Népújság, 1958. november (13. évfolyam, 240-265. szám)
1958-11-23 / 259. szám
6 N ßP Ü JS A G 1958.november 23., vasira«* I JS 1. Az asszony inget vasalt. Az ing már kopott volt, vigyázni kellett í# vasalás közben is. Rendek János félmeztelenül, karjait ösz- szefonva mellén idegesen jártjait a szobában, felszemmel az órát pislogta ... — Meddig vacakolsz még? -* mordult az ;asszonyra. — Felveszed így? — nézett fel egykedvű- *n Rendekné és csontos ujjaival rábökött a félig még gyűrött ingre. — Dehogy veszem... Te is tudod, hogy nem veszem ... Kivasalhattad volna előbb is, hisz sietek. Elkések. te meg olyan nyugodt vagy ... Megőrjítsz már ezzel a nyugalmaddal... Kint fejtetőre állt a világ, forrong rmnden, te meg úgy vasalsz itt, mint valami gép. * — Ne vasaljak? Menjek forrongani ép is? — húzta össze az asszony a szemét. — Különben csak örülnék neki. ha itthon maciinál — tette hozzá halkan. — Itt van ni... Maradjak itthon. Hát mi rázna fel már egyszer végre téged? — lépett \ közel az asszonyhoz Rendek. — Földrengés?1 Hát ez az! Megrendült a föld és feltámadt a nép... Az igazság. .. Eh, mit értesz te ebből __ Látod ezt? bökött rá idegesen a simá vá feszülő ingre Ezt talán csak látod? Tanár úr... tanár elvtárs és foszladozó ingben ütemesen tapsolni. Hát ez ellen támadt fel a nép. Az asszony felemelte az inget, megnézte elölről, hátulról, aztán odanyomta férje kenőbe. — Felveheted ... Tényleg foszladozik. De hogy azért miért kell neked is ott lenni abban a bizottságban, azt nem értem. S a gyerek. azt se látom már két napja ... Meg vagytok őrülve mind ... Majd éppen ti váltjátok meg a világot... Ugyan! — legyintett és újabb vasalnivalót terített a deszkára. Rendek idegesen rángatta az ingét magára. — A fiatalság ott volt negyvennyolcban is... most is a gáton van ... Az én fiam legyen olyan, mint én voltam annak idején £n végigjártam gyalog az egész Alföldet és cikkeket is írtam, hogy lássák, nyomorog a nép... Most megint nyomorog... — Hói voltál te most az Alföldön? — Ugyan, ne kérdezz ilyen butaságot, miiek ahhoz meet az Alföldet járni .. Sanyar- íatják a parasztot, ami jól indult itt annak dején, az mind visszájára fordult.,. Hát nőst maid megint helyrebillentjük. — Billentjük? — kérdezte csodálkozva az isszony. — Kik azok, akik bil’entenev ♦-’-n e, meg a házmester, az az iszákos fráter, neg a kamasz kajla fiad? Ide figyeli János. tn nem értek a politikához... Lehet, hogy neked van igazad ... De én féltem a fiamat ás féltelek téged is.i. Jobb volna, ha itthon maradnál. Rendek felnyögött. — Menthetetlen vagy te, Juliskám ... Le— maradtál a kortól, az eseményektől... Nem érted mi megy most végbe, nem érted, hogy forradalmi úton ... — tagolta a szót — érted, forradalmi úton tesszük rendbe mindazt, amit itt elrontottak jó néhány év alatt... Rendekné megrántotta a vállát. Nem értette most a férjét, valahogy idegen volt számára lelkesedésével, frázisaival és inkább aggódással töltötte el a zajongó utca, Rendek izgatott rohangálása és az, hogy nincs itthon a fia, hogy felborult az otthoni élet üteme Lehet hogy igaza van férjének, lehet, hogy nagy dolgok történnek most kinn az utcán, meg a bizottságokban, de miért kell ezt olyan idegcsítően, mindent felforgatóan csinálni... Rendek felvette a kabátját a székről. — Az asszony, a nő felmagasít, de sárba is ránthat — morfondírozott közben magában. Ettől az asszonytól ugyan nem kap se erőt, se biztatást, ennek nem lehet elmondani, hogy milyen szava, tekintélye van most, hogy mit jelent végre politikát csmálni, igazi pol'tkát, a nemzet politikáiét. „Föltámadott a tenger — A népek tengere” — citálta magában Petőfi versét. Jó volna egyszer tengert látni de a felesége ott is csak azt nézné, hogyan lehet tengervízzel mosni, szép-e tőle a ruha... Az asszony egymásra rakta a már kivasalt ruhákat és átment a másik szobába, hogv berakja a holmit a szekrénybe. Onnan szólt vissza: — Mikor jössz haza? ... Remélem, nem későn? — Honnan tudjam? Talpon egv egész ország. te meg azt kérded, mikor jövök vissza —- mondta mérgesen Rendek és köszönésfélét mormolva elindult az ajtó felé. 2. Csöngettek. Rendek megtorpant egy pillanatra. Ki az- ördög lehet? Talán a házmester, vagy a bizottságtól valaki... Igen. már megkésett és érte jönnek. Váriák Szükség van rá. — Azonnal. Jövök — kiabált ki a folyosóra és előkaparva kabátzsebéből a kulcsot, ajtót nyitott. Az ajtóban álló férfi láttán megtorpant... — Te itt? Mit akarsz — változott nyersre a hangja. — Rendek János tanár barátomat keresem ... Rendeket látom, csak nem tudom, hogy a barátomat megtalálom-e... János, segíts rajtam ... Keresnek. Rendek megrántotta a vállát és csak emy- nyit mondott: — Gyere, majd benn gyorsan elmondod, mert sietek El kell mennem. Kolozs Péter gyors, kicsit riadt léptekkel végigsietett a folyosón és pislogva állt meg a szoba közepén. — Feleséged? — kérdezte halkan. — Te jöttél vissza, János? — csendült fel ez asszony hangia a másik szobából. — Nem, én vagyok Kolozs, de János is Itt van. — Jóestét... Mi szél hozta Péter? — léGYURKÖ GÉZA: edz pett ki Rendekné a másik szobából és egy pillanatra végigfutott szeme a férfi ruháján, amely gyűrött volt és sáros, az íjreán, amely kétségbeesett volt, de mégis elszánt. — Civilben? — tette még hozzá. — Nem, majd ávós egyenruhában — mordult fel Rendek Kolozs háta mögött. — Ülj le és mondd, mit akarsz — intett egy székre és maga is leült, de úgy, mintha ugrásra készülne. Kolozs leült egy székre, cigarettát kotort elő, idegesen rágyújtott, aztán csak ennyit mondott: — Üldöznek ... — Kik üldöznek? — kérdezte Rendek, mintha nem tudná. — A forradalmárok ... Alig tudtam meglépni előlük a lakásból... Jöttek utánam is... Ha maradhatnék éjszakára ... Reggelre csak történik valami... Ez nem maradhat így — jajdult fel Kolozs. — Miért üldöznének? Legfeljebb igazoltatni akarnak. — Köszönöm azt az igazoltatást... Már egjlszer meglógtam a csirkefogók elől... Az asszonyt vették elő,.. —> Lehet, hogy akad közöttük csirkefogó is, dtf a többség a nép becsületes fia — utasította rendre Kolozst Rendek. — Forradalmárok, akik, mint új vászonszita, megszűrik ezt az életet, minden salakjától... Kolozs összerándult. — Értein, szóval szerinted ez a felfordulás, ez a lázadás, ez szita.,. Akkor én rossz helyen járok — emelkedett fel a székről. — Miért jérna rossz helyen. Péter? — szólt közbe az asszony, aki eddig szó nélkül figyelte a két férfi szavait. — Iskolatársánál, volt kollégájánál van ... Miért ne maradhatna, János, ha egyszer tényleg üldözik? — fordult Rendekné a férjéhez. — Meg vagytok ti mind a ketten zavarodva ... Hát miért üldöznék, miért kellene neki bújkálni? Igazolja magát, hogy mint ávós, nem kínzott meg senkit, s elengedik ... Ha bújkálsz, az csak gyanús, nem érted? — hajolt közel Kolozshoz. — Az ártatlan az nem bújkál... Az ártatlan — nyomta meg a szót. Kolozs felállt. — A feleségem terhes, nyolcadik hónapos ... Leköpték és pofonütötték.,. Jó, hogy nem voltam otthon, mert most már halott lennék... Azt ordították, hogy hol van az a kutya? ... Mármint én. Olyasmibe keveredtél, Rendek, amit megbánsz majd, meglásd ... Ez nem szent forradalom, ennek én tudom most a nevét... De itt szenny és piszok került a felszínre... — Ne oktass! — ugrott fel Rendek. — Megbánni valótok nektek van és nem nekem... Nyúztátok, kínoztátok a népet és az most felkelt ellenetek ... ítélni fog. A bűnösök felett. Ezt vedd tudomásul .. — Bűnösök felett... Én miért vagyok bűnös, mi? Engem és még hányat, de hányat, a párt küldött annak idején, hogy elzavarjuk a bűnösöket. . A bűnösöket mi büntettük meg és nem ezek fogják — intett ki az utcára ... Mi búi kim van nekem ... Mi? Tudsz valamit? Mondjál, ha tudsz, Rendek polgártárs... — Épp eleget hallottam az ávóról ahhoz, hogy ... — Eleget hallottál? Ostoba vagy te is... Ostoba és... — De ne... ne veszekedjenek! — riadt közbe az asszony. — Nem veszekszem ... asszonyom .., Nekem most nincs jogom veszekedni, de igazat mondani, ahhoz van ... Az igazságot mondtam tisztelt férjének ... — Te papolsz nekem igazságról .. Az igazságot most mi csináljuk — hördült fel Rendek. — S ha tényleg nem tettél semmit, akkor rá fogsz jönni, hogy nálunk ... érti, Kolozs polgártárs, nálunk van az igazság. V^AA/W^AA/^AAA^^^/VVWVVVV^AVV^^AAAAl^óAAAA^^AAA^^^WAVA^A^VA^VW'A\^^^^^^^Vv^^VAAAAAVAWi\^^ KÖLTŐK ÉS VERSEK FARKAS ANDRÄS: Mint gyolcskendős vénasszonyok... Mint gyolcskendős vénasszonyok, Tipeg az őszi nap, Szederjes szája mosolyog, Nyakán dagadt inak, Pedig a bortivó fiúk Reákurjantanak: IgyéK velünk, ha inni tud, íme a poharak! Lányok sok forró ágy ölén Nagyot sóhajtanak: A párna egyedül kemény, A csók a jó, a vad! A gazda áll a ház előtt: No. hagyd csak a pipát, Szikrádnak füstje szürke-rőt. S rögtön repül tovább, Bent étel fő a tűzhelyen És fortvan a fazék! — Hevíthet így a szerelem. Buzdíthat így az ég? Szalad a sok suttyó gyerek: No, nézd, alig halad, Mint száz halál, olyan öreg! Nem fél a szél miatt? Piszkos rongyokkal elfedi A lelke piszkait! Mit kell most rajta kezdeni? Kinek-miért van itt? A szája mind'g zárva van, Foga nem is lehet! Hahó! Ki venné komolyan Ezt a kísértetett Még hű kutyák is félszeműn Kacsintanak felé S ugatják: így létezni bún. Loholj már semmivé! És este száll, nyugvóra várt, A nap köddé telik. Máshol bújik a homály, S alszanak reggelig. MOLNÁR JENŐ: Fcnyhép Arcod a virágok hamvassága, hol kék tengerszem ragyog, a szemed hajad a hold vert-ezüst sugára, erdők zúgása hangodban rezeg. A Nap kis öccse égő szívednek, telkedben tisztulnak az angyalok, világmindenség bája van Benned... — Nélküled kifosztott koldus vágyó' SZITA ZSUZSANNA: Lám felnőttünk • • * Lám felnőttünk; terv-embriók nőttek velünk, valóvá ért száz csoda-tételünk. Agyunkban fény ég, mint a nap, formál minket szárnyas-akarat, tett duzzad ész-szabta-gáton belül, hogy éljünk békében, szépen, emberül. BÖRZSÖNYI SÁNDOR: •0 Őszi hajnalok Az eresz alatt Reggeli ködben Fehér vendég Köszöntött reám. Oly ismerős és mégis Borzongott hátam A hideg látomástól, A gerendák tövébe szorult Fecskefészek üres már, Mint a fehér, zúzmarás határ. A sárga kukoricalevelek Zörögve suttogják Halotti zsoltáraikat Az ősz Iába előtt, Mely betoppan korán, Váratlanul, Leszökve a hegyekből, Btehér köntösben, Mint a halál. FERENCZ3’ JÓZSEF: Az évforduló Tóth Árpád halálának 30. évfordulójára.) Harminc éve már. hogy elment csöndben, A föld befogadta szelíd fiát. Három évtized — az idő, hogy rönoen. — „Versek... bolondság... szép jóéjszakát." Elment a költő, «elment örökre, De szelleme ma is közöttünk szárnyal. Odalenn. lehajtva fejét a rögre. Alszik örökre, néma tagadással. Fáradt betegen, csöndes magában. „Igen ... igen ... szenvedni kár.” A k«*cskerágót nézi bíboros ruhában „Eredj békével, drága nyár.” Te kedves csak aludj aludj és álmodd! Hogy a veiés, az apró magvakat amit Kezed vetett, kezed az áldott, Kalásszá érlelik ifjú fiaid. Dalom! Suhanj le alvó leikéhez; Köszöntsd őt. eredj kis énA! Tolmácsold forró szeretetünk, az „árnyból szőtt lélek” mesterének. 3. Élesen és vadul felberregett a csengő. Elhallgattak mind a ketten. Az egyik riadtan, a másik inkább kíváncsian fülelt kifelé. A csengő újból berregni kezdett. Rendekné megindult. — Megnézem, ki a: - mondta a férfiaknak. — Várjon, egy pillanatra várjon - ugrott elé Kolozs. — Első emelet, ugye... Addig várjon, míg kiugróm az ablakon ... Ezek biztosan engem keresnek .. — Ugyan már, ne légy ilyen gyáva... — legyintett Rendek. — Menj csak, nyiss ajtót.., Ha keresnek, előbb vagy utóbb úgyis megtalálnak... De nyugodj meg, nálam nem keresnek ávóst... Tagja vagyok a forradalmi bizottságnak... A folyosóról zsivaj hallatszott, elfojtott káromkodás és a következő pillanatban az ijedt arcú Rendekné mögött négy fegyveres férfi bukkant fel az ajtóban. Csak egyiken volt egyenruha, de vállap nélkül, a másik három civilben, kalapban, egy svájci-sapkában. A svájci-sapkás, alacsony, tömzsi ember, kézbe kapta a géppisztolyt... — Hé, tanár úr... ávóst bújtatgatunk, mi? Milyen magyar ember maga... — Kikérem ezt a hangot, én nem bújtatok ávóst... Én a forradalmi bizottság tagja vagyok... — Hát akkor mit keres itt ez a nyavalyás ... Megpucolt hazulról... De előlünk nem tudsz megszökni, te ávós dög... Szerencséd Van, a feleséged elköpte, hogy ide jöhettél... Mert. ha nem tudjuk meg, előbb lettél volna özvegy, mint ő ... — Gazemberek — ugrott előre Kolozs. A négy fegyver előre meredt. Rendekné felsi- koltott. — Maradj nyugodtan Kolozs polgártárs... Minek ez? Meni --^pen a polgártársakkal, igazolod magad elengednek,.. Nálunk, igazság van ... A uradalom szent és tiszta — szónokolta inkább a négy férfinek, mint Kolozsnak. — Na, gyerünk, elég volt a dumából, majd mi igazoljuk az ávós elvtársat, — intett a géppisztollyal és Kolozs elindult. A svájci sapkás még hátraszólt: — Tanár úr, kemény legények vagyunk mi... nem ismerünk tréfát... Ha itt szanatóriumot rendez ezeknek ‘ a rohadtaknak, hát mi magának is csinálunk szanatóriumot... Szebb lesz, mint egy hullaház... Elmentek. Rendek lehajtott fejjel, fclsápad- va és kicsit értetlenül, de Kolozst magában szidva állt egy pillanatig. Az asszony a kezét tördelte és úgy suttogta... — Jaj, jaj, istenem, jaj, én nagyon félek... János, én nagyon félek... — Mi a keserves istennyilától félsz te... Ne jajgass itt nekem, mert... — Nem kellett volna elengedni velük... — Nagyon kérdezték ezek... Ne beszélj már annyi ostobaságot... Különben is, ha ártatlan, kutya baja és legalább nem kell bujdosnia... Nagyon jó, hogy itt találták... Hányszor mondjam már. hogy végre az igazság lépett uralomra ebben az országban... — mondta, de valamiféle bizonytalanság remegett a hangjában. — Az utcáról gyors egymásutánban géppisztolyropogás hallatszott fel. Aztán semmi, csak csönd Rendek az ablakhoz ugrott, kinyitotta és kinézett az utcára. Távolról még látta, hogy négy ember fordult be az utca végén, hangosan röhögve, aztán a szomszéd kapualiban észrevett valamit. A szél amely ide-oda himbálta az utcai lámpát, segített: egy villanás és meglátta, hogy valaki fekszik ott. Kolozs volt. A sárga cipője elütött a fekete ruhájától. Becsukta az ablakot. Az asszony ránézett, aztán le a földre: Mindent értett. — Te... te gyilkos... — mormogta félhangosan. Rendek egy szót se szólt, csak leroskadt a sezlonra. És kegyetlen hányinger kapta eL öklendezve, sírva rohant ki a folyosóra. — Most már miben higgyek... Űristen, miben? — öklendezett ki belőle a szó. 4. Néhány utcával odább Rendek István gimnáziumi tanuló feljebb rántotta vállán a géppisztolyt. Fázott és unta az őrséget, irigyelte azokat, akik most portyán vannak a városban. — Nem baj, holnap rám kerül a sor — sóhajtott bizakodóan és belefigyelt az éjszakába. Az utca végén egy férfi alakja tűnt fel. Inkább rohant, mint sietett. A fiú figyelni kezdett és akaratlanul is összekoccant a tér- . de, közelébb húzta kezéhez a géppisztolyt. A férfi a következő pillanatban előtte állt. — Apa... te vagy az... Mi van veled? — meredt sápadt szokatlanul kócoshajú apjára, aki kiskabátban, szinte eszelős szemmel állt előtte. — Menj haza! A géppisztolyt meg ide! —- mondta rekedt hangon Rendek. — De apa... — Azt mondtam, menj haza és ide a géppisztolyt... —- Apa, hát hogy gondolod... A fegyvert nem adhatja oda a katona és én a forradalom katonája... A pofon élesen csattant az utca csend iéhen. — Takarodj! — ordította el magát Rendek és a következő pillanatban már kezében volt a fegyver. A gyerek rémülten nézett afk apjára, hátrálni kezdett, aztán elszaladt, lélekszakadva, ijedten, mert ilyennek még sohasem látta aoját. Rendek megállt egy pillanatra a kapu előtt, aztán körülnézett az utcán... — Merre mehettek? — mormogta magában. — Merre? Mert most gyilkos tes-ek... hogy Igaza legyen Juliskának — és futn! kezdett végig a rémült álomba merült városon.
