Népújság, 1958. október (13. évfolyam, 213-239. szám)
1958-10-26 / 235. szám
NÉPÚJSÁG 1958. október 26.. vasárnap MOLNÁR BÉLA: KOLTOK ÉS VERSEK JÓÓpxltjJltk Nézem, amint szállnak, lengnek házak felett a hópelyhek. Mint a pernye, egyre hullnak csillagai az azúrnak, s kertek alatt, csengés szánon emlékekkel száll az álom..; Egy asszonyt, a karján gyermek, viszik, viszik a hópelyhek. Már a havas mezőn járnak, szemével szól kisfiának hópelyhekről hópelyhekre, gügyögéssel kerekebbre nyitogatja a kis zárat: helyet készít új csodáknak, s mint tej, fut ki nevetése, így tartja a hóesésbe... PATAKY DEZSŐ: Őszi verssorok A fák alatt már megsápadt a fű. Levelet írtál — a sok kis betű Szíved meleg-dús-vérdarabját hozta. (Minden kis szóba csókjait álmodta.) Gondolkodom... a nyár repül előttem. Egy apró cinke ágról ágra röppen. Nézek utána révedt, csüggedt szemmel, S repülnék már én is fáradt szívemmel, De földnyi testem nem ragadják szárnyak. •— Itt maradok megláncolt, béna árnynak S a beteg őszben félve, csendesen, Neved sóhajtom halkan — kedvesem! ANTALFY ISTVÁN: Rövidzárlat Rövidzárlat. Nem ég a villany, hát gyertyát kellett gyújtanom. Úgyis olyan rövid a nap már, hát e perceket sem adom! Ha már így jött, hogy ezt az estét egyedül kell eltöltenem, legalább lássak! — A szobámban úgyis szanaszét mindenem, s romantikus most gyertyafénynél. Nézem a lángot, mint lobog, lebeg-libeg, sziszegve serceg, mindez milyen semmi dolog.; i Mégis, ha esténként e gyertya imbolygó lángja adna fényt, így ülnék, mint most, félhomályban, s írnék sóvárgó költeményt, ma már ez gondolatnál! is rossz! Ami van, azt már nem adom! Csak feljebb, feljebb, s egyre többet! Erről zeng lelkesen dalom! Fényt! Fényt! Villanyt, neont, sugárzó fényt és fényessége« jövőt! Lehe-e szebb, s magasztosabb cél a törekvő ember előtt?! FARKAS ANDRÄS: Mint munkán .. • Mint munkás a napszítt szőlőhegyen Tarisznyáját ebédre nyitja, S eszik nagy étvágyán nagyítva, Aztán lassul, mert nő a türelem, Én is a könyvet kicsomagolom, És kiülök a kerti padra. Előbb még lázasan hadarva Tallóz» k kívánt olvasmányomon, De délidő jön, lázam ellohad, Fejem felől az árny elolvad, A nap a pádról kilakoltat, S a perc gurul, mint tarka gombolyag, S már nem tudom, könyvem hová tegyem, S mi a jelenlét fontosabbja: Az lenne jó, ha elszaladna Bennünk, velünk a szent történelem, Vagy az lehetne jobb, az igazabb, Ha gondolat és munka láza Minket időtlenül csigázna, 0 nem lenne bennünk kínzó kárhozat? FAZEKAS ISTVÁN: Estétől reggelig . .. Este tizenegy óra. A mozi csendes, lefeküdtek aludni a tekercsek. A színház is leejtette vörös függönyét, bezárultak a kapuk. Az éjszaka sötét zugából egyhangú koppanások fedik az utat: Haza tartanak a délutános műszakosok pihenni. Elhaló lépteik zenéje játékosan összesímúl... — Az úttesten két rendőr ügyel a rendre, Vigyáz álmunkra a munkás hatalom! Kettőt vakkant a kutya, elfojtott káromkodás vibrál a sötét ablakokra, valaki leejtette gyufáját, már hosszabb ideje keresi. Egy imbolygó részeg férfi ixel az utca közepén utána sokáig bámul a hold. ■— Ejfél. Útját jelzi a harang, vezényszó nélkül megfordulnak a csillagok. Csend. Alvók szuszogása tölti teli a szobát, oly jólesik a nyugalom... pihenés. A gyermek szájára mosolyt razjol az álom: kis mozdonyt vezet, —■ édesapjáról álmodik játszó történeteket... A le fekvő ifjú párok szorításában élet fogan, nem bűnös e csókos mozdulat... Az asztalokon ébresztőórák tipegnek kérhetetlenül a törékeny percek felé. Apánk kinyújtja karját erőt gyűjt az izom. Egy óra, két óra — az egész város csupa alvás, horkolás... — Négy óra. Ki korán akar kelni: megnézi az órát hunyorogva, s megfordul, szunnyad még egy kicsit... Nagyszemű fejek, a gyárak, dolgoznak rendületlenül s bennük, mint a termékeny gondolatok emberek — — Piheni kiírókkal felkészült a váltás! —• A mezők, földek fiai hangos szóval riasztják az udvart: Gyerünk, összegyűlt a dolog! Anyánk reggelit készít, s aztán zsúfolt kosárral baktat a piacra... A fénysáv kidugta fejét az éjszaka fekete batyujából. Már hajnalodik!.., öt óra. Hangos hangot muzsikál a piac, a vasútállomáson felhorkan a földet átfutó síneken a vonat. — Kiszállás! Eger végállomás! — kiáltja a kalauz. A sietős emberek vállára száll, s kabátjukba törli arcát a harmatos szél. A férfi, — mintha látnám ■— meggondolva tettét emeli tempóra barna izmait. Hat óra. A gyári kürtök új csatára hívnak a munkában alkotni újat... szemünkre szivárványt font a fény. Tenyerünkbe belelapulnak a formák vonalai, hosszú huzalok itt keresztezik egymást, a munka fényesre marta és clsüppedt a sötét. — Hét óra. Gyorsan öltözködik a kamasz-lány, serdülő legény, fekvő vánkosán felejtve ezer titokkal átszőtt csalfa álmait. Pilláján felszáradtak a titkon jött könnygyöngyek trillái Zsebükben meglapul a tegnap estéről megmaradt tiszta erdőszag. Nyolc óra. A hosszúléptű felnőttekkel iskolába siet a gyermek, sírással, nevetéssel fésülködik a reggel. Autó dudál — megmozdul szívembe valami - tudom: boldogságok összekuszált szövevénye ez, felel is később, mert innét gomolygott le a nappal... Eépek vidáman én is, és a kibontott, szőkehajű föld-dunnákon kikacagja magát a szabad, illatos ég! FERENCZY JÓZSEF: Megáll a gép Megcsendült a zúgó kavargás Meglassúdott a szíj futása Csak néha dübbent a lendkerék Egy-egy utolsó rándulásba Aztán megállt. A por, a pelyva fojtón, sötéten Ott tüszkölt még a gép alatt, És hömpölygött fenn a forró légben; És emberre, gépre ráragadt, A cserzett, izmos, barna bőrre Rárakódott vastag árnya, Csípte, marta, szúrva rágta, Ruha alatt az ingderéknál, Hol a szoknya nem jól fogja És szárnya lengve szétszáll, Belopódzott a hónaljhoz A barna, izzadt szőr közé, S kacér kézzel megcsiklandoz Mer’ a test már mindenütt övé, És áll a gép és áll a munka, És áll az izmos, barna test, Megáll a fényes villanyéi Felkél a szél és jó az est — És a szalma szürke árnyrakása Puha ringó vánkosára Árny vetődik, izzón vágyva És a forró, édes pára Odahúzza, odarántja Egy-egy legény és a párja Talán senki nem is látja Elvesznek az éjszakába. Áll a traktor, áll a cséplő Üres a dob és a ponyva, Illat száll, s csak innen-onnan Egy-két kutya félálomban Ugat fel a csillagokra, MOLNÁR JENŐ: SZÉGYEN, nem szégyen: i féltem az iskolától. < Kettős okom volt erre. Az l egyik az, hogy idősebb paj> tásaim kipróbálták már és > nem sok jóval biztattak, a > másik pedig nem kisebb, mint f maga az igazgató úr. < Már az is szokatlan volt, < hogy télen-nyáron hajadonfő< vei járt, amit senki nem tett < rajta kívül a bányatelepen, s Mindez még megjárta volna, > de az álla güdröcskéjéből he> gyes kis szakáll lógott lefelé, < amely Schwarzék bakkecské> jéhez tette őt hasonlóvá. ? Ettől a szakádtól féltemén. $ Szeptember volt és — féi- i lelem ide, félelem oda — < mennem kellett az isko'aba > El is indultam, de nen > egyedül, hanem Schwarz Laj > csival. ö már az előző évber > is elsős volt, de megbukott > Az úton folyton ő beszélt, ok> tatott. Tehette, tapasztaltabb > volt. Füleltem. < — Az utolsó padban ülünk < majd, ott nem látnaK úgy < mint élőiről. Ott messzebb < leszünk az igazgató úrtól. s Mindezt nagyon helyénvaló< nak tartottam, éppen ezért < buzgón helyeseltem. Lajcsi< nak tetszett a viselkedésem 5 és biztatott: < — Bízd magad rám, akkor i nem lesz semmi bajod! > Mit mondhattam volna er- s re? < Igaz, időm sem volt már < további beszélgetésre, mert < az iskolához értünk. Egy ki< csit gyorsabban vert a szí< vem, de azért baj nélkül be< jutottunk a kapun. Be a tan- \ terembe is. Itt azonban meg< lepetés ért mindkettőnket: az < utolsó' padok már gazdára ta< láltak . j AZON VOLTAM, hogy más > hej után nézzek, amikor Caj> esi kisütötte, hogy az egyik > padban saktaiak ülnek. > Erre már én is visszafor- ? dúltam. s — Saktaiak? Hogy merész> kedtek ezek az utosó padba? S Nem szólt nekik senki? Ilyen > disznóságot nem lehet eltűrni! S Ilyeneket gondoltam ma- 5 gamban és tudtam, hogy iga> zam van. < A Sakta ugyanis hiába vö< röslött vakolatlan cigánvtégla < épületeivel egy kőhaj ításnyi< ra tőlünk egy domb tetején, < a mi szemünkben valami mé< lyet jelentett. Éppen ezért < lenéztük, magunk mögé so- s roztuk azokat, akik ott lak< tak. Pedig csak annyi volt a s különbség, hogy nekünk szo- S bakonyhás kolóniái lakás ju- í tott egy kis kei-ttel. nekik > pedig vakolatlan téglabarák. > — Mit keresel itt? — tá> madt a két saktaira Lajcsi? I — Ideültünk. > — Csak kifelé! í Az egyik hallgatott a játszóra. a másik azonban nem t mozdult. > — Hát veled mi lesz? Ne- !ked kérvény kell? > — Én nem megyék. Az iskola Lajcsi kezdett mondani valamit, de az igazgató úr leintette. A saktaira volt kíváncsi. Az már magához tért és akadozva, nehezen elmondta, hogy mi történt. — így volt? — kérdezte ezután tőlüns. — így, — mondtam halkan és nem mertem ránézni. Gyorsan végzett velünk. A két saktai elfoglalta a hátsó padot, mi pedig a dobogó két szélére kerültünk, szemben egymással. Az igazgató úr is elfoglalta a széket, mire a többiek leültek, mi pedig letérdeltünk. Sehogyan se tetszett ez a beosztás, különösen a térdem tiltakozott ellene. Lajcsi felé pislogtam, de az ő arca is olyan volt, mintha ecetes uborkát reggelizett volna. Tűrnünk kellett. Közben az igazgató úr beszélni kezdett. A hangja any- nyira lekötött, hogy nem is figyeltem a szavára. Annyira ragadt meg bennem csupán, hogy rólunk beszélt. Lassan megszoktam az új helyzetemet és akkor különös gondolatom támadt. A katedra mennyországgá vált és Lajcsival már angyalok voltunk. Eltűntek a padok, az olajos padló egyszeriben virágos rét lett. Az igazgató úr széke díszes trónus volt és olyan méltósággal ült rajta, mint az Isten. Nagyon tetszett nekem ez az elgondolás, csupán az igazgató úr szerepével nem voltam megelégedve. A hangja megfelelt volna, de a szakáll ... Jártam már templomban és akkora szakálla volt ott a fesményeken az Istennek, hogy gyönyörűség volt nézni. Mindegy, nem volt választék és így jobb híján ő is megjárta. Az igazgató úr bizonyára kitalálta szép gondolataimat* mert megelégelte a térdelésünket. Az első padok egyikéből kilakoltatta a két gyereket és ezt adta nekünk. Utóbb még meggondolta, mert Lajcsit másik padba küldte* én pedig új szomszédot kaptám. Később hazamentünk. Ügy nekilódultam az útnak az iskolakaputól, mintha valami kellemetlen emlék elől menekültem volna. Amikor már biztonságos távolságban voltam, visszanéztem. Az igazgató úr az iskola sarkánál állott, magasan kiemelkedett a gyerekseregből és nézte a vonulásunkat. MA IS ÍGY látom őt: magasan kiemelkedik az emberek közül, mindenki felett áll... &q.ytíLai mm oldás ...mert a technika minden csodára képes. A hang sebességénél gyorsabb repülőgép, elektronikus számológép, műhold és játék. - helikopter. Igen, játék - helikopter, — amelyet a magyar játékipar gyárt, amely, ha nem is emelkedik a sztatoszférába, de 30—40 méterre' mindenképpen, — s amely kiválóan alkalmas lesz arra is, hogy új gutaütési körülmények tegyék igazán boldogabbá a gyermekkel megáldott apákat és anyákat. Nem... én nem tiltakozom, hogy a gyerekjáték is tartson lépést a kor nagy technikai forradalmával. Utóvégre kőnyúllal mégsem játszhat a gyerek a televíziós-gép tövében. Hogy jönne az ki! De ez a helikopter, azzal a negyven méteres magassággal, mégis csak túlzás. Mert az ember a földön már nincs biztonságban „szemünkfénye" sze- mefényeitől, a gyermeki, és nem gyermekded játékoktól. Vízipisztoly, és szirénázó tűzoltóautó, a kerepelök és trombiták, patronos pisztolyok és... és a jó ég tudja még minden spriccel, durrog, csörög, visít, harsog és úton és útfélen, otthon és vendégségben, hajnaltól késő estig... Mert manapság már a gyerekek is későn fekszenek: nincs idejük másképp mindezt a játékszörnytestületet használni, megszólaltatni. De eddig a levegő, a magasság mégis csak a felnőtteké volt. Ott azért mégis csak mi voltunk az urak. Mi repültünk és csináltunk egy iá kis légihéborút meg miegymást... De legalább elmondhattuk: „Kisfiam, te nem bombázhatsz... Nem, te még kicsi vagy... Te csak játssz a géppisztolyoddal ...Igen, majd, ha te is bácsi leszel, akkor felülhetsz a repülőre és bombázhatsz is.” S ha még hozzátettük, hogy a felnövéshez sok spenótot kell enni — kétségkívül jelentős pedagógiai sikereket is elkönyvelhettünk. De ezután? Hát miért akarjon megnőni a gyerek és miért akarna spenótot enni, amikor vehet neki apukája, vagy anyukája helikoptert, szaladhat utána autók között, mászhat háztetőre és éktelen magas tölgyfákra... Minek? Negyven méterről már bombázni is lehet! Egyetlen megoldás van. semmi más! Meg kell venni a gyereknek a helikoptert és el kell venni tőle. Utóvégre a felnőtteknek is szabad játszani már egyszer repülösdit, bomba nélkül is... (egri) — Nem? — Nem. Egymásra néztünk és .les ugrottunk. Olyan váratlanul hogy a saktai védekezni sen tudott. Lajcsi az egyik karja kapta el, én a másikat és ki' ráncígáltuk a pádból. Most már ellenkezett ; saktai is. Megfeszítette a sár kát, majd amikor látta, hogi ez nem elég, rúgott is. Sol ilyen rúgást kaptunk mi mái egymástól, fel sem vettük Már kint volt a pádból é éppen abba akartuk hagyni amikor hirtelen nekem ugrót és beleharapott a karomba. ERRE AZTÄN nekiestünk • A két padsor között a padlón 1 gyömöszöltük és úgy vertük j belé az igazságot. Hogy ké- . nyelmesebb legyen, még rá is ■ telepedtünk. Körülöttünk ug- } rált, ordított az egész osztály. Sokan a pad tetejére álltak. ’ mert senki sem akart elmu- > lasztani ilyen szenzációt. Dicsőségünk teljességében ■ nyílott az ajtó és belépett raj- ' ta az igazgató úr. i Láttuk is mi ezt? Az ajtónyitást nem hallottuk a nagy zsivajban. A hátul szorongok vehették csak észre, azok meglökték az előttünk állókat, gyorsan a helyére ment mindenki. Mi csak a csendre figyeltünk fel. Amikor felnéztünk, az igazgató úr már ott állott mellettünk, a kezünk járásában gyönyörködött. Mi azonban annyira megrémültünk, hogy még a kezünk is megállt a levegőben. Elekor az igazgató űr látott munkához. Megkapta mindkettőnk kabátja gallérját és csak úgy félkézzel felemelt egy-egy pad tetejére. Azután a saktait segítette ki a pad alóL Elszömyedtem. — Mit csinál most velünk ez az erős ember? Intett, hogy szálljunk le a pádról. Azonnal ugrottunK. Intett a saktaiaknak is, aztán kiterelt bennünket az asztal elé, hogy igazságot tegyen. A katedra szélén állt. Olyan hatalmas volt, ahogy felnéztünk rá, hogy még a térdünk is összeverődött. — Mi volt ez gyerekek? A szám is táva maradt a csodálkozástól. Azt hittem, hogy most ő törleszt a saktai helyett és úgy kezdte, iránt aki nem is haragszik. Á hangja is csendes volt, de mély, öblös férfihang és inkább szomorú, mint haragos. Ügy belém szívódott ez a hang, hogy még a szívem is meghallotta. VITTE VOLNA az őrdög azt az utolsó padot. Nem is tudtam megszólalni.
