Népújság, 1958. október (13. évfolyam, 213-239. szám)
1958-10-28 / 236. szám
1958. október 28., kedd NÉPÜJSAG A Magyar Tudományos Akadémia nagygyűlése A Magyar Tudományos Akadémia nagygyűlése hétfőn délelőtt együttes ülést folytatott az Akadémia dísztermében. Az ülést Rusznyák István, az Akadémia elnöke nyitotta meg, majd Erdei Ferenc, az Akadémia főtitkára tartott előadást a magyar tudomány helyzete és fejlesztésének főbb irányai címmel. Tudományos életünk megtisztelő elismerésben részesül — mondotta Erdei Ferenc többek között — és több irányú — gyakran jogos — bírálatot is kap. A tudományos munkában szerzett érdemeikért tíz év alatt kétszázkilencvenkilencen kaptak Kossuth-díjat és a jelszabadulás óta számos magyar tudóst választottak meg külföldi tudományos akadémiák és egyéb tudományos testületek tagjaivá, egyetemek díszdoktorává.'A Magyar Szocialista Munkáspárt művelődéspolitikai irányelvei viszont abból kiindulva tűzik ki a fejlesztés feladatait, hogy hazai tudományunkat nem hatja át eléggé és minden területen a marxista- leninista világnézet. A termelés oldaláról pedig amiatt van elégedetlenség, hogy a tudományos kutatások nem produkálnak elegendő és a gyakorlatban viszonylag gyorsan alkalmazható tudományos eredményeket. A magyar tudomány helyzetét, eredményeit és fejlődését illetően tehát ellentétes tényezők és megítélések keverednek. Indokolt azért, hogy ezeket a kérdéseket mélyrehatóbban megvizsgáljuk, és feltegyük magunk elé a kérdést: mi tehát a helyzet a magyar tudományban és hogyan haladjunk tovább? A Magyar Tudományos Akadémia nagygyűlése nyilvánvalóan illetékes fóruma e kérdések felvetésének és a kérdésekre adandó válasz megvitatásának. 1957. végén 114 tudományos kutatóintézet volt Magyarországon — azóta néhánnyal több van — és több mint hatszáz egyetemi és főiskolai tanszéken végeztek kisebb-na- gyobb mértékű kutatómunkát az oktatás ellátása mellett. Nem érdektelen kérdés, hogy ekkora kutatási hálózat menynyi ráfordítást jelent, tehát országunk mennyi élő munkát, szellemi erőt és milyen anyagi tényezőket áldoz a tudomány művelésére. Továbbiakban Erdei Ferenc részletesen ismertette tudományos életünk helyzetét, s rámutatott azokra a legfőbb problémákra, amelyekkel a továbbfejlesztés útján szembe kell néznünk és amelyek megoldásától függ tudományos kutatásunk tervszerű fejlesztésé- sének a sikere. Az első ilyen probléma: a tudományos kutatások anyagi- szervezeti feltételeinek alakulása. A másik nagy probléma: a fejlesztés irányainak a meghatározása, tehát a tudományos kutatások tervezésének a kérdése. A harmadik fő probléma: a különböző kutatóhelyeken és különböző tudományágakban folyó kutatások koordinálása. Itt rámutatott Erdei Ferenc: halasztást nem tűrve szükségessé teszi napjainkban a tudományos kutatások egységes országos tervezését és a szorosabb koordináció megteremtését a távlati népgazdasági tervek napirendre kerülése és ezt követelik azok a kultúrpolitikai feladatok is, amelyek a művelődéspolitikai irányelvekben foglaltatnak. A párt és az állami vezető szervek megfelelő határozata alapján az Országos Tervhivatal, a Magyar Tudományos Akadémia és a Tudományos és Felsőoktatási Tanács együttesen dolgoznak a távlati tudományos kutatási tervek előkészítésén is. Már nagy vonalaiban ki is alakultak mind a tervezési módszerek. mind a koordinálás módszerei és szervezeti keretei. Ezek azonban még csak az első lépések a feladatok megoldásához és a kutatók széles körének véleménye, tapasztalata szükséges hozzá, hogy ez a gyakorlatban is sikeresen megvalósuljon. A továbbiakban az eddig kialakult elgondolásokat ismertette Erdei Ferenc. Elmondotta: hazai tapasztalataink alapján, valamint a vázlatosán ismertetett szovjet tapasztalatok tanulsága és más országok ez irányú eredményeit is felhasználva, mi is hozzákezdtünk ilyen jellegű távlati tudományos terv kidolgozásához. A Magyar Tudományos Akadémia körében érthetően a tudományfejlesztés szempontjából legfontosabb problémák összeállításával foglalkozunk és egyidejűleg az Országos Tervhivatallal — a minisztériumokkal együttműködve — azokat a gyakorlatból fakadó problémákat állítjuk össze, amelyeket a gazdasági. technikai fejlődés, tehát a népgazdasági fejlesztési tervek követelnek meg. Az ilyen módon két oldalról végzett előkészítő munka alapján kerülhet sor e különböző problémák összeegyeztetésére és ennek eredményeként a kutatási fő feladatokként kitűzendő problémák meghatározására. Vannak tapasztalatok, amelyek amellett szólnak, hogy bürokratikus rendszabályok nélkül is lehetséges érdemi együttműködést létrehozni a kutatómunkában. Ezt pedig az a szervezési forma teszi lehetővé, hogy az egyes főproblémák megoldására irányuló kutatások koordinálását egy-egy irányító szerv végezze, mindazok bevonásával, akik az illető probléma-körben tudományágak, vagy gyakorlati munkájuk alapján magas szinten illetékesek. Nyilvánvalóan ez a szervezési elv éppen úgy sikeresen alkalmazható a mi viszonyaink között is, mint a tudományos kutatások távlati tervezésének a legfőbb problémákra alapozott módszere, természetesen oly módosításokkal, amelyek a mi viszonyainknak megfelelnek. Ebből a szempontból azt kell elsősorban szem előtt tartanunk, hogy tudományos kutatásunk menynyire megosztott az Akadémia és a minisztériumok között, valamint a kutatóintézetek és a tanszékek között. Tehát meg kell találni a helyes feladatmegosztást az Akadémia és a minisztériumok között, hogy mindegyik felelős irányítója legyen területén a tudományos kutatásoknak. A tudományok fejlődése, valamint a nemzetközi együttműködés kiterjedése, továbbá az eredmények dokumentációjának növekvő szervezettsége nyilvánvaóan mind messzemenő specializálódást tesz szükségessé és lehetővé. Mindenesetre mi építhetünk a szocialista tábor országainak mind szervezettebb és mind mélyrehatóbb tudományos együttműködésére és munkamegosztására. Bizonyos kapcsolat, elsősorban a tudományos eredmények kölcsönös megismerése, természetesen a kapitalista országokkal való tudományos kapcsolatok terén is fejlődhet. Mint a tudományos kutatások tervszerű irányítása, mind az egyes kutatások országon belüli és nemzetközi koordinálása azt a célt szolgálja, — mondotta befejezésül az előadó —, hogy eredményesebbé és hatékonyabbá tegye a tudományos munkát. Éspedig nemcsak általában a tudomány fejlődése érdekében, hanem különösen azért, hogy a tudomány a maga eszközeivel eredményesebben segítse a fejlődést, a szocialista építést. Mindaz tehát, amit a tudományos életünk helyzetéről, problémáiról, és fejlesztési feladatairól elmondhatunk, napjainkban különös súllyal nehezedik ránk és élesen felveti mai felelősségünket. Tudományos életünkben is érezhetjük, hogy az építőmunka új lehetőségei, feladatai sürgetnek bennünket. Sok. tapasztalattal megterhelve, de ugyanannyi tanulsággal is gazdagabban kell szembe nézni a jövő feladataival. Az országépítés új gondjaiban kell osztoznunk népünkkel és a szocialista építés új lépéseit kell megtennünk munkásosztályunkkal és dolgozó parasztságunkkal együtt. Meggyőződésem, hogy ebben a közös erőfeszítésben tudományfejlesztésünk tervei, az anyagi és szellemi erők koncentrálása azokra a feladatokra, amelyek népünk számára a legfontosabbak, a béke megőrzése és a szocialista építés sikere szempontjából a legfelelőseb- bek, jelentékeny erőt képviselhetnek. Rajtunk, a tudomány művelőin áll — fejezte be előadását Erdei Ferenc —, hogy ez az erő minél nagyobb és minél hatékonyabb legyen, s gyermekeink és unokáink előtt ne kelljen szégyenkeznünk. (MTI) Nagyot fordult a világ II „méltóságes bányaigazgató“ űrtől - az igazgató elvtársig Egercsehi köszénbánya, 1922. decembere! A hamar beköszöntött tél jégvirágokat ragasztott a dombok aljában lapuló bányászházak ablakaira. Csikorgó, hideg idő volt. Lenn, az alsótelepi részen pipálva füstöltek a Kémények. Csak egy kis házban állt hidegen a kályha, és három apró gyerek rongyokba bugyolálva didergett a recsegő dikón. Az anya, a méltóságos bányaigazgató úr ajtaja előtt állt remegve. Kopottas cipőbe bújtatott lábát vörösre marta a hideg. Fonallal toldozott nagykendője alól riadt szemek ügyelték az ajtónyílást. — Egy kis tüzelő kellene, pár mázsa szén, meg hároin- négy tuskó alágyújtani. Istenem, csak ki ne kergetne — rohanják meg a félénk rort- dolatok. Topogva lép egyik lábáról, a másikra. Künn süvöltve hordja a havat a szél. A szél süvöltésében gyermekeinek sírását véli hallani. Megborzad. összébbhúzza magán a kendőt és türelmesen vár, immár két órája; Bentről beszélgetés hallatszik. Az igazgató kemény, könyörtelen hangja megingatja az asszony magára erőszakolt nyugalmát. — Most ideges, nem mehetek be hozzá. Majd holnap. Talán jobbkedvű lesz akkor, — indul le a lépcsőn vissza, haza a hideg szobába, ahol három kis élet melegszik ösz- szebújva, éhesen. Az apát, a fiatal B. Jánost, két hónapja elvitte a tüdő- vész, a vizes szénbánya nyomora. Az igazgatóság egyszerű koporsót csináltatott neki, s nagy „kegyesen” 15 pengőt utalt ki a családnak. Egy darabig a szomszédok segítették, gyámolították a fiatal asszonyt, de a végén ők is csak a szó segítségét tudták adni, nekik sem tellett többre. A három gyerek mellől nem mehetett a haldányra szenet kapargatni, a kidöntött meddő közül. A szénbánya mellett — fagyoskodtak. A kerítés lécei jelezték a napok múlását. Egyre fogytak, csökkent a számuk. Másnap már korán reggel az ajtó elé állt újra, elszánva magát — ma bemegyek, meg kell, hogy hallgasson, hiszen megfagyunk valahányan, de ha kikerget? — tér vissza újból a félénkség az asszonyba. Csoszogó léptekkel asszonyok, férfiak jönnek az ajtó elé. Ő közelebb húzódik, elsőnek jött. Kinyílik az ajtó. A kiszálló meleg megremegteti az asz- szonyt. A keszegformájú titkár előre tessékeli, be a párnázott igazgatói ajtón, belül. Meleg, jószagú dohányfüst illata kering a szobában. — Hej! Csak az én gyerekeim ilyen melegben hancúroz- hatnának — sóhajt fel az asz- szony és az íróasztal mögötti, pöffetegre hízott igazgató kemény hangja riasztja fel. — Csak semmi sírás, mi a baj?. — Méltóságos bányaigazgató úr, tíz mázsa szénre lenne szükségem; Három gyermekem ... — .;. elég. Nem tudták beosztani, amit kaptak. — De a férjem;.. —* ... nincs ilyen kérem. Tönkre akarják tenni a bányát? Nem termelnek annyit, mint amennyit fel ne tüzelnének. Öt mázsát adok, de néha segíteni kell a feleségemnek a mosásnál ... — Köszönöm:;. köszönöm — veszj át szolgai alázattal az utalványt, s szalad a telepre. ★ Egercsehi bányatelep 1958. októbere! A régi bányászházak mögött emeletes munttáslakások sorakoznak. A haldánnyal szemben az elmúlt évek alatt új település született. Piros- zsindelyes házak sorakoznak katonás rendben, a kanyargó út mellett. A lejtős akna szomszédságában áll a régi irodaépület. Az épület maradt, de a bányatanácsos urak és a méltó- ságos igazgató urak eltűntek, helyébe a munkásokból választott vezetők kerültek. Másfél éve, hogy Veszelovszky István igazgató ide került Pe- féltőfibányáról. Egyszerű bányászként kezdte ő is pályafutását és most ő hozzá fordulnak panaszaikkal, kérelmeikkel, az egercsehi bányászok, Figyelmesen, barátságosan meghallgat minden egyes jelentkezőt, senki sem megy el anélkül, hogy panaszán ne enyhítene. Az igazgatói épület előtt néhányon ácsorogva tereferélnek. Sok asszonyt lehet látni, persze ők mind „sorsdöntő” panaszokkal jöttek. Lássuk az egyiket: — Nem lehet ezzel a Rozival egy fedél alatt kibírni. A múltkor is úgy megütötte a csirkém lábát, mert az ő gangjára ment, hogy eltörött a lába. Megmondom az igazgatónak, meg én — nyelvel egy piros fejkendős menyecske. — Ugyan minek zavarod ezzel a kicsiséggel, — veti ellen a másik. — Csak azért is. Azért is, hogy ő is tudjon róla, — nya- kaskodik a panaszos. Az ajtónyitódáskor három nyugdíjas bányász jön ki, elégedett mosollyal az arcukon. Ahogy mennek lefelé a lépcsőn, hangoson beszélgetnek. — Ezzel az emberrel ki lehet jönni — állapítja meg a három öreg bányász: Ivádi b. Sándor, Horváth Lajos és Szeisten Ferenc. A nyugdíj rendezése után békés öregség köszöntött rájuk és családjukra is. ötven , évet töltöttek lent a bánya mélyében és most az új igazgató szavai szerint rendezni fogják a nyugdíjukat. Sokan keresik fel Ve&ze- lovszki igazgatót, munkaruha kihordási időre panaszkodva, ö átnézi a kartonokat és megmondja, hogy jogos-e a megállapított határidő, avagy ha lehet, segít a bányászok panaszán és csökkenti a határidőt. Mikor Egercsehibe került, az új lakótelepi bányászok panaszkodtak arra, hogy a haldány alatt levő mészégető füstjét a házakhoz sodorja a szél. Ez nem tartozott volna az igazgató hatáskörébe, de megbeszélte a hélyi Vegyes Ktsz vezetőségével és a mészégetőt áthelyezték a Bocsi-dombra. Az emberek gyakran keresik fel a mostani igazgatót, egészen apró, szinte nevetséges ügyekkel is. Úgy beszélgetnek vele, mint a munkatársukkal, közvetlenül, kötetlen hangon. Sokan már nem is emlékeznek a múltra, a méltóságos, a bányaigazgató úrra, csak az öreg nyugdíjasok mondogatják egymás között: — Hej. de nagyot fordult a világ azóta. KOVÁCS JANOS J 9 Két kép — két hír Felrobbant Franciaországban három hadianyagot szállító vagon a sezannei pályaudvaron. A szerencsétlenségnek három halott és 50 sebesült áldozata van. A vagon kirakás közben robbant fel. Felvétel a pályaudvar egyik épületét mutatja be robbanás után. Három halálos áldozata volt egy összedőlt állványzatnak Rómában. A Via Nonantanan összedőlt egy épülő ház állványzata. A szerencsétlenségnél megsebesült munkásokat sikerült a romok alól kimenteni, de három munkás a kórházba szállítás előtt meghalt. • . . az idegesség, amely lassan kórtünetté és divattá vált, s amelyre kezdünk olyan büszke lenni, mint a londoni 6:3-ra. Ideges ma mindenki, legalább is ezt mondja: a nagymama, a vízipisztollyal játszó unoka, a férj, aki esztergályos, vagy könyvelő, az asz- szony, aki két műszakot dolgozik... Mindenki! Kórtünet: mert kétségkívül századunk mostani évtizedei nem éppen arra valók, hogy nyugodt és befeléfordult szemlélődéssel kísérjük figyelemmel a világ sorsának alakulását. Mi magunk is nagy munkában vagyunk, úgyszólván a semmiből építettük fel ezt az országot, tettük azzá, ami, s még rengeteg a tennivalónk a szocializmus építésében. A nemzetközi helyzet általában, a technika századának gyors, lüktető tempója konkrétan is hozzájárul ahhoz, hogy a ma embere merőben más életkörülmények között él, mint akár csak egy félévszázaddal ezelőtt is. De divat is, mert éppen a mi országunkban kihúztuk az idegesség talpa alól a legjellemzőbb talajt: a létbizonytalanságot. Teljes joggal és okkal lehetett ideges a munkás, a kistisztviselő, az értelmiségi annak idején, mert soha sem tudhatta, hogy meddig murdtahely számára a munkahely, mikor kerül az utcára, akár éppen télnek idején is. Teljes joggal és okkal lehetett ideges a kisparaszt, aki sohasem tudhatta, mikor perdül meg a dob az udvarán, a kubikos, aki talicskája nyomán bejárta az országot, hogy munkát találjon. Ma ezek az okok agitációs érvek csupán, ami a múltat illeti. Naivság volna azt állítani, hogy nálunk: hej! de minden rendben van. Van még bajunk éppen elég, amit a múlt varrt a nyakunkba, az ellenforradalom hagyott ránk, meg emberek lévén, mi is követünk el hibákat. így aztán hellyel-közzel tényleg van ok az idegességre ma is. De nincs se ok, se mód arra az „idegesség kultuszra”, amelynek papjai, papnői messziről megismerhetők enyhén megkínzott archordozásu’zról, bánatos sóhajukról és közelebbről orvosilag is kimutatható vas-idegrendszerükről. Emberek, ne játsszunk színházat egymás előtt! Annyit hajtogatjuk, hogy „ideges vagyok... ideges vagyok...” hogy úgy járunk, mint az egyszeri, pásztor: akkor se hitték már el neki, hogy itt a farkas, eszi a bárányt, mikor már őt it felfalta. (gy...ó)
