÍROK alatt szólaltak . meg az ágyúk, válaszként a támadók tüzére és mire bealkonyodott. már a sirokj vár tövében ölelkezett össze több száz vöröskatona a bekölcei fiúkkal. Még azon az éjszakán fron­tális támadás indult. A harco­kat maga Dohány százados vezette és a támadás legelső lendülete szinte elsöpörte az ellenséget. A harcok itt véget értek és újból tiszta volt az ót Bekölcén át Borsodnádasd fe­lé. A siroki ütközetben a vö­röskatonák sok fegyvert, tűz­fegyvert zsákmányoltak és több foglyot ejtettek, akiket hajnalban Tamaszentmáriára kísértek át. Az ütközet után Dohány szá­zados felsorakoztatta a száza­dot. majd a Gyöngyösön állo­másozó zászlóaljparancsnok napiparancsát olvasta feL — Elvtársak! Megdicsérem és el­ismerésben részesíteni a Dorkó s. Antal parancsnoksága alatt harcoló bekölcei vöröskatoná­kat. akik több mint egy héten keresztül az erős túlerővel szemben becsülettel helyt áll­tak és harcoltak szent ügyün­kért! Ezek az elvtársak a bá­tor helytállásnak kitűnő és kö­vetendő példáját mutatták fel akkor, amikor töltény- és utánpótláshiánnyal küzdve nemcsak védekeztek, hanem meg is verték az ellenséget! — Példájukat kövessétek! — XXX A TANÁCSKÖZTÁRSASÁG elbukott. Az ellenforradalom emberei átvették az uralmat az egész országban. Bekölee községben összefogdosták a volt vöröskatonákat, köztük legelső sorban Dorkó s. Antal parancsnokot. Dorkót golyó­általi halálra ítélték. A közeli dombok egyikén akarták vég­rehajtani az ítéletet, amikor egy idős nénike messziről kia­bálni kezd a tisztnek, aki a kivégzést végrehajtó különít­ményt irányítja. Kiabál és pá­linkás üveget nyújtogat felé­jük. Mindenki az öregasszony­ra figyel, csak Dorkó s. Antal ugrik félre esy óvatlan pilla­natban és eltűnik a sűrű bok­rok között. Többheti bújdosás után mégis élőké’*1"!, s bár a halált elkerüli, de a kegyetlen botozást nem. Az eszméhez ■•zonhan amiét" ’'•’reolt. élet* végéig hű maradt! SZALAY ISTVÁN: Az utolsó töltényig

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents