Népújság, 1958. november (13. évfolyam, 240-265. szám)

1958-11-02 / 241. szám

6

NÉPÜJSAG

1958. november t., vasárnar

m■ KÖLTŐK ÉS VERSEK

PATAKY DEZSŐ: SZEPESSY MIHÁLY:

RÓZSA GYULA:

Ballada Gyöngyös

MEZŐ IMRE EMLÉKEZETÉNEK

Leng az éj, mint tépett zászló.

Vér szagát hordja a szél.

, Rendületlen áll a posztján Könnye csordul, nem beszél.

Pelszaggatott utcák kövén Vérben fekszik száz halott S a gyilkos halál ércfogán Még meleg, élő vér csorog.

Járdaszélen szétloccsant agy,

Kilőtt, .fénvtelen szemek...

S nem hallgatnak, egyre szólnak, Ugatnak a fegyverek.

Vér-köd kúszik romról-romra ' Fegyverfüst ül utcasort.

. A Pártházban tört ablaknál Szél jajong... meghalt a hold.

Lőporszag mar a tüdőkbe S rendületlen állja még Posztját, hová állította Drága pártja és a nép.

Hajnal óta áll az ostrom,

Hajnal óta peng „gitár”.

Ég dördül s barna hajára Üszkös fal hamva szitád.

„Már csak egy ház” — egyre mondja, „Már csak itt leng lobogó!

Vörös selymét nem gyalázzák Friss marad, szép suhogó!”

Forró lángot köp a fegyver.

Nemhogy szűnne, nő a zaj!

Sebük vérzik, lőszer sincs már Csak golyósebezte fal.

::: A harcban elfárad 5 is,

Sebzett szíve még remél:

„Fehér zászlót a kezembe!

Kimegyek! Elég a vér!”

Fehér zászló vászna nem leng Piros vére rája hullt.

Mint az őszirózsa szirma.::

Mint a csillagfény, kihúnyt.:;

(1957)

▼ÁLLÓ EMIL:

A tisekrény panasza

Szekrény vagyok: szálkáimban ma is

lemlékszem

viharokra, mikor minden élő meglapult.

Én birokra keltem, álltam, s győztem .a*.— • [merészen,

ereimben még visszafáj, visszajár a múlt. Emlékszem a napsugárra, mely

[körülöttem

játszott és ha téli széllel jöttek a fagyok, csillogó hókristálypalástba öltözködtem.

Ez a múlt — elmúlt: ma már csak egy [szekrény vagyok!

Szobádban állok, s az ablakon át kifele

messzi erdőhazám üzenetét neszezem. Fényes — kényes politűröltözetem tele, nem karcolják még gyerekek. Kora reggelen kicsi kezed lágy simogatása ébreszt fel: gomblyaim mosolygása csillogva felragyog. Boldog is lehetnék, de csupán szeretettel, üres az élet: néked csak egy szekrény

[vagyok!

Mondod — szeretsz, de talán el sem

[hiszed nekem,

hogy a szekrény is érez: ha a Hóm bezárod, illatos ruháid én magamhoz ölelem és minden kis porcikám utánad sóvárog. Mily jó az ágynak, melyet este

tvágyva nézel, ölelhet, míg magad az álomba ringatod: én csak nézlek és hogy fáj, miért is

[hinnéd el,

hiszen a szobádban én csak egy

[szekrény vagyok!

BZITA ZSUZSA két verse:

Reggel a hegyek felé

Bakancsom az ébresztőt kopogja, ahogy a betonon ballagok, s a homályban lassan, hunyorogva gy ólnak ki az álmos ablakok.

Árkok mélyén árny lapul s a harmat bokám körül hűvösen ragyog, táncol a szél, a vén sárhegy hallgat, részegítnek őszi illatok.

Lassan dereng. A keleti égen ezer fény tolong a nap elébe és a szürke utakat serényen végigfürdeti aranyfénye,

majd a domb sörényét lángra gyújtja, hol a szőlő borról álmodik, hová én iparkodom vidulva, s a zötyögő szüreteskocsik.

Fiatalok éneke

Forrószívű, kemény tavaszok vagyunk, kikből a boldog-nyár kisarjad s bár még fakó egek takarnak, virágba szökken erős homlokunk.

♦ Piros szellő nyargal s a nagyvilágot

összeölelve nő ág-bogunk, egybe-oltva egy tövet fogunk s nyárra így leszünk majd óriások.

Gyöngyös, óh áldott borvidék, Vigasztald meg a szomjazót,

Elnéztem a vén templomon,

A rozsdás óramutatót.

Ballagtam a pincék mögött,

Jártam az elhagyott utat,

Hol borba fulladt szép napok Aludták csendes álmukat.

Míg fenn a szőlőhegyeken, Kurjongatott az új szüret S nyüzsögtek a város felé

Megrakott szőlős szekerek.

Az ekék barnára szántották Az őszbe dermedő határt És zörgette az őszi szél A sárga kukoricaszárt.

Azután csendes este lett,

Barátian felém hajolt,

Inni hívott a cimbora,

A nyárvégi telihold.

Majd a pincékhez ballagott,

Magával hozta a lopót,

S egy hordó fenekére bújt,

Hogy jobban kortyolja a bort.

Nagy jókedve kerekedett,

Míg el nem aludt, csak dalolt, Magára húzott odafentről Egy vastag felhőtakarót,

Ballagtam a hegyek mögött,

Már köd takarta az utat,

Hol borba fulladt szép napok Aludták csendben álmukat.

OROSZ SANDOR:

Rózsaszál

Mit szívedre szívem vágya tép, itt a rózsa, a drága, szép! egy szál csupán, de tűz-piros és andalítón illatos!

Ez vigyáz majd rád, hogy jó legyél, megmondja, mikor mit tegyél, s hogy a boldogság merre jár megsúgja ez a rózsaszál.

Ha más kert rózsája csal tova,

ez el nem hagy majd, nem, soha!

— ha sodró vizeken jársz te kint,, e rózsaszál majd vissza-int.

De védd e rózsát te is ám, virraszd őt lázas éjszakán, ha hervad, kedvét lesd, keresd, édes öledbe vond, szeresd!

FORGÁCS KÁROLY:

Vers a versbe*

Nem kell nekem s vers, ha vers csak s az életemmel nem rokon, ha ezer buborékot felcsap is pirosbetűs húrokon.

Versem! légy tüzes, éles penge, mess fel szívet és vér-eret, hasíts bele az elevenbe és lüktessen az éneked.

Messzire világítón égjen benned a kor és szelleme, vlrrassz, ha a viharos éjben tehetsz a rossznak ellene.

Bölcsőd egy új kor láza fűti, ez verje véred ritmusát: szavadból csak így hegedül ki a meg nem romló ifjúság; így maradsz újnak századokra, forrás leszel, mely nem apad, az emberség évelő bokra, mely minden nap újra fakad.

ANTALFY JÓZSEF:

Ha mos a párom...

A mosást párom benn a gyárba’ végzi, ahol mosógépet használhat ingyen. Ilyenkor két kis gyermekünkkel otthon ülünk. — Szemük soká van a kilincsen.

Várják, mikor jön már Anyu a gyárból, de elfáradnak úgy nyolc óra tájban, s mert Édesanyjuk, tíz felé, ha megjön, néhány perc múlva alszunk, mindahányan.

Igaz! Csak ők, mert én, mellemre vonva a két gyermek fejecskéjét, — elérem, hogy egy-kettőre alszanak karomban, mint kis madárkák fészkük hűs ölében.

Letéve őket ágyaikba lassan, lábujjhegyen hagyom el kis szobánkat. Elindulok. A párom, hogyha jönne,

— segítsek hozni kimosott ruhánkat.

— TECCETT HALLANI,

naccsága? A Hannagy Terka úgy beszél, hogy a Bózsihe bejár a Kergazda Jóska, az ura testvériének a fia, oszt el akarja venni. Minő csúfság. A legény huszonnyóc sincs, Bözsi meg má harminc- kettő is elmúlt! — Az öregasszony vadalmaíz arccal ingatta erkölcsös fejét, miközben olyan élvezettel szürcsöl- te, forgatta nyelvével a zamatos pletykát, mint a mellette álló unokája a puha, kásás királykörtét.

— Nem hiszem én azt el Patócs néni! Bözsike Hét éve dajka itt nálunk, eléggé megismertem, sokkal komolyabb ő, minthogy egy ilyen fiatal fiúval kikezdjen.

— Hát én nem tudhatom. Csak árolni vótam, oszt’ ott hallottam. Na, de Isten álgya! — sunyta le fejét az öregasz- szony, s eloldalgott nagy dohog ássál.

Az óvónő nem is gondolt többet a beszélgetésre. Huszonötéves gyakorlata megtanította nemcsak a szelíd gyerekek, de a rakoncátlan felnőttek megismerésére is, a Bözsikét, ezt a szorgalmas, törekvő fiatalasszonyt nagyon megszerette. Hiszen olyan szerencsétlen volt szegény! Az urát negyvenháromban szinte a mézeshetek melegágyából cibálta ki a hidegen esztelen, totális mozgósítás, ott is maradt, mint sokan még valahol a lábfagyasztó, golyófűtötte orosz télben, amit Bözsike el sem tudott képzelni, hogy milyen. Ő csak azt tudta, hogy félévi házasság után, harmatos tizenhét évével ott maradt a száraz özvegységben, s hogy a kis Laci már úgy jött erre az akkor bombaszőnye- ges, óvóhelyes szúkölő világra, hogy árva volt már a születése pillanatában. De Bözsike elhatározta, hogy a kis Laci sohasem fogja megérezni a család sima mezejének ijesztő, fekete bomba tölcsérét: az apa hiányát; Ha nagy is volt az a bombatölcsér, kínnal. sok munkával, éjféli mosogatással, hajnali kapálással csak be tudta azt mindig tölteni, Bözsike hatalmas, ’ágy anyaszíve, és erős, kemény aoakarja. Most két éve eljött ide az óvodába dajkának, vik- szel. takarít, súrol, gyerekekre vigváz, olyan lelkiismeretesen végzi a munkáját, ahogy még egy dajka sem, s hatóra

után megy ki a felesbe horol- ni, metszeni, permetezni, férfimunkán küszködni sötétig. De meg is van most már, a nem is olyan kis Lacinak minden, ruha, kerékpár, cipő, akárcsak más gyereknek, akinek apja van. És hogy ez az odaadó, komoly kis teremtés behállózzon egy nálánál jóval fiatalabb férfit? — Nem, ezt nem hitte az óvónéni.

DE AHOGY MÄSNAP a Borosi Janika, meg a szöszi Benei Margit anyja azzal állított be, hogy már ki is tűzték az esküvőt, csak a maga igazolására mégis félrehívta a dajkát:

— Bözsíke, hallotta mit beszélnek a faluban? — Hogy maga féfjhez akar menni, valami fiatal fiúhoz, valami Jóskához. Ugy-e, nem igaz?

A fiatalasszony tágranvitot- ta szemét a csodálkozástól, mintha nem hinne a fülének, s így akarna megbizonyosodni a számára oly furcsa hírről:

— Ugyan, óvónéni! Csak nem tetszett komolyan gondolni, hogy igaz? Annyi az egész, hogy Jóskáékkal egy házban lakunk és néha átjön hozzám segíteni. De hogy én leálljak egy ilyen fiatalemberrel? ... Ezt csak a sógornőm,' Terka beszélheti. Tetszik tudni, nagyon haragszik rám, mert egyszer azt kiabálta, hogy neki jár az én kertemből, én meg dühös lettem, kihívattam a mérnököt, oszt a végén kisült, hogy még nekem jár az övéből. Azóta meg sem állhatok előtte, ha csak teheti, a falu szájára ad.

— Hát, tudja, nekem semmi közöm az egészhez, de én sem hittem, amikor mondták.

Ezzél aztán vége is lett az ügynek, az óvónéni hallott ugyan még egy-két pletykát, hogy a Jóska milyen későn ment haza vasárnap a Bözsikétől, meg hogy milyen ajándékot vett Lacinak. — de csak kinevette a sápítozókat.

Később aztán meg is ismerhette a fiút, mert Bözsike ót ajánlotta, mikor fel keiiett vágni az óvoda fáját, meg néhanapján csalt úgy jószántából is eljött segíteni. Nagyon jóravaló, csendes bányászfiú volt a Jóska, úgyhogy az óvónő bevallotta magának, nem is bánná már, ha a pletyka igaz lenne.

PÄR HÉT MÜLYA árián feltűnt neki, hogy a Bözsike

mintha fokozatosan újra Ki virulna. Arca lassanként ki- gömbölyödött, mint a ken) kalács, egyre gyakrabban volt jókedve, sokszor dúdolva, táncolva kefélte a parkettet, s mikor rájött, hogy ezt észreveszik, zavarában oly gyorsan kezdett el dolgozni, mint a motolla. Aztán meg mintha fodrászra, varrónőre is többet költött volna most, mint azelőtt ... Az óvónőben belül mosolyogni kezdett valami, mert emberismerete most sem hagyta cserben. S mintha csak őt akarná igazolni. Jóska is egyre gyakrabban volt látható az óvodában, a nyár végén meg már alighogy hazahozta a busz a siktából, megmosakodott s mindennap ott volt Bözsikénél segíteni. Néha Marika, Jóska húga is eljött, úgyhogy a végén már alig volt munka hármójuknak.

ősszel aztán Bözsike. mint egy gyerek, aki rossz fát tett a tűzre, zavart pirossaggal, ügyetlenül odaállt az óvónő elé:

— Ővónéni kérem, ne tessék rólam rosszat gondolni ... én ... igazán nem vagyok hibás ... de tessék nekem egy hét szabadságot adni. . mert... szóval... férhez megyek.

— Bözsikém, hát mégis igaz lett! — Az óvónő hangja lágy, bársonypuha volt. nem pedig, érdes keményvászon, ahogy pedig Bözsike várta.

— Hát... igen. Tetszik íud- ni, soha nem is gondoltunk volna rá, ha nem jön ez a pletyka. De a Terka addig beszélt, amíg Jóskának azt mondtam, ne jöjjön többet hozzánk. Azt meg már tetszik tudni, hogy van az, ha egy férfit eltiltanak valamitől, annál inkább nyúkál utána Hát így lassan összemelegedtünk Nagyon rendes fiú ez a Jóska... maid meg tetszik ismerni ... Szombathoz egy hétre lesz az esküvőnk ... nem tartunk nagv lagzit... de na- evon örülnénk, én is, meg, Jóska is,.., ha el tetszene jönni..;

AZTÄN MÄR MÄSN 4P,

hallhatta az óvónó az öreg Patócsnétól:

— Teccik látni nacésága! Jaj, milyen a világ! A Bözsi gyüvő szombaton esküszik a Kergazda Jóskával! Mégiscsak nekem vöt igazam. Hiába, nem zörög a haraszt, ha nem fű a szél! * S

T smerem őt, évezredek óta ismerem.

Mindig szemben állt velem, mindig a folyó másik partján menetelt, meri ott ugyan sívárabb volt a tájék, de könnyebb az út. Ismerem őt. évezredek óta ismerem, ő volt a legvadabb hajcsár a piramisok építkezésénél és az építők lázadásakor ő futott meg legelőször. Ö volt. aki teli torokkal kiáltotta Spartáíusra: feszítsd meg őt. de csak utána merte lekopni, mikor már ott csüngött a végtelen keresztfák sora egyikén.

Ismerem őt. hisz megjelent a főtéren is, hogy a kínba merevült Giordano Bruno máglyájára még egy hasábot dobjon, ott ült a hosz- szú asztal mögött, de csak a végén, mikor az agg Galilei felett ült törvényt a sötétéség: ott lovagolt Lajos mögött, visszatérve Franciaországba. — semmit sem tanulva és semmit sem felejtve. Ismerem, hisz ott volt a vörössipká- sok között, hogy a hanyatlani kezdő szabadság csillaga halványuló fényénél még gyorsan átfusson a kétfejű sas védő szárnyai alá... Ö volt, aki hurrát kiáltott a Tanácsköztársaságra és aztán halált; ő volt. aki feljelentette a bujkáló zsidókat, kommunistákat, szökött katonákat. hogy 1945-ben teli torokból köszöntse az új idők. új dalait. Ismerem 1956-ból. amikor már nem a rabszolga-hajcsár ostora, hanem a „szent-forradalom" katonájának géppisztolya volt a kezében...

Őt ismerem, ezredévek óta. hát minek tartsam?

Csak az én igazamat, az én nehéz utam igazságát hirdeti, hogy a folyó túlsó partján őrá szükség van. hogy majd első pillére legyen a hídverésnek. Nem lesz abból se pillér, se híd. Ahol már ő is jó. ott már arról is megfeledkeztek. hogy a folyónak sodra van. erős sodra, akármilyen híd. a hazugság pihe pillérére emelt híd meg nem állja azt.

S örülök is. hogy odaát van. ott a helye, hisz mindig is. ott volt életsora történetének évezredein keresztül. Beszéljen bár „Ízes” magyarsággal a parasztnak, választékos „inteli- genciával” az értelmiségnek, fecsegően csevegő stílusban a kisemberekkel és öblös vaskos- sággal a munkással, mutáló hangjából mindig és mindenkor kicsendül, hogy ő az. akit én ismerek, s akit ő tanított meg gyűlölni: őt. Ez az egy. amiért köszönettel tartozom számára.

elyesbítek: nem csak ez az epv. ö az én ellenőröm is, bár nem rajta múlik, bár nem ő akarta, de mindig az volt. Emlékszik egyáltalán nem kedves uram. hogy amikor azt mondottam, hogy a Föld forog a Nav körül, azonnal nemet és halált kiáltott? Nos. ha számításaim- ban kételkedhettem is volna, ha lett volna bennem kétely a magam felfedte igazság iránt, menten elszállt, mikor azt mondta: nem. Akkor már tudtam, hogy igen. S arra emlékszik-e. mikor a párizsi kommün barrikádiain találkoztunk, s a vörös zászló már rongyra, tépve hirdette a bukást és engem is elöntött a kishitűség? De mikor megláttam, hogy ott van. hogy a barrikád másik oldalán van. akkor rongyaiban is magasra emeltem a zászlót, mert tudtam, hogy csak itt. az én oldalamon lehet az igazság, mert uram. maga a másik oldalon. volt.

S most, ezekben a napokban is. amikor a két világot elválasztó folyó egyik partián nagy nekigyürközóssel végzem munkám, s a másik partián nagy hanggal szolgál uram bért. rendkívül megelégedéssel hallgatom, hogy magának itt semmi, de abszolúte semmi nem tetszik. Mert addig dolgozom én itt jól. míg magának ez nem tetszik ott. mert addig halad a folyó innenső partián ió ütemben és irányban a szekér, amíg maga a másik parton a haját tépi a azekér útja miatt.

S ha rádiómon zenét keresve, véletlenül hangot hallok, amelyre mondhatom: ő volt, nos akkor — bevallom — mindig elfog a nevetés. Évezredek óta dühöngtem, kétségbe• estem maga miatt, néhány éve nevetek és iá hangosra csavarom a rádiót, hogy rikácsoljon még jobban a torzuló hang miatt... Aztán to vább csavarom, a kereső gombját, valami iá zenénél megáll a skála, könyv kerül a kezembe éa várom a vacsorát...

Eszembe se jut. hogy amíg fiam a másik szobában játszik, amíg feleségem vacsorát készít. én meg itt benn. a rádió mellett olvasol maga. ott a folyó túlsó partján utolsó óráimat jósolja nagy álmodozva...

lamerem őt. ezer évek óta ismerem, mindig ezt tette.

S mindig én győztem...

GYURKÖ G&ZA

Ö voltl

H